A szerelem 4 keréken érkezik 38.

Kai kimerülten ült a los angelesi gép fedélzetén. Napokig próbálta becserkészni a lányt, de az a hólyag, aki alighanem vigyáz rá, nagyon lelkiismeretesen teljesítette a feladatát. Egyszerűen nem adódott olyan alkalom, amivel élni tudott volna. Aztán úgy döntött, feladja. Ha eddig volt türelme várni, akkor lesz továbbra is. A hazai környezetben talán óvatlanabb lesz és ahogy az életük egyre nyugodtabb, úgy vesztik majd el az éberségüket.

Julie bicegve lépdelt a repülőtéri jegykezelő felé. Minden lépésnél csillagokat látott attól a tegnapi laza mozdulattól, amivel meztelen lábujja telibe találta a fürdőszoba ajtót. Bízott benne, hogy nem törte el, de a járást momentán szinte lehetetlenné tette. Mint ahogy azt is, hogy elegáns ruhájához kecses kis szandálját vegye fel. Tessék, ezért kell mellé testőr? Leamortizálja ő saját magát is, ki sem kell tegye a lábát a lakásból. Amikor végre az utaskísérő a helyére vezette, megkönnyebbülten rogyott le az ülésre. Mivel Frank ragaszkodott hozzá, hogy egy későbbi géppel induljon utána, mondván, hogy új információ birtokába jutott és még utána kell járjon a dolognak, egyedül ülheti végig a kimerítően hosszú utat. Egyetlen gondolat vigasztalta, hogy végre mától minden éjjel Robert oldalához simulva alhat el. Robert… az emlékezés az utolsó találkozásuk meghitt perceire csendes örömként ült ki az arcára. A függöny mögül őt figyelő steward kis sóhajtással gondolt rá, hogy ez a csinos nő biztosan nem magányos, pedig szívesen randira hívta volna a landolás után.

Dean nyugtalanul figyelte a vipváró bejáratát, Julienak már itt kellene lennie. A csomagjait már leszedte a futószalagról, de a lány még nem került elő. Robert alighanem már a kefét rágja kint a kocsiban. Már arról is nehéz volt lebeszélnie, hogy bejöjjön vele együtt, de ez után a hosszúra nyúlt várakozás után csoda, hogy még nem jelent meg itt a rajongókkal kapcsolatos idegenkedését leküzdve. Már éppen érdeklődni akart, amikor egy tolószékben tolva Julie jelent meg az addig mozdulatlanul tükröződő ajtók mögül. Az őt kísérő steward fülig érő vigyorral magyarázott neki és láthatóan meghökkent, amikor a hatalmas, mogorva kétajtós szekrény elé állt.

-Miss Damien! – hívta fel Dean magára a figyelmet.

-Oh, Dean! – derült mosolyra a lány arca és kutatóan nézett körül. Tudta, hogy Robert hűséges kísérője biztosan eléjön, de titokban azért abban bízott, hogy a szerelmese tárt karjai várják.

Robert nyugtalanul leste a kijáratot az elsötétített ablakok mögül. A légkondi ugyan hűvösen tartotta a belső teret, de mégis úgy érezte, mintha lázas lenne. Frank tegnap telefonált, hogy érdekes nyomra bukkant, így aztán Julie egyedül szállt fel. Ő pedig eget földet megmozgatott, hogy eléje jöhessen. Most nagyon utálta a világot, hogy itt kell gubbasszon a kocsiban és nem fogadhatja a lányt a kordon mellett állva, hogy  ahogy kilép, a karjába kaphassa és nem bánva ki látja, alapos csókkal üdvözölhesse.

Nyomasztotta a tegnapi beszélgetés Adele-vel is. Imádja a számait, végtelenül tehetségesnek is tartja, és mégis olyan hülyén fejezte ki magát a vita hevében ő, a nagy dumás, hogy alighanem vérig sértette az énekesnőt. Pedig csak azt próbálta neki elmagyarázni, hogy vele szemben milyen szerencsés, amiért nem veszi körül őt is olyan őrület, mint ami miatt például most is kénytelen itt agyalni, ahelyett, hogy a rajongóktól nem zavartatva odabent Juliet kaphatná a karjai közé. Ehelyett valami olyat vágott oda, hogy ne vitatkozzon olyasmiről, amiről fogalma sincs, hiszen nem olyan híres, hogy ekkora felhajtás vegye körül. Mindezt azután, hogy az egész díjátadó legünnepeltebb szereplőjeként díjak seregét szorongatta a lány a kezei között. De mi a fenének kezdte őt kritizálni, amiért elhajtotta a már túlságosan erőszakos fotósokat?

