"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2012. szeptember 21., péntek

A menedék 4.

Önkritikát gyakoroltam, oké, ez a 3. tényleg elég rövidkére sikerült. Úgyhogy engesztelésül hirtelen kövesse a 4.
*

Cara már nyitáskor a kávézóban görnyedt a gép felett és sorra nyitotta meg a tegnap már megtalált oldalakat. Ez pedig Ő! Ehhez most már kétség sem férhet. Minden egyezik. Az arc, a termet, még az a ronda bozontos szakáll is, ami az állát borítja. Évekkel ezelőtt már növesztett ilyen szőrt a képén, és úgy látszik, ez a rögeszméje, hogy egy bujdosóhoz ez a fazon illik. Pedig hát, mint a mellékelt ábra mutatja, még az a bozont sem képes teljesen elfedni a vonásait. A fotós szemével nézve is jóképű férfi volt. Mit jóképű, nemes egyszerűséggel szép. Lehet, ha a részleteket külön-külön nézi, akkor előbb-utóbb talált volna apró hibákat, de az összkép úgy tűnt, ettől lett igazán tökéletes. 

Az utóbbi időben elég sokat járta az ország hasonlóan eldugott zugait, gyönyörű természetfotóira mindig talált vevőt. Túl sok minden történt a magánéletében, amit a hegyek-völgyek-tavak voltak hivatottak feledtetni vele. Korábban sem bújta a pletykaújságokat, de amióta ő maga is szerepelt néhányban, kifejezetten kerülte, hogy akár a címlapokra egy pillantást is vessen.
Meglepve olvasta most a híreket, miszerint a pályája csúcsán lévő színész szinte egyik napról a másikra tűnt el. Eleinte mindenféle őrült híresztelések kaptak szárnyra, mivel az eltűnése előtt nem sokkal szakított a barátnőjével, sok éves húzd meg-ereszd meg kapcsolatukat végképp szétdúlta a nő újabb félrelépése. Persze a bulvár azonnal összeomlást, már-már tragédiát sejtett a háttérben, amíg a férfi ügynöke közleményben nem tette közzé, hogy ügyfele egy évre kivonja magát a forgalomból, és szabadságra megy. Senki nem tudta hová és kivel, így aztán egy ideig még találgattak. Aztán egy-két hónapja végre csend lett. 

Még mindig nem értette, hogy ebben a kisvárosban ennyire vakok lennének az emberek, vagy a férfi ennyire elszigetelten élt eddig, hogy még nem buktatta le senki? Most mindenesetre rajta a felelősség, hogy ne jussanak a nyomára. Mindent alaposan szemügyre vett, a kéztartást, az arca mimikáját. Aztán kilépett a programból és Mirához ment, hogy az útravalóról gondoskodjon. Alig lépett ki a kávézóból, amikor a furgon pöfögve leparkolt előtte. A férfi kiszállt és ezzel egyidőben máris a fejébe nyomta a széles karimájú kalapot, ami az arca egy részét is eltakarta. Aha, akkor ez segített – nézte a nő, hiszen a férfiból csak a nyakigláb alkata és az állát fedő szakáll látszott. És a ruhái még véletlenül sem hasonlítottak egy filmsztár ruházatára. Még arra sem, amiben Mad a szabadidejében járkálhatott a napfényes Los Angelesben. 

Meglengette előtte a zacskókat, aztán fejével a kávézó felé intett.
-Bemegy még? Mert szívesen megvárom a kocsiban.
-Nem, köszönöm, otthon már reggeliztem. Egy nap kétszer Mira isteni fánkjainak hódolni, azt hiszem, ez már kimeríti a falánkság fogalmát, úgyhogy csak egy kis müzli és kávé...
-Müzli? – reszketett meg Cara még a gondolattól is. -Maga megeszi azt a madáreledelt? Azt hittem, sonka, tojás, bab... nem ilyesmit esznek errefelé a férfiak?
-Hát, azok a férfiak, akik tudnak főzni, vagy van, aki jól tartsa őket. – rántott a vállán a férfi, miközben lekapta a fejéről a kalapot és szinte már abban a pillanatban a kissé koszos üveg mögött is ült. 

