"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2012. szeptember 9., vasárnap

Vázlatok 6.


Izabel nézegette a leltárban ,hogy  mely festők mely képei szerepelnek. Meg kellett állapítania ,hogy kissé megkopott a "készlet ". Mai  friss festmények hellyel-közzel szerepeltek csak a palettán. Szó se róla, értékes képek voltak, de manapság a fiatal tehetős emberek is szívesen vesznek képeket, és ők inkább a kortárs festők képeit keresik .Izabel jegyzetelt . Arra gondolt, hogy összegyűjti az elképzeléseit és majd, ha már otthon lesz Andrew, meglátogatja és megbeszéli vele
Az ajtó feletti  kis csengő ügyfelet jelzett. Izabel kisétált az irodából és meglepetten látta ,hogy Paul áll az ajtóban .
-Helló ! - köszönt a nőnek. Szóval itt dolgozik? Erre jártam, gondoltam beköszönök, ha nem baj. Nem tartom fel ?
-Helló ! Nem, sajnos nem nagyon megy  az üzlet. Éppen azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetne egy kicsit felpörgetni.
Paul ez alatt a képek között nézelődött .
-Kissé egyhangú a választék . Értékesek, szépek, de egyhangú.
A nő bólogatott.
-Igen, én is pont ezt állapítottam meg az imént. Úgy látszik, egy rugóra jár az agyunk, -  nevette el magát. –Mr. Gere nyitott lenne a változtatásra  Úgy látom egy kissé belefáradt már az üzletbe.
Jöjjön Paul, meghívom egy kávéra! -  és a nő intett a férfinak ,hogy kövesse az irodába.

Izabel már egy hete dolgozott a mennyországban, azaz a galériában. Minden reggel azzal az érzéssel ébredt, hogy megcsipkedte a karját, nem álom-e, hogy hamarosan kinyitja a kis üzlet ajtaját és álmai munkahelyén képekkel foglalkozik. Az egyik ebédidőben gondolt egyet és bement a kórházba, hogy meglátogassa Andrew Gerét és megköszönje neki, amit érte tett.
-Jó napot, Mr. Gere! – nyitott be halkan a szobájába.
A férfi meglepetten, de fáradt hangon üdvözölte.
-Gondoltam, meglátogatom és személyesen köszönöm meg, hogy alkalmazott, Mr. Gere. – mosolygott rá Izabel és az ágy melletti asztalkára helyezte a gyümölcskosarat, majd egy pohárba vizet engedett és beleállította a kis csomó kamillát, amit hozott.  –Hogy van?
-Most már jobban. Azt mondták, ha jól viselkedünk, én és a szívem, akkor két-három hét múlva hazamehetünk. Igaz, utána négy-öt hét rehabilitáció még vár rám. Egyébként én tartozom Önnek köszönettel, hogy  elfogadta a felkérést.
-Ne butáskodjon, én nem lehetek elég hálás. Olyan lehetőséget ajánlott, amilyet legszebb álmaimban sem reméltem. Nem is értem, miért gondolt rám.
-Tudja, már amikor bejött az üzletbe, első pillanatra szimpatikusnak találtam. Aztán amikor felismerte a képet, majd megmondta, hogy magyar… szóval, úgy gondoltam, maga igazán alkalmas lenne. De meséljen, mi újság a galériában?
-Rendben van minden, de sajnos nem sokan látogatják.
-Igen, tudom – sóhajtott elkeseredetten a férfi. –Ezért mondtam már akkor is, hogy szívesen alkalmaznám, mert már elég sokat rendetlenkedett a ketyegőm, de hát ebből a forgalomból még magamat sem igazán tartottam el. Sok kis galéria volt már kénytelen feladni, én még kitartottam, de félek, hogy lassan követem a többieket. Ha van valami zseniális ötlete a felvirágoztatására, vevő vagyok rá szép hölgy – kacsintott rá az öregúr.
Izabel  még 46 évesen is képes volt elpirulni a kedves szavak hallatán.
Még beszélgettek pár percig, de Andrewt láthatóan kifárasztotta a látogatás és Izabelnek is sürgős volt már, mert sietett vissza a galériába. Ki tudja, talán az évtized üzletét szalasztja el, amíg zárva van. Elbúcsúzott és megígérte, hogy végiggondolja a dolgokat és mielőbb meglátogatja újra.
Az idős ember hálásan szorította meg a kezét, aztán fáradtan lehunyta a szemeit.

