"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2012. szeptember 17., hétfő

Vázlatok Bónusz és miegymás :)



Úgy látszik, szokásommá válik lassan, hogy az olvasók türelmét és kitartását megköszönjem (és megkísértsem XD) egy-egy Bónusz fejezettel, ami – leginkább az én kedvem szerint - lezárja  a történetet. Ez a mostani bónusz más szempontból is fontos nekem, mert ezzel szeretném megköszönni a Bal Kezemnek, hogy ablakpucolás mellett, helyett kitalálta ezt a történetet és önmagát legyőzve papírra vetette. Nagyon nagy élmény volt a történetére ráhangolódni és kikerekíteni. A képek és videók keresgélése meg már csak a hab volt a tortán. Igazán jól szórakoztam és közben azért erősen reménykedtem, hogy azt teszitek Ti is. 

Nos, nem is szaporítom a szót. Hőseink a 14. fejezetben úgy tűnik kikötöttek egymás mellett. Hogy ez mennyire lesz tartós, érzelmektől fűtött kapcsolat, azt ugyebár az idő dönti el. Én részemről öt boldog évet mindenképpen megszavaztam nekik, mert ez a szösszenet pontosan  ennyivel később játszódik. Paul és Izabel együtt maradtak, boldogan élik a művészek bohém életét, festenek lelkesen. És meghoznak egy óriási döntést. Ezeknek a termékeny éveknek a termését közszemlére teszik egy kiállításon, ami óriási dolog, hiszen zárkózott művészeink a lecsupaszított lelküket és testüket tárják a nagyközönség elé. Szokás úgy fogalmazni, főleg írással próbálkozók esetében, hogy a téma az utcán hever, nos az ő témáik sokszor a hálószoba lepedőjén hevertek. Úgyhogy a bevezető és néhány érzelmes pillanatkép után vegyetek részt Ti is a tárlatukon, ahol megleshetitek, hogyan látták, látják egymást a szerelem és szeretet burkától körülvéve. A belépés díjtalan, de a kiállított képek nem eladóak, a művészek saját tulajdonát képezik!  XDDD

*
„Szeretlek”

Izabel meglepetten nyitotta fel a Modern Művészetek Galériájának stílusos logójával ellátott levelét. Már teljesen elszokott tőle, hogy postán kapjon bármilyen fontos irományt, de végül úgy döntött, hogy élete legnagyobb bakija lett volna pont ezt a levelet felbontatlanul félredobni. Nézte maga előtt a sorokat és egyszerűen el sem hitte, hogy az áll ott, amit olvasni vélt. Türelmetlenül lesett a lépcső felé, mikor hallja meg végre Paul jól ismert lendületes járásának neszeit, ahogy a műteremtől lefelé indul. De Paul ma kivételesen szorgalmasnak bizonyult. Gyere már, gyere már! – szuggerálta összefont ujjakkal, és csodák csodája a varázslat működött, a lépcső tetején Paul jelent meg. Olyan mosoly ült az arcán, ami a legutóbbi érzéki kalandjukra emlékeztette Izabelt, és ettől egy pillanatra el is feledkezett róla, hogy sürgősen beszélni akart a férfival. Paul lassan, festékfoltos kezével már azonosíthatatlan színű ingét gombolgatva lépdelt lefelé a lépcsőn, miközben a szemét le sem vette a nőről, aki visszavezette a fénybe mindenféle értelemben, ami férfinak értelmet adhat az életének. Izabel elcsukló hangon szólította meg:
-Mi jár abban a kócos fejedben, hm? Nem hagyom, hogy megint kiverd a fejemből, mit akartam neked mondani. Előre bocsátom, hogy nagy jelentőséggel bíró, nehéz döntést igénylő, komoly tárgyalásokat igényló dologról van szó. 

