"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2012. szeptember 15., szombat

Vázlatok 13.


Izabel már nagyon vágyott rá, és a születésnapja után még inkább, hogy újra hallja a fia hangját. Reménykedett, hogy most már erősebb lesz és nem sírja el magát rögtön, merthogy sírni fog, abban biztos volt. Amikor a fiú beleszólt, Izabel érezte, hogy örül a hívásának. Mesélt az egyetemről, ahová újra rendszeresen bejárt és a halasztott vizsgáit is több-kevesebb sikerrel pótolni kezdte. Mesélt Gabiról, akit két hónapja ismert meg, és akit csak „nagyon aranyos kislány”-ként jellemzett.  Amikor Izabel az apjáról érdeklődött, a fiú csendesen csak annyit mondott:
-Anya! Nem érdemelt meg Téged! Szinte soha nem beszél rólad, de ha megteszi, akkor is inkább hallgatna. Azt hiszem, soha nem fogja megbocsátani, hogy itt hagytad, a büszkesége nem  engedné. De egy ideje van egy nője, úgyhogy talán beleegyezik majd a válásba. Én jól vagyok, ne izgulj miattam! Gabival jól elleszünk.
Izabelnek nem volt szíve félbeszakítani a fiát, hogy rákérdezzen dolgokra, amikről fontos lett volna tudnia, majd legközelebb. Mert most már biztos volt benne, hogy lesz legközelebb. Örült, hogy hallja a hangját és annak talán még jobban, hogy ez a hang kiegyensúlyozott, szinte boldog volt. És a sírás elhalt a torkában, a beszélgetés végén mosolyogva rakta le a telefont.
                                                                                                       
Izabel egyszerűen imádta a rengeteg virágot, amit Paultól kapott. Régen, otthon, az otthonában is mindig volt friss vágott virág, a bolondja volt ennek a hóbortnak. És itt, a galériában is mindig ügyelt rá, hogy friss csokor pompázzon a fogadó pulton. Egyszerűen minden problémája szinte nevetségesnek tűnt, ha a szirmokra pillantott, ha az illatorgia az orrába kúszott. Vasárnap volt és úgy érezte, az élet nem is lehetne szebb. Gondoskodni akart arról a férfiról, aki az árnyékból kirángatta a napfényre, és úgy döntött, hogy főz valami finomat, amivel a háláját kifejezhetné.

Paul most is a műtermében volt, mert közeledett a párizsi kiállítás ideje. Pihenésképpen leült a laptophoz, hogy az utazással kapcsolatban utána nézzen néhány dolognak. Aztán egy kósza gondolattal beírta a googlebe Izabel Korda nevét. Nem tudta, mire számított, de ami talált, arra egészen biztosan nem.

A találatok egymás alatt a legkülönbözőbb témákban bukkantak fel: Korda György, Korda Villa, Korda és Társa és végül a második oldalon Korda Izabella. Izgatottan megnyitotta az oldalt és a szíve egy pillanatra kihagyott egy ütemet. Az a nő nézett vissza rá a monitorról, aki most odalent a konyhában szorgoskodik. Nem tudta, mikori kép lehetett a nőről, de egész egyszerűen gyönyörű volt. Vidám, bohókás, nagyon csinos. A vonásai mára nem változtak szinte semmit, talán csak karakteresebb lett az arca, de ha Paul a saját képeit nézte, hát magán is hasonló változásokat vett észre már így huszonévesen is. 

