A szerelem 4 keréken érkezik 41.

Robert letudta az interjút és máris igyekeztek vissza a kórházba. Kicsit felhúzta magát és nagyon remélte, hogy a feszültség kimegy belőle, mire Juliehoz ér. A riporternő nagy szerencséje, hogy nő, így megúszta egy kis mellébeszéléssel, de ha férfi tett volna fel neki ilyen magánjellegű kérdést, most nagyon megkapta volna a magáét. Kinek mi köze hozzá, hogy milyen érzés apává válni? Egyáltalán honnan tudják máris a részleteket? Még szerencse, hogy Julie állapotára nem tért ki ez a banya, mert akkor jól neveltség ide vagy oda, de felállt volna és ott hagyja. Egy agyrém, hogy a történések pillanatában már akár a világ másik végén is mindent tudnak az emberek. Amíg él, nem fogja megszokni, hogy az embereket miért érdekli, hogy mi a kedvenc kajája vagy szokott-e romantikus filmeket nézni. Basszus, kiteheti a lelkét a vászonra, akkor sem fognak más látni benne, mint azt a sápadt vérszívót vagy a helyes srácot a fotókról?

A folyosón haladva szinte érezhető volt valami izgatott várakozás, ezért aztán megszaporázta a lépteit. Julie szobájában egy egész csapat tolongott. A műszerek megkergülve csipogtak, Julie keze pedig vitustáncot járt a lepedőn. Önkéntelenül is beszélni kezdett a lányhoz, kérlelően hívta vissza abból a tudattalan világból, ahol eddig  rejtőzött. Szinte fel sem fogta, amikor az orvos hangját hallotta: Visszatért.

Uramisten, majdnem lemaradt a nagy pillanatról, amikor végre visszakapja az ő Julieját!  Amikor azonban föléhajolt, nem a boldogságtól csillogó barna szemekkel találkozott a pillantása, hanem egy kicsit tanácstalan, óvatosan érdeklődő, de mégis közömbös szempárral.

-Julie, kincsem! Végre itt vagy velem! – suttogta neki érzelmektől fűtött hangon, de a lány rekedt válasza olyan mellbevágó volt, hogy megroggyant a térde:

-Ismerjük egymást?

Az orvos finoman az ajtó felé lódította és ő szófogadóan kiment és leroskadt az első székre. Dean aggódva lépett melléje.

-Mi a baj?

Robert zavarodott tekintettel nézett fel rá.

-Nem ismer meg. Azt sem tudja, ki vagyok.

Aztán hátradőlt a széken és fejét a hideg csempefalnak támasztotta. Az orvost várta, hátha tud valami magyarázatot adni az odabent történtekre, valami bíztató szót erre az őrült helyzetre, de szíve mélyén érezte, hogy az igazi megpróbáltatások még csak most kezdődnek majd el.

Hosszú percek teltek el, mire az ajtó végre kinyílt és az orvos gondterhelt arccal kilépett. Robert reménykedve nézett rá, de az orvos tekintetéből megértette, hogy nem egy rossz tréfa áldozata. Julie visszatért ugyan, de nem hozzá.  Az orvos a vállára tette a kezét.

-Mr.Pattinson, kérem fáradjon be a szobámba, van itt néhány dolog, amit feltétlenül meg kell beszélnünk.

Robert alvajáróként követte az orvost, aki odabent hellyel kínálta. Egy italt esetleg? – kérdezte. Robert csak a fejét rázta, az orvos pedig lassan, vontatottan belekezdett.

-A barátnője részleges amnéziában szenved. Tudja, hogy ő kicsoda, visszaemlékszik a gyerekkorára, megismerte a nagybátyját, de az utolsó egy-másfél év történései teljesen kiestek. Nem emlékszik sem személyekre, sem eseményekre, sem helyszínekre. És fogalma sincs róla, ki az a kisgyerek, aki a szomszéd szobában gőgicsél. Amikor az egyik nővér meggondolatlanul felvilágosította, teljes tagadásba fordult. Nem hajlandó még megnézni sem.

-Láttam, mennyire megrázta, hogy nem ismerte fel magát, de arra kérem, hogy ne  akarja erőszakosan meggyőzni a valóságról, mert azzal többet ártana, mint használna. Ha a hasonló eseteket nézem, a túlnyomó többségükben a betegeknek visszatérnek az emlékei. Idő és rengeteg munka, de reménykeltő, hogy nem mindent felejtett el, csak az utolsó időszakot. Próbáljon meg a barátja lenni, meséljen neki a közös élményeikről, de mindent csak finoman, mértékkel, hogy ösztönözze a továbbgondolkodásra. Nem az a cél, hogy elfogadja azokat a dolgokat, amiket Ön mesél neki, hanem hogy emlékezni kezdjen.