A férfi minden jelzőnél egyre közelebb került hozzá, a mondat végére pedig megragadta a nő világoskék ingének elejét és szabályosan magához rántotta.
-Semmi sem lehet olyan nagy jelentőséggel bíró, hogy miatta téged háttérbe szorítsalak, semmi nem lehet olyan nehéz döntés, mint az, hogy előbb megcsókoljalak vagy azonnal a konyhaasztalra fektesselek, és semmihez nem kell olyan komoly tárgyalás, mint ahhoz, hogy cserébe te miket teszel velem.
Izabel elnevette magát. Öt éve ezt teszi vele ez a férfi. Pillanatok alatt feledteti el vele a gyakorlatias világ dolgait és vezeti az érzékek birodalmába, az ő legkészségesebb együttműködése mellett. Egyszerűen nem tudtak betelni egymással, a gyengédséggel, ami remekül megfért a vadsággal, ha a szexre került sor. Úgy döntött, a nagy tekintélyű kollégák tanácsának döntése még várhat néhány órát.
Jóval később fáradtan összebújva hevertek a hálószobában, ahová Izabel meg sem tudta volna mondani, végül is hogyan keveredtek fel. De az út gyönyörrel volt kikövezve, erre tisztán emlékezett. Az ő szobája lett végül a közös hálószobájuk, Paul férfias rendetlenséggel bíró szobáját pedig közös erővel rendbe tették és vendégszobává alakították. Ritkán kellett megosztozniuk valakivel a ház intim légkörén, és ezt nem is bánták, az a szoba pedig nem hiányzott senkinek. 

Paul műterme továbbra is a kertre néző, nagy ablakos műterem maradt, neki pedig a folyosó túlsó végén lévő sokkal kisebb, de szintén világos szoba jutott, amely az óceán felé nézett, ami időnként hihetetlen színekkel hívta fel magára a figyelmét. Festett róla pár képet, de az igazi téma mindig is a férfi maradt. Az arca, a szemöldöke, az álla íve, a csontozata, a kezei, megannyi ihletet adó apróság.
Ha egész életében nem fest már mást, akkor is képekkel lesz tele a ház. És a legviccesebb az volt a dologban, hogy a férfi ugyanígy volt vele. Néha még készített egy-egy más témájú képet, de igazából a szeretett nő és a köztük lobogó szenvedély kívánkozott mindig az ecsetvonásai alá. Néha nevetve nézegették a külön szobában gyűlő képeket, vajon mi lesz azoknak a sorsa, mert abban mindketten biztosak voltak, hogy nem lennének képesek egyetlen darabtól sem megválni. 

Paul szívesen bevitt volna néhányat a galériába, de Izabel tiltakozva ellenkezett. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy a saját képeivel, a róla és általa festett képekkel pakolja tele a falakat. Egyet-egyet a férfi becsempészett néha, amit az asszony egy eldugott sarokba ki is akasztott, de mivel nem volt eladó, többet kellett miattuk az érdeklődőkkel vitatkoznia, mint amennyi örömet ezek az apró bemutatkozások jelentettek. És erről eszébe jutott a levél, amit tegnap este akart a férfival megbeszélni.
Uramisten, az a néhány jó hangulatú vacsora, amit a galéria tulajdonos barátaiknak szerveztek… igen, jól emlékezett, hogy a borozgatós, beszélgetős esték szinte mindig a kis házi galériájukban végződtek, ahol büszkén és pirulva mutatták meg a titkos kincseiket. A baráti gesztusnak szánt bemutatkozás váratlan, megtisztelő és ugyanakkor félelmetes következményekkel járt. 

Paul lustán átölelte és a nyakába csókolt, erről pedig azonnal tudta, hogy vagy most veszi rá a férfit arra, amiről beszélni akar, vagy soha. Most van olyan ellazult, optimista és engedékeny hangulatában, hogy egyezkedni lehessen vele. Ő maga már régen feladta a zárkózottságát; talán éppen azon a napon, amikor a férfi a róla festett aktot a kiállítóteremben a főfalra akasztotta. Persze, az a kép sem volt eladó, ígérhettek bármennyit a lelkes látogatók, a kép a kiállítás végén visszakerült a helyére, az ágyuk fölé.  De most sokkal többről van szó. Ő maga is tisztában volt vele, hogy a legbensőbb érzelmeiket vitték vászonra, valahányszor egymást rajzolták, festették le. 

