A menedék 15.

 Bocs, szó sincs róla, hogy napi kettőt fogok ezentúl feltenni XDDD, de egyikőtöknek holnap igen nehéz napja lesz, és a hajnali kávéja mellé reménykedett egy frissben. Én meg biztos, hogy pont holnap reggel aludnék el, Murphy szerint ez tutibiztosis, úgyhogy ez az esti frisselés amolyan óvintézkedés ;)

*

Cara álmodozva támasztotta a homlokát az ablaküvegnek. Odakint szakadt az eső és a szemközti járdán egy nyurga alak rohant feje fölé tartott táskájával. Volt valami fájón ismerős a tartásában, de a sarkon egy esernyőt tartó nő várta, a szorosan összesimuló testekből ítélve egy forró csókkal.  Cara elfordult. Rossz volt nézni a mások boldogságát.

Még csak egy hét telt el azóta, hogy Roberttel azt a mámoros délutánt és az éjszakát együtt töltötték. Amikor reggel nagy nehezen elszakadtak egymástól és a férfi indulni akart, akkor szembesültek vele, hogy az inge a kandalló lángjának martaléka lett. Jobb híján Cara egy I love Venice feliratú pólót adott neki, amit hálóingként használt. A pólóról aztán Robert eszébe jutott, hogy ő is ott lesz szeptember elején Velencében. A hírtől Cara legszívesebben táncra perdült volna, de nem mondta egyetlen szóval sem, hogy akkor találkozhatnak újra. Hiszen valószínűleg a közelébe sem engedik majd a sztárokkal telezsúfolt fesztiválhelyszíneknek.  Reszketve ölelte magához a férfi testét, mint aki el sem akarja többé engedni, mígnem a zakó zsebéből újra előkerült a csomagocska, Robert pedig épp csak elérte a repülőt. 

A repülőn körülölelte a nő illata, ezért aztán még Josh piszkálódása sem érte el hozzá.

-Látom, hangolódsz a fesztiválra, bár elképzelni sem tudom, hol tudtál ebben a városban pont egy ilyen pólóra szert tenni.

Josh nézte az álmodozós képpel az ablakon kibambuló védencét és határozottan irigy volt. Mit vigyorog ez az idióta, mint aki megnyerte a főnyereményt? Ekkora ász lehet ez a nő az ágyban? Mert abban egészen biztos volt, hogy a műteremből egyenesen hozzá sietett. Régen látta már ennyire feldobottnak, és nagyon remélte, hogy hazaérve ez a lelkesedés nem csap át depresszióba, ahogy tudatosul majd Robertben, hogy a románcnak vége.

*

Josh elmélyülten nézegette a fotókat, amiket Cara Hamilton küldött át neki. A képek jók voltak, nagyon jók; és egészen pontosan meg tudta volna mondani, hogy melyik készült a kényszerű szünet előtt és melyik utána. A haja kiegyenesedett, amikor Robert telefonált és megkérte, hogy a cuccait dobálja be a táskájába és találkozzanak kint a repülőtéren.  A kishölgy ezek szerint  hosszabb ideig is le tudta kötni a figyelmét és az energiáit. Ő a maga részéről nem örült ennek a váratlan fordulatnak. A Kristen mellett élő Roberttel tudott mit kezdeni, mert a férfi néha már örült, ha fotózást, interjút szervezett neki, addig is menekülhetett otthonról. De ez az új Robert most szárnyal és nem hagyja magát irányítani. Valahogy meg kéne nyesegetni a szárnyait.

*

Robert arra ébredt, hogy álmában hadonászva leverte a telefonját az ágy melletti kis szekrénykéről. Hunyorogva nézett szét az ismerős hotelszobában, ami már hetek óta az otthont jelentette neki, és a száját el is húzta a gondolatra, hogy ez bizony minden, de nem otthon.

Az ágy mellett kotorászva megtalálta a készüléket, és ha már a kezében volt, megnézte, kapott-e üzenetet, de a postafiókja üres volt. Cara, igazán írhatnál néhány sort! – morgott halkan, miközben maga mellett tapogatózva kereste az I love Venice feliratú pólót. Elmosolyodott az emlékre és a puha anyagot az orrához emelve, mélyen beleszimatolt. Fintorogva vette tudomásul, hogy a pólónak már régen nincs Cara illata. A nővel való találkozás lassan már csak egy bizonytalan álom volt, hiszen az óta a nap óta nem beszéltek. Ott, akkor, az éjszaka homályában megpróbáltak beszélni arról, hogy hogyan tudnák ezt a kapcsolatot életben tartani, de aztán megint csak egy elkeseredett, szenvedélyes szeretkezés lett a dologból, ami után annyira elaludtak, hogy reggel futva távozott, hogy a repülőt elérje. És azóta ő sem tudta elérni Carát, mintha a nő nem is akarná, hogy beszéljenek. Nem értette ezt és ha valamit nem értett, az mindig idegessé tette. Ledobta a telefont maga mellé és felkelt. Az álom már úgyis kiröppent a szeméből, és talán ezen a korai órán nem fogják zaklatni, ha lemegy a partra futni. Belebújt a melegítőbe, i-podját a karjára csatolta, aztán kilépett az ajtón. Talán a hűvös hajnali szél kifújja a fejéből azt a zavart katyvaszt, amivel egy hete tele van.