A cikk egy kiállításról szólt, a budapesti Művészkávézóban, ahol Izabel volt a meghívott kiállító. Szóval, akkor mégsem véletlen az a sok jó rajz a mappában, amit olyan féltékenyen dugdos az irodában. A hasonló cikkeket keresve egyre több kiállításról szóló cikk és interjúk sokasága került elő. Paulnak eszébe jutott a találkozásuk utáni első néhány mondat, amikor a nő felfedezte a képeit és ő megkérdezte, ért-e hozzá. Akkor azt mondta: egy kicsit. Még hogy kicsit! Jól megvezetett – gondolta homlokráncolva.   
Tovább keresgélt és a következő megdöbbenés ekkor érte. A cikk egy családi fotóval indított. A fotós Izabelt egy férfi és két kisgyerek társaságában fotózta. Legalább tizenöt évvel ezelőtti fotó volt. Furcsa családi kép, messze nem a szokásos idill, mert a két helyes 3 és 5 közti kisgyerek az anyjuk nyakába csimpaszkodva, míg a férj szinte külön álló személyként ült mellettük a kanapén. Akár le is lehetett volna vágni a képről, az sem lett volna feltűnő.
A munkáiból keveset talált fent a neten, de azok szép, érzékeny festmények és grafikák voltak.

Megvagy! – nevette el magát a férfi, de szinte azonnal el is komorult. Egyrészt ezeket az információkat az asszonytól kellett volna megtudnia, másrészt biztos, hogy van még más is a mély fájdalom mögött, ami Izabelt még most is emészti.
Ebben a pillanatban kinyílt a háta mögött az ajtó és riadtan nyomta ki az oldalt, nehogy az asszony azt higgye nyomoz utána. Megfordult és mosolyt varázsolt az arcára, hogy a gőzölgő teával egyensúlyozó Izabelnek köszönetet mondjon a figyelmességéért.

És elérkezett az a nap is, amikor Paul felült a Párizsba tartó gépre. A képei már napokkal korábban elutaztak, hogy szakértő kezek helyezzék majd fel őket a galéria falára. Próbálta meggyőzni, hogy szüksége lenne rá Párizsban. Már azt is bedobta, hogy amúgy sem beszél franciául, de Izabel nevetve nyugtatta, hogy Serge viszont  remekül beszél angolul.  Mindketten tudták, hogy Paul miért akarja maga mellett tudni ezekben a napokban. A férfi már látta magukat, ahogy esténként a Szajna parton sétálgatnak, kis kávézókban madlent mártogatnak a gőzölgő kávéikba, és éjszakánként... annyira szerette volna, ha pár napig a párizsi szerelmes művészek bohém életét élhették volna kettesben.

De Izabel jó kifogást talált. Éppen egy újabb kiállítást szervezett és a munka dandárját nem hagyhatta az öreg Gerére. Paul persze duzzogott, hátha ezzel megsajnáltathatja magát és végre csurranna-cseppenne neki is valami élvezet. Sosem gondolta volna magáról, hogy ilyen türelmesen tud várni. Nagy kihívás lett volna ez a helyzet, nemcsak Paul, de bármely más férfi számára, aki egy lakásban él azzal a nővel, aki a nap 24 órájában kitölti a gondolatait. Ő, aki általában első csettintésre megkapta a lányokat, most rájött, hogy ez a távolságtartás mennyire szexi és izgató. Kezdte élvezni, hogy küzdenie kell Izabelért, és forrón reménykedett, hogy a jutalma nem marad el.
 Nap, mint nap beszéltek telefonon, és ezek nagyon bensőséges beszélgetések voltak. A távolság Izabelt is bátrabbá, néha szókimondóbbá tette. A kiállítással kapcsolatos élményei után Paul mindennap elmondta Izabelnek, hogy mennyire hiányzik a közelsége, a jókedve, az illata, hogy mennyire szeretné, ha ott lenne vele. A nő általában szótlanul hallgatta végig a hozzá intézett, és minden női fül számára fülbemászó mondatokat. Olyan nagyon vágyott a szeretetre és a szerelemre, hogy a férfi lassú, de határozott ostroma teljesen megbabonázta. Már vágyta a humorát, a vidámságát, a szenvedélyét, amivel bármiről tudott beszélni, de élvezte a komoly érveléseit, amikor úgy érezte, neki van igaza. Új életre kelt emellett a férfi mellett, újra nőnek érezte magát. De nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a fiú anyja lehetne. Tudta, hogy Paul el tudná vele feledtetni ezt, de mégsem tudott szabadulni a gondolattól. Félt felvállalni ezt a kapcsolatot, mert tisztában volt vele, hogy a köztük lévő korkülönbség előbb-utóbb megölni ezt az izzást. 
Félt azoktól a fiatal lányoktól, akik idővel elvehetik tőle a férfit, megadva neki mindent, amit csak egy fiatal nő adhat. És félt a szakítástól is, mert képtelen volt már hinni a sírig tartó, örök szerelemben. Bármennyire érezte, hogy a férfi korához képest érett gondolkodása néha képes elmosni ezeket az akadályokat, de aztán ránézett a kiállításon készült fotójukra és belegondolt, hogy pár év múlva ő már nem kerülheti el az öregedést, Paul pedig még mindig a legszebb éveiben jár majd. Ezek a gondolatok pedig szép csendesen visszarángatták a valóság kegyetlen talajára. A művészettörténet számtalan példát hozott fel idősebb nő és fiatal férfi szerelmére, de úgy érezte, a mai korban ezek a kapcsolatok sem működhettek volna. Tudta, hogy még egy csalódást képtelen lenne túlélni, ezért inkább próbálta tartani a távolságot. Óvta a lelkét, amely pedig szerelemre és boldogságra, gondoskodásra éhezett.