Este Izabel a nappaliban üldögélt, s mint mostanában mindig, a galéria járt az eszében. Annyira szerette azt a régimódi kis kuckót; és bár látta, hogy a rangosabb galériák hatalmas üvegportáljai szinte hívogatják a járókelőket, de mindenáron meg akarta mutatni az embereknek, hogy ez egy különleges hely. Ennek az üzletnek lelke van. Benne van Andrew és a felesége szellemisége, élete. Ahogy ezen gondolkodott, szeme a szemközti falon lógó képekre tévedt. Mennyi szín, milyen érdekes megfogalmazások, milyen felvillanyozóan modern és mégis emberközeli. Ez az!


Felugrott és kettesével szedve a lépcsőfokokat rohant fel az emeletre. Egy pillanatra megtorpant Paul műterme előtt és rövid tétovázás után lenyomta a kilincset. Belépve hirtelen ismerős érzés kerítette a hatalmába. Egy érzés, ami éveken át az élete része volt. Megállt a szoba közepén és szabályosan harcot vívott a lelkiismeretével. Szégyellte magát, amiért hivatlanul betört ide; mert tudta, hogy a műterem minden festő számára egy kicsiny szentély, ahová nem engednek be bárkit, amely időnként menedék… és ő most megszegve minden íratlan szabályt, a férfi tudta és engedélye nélkül lépett be ide. Átlépett egy láthatatlan határvonalat – ezzel tisztában volt. De szemét vonzották a fal mellett sorakozó nagyméretű, leterített vásznak. Remegő kézzel felhajtotta a védőhuzatokat.
Akárcsak a  házban mindenütt, itt is érdekes képek sorakoztak, bár a legtöbbje még nem volt befejezve, de jól használható vázlatok voltak.
Agya szélsebesen járt, egy ötlet kezdett formálódni  benne és annyira lekötötték a gondolatai, hogy észre sem vette, amikor a férfi belépett mögötte a műterembe.

Paul alig leplezett indulattal nézett rá.
-Mit keres itt? A műtermem tabu mindenki számára! Azért mert megengedtem, hogy használja a dolgaim, már azt hiszi, bármit megtehet?
Izabel úgy fordult hátra, mint akit megütöttek. Meg sem tudott szólalni, hiszen tisztában volt vele, hogy tiltott helyen jár. Mit is mondhatott volna? Hogy sajnálja és többet nem fordul elő? Üres frázis lett volna, aligha alkalmas arra, hogy éreztesse a férfival, mennyire sajnálja, hogy eljátszotta a bizalmát. Megsemmisülve, lehajtott fejjel sietett ki a szobából.
Szerencséjére a szobája csak pár lépésre volt. Gyorsan magára csukta az ajtót és az ágyra hasalva elsírta magát. Most először, amióta ebbe a városba érkezett, reménytelenül magányosnak érezte magát. Nem akart rosszat, nem akart a férfi dolgai között kutakodni, de újfent bebizonyosodott, hogy a pokolhoz vezető út jóakarattal van kikövezve.

Lentről ajtócsapódást hallott, és tudta, hogy Paul viharzott el. Ó, istenem! Olyan idióta vagyok! – korholta magát. Ijedtében végigfutott fején a gondolat, hogy a férfi alighanem ezért a baklövésért fel is mond neki. Pedig úgy szeretett itt lakni. Szerette a környéket is, de elsősorban Paul miatt, akivel nagyon jól kijött. Ettől még nagyobb árulásnak érezte a műterembe való betörését.