Most már mindegy. Julienak biztos lesz valami diplomatikus ötlete, mivel engesztelhetné ki Adelet. Csak már jönne végre!

A telefonja csörgött, Kristen csörgött rá, hogy jó-e nekik a ma este, de inkább kimentette magukat. Julie végre itt lesz, nem az az első dolga, hogy bulizni vigye. Most egy kicsit önzőre vette a figurát, csak és kizárólag saját magának akarja. Éppen kinyomta a telefont, amikor kinyílt a mellette lévő ajtó és Dean izmos karjait látta, ahogy Juliet emeli ki egy tolókocsiból. A víz azonnal leverte, uramisten, mi történt?

Julie feneke a puha bőrülés helyett egy férfi ölében landolt, és ő abban a pillanatban merült el az ismerős, finom illatban. –Robert! – sóhajtotta boldogan és átadta magát az erősen ölelő karoknak.

-Mi történt veled? – kérdezte Robert, mikor  az üdvözlő csókban levegőt voltak kénytelen venni.

-Ne nevess ki! – kuncogott Julie. –Belerúgtam véletlenül a fürdőszoba ajtó élébe a pakolás közbeni  nagy kapkodásban.  De nem törött el, néhány nap és jobb lesz, csak most nagyon friss még az élmény.

-Érjünk csak haza, majd gyógykezelésbe veszem – ígérte a férfi, miközben ujjai a lány lábán zongoráztak fel-le, és Julie máris beleborzongott a képbe, amit a képzelete varázsolt elé. A férfi ölelésébe bújva nézte a mellettük elsuhanó tájat, amikor a pocakján megpihenő kéz alatt egy enyhe remegés futott végig. Robert meglepetten nézett rá, de még ő maga is megilletődött ezen az új jelenségen. A gyerekük a maga módján üdvözölte a papát.

Párizsból hazaérve olyan csendesen teltek a napjaik, majd a hetek, sőt hónapok, hogy el sem hitték, csak arra kell koncentráljanak, hogyan gömbölyödik Julie pocakja. Robert nem tudott betelni a gyerek közvetett jelenlétével, hiszen nem lehetett véletlen, hogy amikor hazaérve a gyerek rugdosásától elgyötört  Julie mellé kucorodott és végigsimított a kerekedő hason, az apróság odabent mintegy megérezve az apai kezet, elcsendesett és átadta a mamát a papának. Az orvosi vizsgálatok szerint minden rendben volt, bár nem akarták elkiabálni a dolgot és magukban mindketten egy kicsit szorongva várták a gyerek megszületését, ami majd megszabadítja őket a sötét képzelgésektől. Robert családja szinte napi kapcsolatban volt velük, a barátaik pedig megértően fogadták, hogy egyre ritkábban vesznek részt a zajos és túlfűtött hangulatú bulikon. Egyetlen dolog zavarta Juliet, hogy Frank továbbra is árnyékként kísérte mindenhová. Amikor Párizsból eljöttek, ő néhány napig még maradt, hogy egy új információnak utána járjon, de végül feladta, mert zsákutcába futott. Akárki ült a gázoló autó volánja mögött, ügyesen tüntette el a nyomait. Így aztán hazautazott ő is, hogy a lány mellett lehessen, nehogy a párizsi eset megismétlődhessen.

Az idő és a terhesség előrehaladtával Julie néha arra gondolt, vajon nem kellene-e elfogadnia Robert házassági ajánlatát. Jó, a mai világban már igazán nem probléma, ha nem férj és feleségként mennek be a szülőszobára, de egyre inkább nem látta értelmét ennek az időhúzásnak, amit művelt. De a férfi mostanában nem hozta szóba a dolgot, Julie pedig nem merte megkockáztatni, hogy most Robert kérjen esetleg egy kis gondolkodási időt. Egyre többször kapta rajta, ahogyan elmélázva üldögél magában. Talán már rájött, hogy ezzel a gyerekkel mennyire megváltozik majd az életük, és lehet, hogy nem is örül annyira ennek a változásnak.

Napközben ha a férfi dolgozott, ő elmerült a forgatókönyvben, aztán esténként többnyire egyedül bújt az ágyba, mert mire Robert hazaért, a fáradtságtól már leragadtak a szemei. Néha arra gondolt, hogy a férfi talán már nem is kívánja annyira ezt az elnehezült testet, amit sokszor ő maga is letett volna az ágy melletti fotelbe, hogy végre újra hasonfekve alhasson egy jót. Aztán megérezte a hozzá símuló forró testet és megnyugodott.