A kiállítás nagy sikert aratott, Serge büszkén mesélt Izabelnek a remek kritikákról, a helyi művészek baráti érdeklődéséről és Paul helytállásáról, ahogy ennek az érdeklődésnek igyekezett a lehető legjobb formáját hozva megfelelni. Biztos volt benne, hogy lesz még folytatása ennek a kiállításnak. Izabel pedig hálásan ajánlott fel a segítségért cserébe egy Serge által támogatott fiatal művésznek bemutatkozási lehetőséget a Gere Galériában.

Izabel újra beszélt a fiával. Bár ne tette volna! Már azon is csodálkozott, hogy a fiú hívta őt, de aztán a hangnem kétségbeejtően ismerőssé vált. Akkor kellett volna letenni a telefont.
-Olivér, te ittál? – kérdezte elkeseredetten.
-És ha ittam, akkor mi van? – érkezett csípőből az ismerős szemtelen válasz. –Te úgysem törődsz velünk!
-De Oli, azt mondtad, hogy felhagytál vele. Mi van Gabival? – kérdezte Izabel; hátha a kislánnyal van kapcsolatban a fia túlontúl is ismerős állapota.
-Azt a kurvát inkább hagyjuk! – vicsorogta a telefonba a fiú. –De anya, tudod, te sem vagy különb nála. Csak magaddal törődsz. Lelépsz, mint aki jól végezte dolgát. Mint akinek nincs családja, mint akinek nincsenek kötelességei. Mit akartál? Új életet kezdeni? Valaki mással? Mégis mit gondolsz, kinek kellesz te még… ilyen öregen – vihogta részeg öntudatlansággal az anyja fülébe. –Minden rendes nőnek a családja mellett a helye! Család? Ez is csak egy elbaszott maszlag, semmi más. Rebeka járt a legjobban! Ha lenne benned egy csepp jóérzés, fognád a ronda pakkodat, amivel elrohantál és hazajönnél! – kiabálta most már a fiú. –Anya, szerinted kinek kellesz te odakint? Néztél tükörbe mostanában? Szánalmas vagy!

