Kai kimerülten ült a los angelesi gép fedélzetén.
Napokig próbálta becserkészni a lányt, de az a hólyag, aki alighanem vigyáz rá,
nagyon lelkiismeretesen teljesítette a feladatát. Egyszerűen nem adódott olyan
alkalom, amivel élni tudott volna. Aztán úgy döntött, feladja. Ha eddig volt
türelme várni, akkor lesz továbbra is. A hazai környezetben talán óvatlanabb
lesz és ahogy az életük egyre nyugodtabb, úgy vesztik majd el az éberségüket.
Julie bicegve lépdelt a repülőtéri jegykezelő felé.
Minden lépésnél csillagokat látott attól a tegnapi laza mozdulattól, amivel
meztelen lábujja telibe találta a fürdőszoba ajtót. Bízott benne, hogy nem
törte el, de a járást momentán szinte lehetetlenné tette. Mint ahogy azt is,
hogy elegáns ruhájához kecses kis szandálját vegye fel. Tessék, ezért kell
mellé testőr? Leamortizálja ő saját magát is, ki sem kell tegye a lábát a
lakásból. Amikor végre az utaskísérő a helyére vezette, megkönnyebbülten
rogyott le az ülésre. Mivel Frank ragaszkodott hozzá, hogy egy későbbi géppel
induljon utána, mondván, hogy új információ birtokába jutott és még utána kell
járjon a dolognak, egyedül ülheti végig a kimerítően hosszú utat. Egyetlen
gondolat vigasztalta, hogy végre mától minden éjjel Robert oldalához simulva
alhat el. Robert… az emlékezés az utolsó találkozásuk meghitt perceire csendes
örömként ült ki az arcára. A függöny mögül őt figyelő steward kis sóhajtással
gondolt rá, hogy ez a csinos nő biztosan nem magányos, pedig szívesen randira
hívta volna a landolás után.
Dean nyugtalanul figyelte a vipváró bejáratát,
Julienak már itt kellene lennie. A csomagjait már leszedte a futószalagról, de
a lány még nem került elő. Robert alighanem már a kefét rágja kint a kocsiban.
Már arról is nehéz volt lebeszélnie, hogy bejöjjön vele együtt, de ez után a
hosszúra nyúlt várakozás után csoda, hogy még nem jelent meg itt a rajongókkal
kapcsolatos idegenkedését leküzdve. Már éppen érdeklődni akart, amikor egy
tolószékben tolva Julie jelent meg az addig mozdulatlanul tükröződő ajtók
mögül. Az őt kísérő steward fülig érő vigyorral magyarázott neki és láthatóan
meghökkent, amikor a hatalmas, mogorva kétajtós szekrény elé állt.
-Miss Damien! – hívta fel Dean magára a figyelmet.
-Oh, Dean! – derült mosolyra a lány arca és kutatóan
nézett körül. Tudta, hogy Robert hűséges kísérője biztosan eléjön, de titokban
azért abban bízott, hogy a szerelmese tárt karjai várják.
Robert nyugtalanul leste a kijáratot az elsötétített
ablakok mögül. A légkondi ugyan hűvösen tartotta a belső teret, de mégis úgy
érezte, mintha lázas lenne. Frank tegnap telefonált, hogy érdekes nyomra
bukkant, így aztán Julie egyedül szállt fel. Ő pedig eget földet megmozgatott,
hogy eléje jöhessen. Most nagyon utálta a világot, hogy itt kell gubbasszon a
kocsiban és nem fogadhatja a lányt a kordon mellett állva, hogy ahogy kilép, a karjába kaphassa és nem bánva
ki látja, alapos csókkal üdvözölhesse.
Nyomasztotta a tegnapi beszélgetés Adele-vel is.
Imádja a számait, végtelenül tehetségesnek is tartja, és mégis olyan hülyén
fejezte ki magát a vita hevében ő, a nagy dumás, hogy alighanem vérig sértette
az énekesnőt. Pedig csak azt próbálta neki elmagyarázni, hogy vele szemben
milyen szerencsés, amiért nem veszi körül őt is olyan őrület, mint ami miatt
például most is kénytelen itt agyalni, ahelyett, hogy a rajongóktól nem
zavartatva odabent Juliet kaphatná a karjai közé. Ehelyett valami olyat vágott
oda, hogy ne vitatkozzon olyasmiről, amiről fogalma sincs, hiszen nem olyan
híres, hogy ekkora felhajtás vegye körül. Mindezt azután, hogy az egész
díjátadó legünnepeltebb szereplőjeként díjak seregét szorongatta a lány a kezei
között. De mi a fenének kezdte őt kritizálni, amiért elhajtotta a már túlságosan
erőszakos fotósokat?
