"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2012. szeptember 29., szombat

A menedék 13.


Robert fejfájósan készülődött. Még alig tért vissza Montanából, de úgy látszik, már szüksége lenne újra a menedékre, mert a napjai enyhén szólva is hektikusak. Utazások, tárgyalások, fotózások; sokszor azt sem tudja, éppen hol jár és mi a fenének ment éppen oda, ahol van. Majdnem olyan rossz, mint kezdetekben, amikor még csak tanulta ezt az életet. A forgatások még el sem kezdődtek, de már lefárasztották a hétköznapok. Persze, biztosan könnyebb lenne, ha nem az üres hotelszobákba kéne mindig „hazatérni”. Még a Kristennel töltött idő is jobb volt, mert ha valamit utált, az a szállodai szobák magánya volt. Az órájára nézett és elkeseredetten állapította meg, hogy megint késni fog, és ez nem éppen a profizmusát bizonyítja.  Josh kopogott rá és szólt, hogy a kocsi már a bejárat előtt parkol, ne a garázsba menjen. Felkapta a zakóját és utána indult. 

Útközben a várost nézte, a nyüzsgést, amire milliók esküsznek, hogy utánozhatatlanná teszi az egész világon. Amikor itt forgatott, ő is élvezte, de aztán jó volt valami csendesebb zugban elbújni pár napig, ahol lecsillapodott. Érezte, hogy ha tartósan kéne itt élnie, előbb-utóbb becsavarodna. Még London is sokkal visszafogottabb, pedig sokaknak már az is maga a káosz. Amikor a kocsi megállt a fotózás helyszíne előtt, reflexből nézett körül, aztán kipattant a kocsiból és pillanatokon belül eltűnt az épületben. Senki nem foglalkozott vele, ki az a jól öltözött pasi, aki átvágott a forgalmas utcán a járókelők között. Josh nem győzte utolérni. Kopik a varázsom – vigyorgott magában Robert, amíg a lifttel az ötödik emeltre tartottak. 

A műteremben már javában sürgölődtek. Fényeket állítottak be, derítőket pakolgattak, a háttér előtt egy nő üldögélt zavartan, és Robert kétszer is odanézett, mire elhitte a szeme által közvetített látványt. Cara! Az emlékek úgy rohanták meg, hogy meg kellett támaszkodjon a falnál. Fantasztikusan nézett ki! A smink kicsit megváltoztatta, mert a prérin a természetes arcát ismerte meg. De a kacér ruha és a csizma mosolyt csalt az ajkára, ahogy eszébe juttatta azokat a napokat. Meredten figyelte, ahogy Josh odament a fotóshoz és a fülébe sugdosott, aztán odalépett Carához és kezet fogott vele. Pár percig beszélgettek, aztán feléje indultak.
-Hello! Cara Hamilton vagyok. Én fogom elkészíteni a fotókat. Már elmondták, hogy milyen képekre van szükség, de szeretném, ha Ön is elmondaná, hogy mikre figyeljek. Van-e olyan, amit nem szeretne viszontlátni a képeken, jobb profil, bal, szeplő, anyajegy, bármi? – hadarta zavartan a nő.

Robert összehúzott szemekkel figyelte. Ez most milyen játék? Az nyilvánvaló, hogy a nő nem felejtette el, ez a zavart hadarás is ékes bizonyítéka annak, hogy iszonyatosan nagy a káosz benne. Úgy döntött egyelőre belemegy a játékba. Oké, magázódjanak megint.
-Robert Pattinson. Köszönöm, hogy megkérdezett, de nincs titkolnivalóm, ilyen vagyok, ha a fotókon ennyi látszik, az nekem éppen elég, nem szépítem a dolgokat.
-Remek! – szólalt meg mellettük Josh. Akkor Robert irány a smink, Cara maga pedig fejezze be a saját fotóit nyugodtan, amíg elkészülünk. Bocs, hogy megzavartuk.
Cara biccentett, aztán megfordult és visszasietett a gép elé. Michael még elkattintott róla pár fotót, aztán feladta.
-Cara, mi van veled, eddig egész jól ment, de most szinte lefagytál? Minden rendben?
-Igen persze, csak ... mindegy, ha befejeztük, akkor szeretnék én is felkészülni, és főleg átöltözni – csippentette fel a melléről a kacér fehér blúzt.
-Persze, menj csak. 