Izabel összetörten ült, majd megfulladt a torkában keletkezett gombóctól. Mi történt ezzel a gyerekkel? Mintha csak az apja pökhendi szövegét hallaná. Ez annyira nem Olivér volt. Mivé lett az a szeretet, ami összekötötte őket? Hangtalanul zokogott,. de végül legyűrte az érzést, hogy teljesen kiboruljon és beszélni kezdett.
-Olivér, kicsim, én nagyon szeretlek. Naponta halok bele az érzésbe, hogy te ott vagy, én meg több ezer kilométer távolságra tőled.
-Na, ne röhögtess! - hallotta a fiú hitetlenkedő vihogását. –Szerinted ezt még beveszem?
Izabel nagy lélegzetet vett, hogy folytatni tudja.
-Fiam, most úgy érzem, újra élek. Fontos vagyok az embereknek, számítanak rám és én is számíthatok rájuk.
-Ó, mert csak az számít, hogy neked jó legyen, mi? – röhögött bele keserűen a fiú az éterbe. Utállak! Légy boldog azokkal, akik igazán fontosak neked, te ri… - Izabel már nem hallotta a kiabálás végét, mert a fia indulatában idő előtt kinyomta a telefont. De tisztában volt vele, hogy végződött a mondat.
Ezt volt képes mondani neki a fia, az imádott, egyetlen fia. A zsigereiben érezte, hogy már nemcsak az ital beszélt a gyerekből, hanem szívott is valamit. A sarokba húzódva annyira összegömbölyödött, amennyire csak tudott, a karjaival ölelte saját magát, mert most az ölelésre vágyott volna a legjobban, és keservesen sírni kezdett a szoba sötét falai között.
A fiú elkeseredetten a falhoz vágta a telefonját. -  A kurva életbe! - ordította maga elé és lecsúszott  az ajtófélfa mentén zokogva. Már nagyon rég sírt, úgy igazán, olyan kiadósat, amiben az ember ki tudja adni  a fájdalmát, bánatát, amitől megkönnyebbülhetne Most érezte talán  először, mióta  az anyja elhagyta őket, hogy ez  a dűh kitört belőle. Tudta, hogy nagyon szemét volt az anyjával, tudta, hogy nem érdemelte meg, hogy így beszéljen vele. Azt is tudta, hogy neki  ilyet nem mondott volna az anyja soha, semmilyen körülmények között. Szemétnek érezte magát, tudta, hogy most semmivel se különb az apjánál, de annyira szerette Gabit, aki megcsalta  a legjobb barátjával. Most annyira hiányzott neki Izabel, aki megvigasztalta volna, ha itthon van vele.  Az üveg bor és a tömény megtette hatását, bátornak érezte magát tőle. Most, hogy kissé lenyugodott, tudta, hogy nagyon nehéz lesz  az anyját újra felhívnia, de egyszer majd meg kell tennie, mert ezzel tartozik  Izabelnek.  Majd egyszer ....

A szomszéd szobában Paul álmába egy nyüszítő hang hatolt be. Még az álomban is tisztában volt vele, hogy mekkora fájdalom szülte ezt a hangot. Ahogy tisztult a tudata, rájött, hogy a hangokat Izabel szobájából hallja. Csendben benyitott a szobájába és az ágyat kémlelte a szoba sötétjében, de az üresen állt. A hang irányába fordult, és akkor meglátta a nőt az ablak melletti sarokban, ahogy kicsire összekuporodva, önmagát ölelve ringatta magát, miközben szinte már levegőt sem kapott a zokogástól. Gyors léptekkel a nő mellett termett, leguggolt hozzá és átölelve csitítani kezdte.
-Cssssssss! Itt vagyok! Nyugodj meg Izabel! Nincs semmi baj! Cssssss! – majd a nő karjait óvatosan lefejtve, gyengéden magához szorította és ringatta tovább. Izabel úgy kapaszkodott belé, mintha az életéért tenné. Teljesen kikészült, elege volt mindenből, szíve szerint feladott volna mindent. Nagyon a határán volt a sokknak és  egy totális idegrohamnak. Szűnni nem akaróan zokogott, már-már csuklott, mert már levegőt sem kapott rendesen.