*

Cara a repülőn még egyszer átolvasta a megbízásának részleteit. Az 1895. óta létező Velencei Biennálé történetét kell képekben összefoglalnia. A világ egyik legelismerteb és legrangosabb kulturális eseményének történelmét feldolgozni egy bő hete van. A Művészeti Kiállítás, az Építészeti Biennálé, a Filmfesztivál és a kisebb, de egyre jelentősebb Zenei, Tánc és Színházfesztivál legjobb pillanatait fotókon bemutatni. Hatalmas képanyagból válogathat, és ezt kell kiegészítse a maga által a helyszíneken megörökített pillanatokkal. Elképzelhetetlenül nagy munka, agyát, szemét és szívét egyaránt szinte huszonnégy órában leköti majd. 

De ez még szerencse is, mert így nincs ideje azon morfondírozni, hogy mit kezdjen a Roberthez fűződő érzelmeivel. Tudatosan figyelmen kívül hagyta a férfi hívásait, és ellenállt a kísértésnek, hogy ő emelje fel a telefont. Nincs ennek a kapcsolatnak jövője! Hogyan is lehetne, amikor a világ két végén élnek? De képtelen volt szabadulni a karjaiban eltöltött órák emlékétől, amik még itt sok ezer kilométer magasságban is megborzongatták. 

A gép ereszkedni kezdett és hamarosan maga alatt megpillantotta a hal alakú várost, ahol élete eddig azt hitte legszebb, de az biztos, hogy egyben legrosszabb éveit élte. A Canal Grande jól felismerhetően kanyargott alatta. A várost szeretni nem magától értetődő érzés, ismert ő is jó néhány embert, aki ellent tudott állni a káprázatnak. Ő maga azonban az első találkozáskor szerelmes lett. Eleinte a városba, és amikor már azt hitte, a csábítás teljes, akkor jött Marco, és akkor már tudta, hogy rabja lesz ennek a városnak, amíg csak él. Bármennyire tartott a viszontlátástól, az alant csillogó zöldeskék víz, az épületek terrakotta színein megtörő napfény visszarepítette a múltba, amikor még hitt benne, hogy a boldogság itt talál rá.

A tranzitból kijőve az első, amit megpillantott, egy tábla volt, az saját nevével, Cara Hamilton. Az elegáns őszes férfi rámosolygott, ahogy kérdően fordult hozzá. A vízitaxit biztosan nem az ügynökség rendelte, nincs az a költségvetés, amiben ezt elszámolhatná. A férfi a csomagjaiért nyúlt és pergő nyelven üdvözölte, aztán határozott léptekkel kifelé indult, Cara pedig kényszeredetten követte. A rossz érzés percről percre erősödött benne, és a csónakhoz érve nem csalódott, a kényelmes bőr bevonatú ülésen Marco várt rá.

A válóper óta nem találkoztak. Tulajdonképpen akkor sem, hiszen a férfi az ügyvédjével bonyolította le a kellemetlen eljárást. Cara lecövekelt a parton és egyetlen kézmozdulattal állította meg a taxist, mielőtt a csomagjait bepakolta volna a hajóba.

-Marco! Erre igazán semmi szükség!  Dolgozni jöttem és nem érek rá kicsinyes vitákra és kölcsönös vádaskodásokra.

-Cara, mia! Fogalmam sincs, miről beszélsz. Én csak a régi szép idők emlékére jöttem ki eléd. Tudom, hogy nem volt éppen baráti az elválásunk, de szeretném, ha ezt az apróságot elfogadnád egy régi hódolódtól. És csak hogy tudd, nem kevés szerepem volt abban, hogy a várostól ezt a megbízást éppen te kapd meg. Látod, bennem a jóakarat és a nagyvonalúság megvan ahhoz, hogy feledjük a múltat.

-Hah – horkant fel Cara. Még élénken emlékezett a jóakaratú és nagyvonalú Marco-ra, aki lehetetlenné tette, hogy a városban, sőt, hogy az országban dolgozhasson tovább. Messzire elért a keze, sem Firenzében, sem Milánóban nem tudott elhelyezkedni, mert mindig utolérte volt férje jóindulata. Már az Államokba érve sem bízott benne, hogy az életben még egyszer el tud helyezkedni fotósként, és éppen ezért kapva kapott az első lehetőségen. Szerencséje volt, hogy a dolog végül jól sült el. De az információ, miszerint Marco segítette volna ehhez a megbízáshoz, meglepte és kíváncsivá tette.

-Miért gondoltad meg magad annyi év után? Sokáig ott tettél keresztbe, ahol csak tudtál, és most, pont most, egy ekkora megbízásnál nyújtottál éppen segítő kezet? – nézett hitetlenkedve a még mindig jóképű férfira, aki ennek teljes tudatában pöffeszkedett a taxi ülésén..

-Nem gondoltam teljesen önzetlenül, ha ez az, ami izgat… - mosolyodott el a férfi. –A kiállítási anyag elkészítése csak a dolog egyik része. De hamarosan kezdődik a Filmfesztivál, és szeretném, ha a kísérőmként velem tartanál. Sőt! Igazság szerint, még dolgoznod is kéne a fesztiválon – biccentett aprót a fejével.

-Dolgoznom? Fotóznom kéne a vendségseregletet? De hát hogyan, akkor nem tudlak kísérni… - értetlenkedett Cara és észre sem vette, hogy szavaival szinte máris beleegyezett a férfi kérésébe, miközben óvatosan beszállt az imbolygó járműbe és lezöttyent az exférje mellé.

-Félreértesz, a fesztiválon nem kell fotóznod. Nem, drága Cara, a díjátadón kellene közreműködnöd a város elöljáróságának nevében, mert azt beláthatod, hogy egy ilyen jeles eseményen nem küldhetjük színpadra  Maria-Antonia Sforzit.