Most már mindegy. Julienak biztos lesz valami
diplomatikus ötlete, mivel engesztelhetné ki Adelet. Csak már jönne végre!
A telefonja csörgött, Kristen csörgött rá, hogy jó-e
nekik a ma este, de inkább kimentette magukat. Julie végre itt lesz, nem az az
első dolga, hogy bulizni vigye. Most egy kicsit önzőre vette a figurát, csak és
kizárólag saját magának akarja. Éppen kinyomta a telefont, amikor kinyílt a
mellette lévő ajtó és Dean izmos karjait látta, ahogy Juliet emeli ki egy tolókocsiból.
A víz azonnal leverte, uramisten, mi történt?
Julie feneke a puha bőrülés helyett egy férfi ölében
landolt, és ő abban a pillanatban merült el az ismerős, finom illatban.
–Robert! – sóhajtotta boldogan és átadta magát az erősen ölelő karoknak.
-Mi történt veled? – kérdezte Robert, mikor az üdvözlő csókban levegőt voltak kénytelen
venni.
-Ne nevess ki! – kuncogott Julie. –Belerúgtam
véletlenül a fürdőszoba ajtó élébe a pakolás közbeni nagy kapkodásban. De nem törött el, néhány nap és jobb lesz,
csak most nagyon friss még az élmény.
-Érjünk csak haza, majd gyógykezelésbe veszem – ígérte
a férfi, miközben ujjai a lány lábán zongoráztak fel-le, és Julie máris
beleborzongott a képbe, amit a képzelete varázsolt elé. A férfi ölelésébe bújva
nézte a mellettük elsuhanó tájat, amikor a pocakján megpihenő kéz alatt egy enyhe
remegés futott végig. Robert meglepetten nézett rá, de még ő maga is
megilletődött ezen az új jelenségen. A gyerekük a maga módján üdvözölte a
papát.
Párizsból hazaérve olyan csendesen teltek a napjaik,
majd a hetek, sőt hónapok, hogy el sem hitték, csak arra kell koncentráljanak,
hogyan gömbölyödik Julie pocakja. Robert nem tudott betelni a gyerek közvetett
jelenlétével, hiszen nem lehetett véletlen, hogy amikor hazaérve a gyerek rugdosásától
elgyötört Julie mellé kucorodott és
végigsimított a kerekedő hason, az apróság odabent mintegy megérezve az apai
kezet, elcsendesett és átadta a mamát a papának. Az orvosi vizsgálatok szerint
minden rendben volt, bár nem akarták elkiabálni a dolgot és magukban mindketten
egy kicsit szorongva várták a gyerek megszületését, ami majd megszabadítja őket
a sötét képzelgésektől. Robert családja szinte napi kapcsolatban volt velük, a
barátaik pedig megértően fogadták, hogy egyre ritkábban vesznek részt a zajos
és túlfűtött hangulatú bulikon. Egyetlen dolog zavarta Juliet, hogy Frank
továbbra is árnyékként kísérte mindenhová. Amikor Párizsból eljöttek, ő néhány
napig még maradt, hogy egy új információnak utána járjon, de végül feladta,
mert zsákutcába futott. Akárki ült a gázoló autó volánja mögött, ügyesen
tüntette el a nyomait. Így aztán hazautazott ő is, hogy a lány mellett
lehessen, nehogy a párizsi eset megismétlődhessen.
Az idő és a terhesség előrehaladtával Julie néha arra
gondolt, vajon nem kellene-e elfogadnia Robert házassági ajánlatát. Jó, a mai
világban már igazán nem probléma, ha nem férj és feleségként mennek be a
szülőszobára, de egyre inkább nem látta értelmét ennek az időhúzásnak, amit
művelt. De a férfi mostanában nem hozta szóba a dolgot, Julie pedig nem merte
megkockáztatni, hogy most Robert kérjen esetleg egy kis gondolkodási időt. Egyre
többször kapta rajta, ahogyan elmélázva üldögél magában. Talán már rájött, hogy
ezzel a gyerekkel mennyire megváltozik majd az életük, és lehet, hogy nem is
örül annyira ennek a változásnak.
Napközben ha a férfi dolgozott, ő elmerült a
forgatókönyvben, aztán esténként többnyire egyedül bújt az ágyba, mert mire
Robert hazaért, a fáradtságtól már leragadtak a szemei. Néha arra gondolt, hogy
a férfi talán már nem is kívánja annyira ezt az elnehezült testet, amit sokszor
ő maga is letett volna az ágy melletti fotelbe, hogy végre újra hasonfekve
alhasson egy jót. Aztán megérezte a hozzá símuló forró testet és megnyugodott.
