"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2012. szeptember 10., hétfő

Vázlatok 7.


Izabel, mióta rábeszélte Pault, hogy fejezze be néhány képét a kiállításra, izgatottan várta a vázlatok átalakulását. Paul pár napig emésztgette a dolgok, aztán mély levegőt vett és belekezdett. Tudta, hogy nehezen fog menni a munka, hiszen olyan gát épült már benne az évek óta tartó sikertelensége miatt, amit nem lehetett egyik napról a másikra lebontani. Mostanában a megélhetését az a pár kép biztosította, amit naponta készített a turistáknak a parton. Nem szerette ezt csinálni, mert egy jobb napokat megélt művésznek ez már elég lealacsonyító megélhetést jelentett, de a számlák könyörtelenül érkeztek.
Paul az az ember volt, aki ha érezte, hogy áll mögötte valaki, akihez fordulhat, ha szüksége van megerősítésre, aki kritikusként, de nem kritizálóként áll mellette és nógatja, ha épp elhagyja magát, vagy elcsüggedt, akkor szárnyalni képes. Szárnyal, mint ahogy akkoriban szárnyalt, mikor jó barátja, apja helyett apja, az öreg Thomas még figyelemmel kísérte az életét .
Izabel mondata, hogy "majd ő mögötte áll ostorral", ami most is megnevette a férfit, újra egyfajta biztonságot nyújtott neki, hogy nem lesz egyedül, ha épp megreked a munkában, ha úgy érzi szellemileg elfáradt, ha elege van, ha besokall... Bár, abban nem volt olyan biztos, hogy a nő is így gondolta vajon a segítséget, amit felajánlott neki. Mindenesetre Paul egyre jobban biztos volt benne, hogy szerencsés döntés volt, amikor Izabelnek adta ki a szobát és nem várt egy magakorabeli scrác felbukkanására. Ez az intuíció talán? Szerette volna ezt hinni, hiszen egyáltalán nem érezte magát rosszul a nő társaságában, még ha egy generációnyi különbség volt is köztük. Érezte, hogy a nő is egyre jobban felenged a görcsösségéből, ami az első heteket jellemezte. Egyre többet beszélgettek, hülyéskedtek. Nem érezte azt Izabellel, amitől tartott, hogy majd anyjaként fog viselkedni és osztja az észt. Izabel komoly volt, de egyben humoros is, szívesen gúnyolódott magán, tudott hallgatni és meghallgatni.....és nem utolsó sorban....... szép volt, azt a fajta szépséget képviselte, amit Paul mindig is keresett a nőkben.

A lejátszóból halk zene szólt, amikor Izabel belépett az ajtón. Már elmúlt nyolc óra, mikor hazaért a galériából. Sok intézni valója akadt, miután Andrew örömmel rábólintott az általa felvázolt üzleti tervekre. Paul a nappaliban ült és egy füzetbe készített vázlatokat. -Megnézhetem? - kérdezte a nő és fáradtan levetette magát a férfi mellé a kanapéra. Cipőit lerúgva, kezével masszírozni kezdte fáradt lábfejét. Pault meglepte, hogy a nő ilyen lazán ideveti magát mellé ... rámosolygott, majd átnyújtotta a füzetet.
Izabel érdeklődve lapozgatta végig és elismerően bólogatott hozzá. Fáradtan hátrahajtotta a fejét a kanapé támlájára, és a szemét becsukva pihent. Paul csendben figyelte a nőt mozdulatlanságában. Gondolt egyet és letérdelt elé, és a kezébe vette a lábát. Izabel, mint akibe villám csapott, felült és kihúzta a lábát a férfi kezéből.
-Mit csinál?
De Paul újra megfogta a nő lábát, a  szemét közben nem vette le a nő arcáról.
-Majd én - és lágyan masszírozni kezdte a nő lábát.
Izabel a férfi szemébe nézett és  első reakcióját követvetően, lassan engedett a férfi kezének lágy,de mégis határozott, jóleső szorításának...
Pár perc múlva zavartan elhúzta a lábát.
-Köszönöm, ez nagyon jól esett - rebegte zavartan. Paul ott maradt előtte ülve a padlón és felmosolygott a nőre. Izabel úgy érezte magát, mint egy csitri, kereste a szavakat, hogy terelni tudja a dolgokat más, biztonságosabb mederbe.
-Mi ez a zene?
-Tetszik? D'Angelo-tól a One Mo Gin .......Egy lélegzetvételnyi szünetet kivárt, majd megkérdezte a nőt: -Táncolunk – és választ sem várva nyújtotta kezét a nőnek.
Izabel habozott, de csak egy pillanatig. Neki már mindegy volt mára. Elveszett és kész.
Lassan, a buján-gyilkosan érzéki ritmusra andalogva, egymásba kapaszkodva mozogtak. A férfi az asszony nyakához hajolt, de szájával nem ért hozzá, mert nem akarta, hogy a nő elhúzódjon, mélyen beszívta az illatát.
-Hány barátnője volt? - kérdezte váratlanul, halkan Izabel.
-Kettő. - mosolyodott bele a válaszba Paul, és remélte, hogy a nő nem firtatja tovább a kérdést.
-Tényleg? - kérdezett vissza Izabel tettetett rácsodálkozással, hiszen végül is olyan mindegy volt; egyszerűen csak kérdezni akart valami személyeset, és csak ez a suta kérdés csúszott ki a száján.
-Igen. válaszolt tettetett komolysággal a férfi is.