Cara elmosolyodott, ahogy a dülledt szemű idős asszony, a városi elöljáróság egyetlen hölgy tagja, a művészeti bizottság elnöke felrémlett a szemei előtt. Hát, nem egy fotogén asszony, azt el kell ismerje. 

-Díjat átadnom? De hát miért pont én? – a kérdés egyre inkább nyomasztóvá kezdett válni, ahogy Marco egyre kevésbé akart egyenes választ adni rá. De közben a taxi megérkezett a Hotel Danieli elé. A férfi kiszállt és a kezét nyújtva kisegítette Carát is. A taxis kipakolta a csomagokat, és a szálloda londínere máris megjelent, hogy gondoskodjon róluk. Cara nem győzött az előzékeny fogadtatáson álmélkodni. Ezt tuti nem az ügynökség szervezte. A Danieli Velence egyik legstílusosabb szállodája, ide államfők, sztárok járnak, nem egyszerű kis fotósok. Biztos volt benne, hogy ebben is Marco keze van és egyre inkább zavaróvá vált a férfi nagylelkűsége. Célja van vele, ebben biztos volt, és türelmetlenül várta, hogy kirukkoljon végre az igazsággal.

Felmarkolta a fotóstáskáját és a bejárat felé indult. A férfi megindult mögötte, ezért hirtelen megállt.

-Köszönöm Marco a kedves fogadtatást, a fantasztikus szállást. Holnap korán reggel már bent leszek a városházán, hogy az instrukciókat átvegyem. De most ne haragudj, hosszú volt a repülőút, fáradt vagyok, lefekszem.

A férfi meglepve a határozottságától, megtorpant. Aztán egy apró grimasszal válaszolt:

-Hogyne. Megértem. Pihenj jól! Holnap találkozunk. .. és ha megengeded, szívesen elvinnélek ebédelni, Thomasohoz, a régi kedvenc helyünkre. A munkád kapcsán úgyis én vagyok megbízva a kapcsolattartással, úgyhogy legalább megbeszélhetjük azt is fehér asztal mellett. Jó látni téged Cara, igazán nagyon… nőiesen nézel ki – nézett végig a nőn. Aztán egy hirtelen mozdulattal felemelte a kezét és finoman végig simított a nő homlokán húzódó sebhelyen. –Látom, ez megvan még. De a szépségeden ez sem ront semmit. – Azzal megfordult és gyors lépésekkel az éppen a stéghez simuló taxihoz lépett. Cara leesett állal állva nézett utána.

A férje, a volt férje – javította ki magát azonnal – szóval, a volt férje udvarol neki. Nyíltan, gátlástalanul, mintha az a sok szörnyűség meg sem történt volna közöttük. Megrázta a fejét, de elismerte, hogy érdekes módon ez az érintés nem keltett benne undort. Pedig biztos volt benne, hogy ha találkozni fognak, nem fog tudni még egy levegőt sem szívni Marcoval. Ehhez képest rendszeresen találkozni fognak, együtt ebédelni, a fesztivál díszvendégei között felvonulni. Uramisten, elment a józan esze! Ebbe nem szabadna belemennie, mert nem lesz jó vége! De tulajdonképpen tisztában volt vele, hogy mint régen mindig, most is pontosan úgy fog viselkedni, ahogy a volt férje elvárja tőle. Van ebben a gazemberben valami, amivel képes befolyásolni, szinte már-már akarat nélküli bábbá formálni. De annyi józanság is szorult már bele az eltelt időszakban, hogy eltökélje, résen lesz, és az első alkalommal, amikor érzi majd, hogy Marco átlép egy határvonalat, most már megálljt tud neki mondani. Ebben erősen reménykedett.

*

A napok gyors egymásutánban teltek és a Marcoval folytatott közös munka meglepően jó hangulatban telt. A férfi soha nem közeledett felé, csak apró kis jelei voltak, hogy ha rajta múlik, újra kezdhetnék a kapcsolatukat; vagy maradhatnak a barátságnál. Ez a barátság pedig máris több volt, mint amit valaha is remélni mert. Marco esténként elvitte a szállodához, de még az előcsarnokba sem lépett be, a kikötőnél elbúcsúztak. Első este egy kézfogással, aztán egy puszival. Cara remélte, hogy itt meg is állnak majd. A kiállítási anyag szinte teljes egészében összeállt már, a dekoratőrök vették át a további munkákat és Cara végre úgy érezte, hogy eltölthet egy napot a nagyító vagy a fényképezőgép lencséjén túli világban is. Most kivételesen ki akart szabadulni a paloták és lagúnák aranykalitkájából és magányra, kék égre vágyott. 

Felült az első vaporettóra, amit a kora reggeli órán elért és a San Michelere ment vele. A temetőszigeten nem voltak sem ismerősei, sem barátai eltemetve, de csend volt, nyugalom, és most erre vágyott a legjobban. A Holtak szigete, amelyet egyébként a Csend szigetének is neveznek, egyfajta komor varázzsal bír, ugyanakkor  meglepően kellemes hely egy merengős sétára.

A hajón csak néhány idős nő utazott talpig feketében. Barátságosan biccentettek neki, aztán odabent pillanatok alatt magára maradt. Elsétált a temető közepére és a máris szikrázó égbolt alatt leült egy padra.