Robert pedig szinte kétségbeesetten akart együtt lenni
vele. Nem tudta mi lesz, ha a pici megszületik, de mostanában szinte mindenki
kötelességének érezte, hogy rémregényekkel szórakoztassa, mire számítson. Hogy
majd a gyerek lesz az első, ő meg örülhet, ha egyáltalán sorra kerül. Lehet,
hogy önzés – gondolta néha, de ő nem akarta Juliet egy főállású anyára
lecserélni. Őszintén remélte, hogy a lány elsősorban az ő párja lesz, a
szeretője, a barátja, remélhetőleg hamarosan a felesége és nemmellesleg a
gyereke anyja. Valahogy így, ebben a sorrendben. Persze, ez nem jelenti azt,
hogy ne akarná kivenni a részét majd a gyereknevelésből ő is. Márt csak azért
is, hogy a lányban maradjon energia kettőjük számára is.
Egy-egy szeretkezésük után az éjszaka félhomályában
csak ölelte magához a lány fáradt testét és próbálta elképzelni a jövőjüket.
Híresen élénk fantáziája azonban sokszor cserben hagyta.
Robert nyűgös volt. Megígérte Sean-nak, hogy ott lesz
a kiállítása megnyitóján, de akkor még azt hitte, hogy Julieval együtt jelenhet
meg. Julie azonban kivételesen nem akart vele tartani. És hogy tovább feszítse
a húrt, nem volt hajlandó elárulni, miért. Ezzel a női logikára jellemző
„csak”-kal végképp nem tudott mit kezdeni. Hogy az este tökéletes legyen, Julie
indulás előtt még a ruhájába is belekötött. Szerinte egy ilyen eseményen nem
megfelelő a farmer, póló összeállítás, a cipőjére pedig már olyan rosszalló
tekintettel nézett, hogy Robert eldöntötte, abból végképp nem enged. Mostanában
már kezdett kicsit elege lenni abból, ahogy a lány lassan átalakította a
ruhatárát. Olyan érzése volt, mintha ezzel az állandó engedékenységgel szép
lassan feladna magából valamit. Az meg különösen idegesítette, hogy ilyen
apróságokon képesek vitázni, állandóan ő enged és Julie még mindig nem képes
kimondani azt a francos „igen”-t, hogy a gyerek rendezett családi légkörbe
érkezzen.
A fene egye meg, ennyire nem bízik benne, ennyire meg
akarja tartani a kiskaput, hogy az első igazi veszekedésnél kilépjen az
életéből? Ráadásul valami homályos babonához ragaszkodva nem engedte még a
gyerekszobát sem berendezni. Ha a kiskölök hirtelen megérkezne, jó esetben egy
kölcsön bébikosárban tehetnék csak le aludni. Kisgyerekes ismerőseik bezzeg már
hónapokkal előbb vásárolgattak, itt egy kiscipő, ott egy maci és szép lassan
összeállt a babaszoba. Ettől teljesen valószínűtlennek érezte, hogy valaha is
családként fognak élni ebben a házban. Nem akart veszekedni a lánnyal, de ma
este talán mégis jobb, ha elmegy itthonról, mert érezte, hogy nagyon vékony
jégen táncolnak az idegei.
Julie egy csicsergős puszival búcsúzott tőle, és egy
kicsit gúnyos mosollyal, amikor Robert a már eleve lazán megkötött nyakkendőt
még tovább lazította ráncigálva. Dean vigyorogva csapta be mögötte a kocsi
ajtaját és vidáman intett oda a lánynak. Neki kifejezetten tetszett, ahogy
Julie nem engedi a fejére nőni ezt a melákot. Bár, a gyerek miatti
visszafogottságot ő sem értette igazán, de talán ahogy közeledik a szülés
ideje, Julie is rájön majd, hogy nem hagyhat mindent az utolsó pillanatra.