Ez gyors volt – állapította meg magában Cara. Pontosan annak a férfinak a mozgása, aki éveken keresztül igyekezett villámgyorsan eltűnni az érdeklődő tekintetek elől. Kinyitotta az ajtót, a hátsó ülésre leszórta a kameráját és a takarót. A szendvicsekkel, fánkkal és kávéval teli szatyrot pedig óvatosan a lába közé rakta a padlóra.
-Indulhatunk. Ne várja, hogy navigáljam, fogalmam sincs, merre találunk jó fotótémát. De hogy segítsek, nemcsak állatokat fotózok, hanem tájat, embereket; úgyhogy szinte mindegy hova visz, valami fotótéma biztosan akad ott is.
A férfi elgondolkodva nézte, aztán bólintott és sebességbe tette a kocsit. Már megvolt az ötlete, melyik kedvenc helyét mutatja meg ennek a furcsa nőnek.
Útközben nem sokat beszélgettek, mindketten a gondolataikkal voltak elfoglalva. 

Mad például éppen azzal, hogy talán még életében nem látott nőt, aki ezt a sebet ne takargatta volna. Cara pedig szinte közszemlére teszi, ahogy a hosszú vörösesszőke hajzuhatagot egyetlen gumival hátrafogja. Az ovális arc volt olyan bájos, hogy elvonja a figyelmet a homlokán végig húzódó még mindig vöröses sebhelyről, de a női hiúság megkövetelte volna, hogy elrejtse. Tetszett neki, hogy Cara ilyen jól el tudja fogadni ezt a szépséghibát magán. Erős önbizalomról tanúskodott ez a képessége. 

Cara az üvegen túlra nézett, de közben mégis egy belső mozi kockái peregtek a szeme előtt. A fotókon látott arc folyamatosan váltakozott ezzel a mellette ülővel. Hát, van a pasinak egy érdekes stílusa, az biztos, de hát a filmvilágban nem a mimózák boldogulnak. Az arca viszont, főleg a szeme... hát, az megérne egy tanulmányt. Már nem is csodálkozott rajta, hogy a képkereső ezerszámra ontotta a képeket, hiszen a fotósok számára kimeríthetetlen téma lehetett ez az arc. Még a bajusz és a szakáll takarásában is látszott, hogy élénk mimikája lehet. Vajon mi volt az oka, hogy az a nő ott hagyta? Azt írták a cikkben, amit olvasott, hogy ez már a második szakításuk. Akkor ez amolyan se veled, se nélküled kapcsolat lehetett.
Önkéntelenül is együtt érzett vele, hiszen nagyon jól tudta, milyen az, ha valaki csalódik abban, aki a világot jelentette a számára. Mint ő Marcoban, a férjében. 

Amikor megismerkedtek, a férfi elhalmozta a figyelmességével, de ahogy a kapcsolatuk haladt előre, úgy vált egyre visszafogottabbá, szinte már kimértté. Velencében találkoztak, amikor a diplomamunkájához gyűjtött anyagot. A férfi a város melletti villában élt az anyjával és a nővéreivel, a két – hát igazából nincs erre jobb szó, vénlánnyal. Amikor először látogatta meg őket, a három nő kíváncsisággal vegyes idegenkedéssel figyelte őt egész délután, majd amikor Marco marasztalni akarta éjszakára, a mama rosszallóan figyelmeztette, hogy ez tapintatlanság a nővéreivel szemben. Cara azt hitte, nem hall jól, de megértően hárította el Marco invitálását. A férfi nem jött zavarba. Ő maradt bent Velencében aznap éjjel, és egy igazán emlékezetes éjszakát töltöttek együtt. Még két hónapig maradt Cara a városban. Egyszerűen szerelmes volt. A városba, a férfiba, az életbe. Úgy érezte, hogy az édesanyja már a születésekor megérezte a jövőjét, azért is kapta ezt az olaszos hangzású nevet. Amikor haza kellett utaznia, Marco a legcsábítóbb ajánlatot tette, aminek nem tudott ellenállni. 

