"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2012. szeptember 7., péntek

Vázlatok 4.


Ez után a kis közjáték után békés hétköznapok következtek. Napokig össze sem futott Paullal, amit nem bánt, mert attól félt, hogy a medenceparti sóvárgó tekintet feltűnt a férfinak is, és azért kerüli őt. A hőség amúgy is teljesen kimerítette. A szobájában heverészett és próbált elegendő oxigénhez jutni, aztán feladta a hiábavaló küzdelmet és lustán feltápászkodott, hogy a konyhába menjen valami hideg üdítőért. A nappaliban szemet szúrt neki a komódon tornyosuló könyvkupac és kíváncsian odalépett. Most egy kis ízelítőt kaphat a férfit érdeklő könyvekből. Az első kötet, ami a kezébe akadt, Martin Amistól a Money volt.
 De rég olvastam – sóhajtott fel, majd belelapozott. Végül egyik kezében a jéghideg limonádéval, a másikban Amissal elindult vissza a szobája fülledt magányába. Az ágyára kuporodva a hűs mentás italt kortyolgatta és nek kezdett az olvasásnak. Szerette az író néha nyers, férfias, lényegretörő fogalmazását, a sorok közül kicsendülő fanyar angol humort, a félig-tele-szellemiségét.  Órákon át szinte falta a sorokat, mikor ráébredt, hogy ténylegesen is kéne néhány falatot ennie. Utána folytatta az olvasást, de a meleg végül átvette felette a hatalmat és elbóbiskolt.

Paul hajnalban jött haza, de most nem volt egyedül. Egy kis alacsony barna volt vele. A házba lépve ujját a lány szájára téve csitította a vihogását.
-Naaa, nem egyedül laksz? – csimpaszkodott  a lány a nyakába. –Anyuci mérges lesz, ha felébresztjük? – nyávogott, miközben Paul  maga előtt tolta a túl fiatal és túl részeg lányt a szobája felé. A folyosó végén lévő műterem melletti szoba volt az övé és el kellett menjenek Izabel ajtaja előtt. Az ajtó nyitva volt; és Paul látta, hogy a nő testét csak egy vékony lepedő fedi, miközben álmában egy könyvet szorít magához. Egy pillanatra rajta felejtette a szemét, majd az ajtót csendben behúzta és a kis barna után sietett.

Izabel éppen elindult otthonról, amikor a telefon csörgésére visszafordult az ajtóból.
-Igen? Simon lakás, Izabel Korda beszél.
-Jó napot, Izabel! – szólt bele a telefonba egy mély,  csendes férfi hang. –Én Andrew Gere vagyok, a Gere Galériából. Emlékszik még rám?
-Ó, hogyne! Jó napot, Mr. Gere! Mi újság?
-Beszélni szeretnék Önnel. Be tudna fáradni a galériába... esetleg még ma?
-Hát persze, szívesen! – válaszolt Izabel hevesen dobogó szívvel. –Délután ott leszek.
-Köszönöm! – mondta halkan a férfi.
Izabel vegyes érzésekkel rakta helyére a telefont. Reménnyel töltötte el, hogy Mr. Gere hívta. Talán talált neki valami állást, hiszen úgy váltak el, hogy keresni fogja, ha... De mostanában már annyit reménykedett, hogy inkább kivárta a nap végét, mert elege volt már a csalódásokból.

Délután háromkor határozott mozdulattal nyitott be a galéria ajtaján. Halk csengőszó jelezte az érkezését, mire a legnagyobb meglepetésére egy vele egykorú férfi lépett ki a hátsó irodarészből.
-Üdvözlöm, Izabel Korda vagyok és Mr. Gerével van találkozóm – hadarta neki izgatottan.
-Jó napot, asszonyom! Michael Gere vagyok. A nagybátyám Andrew, a tulajdonos.
-Hol van Mr. Gere? – kérdezte Izabel rosszat sejtve.
-Sajnos már régóta küszködik a betegségével, mostanában egyre többször érték rohamok, és két napja kórházba került. Sajnos úgy néz ki, jó ideig ott is kell maradnia. Már Önnel is a kórházból beszélt. Arra kért, kérdezzem meg Önt, hogy elvállalná-e a galéria vezetését, amíg felépül. És ez valószínűleg elég hosszú időt fog igénybe venni.
Izabel sok mindenre gondolt, de erre a legkevésbé. Hirtelen azt sem tudta, mit válaszoljon, hiszen ez a legmerészebb álmait is felülmúló fordulat volt.
-Ó-ó-ó – tört ki belőle önkéntelenül is.
-Szóval, mit mond? – nézett rá a férfi kérdőn, és kicsit türelmetlenül. –Sajnos én nem maradhatok tovább, mert a saját irodámban kellene a körmömre égő dolgaimmal foglalkoznom. Andrew bácsi ragaszkodott hozzá, hogy Önt kérdezzem meg legelőször, mielőtt feladnánk egy álláshirdetést. Nézze, ma úgyis péntek van. Megértem, hogy át szeretné gondolni ezt az egészet, mert sok munka és óriási felelősség. De talán hétfőig eldönthetné, hogy meg tud, vagy meg akar birkózni ezzel. Nos?
-Hát, persze – dadogta Izabel még mindig sokkolva a hihetetlen lehetőségtől.
-Akkor hétfőn ugyanitt reggel kilenckor, rendben? – nézett rá a férfi várakozóan.
Izabel már csak kábán bólintani tudott. Majd búcsút rebegve a kijárat felé indult. Az ajtó mellett megpillantotta Huba grafikáját. Basszus! Ez egy égi jel volt, Huba!?  Aztán meg is lepődött önmagán, hiszen sem az égi jelekben nem nagyot hitt, de káromkodni sem sűrűn szokott. Köszönöm, Huba! – suttogta, miközben kilépett a verőfényes napsütésbe.