A megnyitót a belváros egyik felkapott galériájában
rendezték. Robert még sosem járt itt, így aztán az ajtó előtt összegyűlt
kíváncsi tömegen átvágva, szinte Dean hóna alatt bújt be az ajtón, és azonnal
meg is ragadták Sean fotói. Már korábban is látta néhány képét és tisztában
volt vele, hogy a férfi rendkívül jó érzékkel örökíti meg a pillanatot,
bármerre is vesse a sorsa. Haditudósítóként mindig erőteljes, mellbevágó
képekkel rukkolt ki, amelyek azonban mindig úgy döbbentették rá a nézőket az
emberben megbújó állatra, hogy mégsem sokkolták. Most azonban egy teljesen új
oldaláról mutatkozott meg, szociofotókat készített. Talán azért, mert annyi
szörnyűséget látott már életében, hogy
muszáj volt egy kicsit az életről mesélnie. Nem mintha ezek között nem lettek
volna a realitásukkal elgondolkodtató képek. Robert tudta, hogy a bejárattól
befelé haladva egyre erőteljesebb képekre számíthat, így aztán Sean üdvözlése
után ráérősen nézegette a még pozitív témájú fotókat. Sean a szegénységről
mesélt ezekkel a képekkel. Egy olyan világról, ami Robert számára mindig is egy
ismeretlen, elképzelhetetlen világ volt. A távoli országokban az út porában
játszó mocskos kis gyerekarcok és a külvárosi utcakölykök közti hasonlóság
nyilvánvaló volt. Ebben a hihetetlenül gazdag városban is lehet éhesen,
koszosan egyik napról a másikra tengődni. Éppen arra gondolt, hogy milyen kár,
hogy Julie mégsem jött el, most olyan jó lenne megbeszélni vele azt a
jótékonysági ötletet, ami a képek előtt állva jutott eszébe. A zsebében halkan
rezegni kezdett a telefon. Julietől jött üzenet. Meggondolta magát, mégiscsak eljön ő is, úgyhogy még időben mondjon
búcsút a kis szöszkének, akinek a derekát szorongatja éppen, mert azonnal
érkezik az ő teltkarcsú kedvese, aki kikaparja annak a gebe ribinek a szemét, aki
egy leendő apára vetett szemet. Robert vigyorogva tette zsebre a
készüléket. Na, azért! Végre belátta, hogy mellette a helye, és nem foglalkozik
vele, hogy a karcsúságmániás városban ő most valóban a teltebb nők közé
tartozik. Szeme előtt megjelent a kissé elnehezült test, mert a rengeteg sport
ellenére bizony jócskán felszedett az utóbbi időben. De hát terhes, az
istenért! Ujjai szinte megbizseregtek a gondolatra, ahogyan nap mint nap
becézgetheti azokat a kerek halmokat. Még éppen idejében mondott állj-t
magának, mielőtt teste egyéb részei is
reagálnának az aktuális házimozizásra. Deant kereste a tekintetével, aki
azonnal odasietett hozzá, ahogy felfigyelt a tekintetére.
-Julie is eljön – mondta neki vidáman, mire Dean is
elmosolyodott. Hihetetlen nő, először jól felhúzza, aztán szót fogad és
behódol. Nem csoda, ha ez a süket ennyire be van rá indulva. De olyan helyesek
ezekkel az apró kis csatározásaikkal. Az
ajtó közelébe helyezkedett, ha esetleg Franknak segítségre van szüksége, amikor
bekíséri a lányt.
Aztán csak telt az idő és Julie nem jött. Üzenet sem
jött. Amikor Robert egy sms-t küldött neki, arra sem érkezett válasz, és ettől
egyre idegesebb lett. Időnként Deanre nézett, aki tanácstalanul vonogatta a
vállát. Ezek szerint Frank sem jelentkezett. Mi a franc történt már megint?
Ebben a pillanatban végre megrezzent az az átok
készülék. Robert majdnem elejtette, olyan hirtelen kapta elő. Aztán bosszúsan
nézte az ismeretlen hívót.
-Igen! – morrant bele a készülékbe.
-Robert, maga az? – hallotta Alfred bácsi jellegzetes
orgánumát.
Robert nagyot sóhajtott. A jó öreg Alfred, biztosan ő
sem tudta elérni ezt a libát, így aztán nála keresi.
-Igen, én vagyok. Jó estét! Miben segíthetek Alfred?
-Robert, nem is tudom hogy mondjam el. Juliet baleset
érte. A kórházból hívtak fel. Ugyan maga szerepelt az egészségügyi kártyáján,
mint legközelebbi hozzátartozó, de a nővérek viccnek hitték a dolgot, mondván,
sok fiatal nő állítaná ezt szívesen magáról, aztán az egyik ismerősöm
felismerte és felhívott. Azonnal oda kell menjen, azt hiszem, nagyon nagy a
baj. – a végén az öreg hangja már a sírás határán volt, amitől Robertet az
Irakban átéltekhez hasonló halálfélelem öntötte el. Mire idáig jutott, már
Deannel a nyomában a kocsi felé vágtatott, nem foglalkozva az arcába tolt fényképezőgépekkel.
Pár perc múlva már a kórház előtt tépte fel az ajtót és nem törődve semmivel,
befelé rohant. Dean közben megállás nélkül próbálta Franket elérni, de a férfi
nem válaszolt a hívásokra.
1 megjegyzés:
Aranyos volt az első gyerek üdvözlős ,rezgéses dolog .:)
Házimozizás ????? XDDD
Jutka ,szinte látom magam elött az egész történetet...és tetszik .:):)
Megjegyzés küldése