-És van még egy dolog, amiről feltétlenül el kell gondolkodnia. A fia. Az állapota nem indokolja, hogy a kórházban tartsuk, és mivel a mamája pillanatnyilag nem akar tudomást venni a létezéséről, talán az lenne a legjobb, ha hazavinné. Sejtem, hogy erre a megoldásra nem készült fel, ezért aztán igyekszünk segíteni, amiben csak tudunk, de higgye el, hogy a kicsinek is a legjobb lenne, ha legalább az egyik szülője mostantól mellette lenne.

Robert hallotta az orvos szavait, az értelmüket is felfogta, de agya mégis értetlenül állt a történtek előtt. Elnézést kért és behívta Deant.

-Ne haragudjon, de megismételné az eddigieket? Nem vagyok benne biztos, hogy teljes mélységében felfogom, amiket mond és jó lenne, ha egy józan fej otthon emlékeztetni tudna az itt elhangzottakra.

Dean pedig tágra nyílt szemekkel hallgatta az orvos szavait. Uramisten, a srác ki fog készülni, erre a helyzetre egyszerűen nem lehet felkészülni. Sem fizikálisan, sem mentálisan. Még jó, hogy a szülei itt vannak, de mi lesz, ha hazautaznak.

Amikor végeztek, a teljesen sokkolt Robert vállára tette a tenyerét, mire a férfi felállt és elindult vele a kocsihoz. Először a családdal kell beszélnie. De hogy lehet azt elmondani, hogy a sors micsoda őrült játszmába kényszeríti bele? Ha legalább borítékolható lenne a győzelem, de a dolgok jelenlegi állása szerint erősen vesztésre áll.

Claire gondterhelten álldogált a gyerekszobának kinevezett szoba ajtajában. A puha szőnyegen kívül nem volt itt semmi. Gondolatban leltárt készített a beszerzendő dolgokról, aztán a nappaliba ment és papírt, tollat ragadott.

-Istenem Richard, ezek még egy kiságyat sem vettek eddig. Egyél valamit, mert ma délután rengeteg dolgunk lesz. Nem bánom, ha Julie meg is haragszik, de muszáj lesz pár dolgot vennünk, nem jöhetnek haza abba az üres szobába.

Mire a mondat elhangzott, az ajtó éppen kinyílt. Hamuszürke arccal Robert lépett be és gyakorlott mozdulattal tépte fel a hűtőszekrény ajtaját. Dean már automatikusan vette ki a kezéből az üveget. Menj fürödni! - taszított rajta egy kicsit, majd becsukta Robert mögött a hálószobaajtót. Claire rémülten nézett rá.

-Mi történt?

-Julie magához tért.

Az értetlen csodálkozás ijedtségbe csapott át.

-A kicsivel történt valami?

Dean csak a fejét csóválta, aztán hadarni kezdett.

-Julie részleges amnéziában szenved. Fogalma sincs róla kicsoda Robert, és ami a legszebb, nem akarja belátni a hasán díszelgő műtéti heg ellenére sem, hogy a kicsi az ő gyermeke, akinek Robert az édesapja. Teljes tagadásban van és úgy felhúzta magát, hogy a kómából ébredve kénytelenek voltak benyugtatózni. Az orvos szerint azonban a kicsit minél hamarabb haza kellene hozni a kórházból. Hát, röviden ennyi.

Beszámolóját néma csönd követte.

-Édes Jó Jézusom – suttogta Claire. -Nem csodálom, hogy kikészült - biccentett a szoba felé. -Richard, öltözz, most azonnal indulunk vásárolni és holnap hazahozzuk az unokánkat.

Dean vívódva ácsorgott a nappali közepén. Robert szülei elviharzottak, de a háló felől azóta sem szűrődött ki semmiféle zaj. Bízott benne, hogy jól ismeri a fiút, és a csukott ajtó mögött nem követ el hülyeséget, de szívesen látta volna a saját szemével. Vett egy nagy levegőt és bekopogott, aztán lenyomta a kilincset.