 Napok óta próbált nem gondolni Robertra. Néha még sikerült is, de most ezek az elfojtott gondolatok összeállva, erős egységbe tömörülve rohanták meg. Nem tagadhatja le, hogy beleszeretett, és vak, ha nem veszi észre, hogy a férfinak sem közömbös. A köztük lévő földrajzi távolság önmagában nem lehet gátja egy boldog jövőnek. Olyan okosakat tudott mondani neki és most ugyanabba a hibába esik, csak az akadályokat, a nehézségeket látja, ahelyett, hogy a megoldáson törné a fejét. Nem múlt el nap, hogy lefekve ne gondolt volna a szájára, a karjai szorítására. Ha csak a szex hiányzott volna, akkor még akár a kis Marcot is előkotorhatta volna a szekrénye mélyéről, de volt annyira őszinte önmagával, hogy bevallja, Robert hiányzott, a hangja, a sóhajtásai, a szeme  villanása, a szája íze, a teste forrósága.

Felegyenesedett. Visszamegy a kiállítás helyszínére, még egy utolsó ellenőrzést tart, hogy tényleg a megfelelő képekkel társították-e a feliratokat, aztán szétnéz a városban, hogy valami alkalomhoz illő ruhát nézzen a fesztiválra. Nem szívesen gondolt az extra kiadásra, mert biztos volt benne, hogy kidobott pénz, az életben többet nem veszi magára azt a rongyot, de hát ha már így alakult, akkor kénytelen gondoskodni róla, hogy Marco ne köthessen bele. Halogatta a dolgot, persze ideje sem nagyon volt rá, de most már egy percnyi vesztegetni való ideje sincs, holnapra még a szálloda fodrászánál is be kell jelentkezzen, ha nem akarja blamálni a volt férjét ezzel a kócos hajzuhataggal. Nagyon sóhajtott és a hajóállomáshoz indult. A vaporettó éppen akkor érkezett meg, amikor ő a stéghez ért. Ez talán kedvező előjel, hátha a többi dolog is ilyen simán összejön majd – gondolta reménykedőn.

A menedék 14.

A pillanat tört része alatt repültek vissza a múltba, a vízesés partjára. A csók íze ugyanolyan mámorító volt, és a másik szívverésének dörömbölése a több réteg ruha ellenére is pontosan úgy érződött, mint akkor. Aztán Cara megfeszítette a testét, hogy a szorosan ölelő karokból kibújjon.

-Jézusom, Robert! Nem kéne ezt csinálnunk!

-Dehogynem! Ha van valami, amit nem kéne csinálnunk, az az, hogy abbahagyjuk, pont most, amikor valami égi csodánál fogva újra együtt lehetünk. – suttogott a hajába a férfi., miközben az ölelésén egy szikrányit sem lazított. Annyira jó volt újra magához ölelni!

-Robert, én nem kezdek olyan pasikkal, akiket várnak otthon! – nézett a szemébe a nő és a férfi egy grimaszt vágva végre elengedte.

-Semmivel sem várnak jobban otthon, mint tíz nappal ezelőtt. Kristen és én...

-Tudom, kibékültetek. – hajtotta le a fejét Cara, hogy a szeme sarkába gyűlő könnyet elrejthesse a férfi elől.

-A nagy francokat békültünk ki! – csattant fel a férfi. –Tudtam, hogy az a kurva újság még bekavar az életembe. Cara, szerinted neked estem volna, ha nem lennék független? 

A nő álla alá nyúlva felemelte a fejét és elveszett a könnyes szemekben.

-Cara, én már az első pillanatban megöleltelek volna, csak elkezdtél magázódni és nem értettem, hogy mi ez a játék, amit játszunk, de belementem, mert azt gondoltam, ha végzünk, lesz alkalmunk leülni valahol és beszélgetni. De hát nyilvánvaló, hogy ebben a feszültségben nem vagyunk képesek két normális fotót összehozni, úgyhogy gondoltam, jobb, ha tisztázunk dolgokat. Ha megígéred nekem, hogy a fotózás végeztével együtt ebédelünk, akkor én is megemberelem magam és legjobb tudásom szerint segítek, hogy mielőbb végezzünk. Nos?

-Rendben, fotók, ebéd, beszélgetés – vigyorgott rá Cara és az ajtó felé fordult. –Akkor folytassuk!

-Nana, csak lassan, én is azt mondom, hogy folytassuk, de előbb ezt – és a csókot ott folytatta, ahol percekkel korábban abbahagyta. Végül nagy nehezen elszakadt a lánytól és a fenekére csapva az ajtó felé tolta.

-Menj előre, nekem még, khm... rendbe kell szednem magam, mert a végén olyasmit is megörökítesz, ami nem kifejezetten az ilyen típusú magazinok profilja. – vigyorgott vidáman, és Cara visszalépett, hogy egy puszit és egy ártatlan, de merész simítást követően kilibbenjen az öltözőből. Robert felhördülve kapott utána, aztán nevetve dőlt az ajtónak. Van Isten!  Amikor már azt hitte, a dolgok nem is lehetnének zavarosabbak és kuszábbak, akkor a Sors megkönyörült rajta. Most már csak annyi a dolga, hogy jó szokása szerint el ne csessze a szerencséjét.

*

Josh szeme a védencét kutatta, de azon túl, hogy tíz perc alatt egy másik Robert állt a kamera elé, semmit nem tudott leolvasni az arcáról. Carát figyelte, de a nő szenvtelenül és roppant profi módon kattintgatott, időnként utasításokat vakkantva a segítőknek, hogy a fényekkel hogyan játszanak. De aztán az egyik fiú kezéből kiesett egy ernyő, és amíg a dolgok a helyükre álltak, azok ketten olyan pillantást váltottak, amitől Josh fejében is világosság gyúlt. Ohó, ezek között van valami! Mesélhetsz barátocskám... udvarias bemutatkozás, mi? Michaelre nézett, aki szorgalmasan fotózta a kolléganőjét munka közben. Érdekes lenne látni, hogy milyen ellesett pillanatokat tudott megörökíteni.