Mindennap, hacsak tehették, együtt ettek, főleg vacsoráztak, de néha a nő  az ebédidejében egy gőzölgő pizzával tért haza, mert tudta, hogy Paul, akárcsak a fia,  képes evés nélkül elleni egész nap. Közben beszélgettek, sokat nevettek. Izabel egyre jobban felszabadult a férfi társaságában. Szabadon járt -kelt a lakásban, kivéve a férfi szobáját. Nem kért mindenhez engedélyt, egyre otthonosabban érezte magát. Otthon... merengett el. Még mindig nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy van egy másik otthona is, amit talán sosem érzett ennyire otthonnak, mint ezt a békés kis zugot. A mosogatónál állva, gondolataiba mélyedve, lassan simogatta le a tányérról az ételmaradékot. Nyugodtnak, szinte boldognak érezte magát. Pár hónappal ezelőtt, a repülőn LA felé tartva, meggondolatlan viselkedésnek érezte, hogy családját maga mögött hagyva,
elmenekült. Azt hitte, hogy Róbert majd keresni fogja, miután megkapja a levelet, amit postán adott fel neki... ,de nem. Leginkább az bántotta, hogy a fiáról nem tudott semmit. Olivért minden hibája ellenére is nagyon szerette, de kénytelen volt meglépni ezt a lépést, mert érezte, hogy nem bírja tovább. Talán majd megpróbálja felhívni, hogy legalább a hangját hallhassa. De igazság szerint félt a fia reakciójától.
Paul pár lépés távolságból figyelte a nőt, ahogy a forró folyóvízbe mered. Érezte, hogy gondolatban nem itt jár. Tudta, hogy vannak titkai az asszonynak, amit éledező barátságuk ellenére is féltve őriz. Szinte nem tudott róla semmit. Csak sejtette, hogy valahol van családja, talán gyereke is, de a nő nem beszélt róla.

Kicsit kutakodott a neten, talált is valami homályos fotót egy házaspárról és egy kislányról; meg egy cikket, ami egy magyar újságban jelenhetett meg. Tragikus történetük csak magyarul volt fent, és a google fordítóprogramja annyi hülyeséget írt össze, hogy feladta a próbálkozást, hogy megértse, mi történhetett tizenöt évvel ezelőtt. A lényeget persze értette, a kislány titokzatos körülmények között eltűnt és soha nem bukkantak a nyomára. Elképzelni sem tudta, mit élhetett át a család. Szívesen beszélt volna róla Izabellel, de hát belátta, ez nem az a téma, amit annyi év fájdalma után, feltépve a régi sebeket, az ember a vacsoraasztalnál egyszer csak előhoz.

 Paul egyre magabiztosabbnak érezte magát, ahogy haladt előre a képekkel. Újra kezdte érezni azt a bizsergést, ami akkor fogta el, amikor ráérzett, hogy amit csinál az ecsettel a vásznon, abból igazán nagyszerű dolog születik majd. Egyszerű képei voltak, mégis, ha valaki nem csak nézni, látni is szeretett, annak élmény volt a férfi művészete. Volt, hogy csak pár füge szerepelt a vásznon, de volt, hogy egy nő karcsú teste köszönt vissza, vagy egy láb a hozzátartozó cipővel, és a test, az arc elképzelését a szemlélőre bízta. Ő maga legtöbbször Izabelt látta maga előtt modellként, és ettől szinte repült az ecset a vásznon.

