Vázlatok 9.

Rekkenő hőség volt. A nappali mennyezetéről egy öreg ventilátor próbálkozott megkeverni az álló, fülledt levegőt. Ütemes kattogása beleveszett a cd-lejátszóból szóló zenébe. Izabel a teraszon feküdt a napozóágyban és olvasott. Egyedül volt a házban, mert Paul elutazott a hétvégére Londonba, az anyjához. Hívta az asszonyt is, de ő nevetve utasította el. Szép is lett volna, ha a két mama elbeszélget egymással. Ó, Paul – és az ő két anyja – nevette el magát a képtelen gondolatra.  Mangót rágcsálva lapozgatott a könyvben, amely bármennyire is érdekes volt, a hőségtől mégsem tudta igazán lekötni. Szerette a napot, szerette a vizet is, de ez a fullasztó meleg szinte már idegessé tette. Hirtelen eszébe villant egy merész gondolat. Körbenézett, majd megnyugodva, hogy a kertnek ebbe a részébe senki nem láthat be, lekapta magáról a fürdőruhát és fejest ugrott a hűs vízbe. Élvezettel lebegett a vízben, élvezte, ahogy testét nyaldossa a víz, minden porcikája felfrissült a lassú, egyenletes tempózástól. Miután kiúszta magát, még hosszú percekig lebegett a hátán fekve a víz színén. Nagyon kellemes, szinte érzéki érzés volt, ahogy a nap melegítette a víztől lehűlt testét. Végül kikapaszkodott a partra, töltött egy újabb pohár limonádét, magához vette a könyvet és leheveredett a napozóágyra. Így olvasgatott, amíg el nem nyomta az álom.

Paul ismét, mondhatni menetrendszerűen összeveszett az anyjával. Az ember azt hihetné, ha ritkábban találkoznak, akkor jobban örülnek egymásnak, de Pault szinte megőrjítette, hogy az anyja képtelen elismerően szólni vele kapcsolatban. A megérkezése után alig egy órával már kritizálta. Nem is értette, miért lepődik meg ezen, hiszen soha semmi nem volt jó neki, amit csinált, soha nem volt egy dicsérő szava sem a fiához. Amikor még Thomashoz járt oda a házba, az anyja is csak annak örült, hogy neki nem volt vele gondja. Nem sokra tartotta a férfit; és Paulnak is mindig azt mondogatta, hogy soha nem viszi semmire az életben, ugyanolyan semmirekellő, bohém művészféle válik majd belőle, mint Thomasból. Pedig csak hálával tartozott a férfinak, amiért az önként felkarolta a fiút, meglátva benne azt a különlegességet, amit a szülei nem. Amikor Londonban kapott állást, egy pillanatig sem gondolkodott, azonnal a költözés mellett döntött; amúgy sem szerette LA-t, mindig csak bohémtanyaként beszélt róla. Amikor pedig a festő Paulra hagyta a házat, még biztatta is, hogy maradjon csak, hiszen így végképp megoldódott a gondja a fiával.

Paul halkan benyitott a házba és meghallott a zenét. Ismerte a zenekart, akik játszottak.

-Helló, megjöttem! – csukta be maga mögött az ajtót.

Mivel Izabel nem bukkant fel a konyha felől, felszaladt a szobájába, lezuhanyozott és átöltözött, mert a taxiban szinte ráolvadt a londoni időjáráshoz választott ruha. A szobája ablakán betűzött a nap. Kinyitotta az ablakot, hogy a spalettákat behajtsa és szeme a medence felé tévedt. Akkor látta meg a nőt, ahogy a medence partján a napozóágyon fekszik.