Leintette az első taxit, amit meglátott és még mindig kábultan bemondta Paul címét.  A sofőr gyanakodva nézte a tükörben, az amúgy igazán szemrevaló utasát, aki hol távolba révedő tekintettel, hol fülig érő vigyorral kacarászott, mint akinek elmentek otthonról.
Paul abban a pillanatban kísérte ki a vihogós kis barnát, amikor  Izabel kiszállt a taxiból.
-Viszlát, Mrs. Simon! – vigyorgott a lány Izabel képébe.
-Viszlát! – köszönt vissza a nő, miközben Paulra vetett egy meglepett pillantást. A férfi bocsánatkérően biccentett, majd szemét forgatva rácsapta a megüresedő taxiba beülő lányra az ajtót.
Mire a házba ért, már számtalan formáját megfogalmazta egy bocsánatkérésnek az előbbi kellemetlen afférért, és amiért nem javította ki ott rögtön a lány tévedését, de a mondat elhalt a torkán, ahogy Izabel két pohár pezsgővel a kezében vigyorogva fogadta. Az egyik poharat felé nyújtva kérdezte:
-Koccint velem?
-Szívesen, mire iszunk?
-Van állásom! – mondta Izabel, és szinte sugárzott, ahogy a szavak elhagyták az ajkát.
-Gratulálok! És hol?
-Egy kis galériában, a belvárosban, egy eldugott apró kis utcában. – A nő szeme szinte ragyogott a boldogságtól, ahogy beszélt.
-Galériában? – húzta fel a szemöldökét Paul, és akaratlanul is mellbe vágta az emlékezés, hogy mostanában mennyire nincs szerencséje a belvárosi galériákkal. Istenem, talán nincs is galéria a városban, akiknél ne próbálkozott volna, de egy ideje egyetlen képére sem voltak vevők.
-Gratulálok! – ismételte meg komorabban és halkabban, mint ahogy először.
Izabel nem tudta hova tenni a férfi hirtelen hangulatváltozását, de boldogságában hamar túllépett rajta.
-Melyik galéria? – kérdezte meg Paul egy kis idő múlva.
-A Gere Galéria. Ismeri talán? Andrew Gere a tulajdonos.
-Nem. – rázta meg a fejét a férfi. Ezek szerint akkor mégsem járt minden galériában, vagy ez tényleg annyira apró, hogy ő volt olyan nagyképű, hogy nem is próbálkozott náluk.

Miközben lassan kortyolták a pezsgőt, Izabelből csak úgy dőlt a szó. Kérdezés nélkül is elmesélt minden apró részletet, hogyan ismerte meg az idős tulajdonost, hogy egy magyar grafikus képével találkozott ott a galériában és most biztos benne, hogy ez égi jel volt  - bár, nem nagyon hisz az effélékben, de mi más lehet ez a csodás egybeesés – tette hozzá bizonytalanul, majd bevallotta, hogy szinte megrettent ettől a váratlan és csodás lehetőségtől.
Paul csendben hallgatta, és magában meglepődve állapította meg, hogy ez a csendes, visszahúzódó nő a valóságban mennyire szenvedélyes, élettel teli. Nem egy alkoholmámoros butuska kislány, hanem egy igazi nő. Amióta közös fedél alatt laknak, annyi oldalát ismerte már meg, újra és újra meglepte, hogy bár valószínűleg az anyja lehetne, mégis mennyire hasonló az érdeklődésük és sok dologgal kapcsolatban a reakciójuk. Amennyire félt ettől az együttlakástól, olyan felszabadító és megnyugtató volt sokszor. Máskor pedig éppen annyira felzaklató. De most nem akart azokra az álmaira gondolni. Lassan elmosolyodott és poharát a nőre emelve csak annyit mondott:
-A művészvilág a lábai előtt fog heverni, érzem. Megvan magában a bátorság és a kitartás, hogy elérje a céljait. Sok sikert!
Izabel szinte elvarázsoltan nézett a szürke szemekbe és halkan, pirulva hebegte: -Köszönöm!

3 megjegyzés:

Henrieme írta...

Oh mamám!
Nagyon bírom, ezt a kergetőzést. Még csak pislákol a parázs, parázsocska de már izgatottan várom, hogy mikor kezd szikrázni. Tudjátok húzni az ember agyát, mert minden sornál az zakatol bennem hogy na most talán megtesznek egy lépést előre, egymás felé, de nem. Hm-hm . ..


Pusza!

H .Teri írta...

Lájkolom a vihogós kis barnával való fotót !!!!!!!! XDDDDDDDDDDDDDDd

csez írta...

Mar a 3.-hoz sem irtam, es most sem tudom igazan, mit...
Nagyon tetszik!!! ;)