Izabel megtett mindent, hogy a férfi nyugodtan tudjon dolgozni, hiszen neki is érdeke volt a sikeres kiállítás létrehozása. Egy este vacsora után  a férfi megfogta a nő kezét és az asztaltól felhúzva maga után húzta. -Mutatok valamit.
Izabel egyszerre izgatottan a várakozástól, és zavarodottan a férfi érintésétől, követte fel az emeletre. Végigmentek a folyosón, el a nő szobája előtt, majd a férfi szobája előtt megálltak. Paul a nőre kacsintott, élvezve a nő döbbenetét, aztán nevetve tovább vezette és benyitott a  műtermébe.
-Csukja be a szemét!
Izabel engedelmeskedett. A férfi a karjánál fogva vezette beljebb a helyiségbe. Megálltak.
-Ne nyisd ki! - Paul a nő kezét felemelve, ujjait a képhez érintette.
-Simitsd végig!
A nő mellől figyelte, ahogy az finom érintésekkel végigvezeti az ujjait a képen.
-Mit gondolsz, mi van a képen?
-Nem tudom.
-Nem ismerős?
Izabel még emlékezett, hogy játszottak ilyet régen ők is a barátaival a festőbulikon, hogy az ecsethasználatból következtessenek a kép témájára. Nem mintha lehetne. Úgy látszik, ez a hülyeség internacionális, mosolygott magában.
-Nem. Ez egy domb?
-Hideg.
-Akkor kettő?
-Hideg.- nevetett hangosan a férfi.
-Nem tudom Paul, én kinyitom a szemem. - Kiszolgáltatottnak érezte magát csukott szemmel.
Első reakciója, ahogy meglátta a képet, az volt, hogy ez az! Ezt várta Paultól! A nappali képei és a műteremben látott vázlatok láttán, tudta, érezte, hogy ez a fiatal férfi csodákra lehet képes. Annyira szép színeket használt, már az is megfogta Izabelt. Aztán ahogy jobban nézte a képet, a férfire meredt, majd vissza a képre. Fejét oldalra hajtotta, úgy kérdezte halkan:
- Ez én vagyok?
 Paul elmosolyodott és némán bólintott.
-Ma festettem. Annyira szép voltál tegnap, ahogy elgondolkodva néztél magad elé... – vonta meg kicsit a vállát, mintha egy ilyen pillanatot gyerekjáték lenne vászonra vinni.
A nő magában nem hagyta figyelmen kívül az egyesszám második személyt. Ő igazán nem volt egy magázódós típus, de úgy érezte, talán a távolságtartás miatt jobb ez így. Nem mintha egy "ön" megvédhette volna bármitől is, amitől félt. Valljuk be, ez elég gyenge érv a magázásra. - mosolygott magában. Amúgy meg szexi. Oké, akkor maradjunk ennyiben,zárta le magában ezt a kis közjátékot, és a belső monológot.
-Hízelgő, amilyennek látsz. – suttogta halkan, aztán piruló arcát elrejtve kifelé indult a műteremből. Paul elgondolkodva indult utána. A nő a nappaliban állva az ablakokon beömlő fényben fürdette az arcát. Szemei lehunyva, mint aki imádkozik. Paul már látta maga előtt az újabb képet, amit erről a pillanatról festeni tudna. De hiszen még azt sem tudom, hogy az előzőről mi a véleménye – emlékeztette magát.

-Nem tetszik? – kérdezte kicsit feszengve.
Izabel ránézett. Most mit mondjon, hiszen nyilvánvaló, hogy nagyon tetszik. A festmény is, de leginkább az, hogy egy érzékeny művészlélek ilyennek látja őt.
-Paul, inkább azokra a képekre kellene koncentrálnia, amiket a kiállításra szán.
-Pont azt teszem! - vágta oda vidáman.
A kis mocsok tudta, hogy tetszett a nőnek, amit látott. Érezte, hogy jól sikerült, ezért is volt ennyire feldobva.
-Én inkább, most … - kezdett bele a nő.
-Izabel, mi a baj? Nem tetszik?
-Nem erről van szó Paul. Nagyon is tetszik. De nem ilyenekkel kellene foglalkoznia. Nagyon kedves magától, de ....