*

Az öltözőben Robert gyors mozdulatokkal törölte le az arcáról a vékony sminket, aztán az unottan várakozó Josh-hoz fordult. A nyakkendőt lekapta és zsebre gyűrte, ingének felső két gombját kigombolta. Az elegáns úriember egy pillanat alatt alakult át jól öltözött rosszfiúvá, ahogy a tükör előtt beletúrt a fodrász által gondosan beállított frizurájába.

-Jó gyerek voltam, a fotók készen vannak, innentől a kishölgy dolga, hogy valami ellenállhatatlant varázsoljon belőlük, úgyhogy ha más nincs, akkor nekem dolgom lenne. Szia!

Josh vigyorogva szólt utána:

-Oké, csak arra vigyázz, hogy a kishölgynek legyen elég energiája az ellenállhatatlan megalkotására!

Robert visszalépett és  szikrázó szemekkel Josh szemébe nézett.

-Tudni akarom én, hogy mire céloztál?

-Drága Robertem, én nem céloztam, én telibe lőttem, mint ahogy gondolom te is, de nincs is ezzel semmi baj, hiszen független ember vagy. Csak örültem volna, ha beavatsz, és nem nekem kell kisakkoznom mindenféle bizonytalan jelekből, hogy hogy állnak a dolgok közted és a kishölgy között.

-Josh, a dolgok nem állnak sehogy. Oké, már találkoztunk korábban, de nem kell ezt a nagyvilágnak is tudnia, merthogy nincs is mit tudni. Szóval, most dolgom van. Elmentem.

-Hát, szia... de ha a dolgok nem állnak sehogy, akkor majd meséld el, hogy tudtál elmenni!? – röhögött a férfi, mire Robert a szemeit forgatva rácsapta az ajtót.

Odakint aztán elvigyorodott, ahogy lelki szemei előtt egy szenvedélyes délután képei villantak fel. Ott a dolgok igenis jól álltak.

A taxisnak a kezébe nyomta a Cara által lefirkantott címet és a fejét hátrahajtva a szürke tetőborítást bámulta. Oké, most felmegy hozzá, eljátszadoznak, de mi lesz holnap? Már azon kívül, hogy neki a délelőtti géppel vissza kell mennie LA-be. Úgy tűnik, Carának neve van a szakmájában, aligha fog itt hagyni csapot-papot és jön utána; ő sem tud ideköltözni, ez is egyértelmű. Akkor mi a franc lesz a megoldás? Közben a kocsi fékezett egy barátságos utcában a 69-es szám előtt. Robert elmosolyodott,  ahogy a fantáziája meglódult, majd fizetett, aztán kettesével szedte a lépcsőfokokat. Hamilton... kereste a csengő mellett a nevet, aztán vigyorogva fedezte fel a 13-as szám mellett. A szülinapom! Megnyomta a csengőt, de mielőtt választ kapott volna, a kapu kinyílt és egy idős hölgy lépett ki rajta. Udvariasan elengedte maga mellett az ajtót tartva, aztán már rohant is fel a lépcsőn.

*

Cara izgatottan pakolászott otthon. Még a taxiból megrendelte Wang étterméből a kedvenc kajáit és a küldönccel egy időben értek a kapu elé. Fizetett, felmarkolta a tekintélyes csomagot, aztán a kandalló előtt megterített az alacsony asztalkán. Most azonban kicsit ijedten figyelte a lazán leszórt párnák halmát. Túlságosan egyértelmű utalás ez, hogy hogyan képzeli el az ebéd utáni sziesztát, ez nem vitás. És mi van akkor, ha Robertnek esze ágában sincs itt maradni? Tényleg egy ebédre számít és beszélgetésre, aztán már menni is akar.  De aztán eszébe jutott az a csók az öltözőben és elmosolyodott. Hát, ha menni akar, mehet, de nem akar majd, ebben most már szinte biztos volt. Hirtelen arra gondolt, egy gyors zuhany még talán belefér, de ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Mély levegőt vett és szinte feltépte a bejárati ajtót. Az ajtófélfát támasztó görög istent szó szerint berántotta a lakásba és ugyanolyan szenvedéllyel csókolta meg, mint a férfi tette azt vele korábban. 

Robert örült, hogy adott magának néhány pillanatot, amíg a három emeletnyi rohanástól újra kapott levegőt, mert ez az őrült nőszemély nem hagyott neki esélyt. Hagyta, hogy marcangolja róla a ruhát, miközben volt rá gondja, hogy egy erőteljes mozdulattal becsapja maga mögött az ajtót. A zakója valahol az előszoba közepén hevert, a fél cipője mellett, a másik cipő pedig a nappali felé vezető botladozás közben veszett el. Szeme sarkából látta a terített asztalkát, de biztos volt benne, hogy bármilyen finom falatok lapulnak a dobozokban, az ő éhségét most semmi más nem csillapíthatja, csak Cara forró, vágyakozó teste. A kandallóban lobogott a láng, amit sem a korai időpont, sem a kinti meleg nem indokolt, de idebent tagadhatatlanul hozzájárult a felforrósodott hangulathoz. A színes párnák közé hanyatlottak, miközben kezei fáradhatatlanul simogatták Cara felhevült testét. A lányt már sikerül kibújtatni a pólójából, és a fürge kis ujjak már az ő ingét gombolták. A csókot meg sem szakítva tépte le magáról és egy hanyag mozdulattal maga mögé dobta. Egyenesen a kandalló nyitott tűzterébe.  A könnyű, drága anyag egy pillanat alatt kapott lángra, de ezt ők észre sem vették. 