Paul nem mondott semmit, csak ujjaival kikotorta az arcából a könny áztatta tincseket, és az asszonyt magához szorítva csak simogatta rendületlenül. Hosszú percek teltek el így, aztán a simogatás mellé puha csókokkal borította az arcát, mintha a könnyeit akarná felszárítani. Látta, hogy Izabel a telefonját szorongatja, nem kellett hozzá akadémiai oklevél, hogy rájöjjön a roham és a telefon összefüggésben lehetnek egymással. Azt hitte, valami rossz hírt kapott, rá is kérdezett, de a nő válaszul csak kapaszkodott belé és a fejét ingatta. Paul a két keze közé fogta a könnytől ázott arcot és puhán szájon csókolta. Legnagyobb meglepetésére a nő előbb puhán, erőtlenül, majd egyre szenvedélyesebben viszonozta. Mindkettőjük testében  fellobbant a láng és már nem volt megállás.
Paul feltérdelt és magával húzta Izabelt, miközben egy pillanatra sem szakadt el tőle, csókokkal borította a szemét, nyakát, száját. Majd a karjaiba emelve az ágyhoz lépett vele és óvatosan a párnák közé fektette. Ott aztán megállt és a szemébe nézve suttogott:
-Jézusom, Izabel, megőrülök érted! Gyönyörű vagy!
Lassan kigombolta a ruha gombjait és lefejtette róla, aztán újra megtorpant, ahogy a félhomályban barnán derengő gyönyörű testet csodálta. A fehérnemű egyszerű volt, de a férfi biztos volt benne, hogy csipkében sem lenne csábítóbb. Lassan, mert még mindig nem volt benne biztos, hogy az asszony nem állítja-e le, csókolni kezdte a nőies testet és remegve szívta be az illatát. Izabel teste megfeszült, annyira vágyott az érintésre, a folyamatos vigasztaló mormogásra, minden szóra, amit ez az érzékeny férfi a fülébe súghat. Paul gyengéd mozdulatokkal derítette fel a gyönyörű melleket, az izgalmas hajlatokat. Őrült szexi ez a nő, és még csak nem is tud róla – járt az eszében ahogy Izabel kipirult arcát cirógatta. Mindent megtett, hogy az asszony ellazuljon és örömét lelje a férfi és a saját testében. 
Ez az egész erotikus utazás Paul számára is az újdonság erejével hatott, nem ehhez volt szokva. Ez a lassú, már-már mértéktartó szeretkezés talán jobban felkorbácsolta  fiatal teste érzékeit, mint a korábbi élvhajhászó ölelkezések. Szinte robbanva jutott a csúcsra, alig villanásnyi különbséggel a nővel.
-Jézusom! Izabel! Ez fantasztikus volt!
A nő,most már megnyugodva egy gyengéd csókot nyomott Paul szájára, majd a nyakát átölelve újra hozzá dörzsölte a testét. A férfinak nem is kellett több biztatás. Egyszerűen nem tudtak betelni egymással. Izabel halk nyögdécselései, a teste adta információk vezették a férfit az újabb és újabb közös csúcs felé. A hajnal első fényei derengtek át a a kert fái fölött, mire fáradtan álomba merültek.

Kora délelőtt Izabel első pillantása a mellette alvó férfira esett. Istenem, milyen szép ez a férfi! – sóhajtott fel, ahogy a lehunyt pillák keretezte arcot nézte. Szemét a nap sugaraitól védve végiggondolta a tegnap éjszaka történéseit, kezdve a betépett  Olivér fájó-bántó mondataitól, az összeomlásán át Paul ölelő karjai közt átélt mámoros éjszakáig. Próbált magyarázatot találni az engedékenységére, hiszen tudta, hogy ezek után még nehezebb lesz nemet mondani a férfinak.  Egyszerűen még fogalma sem volt róla, hogyan tovább. Még ott volt a Róberttel való házassága és a fia, akinek minden tőrdöfésnél fájóbb mondata az anyja utáni sóvárgásról árulkodott. A legnagyobb problémája azonban, amit még magának sem mert őszintén bevallani, hogy továbbra sem meri felvállalni ezt a kapcsolatot, bármennyire is varázslatos volt ez az éjszaka. Olyan csúcsokra juttatta el, ahova a férje soha, és ő ezt igyekszik most eldobni magától, mert egész egyszerűen gyáva. Gyáva, mint ahogy az volt egész életében. Soha nem merte felvállalni saját magát és a döntéseit. Ezért tűrte szó nélkül a  férje kicsapongásait, a fia szemtelenségét.