Izabel nem is tudta, hogy igazán miért mondja ezeket, hiszen örülnie kellene, hogy a fiút sikerült kilendítenie a mélypontról, amiben már évek óta volt. Más a fenekét a földhöz verné, ha valaki ilyen képet festene róla, emlékezetből. Szóval ez a bajod? - kérdezte önmagától; hogy már emlékezetből is meg tud festeni? Igaz, ügyes festő Paul, de a nő akármennyire is nem akart tudomást venni róla, ő is látta, hogy a férfi sokszor figyeli őt. Az arcát fürkészi, amikor beszélgetnek, a testét, ha  leülnek valahova, vagy ha  zenét hallgatnak,vagy csak úgy spontán. Tisztában volt vele, hogy ő hány éves és a fiú hány éves. Fiú? Már csak magát áltatta
ezzel, hogy fiúként gondolt rá és nem férfiként, mert Paul igenis az volt, egy fiatal férfi. Aki nem sokkal idősebb a fiánál és jóval fiatalabb a férjénél. De ,ha őszinte akart magával lenni, akkor be kell lássa, hogy ettől a férfitól több figyelmességet, odafigyelést kapott ez alatt a két hónap alatt, mint otthon a két férfitól, akiket ott hagyott.  A gondolatai nem hagyták az agyát észérveket keresni, úgy érezte, megbolondult hormonjai vették át felette az irányítást. A legegyszerűbb megoldást választotta, lesietett a lépcsőn és kimenekült a kertbe.

Paul ott állt, mint akit leforráztak. Ennek meg most mi baja van? Fogta magát és a nő után indult.
-Izabel!
-Hagyjon!
-Csak azt mondja meg, mi a baja a képpel? Nem megbántani akartam, azt hittem örül majd neki. - állt a nő előtt zsebretett kézzel. Az asszony most nézte meg igazán. Egy szűk farmer volt rajta, ami a csípőjére csúszott. Atyaég, de jól néz ki! - sóhajtott a nő. A kinyúlt fehér "v" nyakú poló egy két festéknyommal meg... De ami a kegyelemdöfést adta, hogy mindehhez megint mezítláb volt. Kész vagyok! Elvesztem!
Paul figyelte az arcán átsuhanó érzések garmadáját, majd a nőhöz lépett és megérintette. A nő arca megrándult az érintéstől, mint akit ütés ért.
-Izabell, mi a baj?
-Semmi... Minden. - lábadt könnybe a nő szeme, és már megállíthatatlanul rázta a sírás. Nem tudta, hogy miért borult ki. Lehet,hogy most jött ki rajta az elmúlt hónapok feszültsége? Nem tudta, csak patakokban ömlött a könnye. Paul letérdelt elé. Na, még ez is! - gondolta a nő és forgatta  a szemét .
-Tanuljon meg nyitott szemmel álmodni Izabel! – suttogta neki szenvedélyesen.
-Azon vagyok. – suttogott vissza a nő .
-Akkor jó! Majd én segítek. - Paul magához húzta, szorosan ölelte, csitította, mint egy kisgyereket. Miután Izabel úgy érezte, kissé megnyugodott, a férfi nyakába suttogta szipogva:
-Azt hiszem ez tévedés.
-Nincsenek tévedések. - felelte a férfi.

Izabel már egészen megszokta, hogy anyáskodva rendben tartsa a férfi környezetét. Összeszedegette a rendre széthagyott ruhadarabokat, a festékfoltos pólókat, a szerteszét heverő könyveket és CD-ket. Paul szégyenkezve gondolt rá, milyen trehánynak hathat a nő szemében, és igyekezett egy-egy kedves mosollyal vagy egy váratlanul elkészített teával meghálálni a gondoskodást. Izabel már számtalanszor biztosította róla, hogy ez számára nem teher. Amit nem mondott soha, hogy szívesen teszi, mert ez a laza, jókedvű, jó humorú fiú a fiára emlékezteti, aki egyre jobban hiányzott neki. 