Közben a sminkes székben ülve, Josh véget nem érő dumáját hallgatva, Robert csak arra tudott gondolni, Cara vajon mi a fenét keres itt? A nő látványa hidegzuhanyként érte, mert elég sok akaraterejét emésztette fel mostanában, hogy ne gondoljon rá, aztán most itt van kacér hús-vér valójában, amikor éppen elég volt megküzdeni az emlékével is. Az a néhány nap úgy bukkant fel az emlékezetében, mintha most is ott ülnének a vízeséssel szemközti parton. Hirtelen Josh felé fordult, mire a sminkes felszisszent, épp csak elemelte az ecsetet, ha nincs olyan jó reflexe, biztosan a színész szemébe söpör vele.
-Josh, ez a fotós csaj... miért fotózzák őt is? – tette fel a számtalan kérdés egyikét, amire tényleg kíváncsi volt.
-Nem tudom a részleteket, de a magazinnál valami főokos kitalálta, micsoda nagy ötlet, hogy a te fotóiddal egyidőben a téged fotózót is meg kellene örökíteni. Micsoda érdekes cikk kerekedhetne belőle!  Úgyhogy már értem, miért nem a jó öreg Georges Donovan csinálja a képeket. Aligha van olyan jó segge, mint ennek a csajnak. 

Robert felhorkant és legszívesebben orrba nyomta volna szabadszájú jobbkezét, amiért egyáltalán meg merte nézni Cara tényleg formás fenekét.
-Úgy érted, akkor ő fog engem fotózni? – kérdezett rá elhűlten a nyilvánvalóra. –Igaz, van műtermes múltja. – mormogta szinte csak magának.
-Ezt honnan tudod? – kérdezett vissza a mindig éber Josh meglepetten.
-Hát, ... gondolom. – morgott Robert. Naná, tuti biztos, hogy ő lesz, aki ezt a titkolózósdit elrontja, soha nem volt jó az efféle játékokban. Mégis inkább úgy kellett volna köszönteni a nőt, mint egy rég látott kedves ismerőst, mert még egy-két ilyen baki és Josh egészen biztosan gyanút fog.  Megdörzsölte lüktető halántékát, mire a sminkes végtelen türelemmel újra végig simított rajta az ecsetjével. 

-Van valakinek egy fájdalomcsillapítója? – nézett körül, aztán szeme megakadt az ajtón éppen belépő Carán. Átöltözött – állapította meg. Nem mintha a karcsú alakon megfeszülő farmer és póló kevésbé vonzóvá tette volna. A nő hallva a kérdést, feneketlen táskája mélyéről egy dobozt aszpirint kotort elő, és odanyújtotta.
-Tessék, én mindig hordok magammal. Ebben a városban ez úgyszólván elengedhetetlen. – mosolyodott el.
Robert kinyújtotta a tenyerét a gyógyszerért, Cara hozzá sem érve belepottyantotta, aztán a férfi a két szemet víz nélkül lenyelte.
-Pár nap alatt elege van New Yorkból? Mikor érkezett?
Mindenki kicsit értetlenül nézett rá, de Cara válaszától ő is meglepődött.
-Én itt élek, Mr. Pattinson.
Robert mélyen beszívta a levegőt, aztán mélyen hallgatott. Egy újabb elszólás, bravó Pattinson!  - már várta, hogy valaki megkérdezze tőle, miért gondolta, hogy a nő máshol él. De Cara megköszörülte a torkát.
-Ha úgy gondolják, belekezdhetnénk, hm? ... kérdezte, és a kis csapat kitódult az ajtón.
*
Ez egy rémálom! – járt Robert fejében, ahogy gyöngyöző homlokkal a nő kamerájába nézve próbált pózolni. A sminkes lassan nem is mozdult a közeléből, újra és újra leitatta róla az izzadtságcseppeket. Ez a nő – nézte Carát, nem is olyan régen még alatta hevert a kéjtől szétesve, most pedig szenvtelen arccal kattintgat. Miközben a mellén megfeszülő póló alatt ő pontosan tudja, hogy milyen csodák rejtőznek. Az a csepp alakú anyajegy például a bal melle alatt…  - még a fejét is megrázta, hátha attól kitisztul az agya, de kénytelen volt beismerni legalább önmaga előtt, hogy Cara közelében már képtelen magát tovább kontrollálni. Josh a homlokát ráncolva álldogált Cara mellett, Robertet nézte összehúzott szemekkel, majd egyszer csak a nő vállára tette a kezét. Cara kiegyenesedett és várakozóan nézett rá.
-Ne haragudjon, tarthatnánk egy perc szünetet, beszélnem kéne vele – biccentett a férfi Robert felé.