Hirtelen visszahúzódott az ablak takarásába, majd óvatosan újra kilesett. Akkor vette észre, hogy a nő nyilván elaludt az árnyat adó dzsumbuj hűvösében. Átrohant a műterembe, ahonnan jobb és élvezetesebb kilátás nyílt a medencére és a partjára. Az ablakból még egy ideig figyelte a nő kecses és nőies testét, amely már eddig is megmozgatta a képzeletét, és most hogy ilyen fedetlen valójában tárult fel előtte, minden elképzelését felülmúlta. Nem maga a meztelenség izgatta fel, hiszen fiatal lányok egész sora állt már neki modellt. 

Már régóta nézett a festő szemén túl a férfiéval is Izabelre. A kora eszébe sem jutott; csak egy női testet látott, egy olyan nő érzéki testét, aki valószínűleg nincs is tisztában a vonzerejével. Nem a ma divatos szupermodell-alkat, hál istennek, hogy nem az! De dögös volt a domborulataival, a szép, formás lábakkal, az enyhén megereszkedett, de még mindig hetyke mellekkel. Barna haja szépen keretezte a nyugodtan alvó arcot. Egyik karját a feje fölött tartotta, a másikban a könyv volt, mely most az oldala mellé csúszott le.

Egy sebzett lélek – ebben a férfi biztos volt, bár az asszony még mindig nem beszélt neki a múltjára béklyót kötő árnyakról. Volt, hogy éjszakákon át beszélgettek, nevetgéltek, viccelődtek, az asszony rengeteg dologban megnyílt már előtte, de ezt a sebet egyikőjük sem akarta, merte feltépni. 

Paul tudta és érezte, hogy sokkal többet jelent a nőnek, mint egy kedves, vicces pasi, mert amikor véletlenül érintették egymást, a nő arca mindig megváltozott. Egy pillanatra átsuhant rajta a szenvedélyt, hogy utána azonnal álarcot húzzon. Ha Paulon múlott volna, már rég lerohanta volna, már akkor, amikor a kiállításról hazajöttek fáradtan, elgyötörten, de valami eufórikus örömtől áthatva. Olyan szép volt, ahogy a kanapén elnyújtózva pihent. De félt, ha kezdeményez, a nő visszahúzódik a csigaházába vagy el is menekül előle, talán örökre. Nem volt ehhez a tempóhoz szokva azokkal a lányokkal, akiket rendre hazahozott. De ez a nő más! Lehet, hogy csak annyitól, hogy már nem lány, hanem nő, de más. És nem akarta elveszíteni.

Gondolt egyet és előkapott egy vásznat. Gyors mozdulatokkal nyomta ki a tubusból a festéket, és határozott vonalakkal kezdte felvázolni a nő testét. Vagy egy órán át dolgozott elmélyülten, és már határozottan kezdett formát ölteni a kép, amikor váratlanul csengettek. Végigvillant rajta, hogy a csomagjait a bejárat előtt hagyta. Ledobta az ecsetet, egy ronggyal gyorsan megtörölte a kezét és már rohant is le, kettesével szedve a lépcsőfokokat. Mikor leért, a csengő újra megszólalt. Feltépte az ajtót és már kinn is volt a házból utazótáskástól. 

Izabel olyan mélyen aludt, hogy csak a második csengetésnél tudatosult benne, hogy nem álmodik, valaki áll az ajtó előtt. Felugrott és már az ajtónál volt, amikor rádöbbent, hogy ruhátlanul készül ajtót nyitni. Nem vagyok normális! – nevette el magát és a keze ügyébe eső első holmiért nyúlt, ami a kanapén háttámláján hevert. Egy fehér ing volt. 

Már éppen az ajtót akarta kinyitni, amikor Paul belépett rajta.

-Hát te? – ugrott hátra, majd szívszélhűdést kapva a váratlan meglepetéstől. –Mit keresel itthon? – kérdezte, ezt se sokkal kedvesebben.

-Neked is szia, Izabel! – nevetett a férfi a nő megrökönyödésén. –Anyámmal összevesztem; úgyhogy, ha nem baj, egy nappal előbb jöttem.

-Csengettek. Te voltál?