-Hééé! – simított végig Cara lábán, -lassítsunk kicsit, mert a végén olyanok leszünk, mint a tinik, akik kihasználják, hogy a szülők levitték a kutyát sétálni. – mormolta bele a lány fülébe mély, a szenvedélytől karcos hangon.  Cara elnevette magát.

-Igazad van, lassítsunk. Csak hát, tudod… - Cara kereste a szavakat, amikkel a férfi tudtára tudná adni, hogy embert így még nem kívántak, mint őt, úgyhogy nem könnyű számára ez a lassítás; de szerencsére Robert szavai a lassítással kapcsolatban nem szó szerint voltak értendőek. A férfi felemelkedett ugyan róla, de csak azért, hogy a szoros farmert lehúzza az ingerlően hosszú, karcsú lábakról. Aztán a hátára gördülve a sajátjától is megszabadult. Türelmetlen mozdulattal dobta félre, telefonja nagyot koppanva szánkázott a terített asztal alá.Ő pedig visszafordult a lányra és lábaival a takaróhoz szegezve simogatni kezdte a lapos hasat. 

Cara levegő után kapott a gyengéd becéző érintéstől, aztán egy váratlan mozdulattal a hátára fordította a férfit. A csípőjére ülve könnyű mozdulatokkal cirógatta végig a szőrös mellkast és lassan előre hajolva a férfi álla alatti megfeszült bőrt harapdálta finoman. Robert lehunyta a szemeit,  és egy érzékétől megfosztva most a tapintásra hagyatkozott.  Az ujjai alatt reszkető meleg, bársonyos bőr érintése érzékibbnek tűnt így vakon, mint bármi, amit eddig érzett. Cara a lehunyt pillákat csodálta. Igazságtalanság egy férfinek ilyen csodás dísz – mosolyodott el és apró csókot nyomott a két lehunyt szemre. A szürke szemek szinte abban a pillanatban pattantak fel, és a tekintet a teste mélyéig hatolt, majd lángot vetett. A férfi felnyúlt, hogy a lány fejét a kezei közé fogja, aztán lassú, leheletnyi csókot nyomott a homlokán végighúzódó sebhelyre, nyelvével követve a nyomát. Eközben a testük úgyszólván akadály nélkül olvadt egybe. Robert felült, magához szorította a reszkető női testet és minden érzését beleadva mozogni kezdett. A gyönyör olyan eszeveszett erővel csapott rajtuk végig, ami teljes ellentétben állt a csendes, visszafogott mozgással. A csendben csak a zihálásuk és a kandallóban pattogó tűz hangja hallatszott. Aztán Robert óvatosan az oldalára fordulva lefektette Carát és a melléhez szorítva cirógatta a hátát. Ezt a békés, kielégült pillanatot nem cserélte volna el egy új szerepért sem. 

Hosszú percek óta feküdtek így, amikor a férfiban egy gondolat ötlött fel.

-Atyaisten, Cara! Az óvszer! Valahol a zakóm zsebében maradt. Basszus, eszembe se jutott! – túrt bele idegesen a hajába. –Másodjára lehet, hogy nem lesz szerencsénk! – nézett megfejthetetlen tekintettel a lányra.

Cara felsóhajtott:

-Hát, ezt már bebuktuk, kár idegeskednünk miatta. Bízzunk a szerencsénkben, de a testemet ismerve, szerintem nem lesz baj. De ha gondolod, szerezhetek valahol egy esemény utáni tablettát. Szerintem még elugrani sem kell érte, Caroline biztosan elküldi a futárral a patikából. A barátnőm – tette hozzá magyarázatképpen.

Robert végigsimított a lány mellein. –Talán telefonálnunk kéne így két esemény között, hm?

Cara nevetve lesöpörte magáról a kíváncsi mohósággal tapogatózó kezeket és felállt. A táskája mélyéről előkotorta a telefonját és a fürdőszoba felé mentében kikereste a barátnője számát.  Vigyorogva figyelmen kívül hagyta Caro lelkes érdeklődését, amiért hirtelen ilyen szívességet kér tőle, aztán megnyugodva, hogy a küldönc nemsokára érkezik, megnyitotta a vízcsapot. 

Robert a hátán fekve a plafont bámulta. Mi a fenét művel, hogy az elemi óvatosságról is megfeledkezik ennek a nőnek a közelében? A víz hangjára elmosolyodott. Igen, egy zuhany, az mindenképpen jót fog tenni most. Feltápászkodott és a padlóról felkapva a zakóját, előkotorta belőle a csomagocskát. Még Marcuséktól kapott egy egész kartonnal a Kristennel való szakításának örömére. A marhák! Nem is gondolt rá, hogy vajon miféle sugallat hatására dobott be egyet a zsebébe, hiszen nem tudhatta, hogy szüksége lesz rá.  De ha Cara megrendelte a gyógyszert, akkor talán nem kell zokniban zuhanyoznia – húzta el a száját a profán hasonlatra és visszadobta a zakóra a csomagot. Benyitott a fürdőbe és a víz alatt álló lányhoz simult.

-Ha már be kell venned azt a bogyót, ne legyen hiába az áldozat – mormolta a fülébe, miközben hátulról átölelte.

A menedék 13.