A nappali sarkában ott porosodott a zongora, amiről Izabel úgy hitte, a ház előző tulajdonosának hagyatéka lehet ez is, mert Pault sosem hallotta rajta játszani. Sokszor gondolt rá, hogy micsoda nagyszerű dolog lehet egy ilyen nemes hangszeren játszani és nagyon sajnálta, hogy annyi más mellett ez is kimaradt az életéből. Az egyik este már a bejárat előtt hallotta, hogy a hangszer életre kelt. Akárki játszott rajta, gyakorlott zenész lehetett. Leült a lépcsőre és átadta magát az élvezetnek, ahogy a könnyed dallamok körbeölelték. Sajnálta, amikor a zene elhallgatott, és már éppen fel akart állni, amikor háta mögött a bejárati ajtó váratlanul kinyílt.
-Hát, te? – nézett rá Paul csodálkozva.
-Élveztem a zenét, és nem akartam megzavarni – mosolygott rá Izabel, majd a férfi felé nyújtott kezébe kapaszkodva felállt. A barátod nagyon tehetséges.
 -A barátom..? – nézett kicsit zavarodottan a férfi, mire Izabel elképedve nevetett rá.
-Ne mondd, hogy te játszottál? Olyan igazságtalan az élet! Nemcsak festeni, gitározni és szavalni tudsz – emlékeztette az előző esti hangulatos Baudleire felolvasásra -, de még zongorázni is.
Játékos, durcás arca láttán a férfi elnevette magát.
-Szeretnél megtanulni? Nem ígérem, hogy jó tanárod leszek, de az alapokat talán el tudom magyarázni.

Ettől kezdve esténként a zongora mellett ülve Izabel a billentyűkkel barátkozott. Sosem szerette a szolfézs órákat és most kicsit keserűen kellett ráébredjen, a hangjegyek pontos ismerete nélkül aligha fog barátságot kötni ezzel a csodás hangszerrel, de egyszerűbb kis dalokat lassan már le tudott játszani. Paul többnyire mögötte állt, az ujjait rendezgette a billentyűkön, és néha arra riadt, hogy meg sem hallotta a fals hangot, annyira elmerült a nő tarkója ívének csodálatában.
Az apró, ártatlan érintések mögé igyekeztek nem gondolni semmit, mégis érezték mindketten, hogy nem adnák semmiért ezeket a szinte már-már meghitt órákat.
Izabel, hogy meghálálja a férfi erőfeszítéseit, amiért hihetetlen türelemmel gyakorolt vele, cserébe franciául tanította, hogy kedvenc filmjeiben a nyelv szépségeit is felfedezhesse. A Párizsban töltött évek, a festőiskola növendékeinek bohém világa ilyenkor újra visszatért az emlékei közé, de mégsem mesélt erről a férfinak, aki olyan sokszor nézett rá fürkésző szemeivel, mint aki magyarázatot vár tőle erre a váratlan sokoldalúságra.
Egyre többször beszélgettek késő éjszakáig, zenét hallgattak; és a férfi egyre többször időzött el a testén, az arcán. De Izabel minden alkalommal, amikor észrevette ezeket a lopott pillantásokat, hirtelen visszabújt a csigaházba és zavartan véget vetett az estének.
                                                              






3 megjegyzés:

Henrieme írta...

Khm.
Gonoszak vagytok! Robbanjanak már!
Bár van egy félelmem. Szinte biztos vagyok benne, ha egymásnak esnek esetleg, akkor megjelenik Izabel múltja. Vagy a férje, vagy a fia. Mazohista dolog, de valahogy várom. Tetszik ez, hogy húzzátok a mézesmadzagot előttünk! hihihihi

Gabó írta...

Mi az hogy gonoszak!!! Naggggyon gonoszak vagytok, bal és jobb kéz! *durci
Én értem, hogy nem egyszerű döntésre jutniuk egymással, hiszen ott a nagy korkülönbség, de itt már csak úgy pattognak a szikrák....mit szikrák, tűzijáték van!!!
Ha ezek egyszer tényleg szeretkezni fognak, ott össze fog dőlni a ház. Hallod Jutka!!! Ez lesz ám a kemény dió! :P
ŰÉs előre is szólok, nehogy le merd kapcsolni a lámpát, mert......... megtalállak! HeHeHe! ;)
Egyébként imádat van, és nem is gondoltam volna, hogy ennyire jó érzés, amikor "húzzák a mézesmadzagot".
Izgalmasak a karakterek, bár Izabell tragédiáját még erősen homály fedi. :O
Már éppen kérdezni akartam, hogy a családjával mi van otthon, de itt olvastam, hogy rá sem bagózik sem a férj, sem Olivér. Ez annyira szomorú! :(
Jöhet a következő! :P ;)

csez írta...

Elobb tudtam, hogy valamit elfeljtettem ;) nana, az ostort, de emlekeztettetek. Meg kerdezni akartam a csaladot is mar, de megvalaszoltatok.
Aztan viszont hihetetlenul elterelodott a figyelmem, mert amit muveltek, eszmeletlen!!! Persze ez csak alom, de szivesen kukkolom, mit almodtok ossze ;)