Paul álmosan, de boldogságtól csillogó szemekkel ébredezett és azonnal az asszonyt kutatta a tekintete. Amikor az első  csúcson felkiáltott, hogy ez fantasztikus volt, még csak nem is sejtette, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa. A nő olyan briliáns volt mellette, amiről álmodni se mert. Olyan élmény volt ez az éjszaka ezzel az érett nővel, amit a fiatal, egy éjszakás kalandjai a büdös életben nem érhetnek utol.
-Szia! – mosolygott a nőre.
-Szia – suttogott vissza válaszul Izabel.
Mielőtt Paul bármit is mondhatott volna, Izabel megszólalt.
-Én azt hiszem, most elmegyek.
-De hiszen ma szombat van, nem kell dolgoznod. – nézett rá csodálkozva Paul.
-Nem Paul, én arról beszélek, hogy elmegyek, elköltözöm innen. 

-Mi van? Miről beszélsz? – könyökölt fel hirtelen éberséggel a férfi és Izabelra bámult.
-Paul, ez volt ugyan életem legszebb, legtökéletesebb éjszakája, de tudtam, ha engedek, el kell mennem. Hidd el, nagyon sokat jelentesz nekem. Ha csak rá gondolok, hogy itt kell hagyjalak, összeszorul a szívem.
-Akkor meg mi a fenéről beszélsz? – kérdezte most már ingerülten a férfi.
-Paul, én nem meséltem magamról, mert  egyszerűen el akartam menekülni a korábbi életem elől és nem a múlt, az emlékeim fogságában élni.

-Tudom, hogy van családod, két gyereked, Izabel – vágott közbe a férfi, mint aki mindent tud.
Izabel kérdőn nézett rá.
-Rád kerestem a google-on nézett el a nő meglepett arca mellett a férfi. -Annyira nem meséltél soha magadról, egyszerűen tudnom kellett valamit, bármit, egy kis morzsát, hogy … nem is tudom, én meg akartalak ismerni. Hiszen még azt sem árultad el, hogy te magad is festő vagy.
-Voltam – vágott közbe a nő. –Paul, én nem akartam beszélni az életemről, mert nem volt egy könnyű élet, nem volt csupa fény és mosolygás; és nem akartam, hogy ezt bárki tudja.
-Úgy gondolod, hogy én egy bárki vagyok?
-Paul, kérlek, te4 is tudod, hogy hogy értettem.
-Nem, nem tudom, Izabel! Hogy értetted? – nézett rá kihívóan a férfi, miközben érezte, hogy egyre ingerültebb lesz, ahogy a nő, aki itt fekszik mellette, épp most készült megmérgezni élete legszebb éjszakájának emlékét. 

Az asszony nagy levegőt vett és zaklatottan fordult felé.
-Paul, mondd meg az igazat! Most mit gondolsz rólam? Hogy egy szánalmas öreg tyúk vagyok?
-Hogy mondhatsz ilyet, Izabel? Nem volt elég nyilvánvaló, hogy majd megőrültem érted? Gyönyörű vagy! Miért nem hiszed el magadról? Miért bünteted magad? Vagy az a baj, hogy túl fiatalnak találsz magadhoz? – halkult el az utolsó kérdésre a hangja.
Izabel a tökéletes találattól nem tudott megszólalni, csak a könnyei eredtek meg. Paul pedig rádöbbent, hogy ezt a gyönyörű, bánatos asszonyt talán ez  az utolsó kérdés kínozza a leginkább. Odahajolt hozzá és megcsókolta, amit a nő szinte magatehetetlenül hagyott, de elmaradt a lázas viszonzás. Csendben összeölelkezve feküdtek egymás karjaiban, talán órákon át és mindketten a saját gondolataikkal voltak elfoglalva.
Paul törte meg a csendet.
-Éhen halok. Te nem? – vigyorgott rá Izabelre.
-Tudnék enni. – felelt halkan a nő.

3 megjegyzés:

csez írta...