Robert fejfájósan készülődött. Még alig tért vissza Montanából, de úgy látszik, már szüksége lenne újra a menedékre, mert a napjai enyhén szólva is hektikusak. Utazások, tárgyalások, fotózások; sokszor azt sem tudja, éppen hol jár és mi a fenének ment éppen oda, ahol van. Majdnem olyan rossz, mint kezdetekben, amikor még csak tanulta ezt az életet. A forgatások még el sem kezdődtek, de már lefárasztották a hétköznapok. Persze, biztosan könnyebb lenne, ha nem az üres hotelszobákba kéne mindig „hazatérni”. Még a Kristennel töltött idő is jobb volt, mert ha valamit utált, az a szállodai szobák magánya volt. Az órájára nézett és elkeseredetten állapította meg, hogy megint késni fog, és ez nem éppen a profizmusát bizonyítja.  Josh kopogott rá és szólt, hogy a kocsi már a bejárat előtt parkol, ne a garázsba menjen. Felkapta a zakóját és utána indult. 

Útközben a várost nézte, a nyüzsgést, amire milliók esküsznek, hogy utánozhatatlanná teszi az egész világon. Amikor itt forgatott, ő is élvezte, de aztán jó volt valami csendesebb zugban elbújni pár napig, ahol lecsillapodott. Érezte, hogy ha tartósan kéne itt élnie, előbb-utóbb becsavarodna. Még London is sokkal visszafogottabb, pedig sokaknak már az is maga a káosz. Amikor a kocsi megállt a fotózás helyszíne előtt, reflexből nézett körül, aztán kipattant a kocsiból és pillanatokon belül eltűnt az épületben. Senki nem foglalkozott vele, ki az a jól öltözött pasi, aki átvágott a forgalmas utcán a járókelők között. Josh nem győzte utolérni. Kopik a varázsom – vigyorgott magában Robert, amíg a lifttel az ötödik emeltre tartottak. 

A műteremben már javában sürgölődtek. Fényeket állítottak be, derítőket pakolgattak, a háttér előtt egy nő üldögélt zavartan, és Robert kétszer is odanézett, mire elhitte a szeme által közvetített látványt. Cara! Az emlékek úgy rohanták meg, hogy meg kellett támaszkodjon a falnál. Fantasztikusan nézett ki! A smink kicsit megváltoztatta, mert a prérin a természetes arcát ismerte meg. De a kacér ruha és a csizma mosolyt csalt az ajkára, ahogy eszébe juttatta azokat a napokat. Meredten figyelte, ahogy Josh odament a fotóshoz és a fülébe sugdosott, aztán odalépett Carához és kezet fogott vele. Pár percig beszélgettek, aztán feléje indultak.

-Hello! Cara Hamilton vagyok. Én fogom elkészíteni a fotókat. Már elmondták, hogy milyen képekre van szükség, de szeretném, ha Ön is elmondaná, hogy mikre figyeljek. Van-e olyan, amit nem szeretne viszontlátni a képeken, jobb profil, bal, szeplő, anyajegy, bármi? – hadarta zavartan a nő.

Robert összehúzott szemekkel figyelte. Ez most milyen játék? Az nyilvánvaló, hogy a nő nem felejtette el, ez a zavart hadarás is ékes bizonyítéka annak, hogy iszonyatosan nagy a káosz benne. Úgy döntött egyelőre belemegy a játékba. Oké, magázódjanak megint.

-Robert Pattinson. Köszönöm, hogy megkérdezett, de nincs titkolnivalóm, ilyen vagyok, ha a fotókon ennyi látszik, az nekem éppen elég, nem szépítem a dolgokat.

-Remek! – szólalt meg mellettük Josh. Akkor Robert irány a smink, Cara maga pedig fejezze be a saját fotóit nyugodtan, amíg elkészülünk. Bocs, hogy megzavartuk.

Cara biccentett, aztán megfordult és visszasietett a gép elé. Michael még elkattintott róla pár fotót, aztán feladta.

-Cara, mi van veled, eddig egész jól ment, de most szinte lefagytál? Minden rendben?

-Igen persze, csak ... mindegy, ha befejeztük, akkor szeretnék én is felkészülni, és főleg átöltözni – csippentette fel a melléről a kacér fehér blúzt.

-Persze, menj csak. 

Közben a sminkes székben ülve, Josh véget nem érő dumáját hallgatva, Robert csak arra tudott gondolni, Cara vajon mi a fenét keres itt? A nő látványa hidegzuhanyként érte, mert elég sok akaraterejét emésztette fel mostanában, hogy ne gondoljon rá, aztán most itt van kacér hús-vér valójában, amikor éppen elég volt megküzdeni az emlékével is. Az a néhány nap úgy bukkant fel az emlékezetében, mintha most is ott ülnének a vízeséssel szemközti parton. Hirtelen Josh felé fordult, mire a sminkes felszisszent, épp csak elemelte az ecsetet, ha nincs olyan jó reflexe, biztosan a színész szemébe söpör vele.

-Josh, ez a fotós csaj... miért fotózzák őt is? – tette fel a számtalan kérdés egyikét, amire tényleg kíváncsi volt.

-Nem tudom a részleteket, de a magazinnál valami főokos kitalálta, micsoda nagy ötlet, hogy a te fotóiddal egyidőben a téged fotózót is meg kellene örökíteni. Micsoda érdekes cikk kerekedhetne belőle!  Úgyhogy már értem, miért nem a jó öreg Georges Donovan csinálja a képeket. Aligha van olyan jó segge, mint ennek a csajnak. 

Robert felhorkant és legszívesebben orrba nyomta volna szabadszájú jobbkezét, amiért egyáltalán meg merte nézni Cara tényleg formás fenekét.

-Úgy érted, akkor ő fog engem fotózni? – kérdezett rá elhűlten a nyilvánvalóra. –Igaz, van műtermes múltja. – mormogta szinte csak magának.

-Ezt honnan tudod? – kérdezett vissza a mindig éber Josh meglepetten.