Robert pedig szinte kétségbeesetten akart együtt lenni vele. Nem tudta mi lesz, ha a pici megszületik, de mostanában szinte mindenki kötelességének érezte, hogy rémregényekkel szórakoztassa, mire számítson. Hogy majd a gyerek lesz az első, ő meg örülhet, ha egyáltalán sorra kerül. Lehet, hogy önzés – gondolta néha, de ő nem akarta Juliet egy főállású anyára lecserélni. Őszintén remélte, hogy a lány elsősorban az ő párja lesz, a szeretője, a barátja, remélhetőleg hamarosan a felesége és nemmellesleg a gyereke anyja. Valahogy így, ebben a sorrendben. Persze, ez nem jelenti azt, hogy ne akarná kivenni a részét majd a gyereknevelésből ő is. Márt csak azért is, hogy a lányban maradjon energia kettőjük számára is.

Egy-egy szeretkezésük után az éjszaka félhomályában csak ölelte magához a lány fáradt testét és próbálta elképzelni a jövőjüket. Híresen élénk fantáziája azonban sokszor cserben hagyta.

Robert nyűgös volt. Megígérte Sean-nak, hogy ott lesz a kiállítása megnyitóján, de akkor még azt hitte, hogy Julieval együtt jelenhet meg. Julie azonban kivételesen nem akart vele tartani. És hogy tovább feszítse a húrt, nem volt hajlandó elárulni, miért. Ezzel a női logikára jellemző „csak”-kal végképp nem tudott mit kezdeni. Hogy az este tökéletes legyen, Julie indulás előtt még a ruhájába is belekötött. Szerinte egy ilyen eseményen nem megfelelő a farmer, póló összeállítás, a cipőjére pedig már olyan rosszalló tekintettel nézett, hogy Robert eldöntötte, abból végképp nem enged. Mostanában már kezdett kicsit elege lenni abból, ahogy a lány lassan átalakította a ruhatárát. Olyan érzése volt, mintha ezzel az állandó engedékenységgel szép lassan feladna magából valamit. Az meg különösen idegesítette, hogy ilyen apróságokon képesek vitázni, állandóan ő enged és Julie még mindig nem képes kimondani azt a francos „igen”-t, hogy a gyerek rendezett családi légkörbe érkezzen.

A fene egye meg, ennyire nem bízik benne, ennyire meg akarja tartani a kiskaput, hogy az első igazi veszekedésnél kilépjen az életéből? Ráadásul valami homályos babonához ragaszkodva nem engedte még a gyerekszobát sem berendezni. Ha a kiskölök hirtelen megérkezne, jó esetben egy kölcsön bébikosárban tehetnék csak le aludni. Kisgyerekes ismerőseik bezzeg már hónapokkal előbb vásárolgattak, itt egy kiscipő, ott egy maci és szép lassan összeállt a babaszoba. Ettől teljesen valószínűtlennek érezte, hogy valaha is családként fognak élni ebben a házban. Nem akart veszekedni a lánnyal, de ma este talán mégis jobb, ha elmegy itthonról, mert érezte, hogy nagyon vékony jégen táncolnak az idegei.

Julie egy csicsergős puszival búcsúzott tőle, és egy kicsit gúnyos mosollyal, amikor Robert a már eleve lazán megkötött nyakkendőt még tovább lazította ráncigálva. Dean vigyorogva csapta be mögötte a kocsi ajtaját és vidáman intett oda a lánynak. Neki kifejezetten tetszett, ahogy Julie nem engedi a fejére nőni ezt a melákot. Bár, a gyerek miatti visszafogottságot ő sem értette igazán, de talán ahogy közeledik a szülés ideje, Julie is rájön majd, hogy nem hagyhat mindent az utolsó pillanatra.