-Igen tudom, de már lerendeztem, csak a szomszéd volt, Steve. Pont akkor szálltam ki a taxiból, amikor menni készült. Azt hitte, nincs itthon senki.

-Napoztam kint a medence mellett, és úgy látszik, elaludtam – magyarázkodott a nő.

-Hm, jó inged van! – nézett végig Paul Izabellán és beharapta a szája szélét, hogy el ne nevesse magát. Az asszony egész egyszerűen még szexibb volt, mint az előbb ruha nélkül. Az arca kipirulva, a haja kócos, az ing pedig mélyen kigombolva... vagy inkább be nem gombolva.

Izabel összeszorította a fogát, orrát felhúzta és szorosan összezárta a szemét, mintha ezzel a szoros védelemmel el tudna tűnni a nevetős, fürkésző tekintet elől. Tisztában volt vele, hogy lényegében meztelenül ácsorog a férfi előtt.

-Jaj, Paul, ne haragudj, nem akartam fürdőruhában ajtót nyitni, és ez itt hevert, gondoltam...

-Hagyd csak, jól áll! – morogta Paul, majd sietősen a lépcső felé vette az irányt. Már alig várta, hogy elfordulhasson a nőtől, mert olyan édes volt, ahogy mentegetőzött azért a hülye ingért, hogy a legszívesebben magához ölelte volna az alig becsomagolt érzéki testét. Egyáltalán nem az „anyját” látta benne. Istenem, milyen idióta is volt, amikor találkozásuk első perceiben szinte a fejéhez vágta, hogy nem úgy tervezte, hogy majd az anyjával kelljen együtt laknia. Szegény nő, úgy állt ott akkor, mintha leöntötte volna egy kancsó jéghideg vízzel.

Izabel pedig állt elkerekedett szemekkel a nappali közepén és a férfi után nézett, aki a lépcsőn felfelé igyekezve jól hallhatóan káromkodott: -Basszus, basszus, basszus!

Istenem, ha nem csengetnek, fel sem ébredt volna rá, hogy a férfi megérkezik – gondolta bokáig elpirulva. Akkor aztán szegény fiút jókora sokk érte volna, ahogy kilép a kertbe. Szép lett volna! – mosolygott kajánul magában. A gondolataitól kimelegedve úgyis az járt már az első pillanatban az eszében, ahogy meglátta, hogy ott áll a srác előtt gyakorlatilag meztelenül. Még szerencse, hogy a fiúnak nem volt ott nyomban szüksége az ingére. Szerencsére?

Közben felballagott az emeletre, hogy amíg a férfi zuhanyozik, ő is felöltözzön végre. Paul éppen akkor lépett ki a fürdőszobából, amikor megállt az ajtaja előtt. Csak egy törülköző volt a derekára csavarva. Izabelnak már más se hiányzott. Nem nézek oda, nem nézek oda... mantrázta magában, de a srác pimasz mosolyával rávigyorgott és megkérdezte, hogy talán egy törülközőre van-e szüksége? – és már nyúlt is a derekához.

-Nem, kösz. – nyögte a nő, és már be is csukta maga mögött az ajtót, nem törődve az odakint felhangzó kuncogással. Végignyúlt az ágyán és azt sem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Egyszerűen baleknak érezte magát.

Paul alig várta, hogy visszamehessen a félbehagyott képest festeni. A keze lassan járt a nő testén, kiélvezve minden négyzetcentiméterét, néhol elidőzve, megállva... Szépen alakult. Azon gondolkodott, hogy vajon lesz-e módja valaha is megmutatni Izabelnek, mert ha most behívná, hogy mondjon véleményt róla, alighanem még azt a csúf zöld bőröndjét is hátrahagyná, úgy menekülne. Késő estére járt, mire befejezte. Elégedetten megtörölte a kezét, az ecseteit hanyagul csak egy bögre vízbe dobta, és mint aki jól végezte dolgát, kisétált az ajtón.