Órák teltek el, mire hallotta a zárban a kulcs zörgését, Paul hazatért. Pár pillanat múlva a férfi léptei már az ajtaja előtt koppantak. A hirtelen beálló csendből arra következtetett, hogy Paul éppen az ajtaja előtt áll. Néhány halk koppanás után a férfi hangját hallotta:
-Izabel!  Alszik? Bocsánatot szeretnék kérni. Nem volt jogom így beszélni magával, kérem, ne haragudjon! Rossz napom volt, és túlreagáltam a történteket. Tudom, hogy nem akart rosszat. Gondjaim vannak és amikor ott láttam magát… köd szállt az agyamra és meg sem gondoltam, miket vágok a fejéhez. Még egyszer, bocsánat. Jó éjszakát, Izabel! – halkult el a végére a hangja.
Aztán a léptek a saját szobája felé indultak.
Izabel hallotta a férfi minden szavát, de egyszerűen képtelen volt megszólalni vagy kinyitni az ajtót. Szégyellte magát a történtek miatt, bármennyire nem főbenjáró bűnt követett el, de tudta, hogy helytelen volt és már nem tudta meg nem történtté tenni.

Reggel, indulás előtt még nyomát sem látta a férfinak, ezért egy cédulát tett a konyhában jól látható helyre.
Paul!
Bocsásson meg! Ne higgye, hogy a személyes holmijai között kutattam, mert ilyet soha nem tennék. Nagyon sajnálom, hogy csalódott bennem. Ha gondolja, kiköltözöm, csak annyi időt adjon, amíg találok magamnak valami helyet. Annyira sajnálom a történteket, de hát nem tudom meg nem történtté tenni. Egy bolond ötlet volt, őszintén sajnálom.
Izabel

Amikor este fáradtan és a történtektől még mindig letörten hazaért, először azt hitte a férfi nem is olvasta az üzenetét, de aztán észrevette, hogy ez már egy másik levél.

Izabel!
Még egyszer bocsánatot kérek a kirohanásomért. Túlreagáltam a dolgot. Este még reméltem, hogy megbeszélhetjük, de valószínűleg már aludt. Nem akarom, hogy elmenjen! Pár napra el kell utaznom.
Paul

Jól körbeudvaroltuk egymást – mosolyodott el a nő. „Nem akarom, hogy elmenjen!” – olvasta el egymás után többször is az asszony. Lelke megkönnyebbült, mert nem hiányzott, hogy lakás után kelljen járkálnia. De leginkább a szavak mögött megbújó szenvedélytől „Nem akarom, hogy elmenjen!” . Akaratlanul is az jutott az eszébe, hogy Róbert még akkor sem mondta ezt, neki amikor pár éve arra kérte, hogy váljanak el, mert ez lenne mindkettőjük számára a legjobb megoldás. Talán Olivér élete sem siklott volna ennyire félre, ha nem egy olyan családban nő fel, ahol a szülei közti elhidegülést celsiusokban lehet mérni.

Míg Paul távol volt, Izabel még több időt töltött a galériában. Rengeteg dolga volt odabent, de igazából nem szeretett egyedül otthon gubbasztani. Miután saját ízlése szerint rendezte a képeket, arra a következtetésre jutott, hogy a helynek egy kis hírverésre lenne szüksége. Beszélt Andrew-val és az engedélyét kérte a változtatásokhoz.  Vázolta neki a terveit, de a férfi még gyenge volt ahhoz, hogy körülnézzen a galériában, ezért aztán Izabel legnagyobb meglepetésére látatlanban is bizalmat szavazott neki és szabadkezet adott a változtatásokhoz.
A nő alig hitte el, hiszen a férfi alig ismeri, de talán már eddig sem csalódott az ítélőképességében – próbálta magyarázni a döntését. De Andrew megnyugtatta, hogy igazság szerint már belefáradt a küzdésbe, hogy a galériát életben tartsa. Nyolcvan éves volt, a feleségét régen eltemette, gyermekük nem volt, unokaöccsét pedig éppen eléggé lekötötték a saját problémái és különben sem érdekelte különösebben a művészet világa.