Nagyon jo!!!!
XDDDDDDD

csez írta...

Oke, vicc volt ;) ujra kellett olvasnom... De a franc, este is, most is: en is tudnek enni :)
Tiprodom am nagyon, mit is irjak... Egyreszt, meses ez a tortenet! Nagyon orultem, hogy vegre egy-ket dolog Izabelrol is kiderult, a fiaval lezajlott telefonalasok is igen beszedesek voltak... :(
Ertem, erzem a fajdalmat. Ertem, hogy otthon a csaladjaval milyen helyzetbe kenyszerult, miert volt ott es akkor gyava. De ha onnan ki tudott torni, ujra megtalalni magat, felepitenie az onbecsuleset, az eletet a semmibol, akkor most nem ertem (es tobb resz ota van mar bennem ez az ertetlenseg): ez egy uj Izabel kellene legyen! Nem lehet gyava!!!
Es most arra jutottam, nem is! Csak nem szereti a fiut!!! Szerintem.... ;)
Nem titkolozott volna elotte ilyen hosszu ideig, megnyilt es oszinte lett volna... Parizsba is miert nem ment el?!
Azzal sincs semmi baj, ha csak az izzas van, ha csak a fiu szerelmes. Ennek a nonek, aki belole lett, tudnia kellene elvezni az elet adott ujabb, meses lehetoseget (mert ez az ejszaka: WOW!!! Le a kalappal, csodasra sikerult megirnotok! Ezuton is koszonet erte <3 ), es boldognak lenni!!! Ha rovid ideig is, mert azt en sem hiszem, hogy az o szerelmuk sirig tarthat, de belevagni, es nem azon merengeni, onmagaba bezarkozva, hogy meddig tarthat, es milyen rossz lenne utana...
Szoval nem szereti Pault. Es / vagy magat se....
Koran van meg, es tudom, nem is teljesen egyertelmu az allaspontom ;)
De csak azt kerdeznem: miert?!
Varom mihamarabbi valaszukat!
Maradok oszinte szeretettel es koszonettel

;)

Gabó írta...

Én is itt!

Hát akkor vágjunk bele!
Gyönyörű volt az első sorától az utolsóig. VÉGRE!!!!!! Megtörtént! <333 jáj...de jó volt!!! *.*
Az elején nagyon fájdalmas volt az a telefon beszélgetés, de azért annak örültem, hogy mindketten tudták (Izabel és Olivér is) , hogy a kiejtett szavak mit is jelentenek igazán. Hogy minden düh annak szólt, Oli neheztel az anyjára, mert éppen abban a zaklatott pillanatában nincs mellette, miközben szüksége lenne rá. Ez kicsit talán elvett az éléből a kiejtett szavaknak.
Most akkor jöjjön az ellenvélemény! /CSEZ
Szerintem pedig szereti Pault Izabel, csak borzasztó nehéz ám megnyílni mások felé, főleg annak, aki ennyi mellőzést, rosszat, bántást kapott azoktól, akiket közel engedett a szívéhez. Igenis könnyebben lehet félni az újabb csalódástól, mint megnyílni , akár a szerelmünknek.
Aki ennyit szenvedett, az már az új boldogság végét is sirathatja, hiszen mindig ezt tapasztalta. Jó dolog után jön a szenvedés.
Na egy a lényeg, én megértem ha Izabel szerelmesen is ilyen tartózkodó. Amúgy lehet csak addig lesz ilyen, amíg el nem tudja engedni magát, és nem agyal annyit. Paul simogató, szeretgető kezei talán gyógyítanak.
Amúgy én is annak a híve lennék, hogy még ha nem is holtodiglan, holtomiglan lenne ebből a kapcsolatból, akkor is megéri belevágni. Vegetálni, állandóan a régit siratni, az újtól félni, fájdalmas. Amíg együtt vannak addig legalább boldogság, öröm és élet van a szívükben. Ez már alapból több! Hajrá gyerekek, merjetek belevágni!!!!
Köszönöm! ;)