Paul elfújt egy tincset az orra elől, hogy szabadon garázdálkodhasson Izabel válla ívén, amikor megérezte, hogy a nő nincs abban a szerelmeskedős hangulatban, mint korábban.
-Mi a baj? – cirógatta meg azt az ívet, amelyről tudta, hogy a legfrissebb kép egyik legjobb részlete lesz.
Paul, komolyan kell beszélnünk! – támaszkodott fel a nő, hogy a tekintetével is próbáljon hatni a férfira.
-Miért érzem úgy, hogy ez a beszélgetés vagy nagy örömöt vagy komoly fejfájást fog okozni? – vigyorgott a férfi, és Izabel egy kicsit zavartan gondolt arra, hogy van valami furcsán vidám ebben a srácban; mintha ő nem is tudna neki most olyat mondani, ami igazán kiakasztaná.
-Tegnap kaptam egy levelet a MMG-től. Meghívtak mindkettőnket egy közös tárlatra. – kicsit hatásvadászó szünetet tartott, de a férfi továbbra is a vállát csókolgatta.
-Hé, te nem is figyelsz ide, amikor ilyen fontos dologról beszélek neked?
-Életem, iszom a szavaidat, de még nem mondtál semmi olyat, amit ne tudtam volna – sóhajtott Paul, és az ágy mellett kotorászva egy Izabel levelére tökéletesen hasonlító példányt emelt fel a padlóról. ---Én is kaptam egyet. – kacsintott az asszonyra. –Hátha nem szólsz nekem, és egyedül állítod ki a képeidet – vigyorgott szemtelenül, mire Izabel a párnával fejbe csapta.
-Olyan hülye tudsz lenni! – sóhajtott. –Komolyan gondolod, hogy akár egyetlen képet is … ? – kérdezte sértődötten.

Paul felült és magához húzta.
-Izabel, Izabel, te még mindig nem tudod elhinni, hogy van ember, aki feltétel nélkül bízik benned, és az jelesül én vagyok? Mit tegyek, hogy bebizonyítsam, hogy bármilyen idétlen viccelődésem ellenére az életemet is rád bíznám, és igen, a képeimet is. Szabadon rendelkezhetsz velük. A rólad festettekkel is. Vedd úgy, mint a hagyatékomat – tette hozzá, aztán felszisszent, ahogy a nő könyöke oldalba találta.
-Ezt megérdemelted, nem fogok bocsánatot kérni – morgott Izabel.  -Méghogy a hagyatékod… Ó, Paul néha olyan hülyeségeket tudsz beszélni. – még a szeme is könnybe lábadt, ahogy az érzések átviharzottak rajta arra a képtelen gondolatra, hogy a férfival bármi is történhet. Még ha ő maga gondolkozna el ezen, annak is több lenne a realitása. De ezt a gondolatot itt és most el is vetette. Sok év kemény munkája van benne, mindkettőjüké, hogy a korukkal ne foglalkozzanak, nem fogja elkezdeni, nem most, amikor ez a kivételes lehetőség kínálkozik a közös bemutatkozásukra. 

Paul közben felült és szembe fordult vele. Nézte, ahogy a nő beszédes szeme hol elfátyolosodik a könnyektől, hol aprót ráz a fején, hogy a bolond gondolatoktól megtisztítsa, aztán elmosolyodik, ahogy őrá néz és ettől mintha kisütött volna a szobában a nap. Soha nem tudja megunni, annyi arca van a gyötrődőtől az önfeledten bolondozóig, hogy ha életében nem fest mást, csak ezt az asszonyt, akkor is lesz dolga elég. És igen, oda fogja vinni a legszebb, legbeszédesebb szerelmi vallomásait a MMG kiállító csarnokába és világgá kiáltja, hogy ő a legszerencsésebb ember, amiért ez a nő és vele a szerelem rátalált. Már csak az a kérdés, hogy Izabel is meg meri-e tenni ugyanezt.

-Azt hittem, hogy minden eszközt be kell vessek, hogy rábeszéljelek erre a kiállításra, főleg a szervezők feltételei szerint – vonta meg a vállát Izabel.
-Életem, én ott leszek és minden eszközt be fogok vetni, hogy erre téged is rábeszéljelek – mosolyodott el a férfi és lassú mozdulatokkal lehúzta Izabelről a lepedőt. Aztán váratlanul felpattant és magával húzta az asszonyt is.
-Na, gyere, mutatok neked valamit. Elkészültem a legújabb képemmel és azt akarom, hogy a múzsám lássa elsőként.
Csak úgy ruhátlanul átbotladoztak a műterembe. A haladást erősen lassította, hogy egymás szájától alig tudtak megválni. Mire végre odabent voltak és Izabel lassan már a légszomjjal küzdött, Paul hirtelen elszakította az ajkát és az állványon száradó kép felé fordította a nőt. 