Izabel pedig hitetlenkedve gondolta végig, milyen szerencsésen indult az új élete. Nem is remélte, hogy álmai állása itt találja meg, ráadásul pedig igazán jól érezte magát Paul házában. Hazafelé belekukkantott a borítékba, amiben első fizetését adta kezébe Andrew és meglepve látta, hogy az előzetes megállapodáshoz képest jelentősebb összeg van benne. Örömében be is tért egy üzletbe és vett magának néhány új holmit, amivel meglehetősen szegényes ruhatárát látványosan feldobhatja. Ha azt akarja, hogy elfogadják, mint sikeres üzletasszonyt, akkor a külsejének is ezt kell sugároznia – magyarázta magának  a kezében himbálózó szatyrok sokaságát. Kénytelen lesz üzletasszonynak öltözni, bár szíve mélyén talán örökre farmeros, blúzos lazább szerelésekben járna.
Aztán vásárolt egy üveg bort, ha Paul hazatér, akkor ennek segítségével simítsa el a nézeteltérésüket.
Otthon pedig forró vizet eresztett a kádba és gyertyafény mellett nyújtóztatta ki benne fáradt és feszült testét. A fürdő után felpróbálta az új ruhákat a nappaliban álló nagy tükör előtt. Ott forgolódott, amikor Paul belépett.
A férfi értő szemmel nézett végig rajta, aztán  elismerően bólogatva állt meg a lépcső aljában.
-Hm, nagyon csinos! Jól áll magának ez a szín.
Izabel hálásan nézett rá. Olyan régen volt már alkalma egy férfi bókjára reagálni, most egy kicsit zavarban is volt.
-Hello! Merre járt? – próbált terelni, mert mostanában nem nagyon volt hozzászokva, hogy felfigyeljenek rá, hiszen évek óta igazán visszahúzódóan élt. Már a férjét sem kísérte el bemutatókra, fogadásokra, nem járt már sehova, amíg azon a végzetes estén fel nem ült a repülőre.

-Egy barátom megnősült, nála voltam pár napig. Szükségem volt rá, hogy kimozduljak itthonról, átgondoljak dolgokat -  felelte a férfi.
-Behűtöttem egy üveg bort. Van kedve koccintani velem?
Paul válasz helyett kinyitotta a hűtőt és felbontotta a bort, miközben Izabel két poharat vett elő.
-Milyen jó csapat vagyunk – nevetett a férfi, és a poharaikkal kisétáltak a teraszra. A medence vizén csillogó hold rezerve tükröződött. Leültek a partjára és a vízbe lógatták a lábukat. Egy darabig csendben hallgatták a kabócák csiripelését, aztán Izabel törte meg a hallgatást.
-Paul, kérdezni szeretnék valamit. De ígérje meg, hogy nem kapja fel a vizet! Megígéri?
A férfi szemöldökét ráncolva, kissé bizalmatlanul nézett rá, aztán megforgatva poharában az italt, egy féloldalas vigyorral  biccentett feléje
Arról lenne szó, hogy a galériában szeretnék egy kiállítást szervezni és arra kérném, hogy segítsen  nekem a szervezésben, válogatásban, a képek felrakásában, mert egyedül kevés vagyok hozzá – hadarta el egy levegővétellel a nő.
Paul egy kicsit csalódottan nézett rá. Maga sem tudta, mire számított a titokzatos és esdeklő felvezetést hallgatva, de erre semmiképpen sem.
-Ha gondolja… segíthetek – mondta lassan. Közben a gondolatai akaratlanul is elkalandoztak. Eszébe jutott, hogy amikor neki volt kiállítása, milyen nagy volt a beharangozás, aztán a bemutató utáni felhajtás. Végül egy-két év… és mint amit elvágtak. Nagyon megviselte Thomas halála. Már három év telt el, és azóta nem is festett semmi használhatót. A galériák pedig hamar megfeledkeztek róla. Sajnáljuk! – mondták. Az emberek nem  ilyen képeket keresnek manapság.
-És milyen kiállítást képzelt el? Ki lenne a kiállító? – próbált érdeklődő képet vágni, bár előre félt, hogy valamelyik pályatársa nevének hallatán akaratlanul is kiülnek majd az arcára az érzelmei.