Menjen hozzá feleségül és maradjanak örökre ebben a Paradicsomban. Egy hónap múlva összeházasodtak. Mondhatott Cara családja bármit, ő csak Marco tűzben égő szemeit és a város pompás palotákkal szegélyezett csendes lagúnáit látta maga előtt. Rögeszméjévé vált, hogy ez a sorsa, neki ott kell élnie. Még nem voltak egy éves házasok, amikor Marco változni kezdett. Átvette a családi ügyvédi irodát, éjjel-nappal maga volt a megtestesült elegancia és határozottan rossz néven vette, amikor hazatérve Cara egy levágott farmersortban és ujjatlan topban fogadta. Szerinte ez nem volt méltó sem a férjéhez, sem a helyzetéhez. Nem örült a fotózásokkal járó utazásoknak sem, és hogy a nő nem képes az olasz tradíciók női szerepe szerint élni az életét. A napjaik rendre azzal teltek, hogy Marco kritizálta, Cara pedig igyekezett megfelelni a férje elvárásainak. De belülről már érezte, hogy nem sokáig lesz képes az alakoskodásra. Talán még próbálkozott volna egy ideig, ha a házaséletük továbbra is olyan szenvedélyes maradt volna, mint az első hónapokban. De Marco már az ágyban is kritizálni kezdte. 

Szenvedélye, amelyet a férfi lobbantott lángra benne, mára már teherré vált. Ő pedig képtelen volt beérni a langyos, kötelező házastársi szex örömeivel. Éppen ezért volt nagy pofon, amikor az egyik délutánon a városban járkálva és a város felújítási bizottságának megbízására fotókat készítve, egy érdekes páros jelent meg a gépe optikája előtt. A férfi elegáns volt, sütött róla az anyagi gondtalanság, de volt benne valami lekezelő, ahogy a karjába csimpaszkodó fiatal és már-már ápolatlan lánnyal beszélt. Cara lemerevedett, amikor Marcot felismerte, aztán valami perverz belső kényszertől hajtva követte őket a kamerával. Rövidesen egy közeli épület kapuja mögött tűntek el. Cara leroskadt a kis tér közepén álldogáló kőkút talapzatára és a gondolatait próbálta összeszedni. A férjének szeretője van, ez nem kétséges. Ezt a cafkát ölelgeti napközben, és ki tudja, mit hoz haza neki ajándékba ezekről a légyottokról. Talán nem ártana egy gyors orvosi vizsgálaton részt vennie, mert agyában szinte fészket vert a gondolat, hogy ez a kapcsolat nemcsak a szívét, de a testét is megbetegítheti. 

A következő percben kinyílt egy földszinti ablak, a lány alakját látta felvillanni, majd egy gyors mozdulattal berántották a sötétítő függönyöket. Cara csak ült szemét az ablak rácsaira függesztve és várt. Maga sem tudta, mire, de végül többet kapott, mint várt. A férje hangját hallotta, ahogy egy kocsis stílusában kiabál a nővel, az sikít, és mindeközben a szeretkezés és egy lassan az összeomlás határán lévő rézágy nyikorgása kíséri a hangzavart. Cara csak ült, kezeit a fülére tapasztva, de a férje már kilépett a kapun, amikor fejében még mindig az előbbi hangok zúgtak. Marco egy pillanatra megállt, és gondosan eligazgatta a nyakkendőjét, majd határozott léptekkel a közeli vaporetto állomás felé indult. Már éppen elhaladt volna a felesége mellett, amikor a sötét napszemüveg a szökőkút talapzatán még mindig dermedten ülő nőre villant, majd vissza a kapubejáró felé. Aztán Marco egy megfejthetetlen és szinte felháborodott tekintettel szótlanul elment mellette. Cara egész nap a városban kószált, vacsoránál kimentette magát fejfájására hivatkozva, aztán összepakolt. Másnap Angliába utazott egy megbízást teljesíteni. Két hete volt rá, hogy végiggondolja, mi legyen a következő lépése, de a sors, aztán Marco megelőzte.