-Az elnevezésekkel lesznek csak bajban a szervezők, mert minden képemnek az lehetne a címe: Szeretlek! De talán adhatjuk ezt a címet magának a kiállításnak és akkor a képek alá már nem is kell szöveg. – kacsintott rá, miközben feszülten várta, Izabel mit szól a festményhez.
Az asszony csak állt és úgy érezte, hogy ennél szebb szerelmi vallomás nem létezik és nincs a föld kerekén még egy olyan szerencsés nő, akiért ilyen hevesen dobog egy férfiszív.
-Tökéletes lesz a kiállítás címe, hiszen az én képeim is pontosan erről szólnak. Ez a kép pedig tökéletes középpontja lesz a többinek. Köszönöm Neked! 

A kiállítás szervezői soha nem gondolták volna, hogy ilyen egyszerűen megkapják Izabel és Paul beleegyezését. A meghívók már elárasztották a várost, és az egész eseményt olyan nagyszabásúra tervezték, hogy még a televízió is tudósított róla a művészeti műsoraiban. Ott volt mindenki, akit jegyeztek ezekben a körökben és szigorú dresscode-al tették még nagystílűbbé a Korda-Simon páros közös bemutatkozását. Paul meg sem próbált lázadni. Megismételhetetlen pillanat volt ez mindkettőjük életében, érezte ennek a fontosságát és Izabelnek egyébként is igen kifinomult technikája volt a meggyőzésére. Már a megnyitó perceiben lázas borzongással várta azt a pillanatot, amikor a szigorú csokornyakkendőt a hálószobájuk magányában kibonthatja és egy karcsú női csukló köré tekerve remélhetőleg örökre megszabadíthatja a kispolgári léttől. Nyakkendő jobb sorsra nem is lehet érdemes – ez a gondolat éltette a hivatalos program alatt, és mikor hajnalban hazaértek , a gondolatot tett követte. A nyakkendő megkoronázta az estéjüket, és a fiú elgondolkodott, hogy az öreg Thomas hózentrógerjében is rejlenek-e vajon rejtett lehetőségek?

*
 Korda – Simon Galéria
*

Ja, hogy a kérdéseitek nagy része még mindig kérdés? Hát oké, akkor győzködjük a Bal Kezemet, hogy folytassa vagy ki-ki fejezze be a maga lelkivilága szerint.  Mind a két esetben jó móka lenne szerintem.

(ps. a Galériát ajánlott teljes képernyőben nézni, akkor jön ki a "lényege" XDDD)

6 megjegyzés:

Henrieme írta...

A kedves bal kezednek már beígértem egy fejezést ha nem folytatja! Azt hiszem mozgósítanom kell a teljes hadosztályt!

XDDDDD!

Heni

Jutka balkeze írta...


Köszönöm ! Konkrétan sírok .
Én nem mertem volna így befejezni ,de örülök ,hogy Te Jutkám láttad ezt a lehetőséget .

csez írta...

En sem lattam, ha ez megnyugtat Balkez baratnem ;)
Biztos, mert kozel egyiranybol szemlelodunk, bar az mar feltunt, hogy némileg eltero tavolsagbol ;) <3
Szoval ez a bonusz befejezes vagy folytatas tetotol-talpig megmelengetett - bar oszinten elegge meseszeru...
Es ezzel nincs semmi baj, mert igazsag szerint elerted, hogy ujra hinni akarok a mesekben ;)
A vidi pedig ;) egyik nagy kedvenc dalomra, gyonyoru kepek - wow!
Koszonom jutka!

Gabó írta...