-Arra gondoltam, hogy valami friss, szokatlan vonalat szeretnék elindítani, fiatal művészeket bemutatni.  – Izabel merőn a poharába nézett, majd váratlanul a férfira és kivágta az aduászt.
-Arra gondoltam, Paul, hogy a maga képeiből szeretnék egy kiállítást.
A férfi csak nézett rá, mint aki nem érti, mit mondanak.
-Hahó! Paul Simon! Itthon van? – húzta meg játékosan a fülét a nő.
-Igen, itt – nevette el magát a férfi. –De hiszen nincsenek is kiállítható képeim. Maga is látta, csupa befejezetlen vázlat.
-Ez nem egészen igaz, Paul. A múltkor azért talált a műteremben, mert akkor jutott eszembe ez az ötlet. Azon gondolkodtam, hogy én valami frisset, újszerű megoldást keresek. És akkor felnéztem, és a nappali falán megláttam a képeit. Azonnal tudtam, hogy pontosan azt látom, amit elképzeltem. Annyira megörültem, hogy át sem gondoltam, mit teszek, csak berontottam a műterembe… és akkor megérkezett maga.
-De hiszen azok nincsenek is befejezve.
-Paul, azok a vázlatok nagyon ígéretesek, higgye el, van szemem hozzá.  Nem is értem, miért porosodnak ott, már régen egy galéria falán vagy egy műértő otthonban lenne a helyük. De nem baj, majd most szépen nelkiáll és befejezi őket. Legalább lesz, ami hajtsa. Vagy éppenséggel, aki hajtsa. Mert ha igent mond, ha kell ostorral állok a háta mögött, amíg be nem fejezi őket.
A férfi egy ideig fürkészően vizslatta az arcát, majd a testét, és a végén elnevette magát:
-Képes lenne megütni? – kérdezte hitetlenkedést mímelve.
-Ha csak így érem el, hogy azt csinálja, amit szeretnék, akkor igen – kacsintott rá Izabel, mire mindketten elnevették magukat. Paul egy ideig a vízre meredve nézett maga elé. Izabel feléje nyújtotta a kezét.
-Megegyeztünk?
Paul pár pillanatig nézte a nő feléje nyújtott kezét, majd megfogta és rákulcsolta hosszú ujjait, így tartva percekig. Aztán eltűnődve biccentett.
-Nem igazán hiszem, hogy tudja, mibe vág bele, de ki vagyok én, hogy elrontsam a játékát. – sóhajtott drámaian. – aztán hagyta, hogy az egyezségüket megkötő kezeik elváljanak.
Uram Atyám! Ennek a srácnak tűz lobog a szemében, ha rám néz és szinte süt a keze forrósága, ahogy markolja a kezem. Elvesztem!  - csuklott fel Izabel, ahogy keze szinte felsírt a férfikéz hiányától. Gyorsan vissza sündörgött a konyhába és a közeli csemege üzletből rendelt néhány dolgot. Paul eközben kerített valahonnan egy újabb üveg bort.
-Önthetek még?
-Nem, köszönöm! Azt hiszem, nekem már megártott.
Izabel úgy érezte, amikor ezzel a férfival van, mintha valaki kívülről irányítaná, és neki nem sok köze lenne a teste és agya döntéseihez.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Megartott a bor Izabel-nek ;) sirni egy ferfikez latvanyatol?! "kihallottmarilyet" ;) XDDD
Klassz ahogy kivirul az asszony!

csez írta...

Aha,kezd mar koran lenni, az elobb is en voltam ;)