Vázlatok 8.

Izabel nem tudott elaludni. Járt az agya, izgult a közelgő kiállítás miatt, de nem a kiállított anyag miatt, mert abban száz százalékig biztos volt. Azt szerette volna, ha egy kicsit sikerül felpezsdítenie a galéria életét. Arra gondolt, hogy ezentúl kéthavonta fog kiállítást szervezni, ha sikerül neki az első, biztos a siker. A külső szemlélőnek valószínű, hogy fel sem tűnik mennyi munka van egy kiállítás szervezésével; főleg, hogy Izabelnek új függesztősort, új kiállító paneleket kellett csináltatnia. Kicsit felújíttatta a világítósort és a külső megvilágítást is. Reklámot szervezett a beharangozáshoz,  plusz egy kisebb tv csatornát is meghívott a megnyitóra. Kis galériák tulajdonosaival tárgyalt, és meg is hívta őket. Mondhatni sikeres volt  a ruhavásárlása, mert komolyan vették; szakmai tapasztalata és elegáns megjelenése elég volt hozzá, hogy a kollégák befogadják amúgy zárt köreikbe. Pezsgő, finom falatok..., nagyon ki akart tenni magáért. Mivel a galéria egy csendesebb kis utcában volt, úgy gondolta, hogy kiviszi a utcára is a "műsort ". Paul szervezett fatal utcazenészeket a megnyitóra és az azt követő "partyra". Andrew is belátogatott, mert már nagyon kíváncsi volt, hogy mit szervez ennyi munkával ez a szép asszony. Csak ámult a férfi a sok változáson, és örült, hogy a nő mindezek ellenére tiszteletben tartotta a galéria szellemiségét, így nem érezte idegennek magát az idős ember sem.

Még két nap volt hátra. Éppen ebédidejét akarta tölteni, amikor Paul lépett be.

-Csak itt jártam a sarkon és megláttam valamit.....ezzel átadta a kis papírzacskóba csomagolt ajándékot.

Izabel boldogan mosolygott a férfira. Istenem, de könnyű lenne szeretni őt! – gondolta meghatottan a figyelmességtől.

Kibontotta a csomagot, amelyből egy verseskötet bukkant elő. Szép vászonkötésű volt a könyv, és meglepődve látta rajta a magyar szavakat. Elolvasta az ajánló oldalt magyarul  és  könnyes szemmel Paulra nézett.

- Én angolul olvastam és nagyon megnyerő volt. - mondta a férfi félszeg mosollyal a szája sarkában.

Egy  magyar -angol verseskötet volt .

-Miért kaptam?

-Csak úgy. - rándította meg vigyorogva  a vállát Paul.

-Hogy találtál rá?

-Szeretem ezt a régi kis boltot, sokat jártam régen ide olvasgatni. Feltűnt a kétnyelvűsége és amikor láttam, hogy magyar költő és magyarról angolra fordították, tudtam, hogy kell nekem - vigyorogta el magát pajkosan.

-Köszönöm! - forgatta a kezében a könyvet Izabel.

-Olvasol fel nekem belőle magyarul? - kérte Paul a nőtől.

Izabel megindult  az iroda felé és leült a sarokban álló pamlagra. Paul leült mellé, lustán kinyújtott hosszú lábait keresztbe téve.

-Melyiket? – kérdezte Izabel.

Paul lapozott egy kicsit, majd rábökött egyre.

Az asszony nagyot nyelt, mielőtt belekezdett a felolvasásba.

Dsida Jenő :  Jó álom

Olyan jó hozzád dörgölődni

a szomorúságommal,

beleszédülni lelked melegébe

s édesen szundikálni.

Azt álmodni tejfehéren,

hogy sose születtem meg,

hogy vissza tudod adni

a csókjaimat.

Pattog a tűz és elsűlyed a ház.

Csörgős szánkón összesímulva,

prémes bundákban futunk

a nagy fehér havon.

Az utolsó szavakat alig tudta elsuttogni.

Paul szeme ragyogott, ahogy hallgatta a nőt, mert sejtette, hogy valami  olyan bújik meg a számára érthetetlen nyelven megénekelt sorok között, amitől ez a gyönyörű nő fél.

-Most angolul is, kérlek Izabel!

Gombóccal a torkában  felolvasta újra a férfinak, aki le sem vette róla a szemét, és csak mosolygott, és mosolygott a nőre. Majd a végén elvette a kötetet és lapozgatott egy darabig, aztán kellemes baritonján olvasni kezdett ....

Endre Ady   Mert engem szeretsz

Áldott csodáknak

Tükre a szemed,

Mert engem nézett.

Te vagy a bölcse,

Mesterasszonya

Az ölelésnek.