Robert a nagy franciaágy szélén üldögélt és látszólag a szemben lévő falat bámulta. Aztán hanyatt dőlt az ágyon és akkor Dean meglátta, hogy egy fényképet szorongat a kezében. Nagyon is jól ismerte azt a képet, hiszen ő maga készítette róluk nem is olyan régen itt a bejárat előtt. Az ajtóban álltak, Robert hátulról ölelte a már pocakos Juliet, egyik keze a lány hasa alatt, a másik a melle alatt nyúlt előre és a kis pocaklakót dajkálta, miközben állát a lány vállán nyugtatta. Vidáman mosolygó szemekkel néztek a kamerába. Olyan derű és nyugalom sugárzott róluk, ami ritkaságszámba ment az amúgy zaklatott hétköznapokban.

Dean nagyot sóhajtva az ajtónak dőlt.

-Rendbe fog jönni minden, csak nagyon türelmesnek kell lenned.

Robert izzó szemekkel nézett fel rá.

-Rendbe fog jönni? Tudod te mi vár rám holnaptól? Apa leszek, totál felkészületlenül és ráadásul egyedül kell megbirkóznom ezzel az egésszel. Fogalmam sincs, mit kezdjek azzal a kicsivel, aki persze nem tehet semmiről. Arról főleg nem, hogy az anyja, akinek a hasából kiemelték, nem akarja elhinni, hogy az ő gyereke. És aki, ha rám néz, max egy helyes pasit lát, akivel esetleg flörtölni hajlandó lenne, de lehet, hogy orrba vágna, ha magamhoz akarnám ölelni. Azt mondta, hozzám jön, ha a gyerek megszületik és most távolabb került tőlem, mint amikor még nem is ismertem. Ne röhögj ki, de lehet, hogy szóba sem akar majd állni egy gyerekes pasival. És ez még a dolog könnyebbik vége.

De mi lesz a forgatásokkal, az utazásokkal, a fotózásokkal, interjúkkal? Egy csomó hivatalos papíron ott díszeleg az aláírásom, és azoknak a kötelezettségeknek eleget kell tegyek, akkor is, ha az életem éppen most hullik darabokra. És mit tudok tenni? Elutazom Ausztráliába forgatni vagy éppen Európába és itt hagyom a kicsit? Vagy magammal viszem? És ezalatt ki fogja Julie emlékeit visszavarázsolni? Lehet, hogy egyszer rendbe fognak jönni a dolgok, de pillanatnyilag úgy látom, hogy az életem éppen a mai napon futott zsákutcába.

Férfi vagy Dean, biztosan megérted, hogy miről beszélek, amikor azt mondom, hogy két napja még az volt a legnagyobb gondom, hogy a szeretett nőt elölről vagy hátulról szeressem, most meg kezdhetek újra udvarolni neki, ha egyáltalán érdekli a dolog. Mi a franc fog itt rendbe jönni? Hol lesz nekem időm és türelmem visszahozni az emlékeit, anélkül, hogy egy életre elriasztanám magamtól és a saját gyerekétől?

Dean nézte a beszéd közben feltápászkodó, görnyedt alakot és nem tudott neki semmi vigasztalót mondani. Ha valaki, hát ő pontosan tisztában volt vele, hogy ez a gyerek még Julieval együtt is egy kicsit necces kaland lett volna, de a mama nélkül, úgyszólván reménytelen. A szíve szakadt meg a srácért és a tehetetlenség legalább annyira kínozta, mintha rokoni szálak kötnék hozzá. Kintről hangokat hallott és szégyen ide vagy oda, a menekülés mellett döntött.

Claire csillogó szemekkel irányította a szállítókat a kisszoba felé. A kiságy, pelenkázó, kisszekrény és hintaszék a kérésükre már összeszerelve, csomagolás nélkül érkezett. Nem akarta, hogy Robertnek még a hatalmas mennyiségű szemét eltüntetésével is bajlódnia kelljen. Richard szuszogva cipelt két hatalmas szatyrot, ami kisruhákkal, pelenkával, cumisüveggel volt tele. Ahogy a bútorok a helyükre kerültek, Claire gondoskodott a kiegészítőkről. Néhány óra elteltével egy barátságos gyerekszobára csukta rá az ajtót. Dean elköszönt, de megígérte, hogy még visszajön, valami aprósággal ő is szeretett volna a berendezéshez hozzájárulni.

Claire könnyű vacsorát készített, aztán egy nagy sóhajtással bekopogott a fia makacsul csukott ajtaján.

Robert vizes hajjal bukkant fel az ajtóban, mezítláb volt, egy melegítőnadrágban és pólóban. Claire megnyugodva látta, hogy bár a vonásaira mintha rákövült volna a szomorúság, de a tekintete tiszta.