A megnyitót a belváros egyik felkapott galériájában rendezték. Robert még sosem járt itt, így aztán az ajtó előtt összegyűlt kíváncsi tömegen átvágva, szinte Dean hóna alatt bújt be az ajtón, és azonnal meg is ragadták Sean fotói. Már korábban is látta néhány képét és tisztában volt vele, hogy a férfi rendkívül jó érzékkel örökíti meg a pillanatot, bármerre is vesse a sorsa. Haditudósítóként mindig erőteljes, mellbevágó képekkel rukkolt ki, amelyek azonban mindig úgy döbbentették rá a nézőket az emberben megbújó állatra, hogy mégsem sokkolták. Most azonban egy teljesen új oldaláról mutatkozott meg, szociofotókat készített. Talán azért, mert annyi szörnyűséget  látott már életében, hogy muszáj volt egy kicsit az életről mesélnie. Nem mintha ezek között nem lettek volna a realitásukkal elgondolkodtató képek. Robert tudta, hogy a bejárattól befelé haladva egyre erőteljesebb képekre számíthat, így aztán Sean üdvözlése után ráérősen nézegette a még pozitív témájú fotókat. Sean a szegénységről mesélt ezekkel a képekkel. Egy olyan világról, ami Robert számára mindig is egy ismeretlen, elképzelhetetlen világ volt. A távoli országokban az út porában játszó mocskos kis gyerekarcok és a külvárosi utcakölykök közti hasonlóság nyilvánvaló volt. Ebben a hihetetlenül gazdag városban is lehet éhesen, koszosan egyik napról a másikra tengődni. Éppen arra gondolt, hogy milyen kár, hogy Julie mégsem jött el, most olyan jó lenne megbeszélni vele azt a jótékonysági ötletet, ami a képek előtt állva jutott eszébe. A zsebében halkan rezegni kezdett a telefon. Julietől jött üzenet. Meggondolta magát, mégiscsak eljön ő is, úgyhogy még időben mondjon búcsút a kis szöszkének, akinek a derekát szorongatja éppen, mert azonnal érkezik az ő teltkarcsú kedvese, aki kikaparja annak a gebe ribinek a szemét, aki egy leendő apára vetett szemet. Robert vigyorogva tette zsebre a készüléket. Na, azért! Végre belátta, hogy mellette a helye, és nem foglalkozik vele, hogy a karcsúságmániás városban ő most valóban a teltebb nők közé tartozik. Szeme előtt megjelent a kissé elnehezült test, mert a rengeteg sport ellenére bizony jócskán felszedett az utóbbi időben. De hát terhes, az istenért! Ujjai szinte megbizseregtek a gondolatra, ahogyan nap mint nap becézgetheti azokat a kerek halmokat. Még éppen idejében mondott állj-t magának, mielőtt teste egyéb részei  is reagálnának az aktuális házimozizásra. Deant kereste a tekintetével, aki azonnal odasietett hozzá, ahogy felfigyelt a tekintetére.

-Julie is eljön – mondta neki vidáman, mire Dean is elmosolyodott. Hihetetlen nő, először jól felhúzza, aztán szót fogad és behódol. Nem csoda, ha ez a süket ennyire be van rá indulva. De olyan helyesek ezekkel az apró kis csatározásaikkal.  Az ajtó közelébe helyezkedett, ha esetleg Franknak segítségre van szüksége, amikor bekíséri a lányt.

Aztán csak telt az idő és Julie nem jött. Üzenet sem jött. Amikor Robert egy sms-t küldött neki, arra sem érkezett válasz, és ettől egyre idegesebb lett. Időnként Deanre nézett, aki tanácstalanul vonogatta a vállát. Ezek szerint Frank sem jelentkezett. Mi a franc történt már megint?

Ebben a pillanatban végre megrezzent az az átok készülék. Robert majdnem elejtette, olyan hirtelen kapta elő. Aztán bosszúsan nézte az ismeretlen hívót.

-Igen! – morrant bele a készülékbe.

-Robert, maga az? – hallotta Alfred bácsi jellegzetes orgánumát.

Robert nagyot sóhajtott. A jó öreg Alfred, biztosan ő sem tudta elérni ezt a libát, így aztán nála keresi.

-Igen, én vagyok. Jó estét! Miben segíthetek Alfred?

-Robert, nem is tudom hogy mondjam el. Juliet baleset érte. A kórházból hívtak fel. Ugyan maga szerepelt az egészségügyi kártyáján, mint legközelebbi hozzátartozó, de a nővérek viccnek hitték a dolgot, mondván, sok fiatal nő állítaná ezt szívesen magáról, aztán az egyik ismerősöm felismerte és felhívott. Azonnal oda kell menjen, azt hiszem, nagyon nagy a baj. – a végén az öreg hangja már a sírás határán volt, amitől Robertet az Irakban átéltekhez hasonló halálfélelem öntötte el. Mire idáig jutott, már Deannel a nyomában a kocsi felé vágtatott, nem foglalkozva az arcába tolt fényképezőgépekkel. Pár perc múlva már a kórház előtt tépte fel az ajtót és nem törődve semmivel, befelé rohant. Dean közben megállás nélkül próbálta Franket elérni, de a férfi nem válaszolt a hívásokra.