Áldott ezerszer

Az asszonyságod,

Mert engem nézett,

Mert engem látott.

S mert nagyon szeretsz:

Nagyon szeretlek

S mert engem szeretsz:

Te vagy az Asszony,

Te vagy a legszebb.   

.......és Paul elkomolyodva csukta be a könyvet, miközben az asszony arcát figyelte. Kell, hogy érezze az elmúlt percek hangulatát..., ahogyan a szavak szerelmeskedtek. Aztán a könyvet Izabel kezébe nyomta és egy halk torokköszörülés után tétován elköszönt és kilépett az üzletből. Hazafelé tartva csak arra tudott gondolni, hogy ő még nőnek ilyen kitárulkozóan nem vallott szerelmet.

Izabel szerette a verseket, mint általában a művészek többsége. Talán érzékenyebb volt rá, jobban megértette a mondandóját, de ez a két vers  szíven ütötte. Annyira találó volt, annyira róla és annyira Paulról szólt;  és annyira hozzá  és annyira Paulhoz szólt... Zavarban volt, mert úgy  érezte, hogy ezzel a felolvasással lemeztelenítette a lelkét a férfi előtt. Látta, hogy Paul minden egyes sorát érti és élvezi  a verseknek. Izabel számára hihetetlen volt ennek a férfinak az érzékenysége; és hogy a közelsége milyen érzelmeket szabadított fel őbenne. Annyira nem érezte mellette öregnek magát! El tudta engedni a lelkét szabadon szárnyalni, s ő is fiatalnak érezte magát, fiatalnak, aki előtt még ott áll az egész élet. Szerette volna azt hinni, hogy ez akár még így is lehet.

Elérkezett a megnyitó napja, a naptár ráadásul péntek 13-at mutatott. Izabel nem volt babonás, de a gyomra mégis összeszorult az izgatottságtól. Paul is csak idegesen toporgott az ajtóban. Szíve szerint a szemközti kis kávézóban gurított volna le néhány idegnyugtató pohárkával, de tisztában volt vele, hogy ezt az estét nem szúrhatja el! Itallal semmiképpen! Már csak egy órájuk volt hátra a kezdésig.

Mr. Gere a nyugalom szobraként állt közöttük.

-Kérem, nyugodjanak meg! Nem lesz semmi gond! Izabel, kérem, jöjjön, üljön le egy pillanatra!

-Istenem, mi lesz, ha nem jönnek az emberek, a tv meg itt lesz? Micsoda blama lesz – sopánkodott a kanapé karfájára ülve. Mindenki tisztában van vele, hogy egy kiállítás sikerének a fokmérője, hogy mennyien vesznek részt már a megnyitóján is. Ráadásul ez lehetne Paul nagy visszatérése is. Miatta is akarta, hogy a mai nap zajos siker legyen. A munkáiban biztos volt az asszony, mert jó érzéke volt hozzá, hogy a tömegben meglássa a kimagasló tehetséget. Nem is értette, miért nem kellett ez a fiú az utóbbi pár évben? A fiú minden rábeszélőképességét latba vetve elérte, hogy az Izabelről készült portré is  felkerüljön a falra, méghozzá a bejárattal szemben, a főoldalra.

 

Megérkeztek a tévések, hogy a beállításokkal időben elkészüljenek, s közben már az első vendégek is szállingózni kezdtek. Izabel és Paul egymás mellett állva fogadták az érkezőket. Mr. Gere vállalta, hogy a meghívott galéria-tulajdonosokat ő tartja odabent szóval, hiszen legtöbbjükhöz régi ismeretség fűzte.

Halk sutyorgással, kezükben pezsgővel nézelődtek az emberek. Paul barátai is megérkeztek, és ettől kicsit felpezsdült a visszafogott hangulat. Baráti ölelések, viccelődő hátbavágások, elismerő füttyögések, amik egy része nem is Paulnak, hanem Izabelnek szólt, természetesen csakis a háta mögött. A kis vihogós barna is megérkezett és azonnal Paul nyakába ugrott. A férfi lehámozta magáról a lányt és zavarta Izabelre nézett. Az asszony pedig zavart félmosollyal kapta el róluk a szemét. A lány nyafogva vetette Paul szemére, amiért mostanában nem is jelentkezett, de mit mondhatott volna neki, hiszen abban a pillanatban döntötte el, hogy nem akar tőle semmit, amikor a taxihoz kísérte és a lány Izabeltől, mint az anyjától köszönt el. Végül Paul barátai siettek a segítségére, akik magukkal ragadták a lelkes leányzót. Hálásan biccentett oda nekik.  