Na így már közel kerek a történet, kár lett volna magadban tartani Jutka! <3
És én igenis hinni szeretnék a mesékben, hiszen valamilyen szinten ezért is olvasunk ilyen romantikus történeteket. Ha az igazságra, a valóban történhetőre lennék kíváncsi, akkor csak kinéznék az ablakon. De ez így egy sajátkéz által gyúrt valóság. Olyanra formálható, amilyenre szeretnénk. Aztán meg talán el is hihetjük utána, hogy van olyan szerelem, társ, aki megközelítheti ezt az elképzeltet. Szerencsés esetben a párjára ismerhet az ember egy-egy momentumnál. ;)
Milyen szenvedélyesek még mindig a szereplőink. Viszont még mindig millió szál van, ami nem lett kibogozva. Kétbal-jobb kéz nem motiválható. Jó tudom, nincs ideje....sírok.....hátha! *.*
Köszöntem megint! :P

Unknown írta...

Sziasztok!

Nem vagyok benne, biztos, hogy is kellene és kinek címeznem a soraimat, kicsit rossz is, hogy bár Jutkát tudom ki, a Jobbkezéről (vagy bal ;) ) elképzelésem sincs. Bár ez általában így van, ha blogot olvas az ember. :)
Tegnap is olvastam és annyira bennem volt, hogy írnom kell valamit, muszáj, de egyszerűen nem jöttek a szavak.
Mert ez a történet valami elképesztő hatással volt rám.
Bár még csak 20 éves vagyok és nem mondhatnám, hogy túl sok nehézséget állított elém az élet, vagy, hogy igazán megérteném ezeket a dolgokat, de engem az ilyen történetek mindig magukkal ragadnak. Ezek az igazi kedvenceim, a keserédes drámák, de azért happy enddel, mert bármennyire is reális egy sztori, azért ha már olvasok, szeretem, ha boldog véget ér. :)
Imádtam minden sorát. Igaz az első fejezetnél megtévesztett a cím, azt hittem valami vázlat, de aztán rájöttem, hogy ez a címe. XD (okos Pixie :$) Na de aztán teljesen a rabjává tett és még a napi friss is kevés volt. Imádtam ami és ahogy meg volt írva, minden egyes fordulatot, sosem volt benne egy mondatnyi elcsépelt vagy sablonos dolog. A szereplők éltek, és bár az elején morci voltam, hogy Paul, de aztán megszoktam. :D Amiben főleg a képek segítettek. Az illusztrációk is nagyon beleillettek és én, aki abszolút analfabétának tartom magam a művészethez, olyannyira, hogy a rajzórát még a tesinél is jobban utáltam gimiben, kész csoda, de élveztem és imádtam őket. Persze kedvenceim az animációk voltak, főleg az a hátsimogatós, azt negyed órán keresztül masszívan bámultam. O.O *-* :D
Nah bocsi, hogy ennyit pofázok magamról, mikor itt a történet és az alkotópáros a lényeg. Szóval KÖSZÖNÖM csupa nagybetűvel, hogy megírtátok ezt a történetet, mert újra volt valami, amibe bele tudtam merülni, amit izgatottan vártam napról napra.
Nekem tökéletes volt így a befejezés és nagyon remélem, hogy olvashatunk még újabb ilyen remek történeteket.
Sajnálom, hogy tényleg nem láttok a fejembe, vagy a lelkembe, mert csak ömlengő, túlzó szavaknak tűnnek, amiket itt írok, de tényleg ez a történet ha nem is tudom megfogalmazni pontosan, akkor is isteni volt. Olyan, amit könyv formájában is újra és újra levennék a polcról és amit DVDn tuti megvennék, hogy legyen lehetőségem akárhányszor megnézi.
Na és Juliette Binoche és Rob párosítása is megérdemel egy mondatot, mert nagyon eltalált volt. ;)
Gratulálok a történethez és köszönöm az élményt. :)

Pixie

U.i.: A videó is varázslatos. :) Tegnap egész este azt hallgattam és vagy ötször végignéztem a képekkel együtt. :))

bal kéz írta...

Kedves Pixie !

Nagyon köszi az elismerő szavaidat ,igazán jólesnek ,főleg ,hogy ez az egész ,csak egy kósza gondolatnak indult ,egy házimozinak a fejemben ablakmosás közben .
Soha nem hittem ,hogy nekem valaha is egy "a" betűm is felkerül egy bolgra is ....Még egyszer ,köszi ,jelen pill. bőgök . Pusza

Jutkának még egyszer és talán nem utoljára köszönöm a lehetőséget és a bizalmat ,hogy befogadott a blogjára .