Két nappal a 25. születésnapja előtt a férje az orra alá tolta az előkészített válási papírokat. Egyetlen szóval sem említették a kis téren lezajlottakat, de Marco gőgösen közölte vele, hogy képtelen olyan asszonnyal megosztani az életét, aki olyannyira figyelmen kívül hagyja a férje kívánságait, hogy még arra sem képes, hogy a szent és sérthetetlen Velencei Karnevál megnyitójára, amin a család évtizedek óta részt vesz, a férje oldalán méltóképpen képviselje a családot. Ez így volt igaz. Cara nem ért haza a megnyitóra, mert előtte néhány héttel Londonban elütötte egy részeg autós. Napokig nem voltak benne biztosak az orvosok, hogy túléli a súlyos fejsebet; de a férje, akit még a baleset napján értesítettek, egész idő alatt nem talált alkalmas időpontot a meglátogatására. 

A barátnői aztán meglepték a születésnapján egy kis Marco-val, ami csúnya is volt és rücskös is, sőt rezgett is, ráadásul a lányok nyakkendőt is varrtak neki – fulladoztak a nevetéstől egész este; de valahányszor a dobozára nézett, eszébe juttatta a nyakkendőjét igazgató mindig elegáns és kimért igazi Marcot; és a szerencséjét, amiért még idejében megszabadult tőle.

5 megjegyzés:

Gabó írta...

Fúúú, de tuskó férjet fogott ki anno Cara!!!!
Azért jó tudni, hogy mindketten, Rob és Cara is, egy megcsalással terhelt kapcsolat után találnak majd egymásra. Mert ugye így lesz? *.*
Rengeteg probléma oka lehet majd ez később, ami megelőlegezi a történet néhol drámai fordulatosságát.
Félreértések, akaratlan elszólások, sértettség, bizalmatlanság, gyanakvás. Ezek a szavak jutnak eszembe most ezek után.
Remélem azért arra lesz ez a történet példa, hogy ennyi szenvedés, lelki bánat után is van kiút, meg lehet bízni újra egy másik társban.
A helyszín, a humor, a gyönyörű szavak , szófordulatok, méltó környezetet biztosítanak majd a tanulsághoz.
Amúgy Mad tanulhat a lánytól egy kis önbecsülést, magabiztosságot, már ha a sebhely bátor felvállalásánál is felismerte a lány ezen tulajdonságát. Talán formálni tudják kicsit majd egymást, és összecsiszolódnak a végégre. *sóh
Köszönöm, hogy megkönyörültél rajtunk és a rövidke előző fejezet után ma még eggyel megörvendeztettél minket! <333

ZoÉ írta...

Szia,

nagyon szuper, hogy ilyen hamar olvashattuk a folytatást.
Nagyon tetszik, hogy ilyen aprólékosan, és mindenre ügyelve, illetve összeszedetten mutatod be a szereplők múltját.
kimondhatatlanul kíváncsi voltam, hogyan szerezte Cara a sebhelyét, de úgy látom, hogy az jóval kisebb, mint a lelkét ért sérülések.
Úgy látom, hogy a bátor nőnek sikerült belopnia a gyanútlan férfi gondolataiba :D

A végén pedig szakadtam! Hatalmas ötlet! XD

Puszi,
ZoÉ

csez írta...

Mérhetetlenül becsülöm az egészséges önkritikádat jutkám!
Köszönet a repetáért!
Szóval Cara-nak is sikerült egy elég terhelt múltat maga mögött tudnia...
Érdekes lesz mindenesetre (főleg Gabó komija után ;) )
Tetszett!
Megyek nézem, mit alkotnak a prérin ;)

zsorzsi írta...

Jutka ,nem is tudom mit írjak ? Nagyon nem vagyok humoromnál ! Így tovább a Lenini úton ! Hajrá ,előre !Lényeg az ,hogy megyek a jegypénztárhoz és váltok egy mozibérletet !

Henrieme írta...

Az utolsó sorokat olvasva alig hittem az érzékleteimnek, párszor még neki futottam.
Ja, hogy az! Ja. . . Most itt fetrengek, hogy milyen hülye is vagyok! Nagyon tetszik Jutka, hogy egyre szókimondóbb leszel!