Ismerős arcra lett figyelmes. LA egyik vezető művészeti lapjának újságírója közeledett. Kezét nyújtotta Izabel és Paul felé, miközben bemutatkozott:

-Liz Shellman vagyok, a Los Angeles Artisttól; azt hiszem, személyesen még nem találkoztunk – mosolygott Izabelre széles, amerikai mosollyal a fiatal, szőke hajú, nagyon csinos nő.

-Üdvözlöm, Izabel Korda vagyok, a Gere Galéria vezetője. Örülök, hogy elfogadta a meghívásunkat! Gondolom, művészünket, Paul Simont nem is kell bemutatnom – intett a férfi felé.

-Szervusz Paul! Micsoda meglepetés ez a kiállítás?! – ölelte meg a férfit a régi jó ismerősnek kijáró közvetlenséggel a nő.

Paul egy kényszeredett mosollyal viszonozta a köszöntést, majd halkan hozzátette:

-Szia, Liz. 

Még nagyon jól emlékezett, hogy nem is olyan régen közel sem volt vele ilyen mézes-mázas ez a nő. Liz volt ugyan, aki három éve az egekig emelte őt; ő írta róla azt a magasztaló cikket a lapban, de ő volt az is, aki azt a lehúzó, mindent romba döntő cikket is megírta, miután megromlott a viszonyuk.

Az ő híres viszonyuk – gondolt vissza rá a férfi. A sikerei után jártak egy darabig, de aztán Paul csúszni kezdett a lejtőn, és már nem volt sikk vele mutatkozni; és Liz kíméletlenül lepattintotta magáról a férfit, mert egy piás szeretővel a saját hírnevét rontotta volna csak a szakmában. Pedig Paul minden méltóságát sutba vágva könyörgött neki, hogy segítsen kimászni a gödörből, a kedvéért abbahagyja az ivást is, de segítsen. A nő viszont csak kiabált vele és elzavarta.

Izabel látta, mennyire kényszeredetté vált a férfi viselkedése, mióta ez a nő megjelent, így aztán karon fogta Lizt:

-Jöjjön, bemutatom Mr. Gerének, a galéria tulajdonosának – és határozottan bevezette a többi vendég közé. Paul hálásan nézett utána.

 A halk gitármuzsika kitűnő aláfestő zenének bizonyult. A csendes, mégis szenvedélyes dallamok belengték a galéria helyiségeit. Izabel elégedetten nézett szét. A megnyitó igazán jól sikerült. Szép számmal érkeztek vendégek; a meghívottakon túl a sétáló érdeklődőket is vonzotta a kedélyes jó hangulat. Hallotta a vendégek elismerő sugdolózásait, látta, ahogyan többször is visszatérnek egy-egy képhez. Érezte, hogy jó visszhangja lesz a megnyitónak. Mr. Gere hálás pillantásokkal kísérte, ahogy háziasszonyként odafigyelt minden részletre. Egyedül Paulon látszott, hogy ideges, feszült.

Liz Shelmann búcsúzáskor gratulált a kiállítás anyagához, majd Paulhoz lépett.

-Látom, új múzsád van – bökött Izabel portréja felé. –Nagyon szép kép.

Majd a füléhez hajolt:

-Tudod a számom. Várom, hogy hívj! – és arcon csókolta a férfit.

Izabel a közelükben beszélgetve egyszerűen nem tudta nem észrevenni ezt a kis közjátékot. Bár nem hallotta, de a csók után sejtette, mit súghatott a férfinak az újságírónő. Szomorúság futott át rajta, és a lelke is belesajdult a gondolatba, hogy milyen szerencsés ez a nő, amiért ilyen fiatal és üde; és amiért... – de ekkor észrevette, hogy a válaszára várnak, így nem rágódott tovább a sehová sem vezető gondolatain.

Éjfél jócskán elmúlt már, amikor hazaértek. Mindketten fáradtan, de az élményektől még mindig feldobva roskadtak le a nappali kanapéjára. Izabel csukott szemekkel vetette hátra a fejét. Paul felé fordult és halkan csak annyit mondott:

-Köszönöm, Izabel! – majd egy gyönyörű mosolyt küldött felé. Ebben benne volt minden, amit az elmúlt hónapokban közösen átéltek. A veszekedések, a nevetések, a rengeteg munka és biztatás, ami mind ehhez a pillanathoz vezetett.

Izabel kinyitotta a szemét és a férfi felé fordulva boldog mosollyal válaszolt:

-Jó csapat vagyunk együtt, Paul.

A férfi megfogta a kezét és a szájához emelve régimódinak tűnő, de annál szenvedélyesebb mozdulattal megcsókolta. Izabel pedig a szemébe nézve hagyta, nem húzta el a kezét.