-Hát, ... gondolom. – morgott Robert. Naná, tuti biztos, hogy ő lesz, aki ezt a titkolózósdit elrontja, soha nem volt jó az efféle játékokban. Mégis inkább úgy kellett volna köszönteni a nőt, mint egy rég látott kedves ismerőst, mert még egy-két ilyen baki és Josh egészen biztosan gyanút fog.  Megdörzsölte lüktető halántékát, mire a sminkes végtelen türelemmel újra végig simított rajta az ecsetjével. 

-Van valakinek egy fájdalomcsillapítója? – nézett körül, aztán szeme megakadt az ajtón éppen belépő Carán. Átöltözött – állapította meg. Nem mintha a karcsú alakon megfeszülő farmer és póló kevésbé vonzóvá tette volna. A nő hallva a kérdést, feneketlen táskája mélyéről egy dobozt aszpirint kotort elő, és odanyújtotta.

-Tessék, én mindig hordok magammal. Ebben a városban ez úgyszólván elengedhetetlen. – mosolyodott el.

Robert kinyújtotta a tenyerét a gyógyszerért, Cara hozzá sem érve belepottyantotta, aztán a férfi a két szemet víz nélkül lenyelte.

-Pár nap alatt elege van New Yorkból? Mikor érkezett?

Mindenki kicsit értetlenül nézett rá, de Cara válaszától ő is meglepődött.

-Én itt élek, Mr. Pattinson.

Robert mélyen beszívta a levegőt, aztán mélyen hallgatott. Egy újabb elszólás, bravó Pattinson!  - már várta, hogy valaki megkérdezze tőle, miért gondolta, hogy a nő máshol él. De Cara megköszörülte a torkát.

-Ha úgy gondolják, belekezdhetnénk, hm? ... kérdezte, és a kis csapat kitódult az ajtón.

*

Ez egy rémálom! – járt Robert fejében, ahogy gyöngyöző homlokkal a nő kamerájába nézve próbált pózolni. A sminkes lassan nem is mozdult a közeléből, újra és újra leitatta róla az izzadtságcseppeket. Ez a nő – nézte Carát, nem is olyan régen még alatta hevert a kéjtől szétesve, most pedig szenvtelen arccal kattintgat. Miközben a mellén megfeszülő póló alatt ő pontosan tudja, hogy milyen csodák rejtőznek. Az a csepp alakú anyajegy például a bal melle alatt…  - még a fejét is megrázta, hátha attól kitisztul az agya, de kénytelen volt beismerni legalább önmaga előtt, hogy Cara közelében már képtelen magát tovább kontrollálni. Josh a homlokát ráncolva álldogált Cara mellett, Robertet nézte összehúzott szemekkel, majd egyszer csak a nő vállára tette a kezét. Cara kiegyenesedett és várakozóan nézett rá.

-Ne haragudjon, tarthatnánk egy perc szünetet, beszélnem kéne vele – biccentett a férfi Robert felé.

Cara beleegyezően bólintott, majd az italautomatához ment, hogy valami hideg üdítőt válasszon. Hálás volt a kis szünetért, mert már ott tartott, hogy ő kér egy kis türelmet, mert Robertet a keresőn át nézve lassan remegni kezdett a máskor oly magabiztos keze. Josh szó nélkül intett Robertnek és a sminkszoba felé indult. A férfi értetlen tekintettel, de engedelmesen követte.

-Mi a szar van veled, Robert? Fél órája lő téged ez a nő, de szerintem még két használható kép nem készült. És nem az ő hibájából. –sziszegett Josh idegesen.

-Nem tudom. Nem megy. Ma és vele nem megy. – sóhajtott Robert, miközben arra gondolt, Cara vajon placebot adott neki, hogy a fejfájása egy hangyányit sem enyhült? Kinyitott egy palack vizet és hosszú, mély kortyokban inni kezdett. Josh csak nézte, aztán legyintett és kiment. Odakint egyenesen Carához tartott.

-Ne haragudjon, beszélhetnénk egy percet?

-Hogyne. Mi a baj? – nézett rá a nő őszinte aggódással a hangjában.

-Reméltem, hogy erre magától kapok választ. Roberttel még egyetlen fotózás sem volt ilyen terméketlen. Szerintem az eddig készült képek között nincs egy sem, amire igazán azt lehetne mondani, hogy Igen, ezt akartam!  És tudom, hogy ez nem a maga hibája, de úgy érzem, mégis van ehhez némi köze. Az ott bent – intett fejével az öltöző felé – nem mond semmit, de tudom, egyszerűen érzem, hogy maguk között valami titok lappang, és azért ilyen nyögvenyelős ez az egész. 

Cara elpirult, és tanácstalanul forgatta a kezében a narancsos dobozt. Most mit mondjon? Ha Robert nem akart beszélni, akkor neki nincs joga alávágni. Valami magyarázatot pedig vár tőle ez az ember, az látszik, hogy nem fogja hagyni, hogy az egész napjuk rámenjen a nagy semmire. Rágta a szája szélét és már majdnem kinyögött valami terelős dumát, amikor Josh mögött Robert bukkant föl. A férfi kérdően ránézett, mire aprót rázott a fején. Robert megfejthetetlen tekintettel figyelte, aztán megbökte Josht.

-Ne haragudj, beszélek én vele, mindjárt jövünk vissza. – azzal egy váratlan mozdulattal karon fogta Carát és a sminkszoba felé húzta. A nő ijedten, szinte futva követte, ahogy a férfi hosszú léptekkel sietett előre. Az ajtó alig csukódott be mögöttük, amikor Robert nekilökte és a szája azonnal az övére tapadt. Cara nem tétovázott, a hajába markolva szenvedélyesen visszacsókolt.