Cara beleegyezően bólintott, majd az italautomatához ment, hogy valami hideg üdítőt válasszon. Hálás volt a kis szünetért, mert már ott tartott, hogy ő kér egy kis türelmet, mert Robertet a keresőn át nézve lassan remegni kezdett a máskor oly magabiztos keze. Josh szó nélkül intett Robertnek és a sminkszoba felé indult. A férfi értetlen tekintettel, de engedelmesen követte.
-Mi a szar van veled, Robert? Fél órája lő téged ez a nő, de szerintem még két használható kép nem készült. És nem az ő hibájából. –sziszegett Josh idegesen.
-Nem tudom. Nem megy. Ma és vele nem megy. – sóhajtott Robert, miközben arra gondolt, Cara vajon placebot adott neki, hogy a fejfájása egy hangyányit sem enyhült? Kinyitott egy palack vizet és hosszú, mély kortyokban inni kezdett. Josh csak nézte, aztán legyintett és kiment. Odakint egyenesen Carához tartott.
-Ne haragudjon, beszélhetnénk egy percet?

-Hogyne. Mi a baj? – nézett rá a nő őszinte aggódással a hangjában.
-Reméltem, hogy erre magától kapok választ. Roberttel még egyetlen fotózás sem volt ilyen terméketlen. Szerintem az eddig készült képek között nincs egy sem, amire igazán azt lehetne mondani, hogy Igen, ezt akartam!  És tudom, hogy ez nem a maga hibája, de úgy érzem, mégis van ehhez némi köze. Az ott bent – intett fejével az öltöző felé – nem mond semmit, de tudom, egyszerűen érzem, hogy maguk között valami titok lappang, és azért ilyen nyögvenyelős ez az egész. 

Cara elpirult, és tanácstalanul forgatta a kezében a narancsos dobozt. Most mit mondjon? Ha Robert nem akart beszélni, akkor neki nincs joga alávágni. Valami magyarázatot pedig vár tőle ez az ember, az látszik, hogy nem fogja hagyni, hogy az egész napjuk rámenjen a nagy semmire. Rágta a szája szélét és már majdnem kinyögött valami terelős dumát, amikor Josh mögött Robert bukkant föl. A férfi kérdően ránézett, mire aprót rázott a fején. Robert megfejthetetlen tekintettel figyelte, aztán megbökte Josht.
-Ne haragudj, beszélek én vele, mindjárt jövünk vissza. – azzal egy váratlan mozdulattal karon fogta Carát és a sminkszoba felé húzta. A nő ijedten, szinte futva követte, ahogy a férfi hosszú léptekkel sietett előre. Az ajtó alig csukódott be mögöttük, amikor Robert nekilökte és a szája azonnal az övére tapadt. Cara nem tétovázott, a hajába markolva szenvedélyesen visszacsókolt.

4 megjegyzés:

csez írta...

És akkor erre most mit mondjak?!?!?! XDDDDDDDD
Eszméletlen jó volt!!! Amilyen kamaszos szerencsétlenkedéssel kezdték, már kezdtem kiakadni :O
Na de végül.... ;)
Megint hosszú lesz a 24 óra!

Gabó írta...

Ulálááááá! :P

Ezt most így abbahagyni!!!!! Gonosz vagy!
Még mindig nem értem miért nem keresték eddig egymást. :( Jó Cara Robertre várt, de ez a díszpinty????
Pedig még pityergett is a forgóajtóban. XDDDDDDD
Az előző 2 fejezetet itt-ott hangos röhögéssel olvastam, a család, csak kicsit nézett furcsán rám. A haverok eszementek! Monnyuk én Kristent bőven kihagytam volna a búfelejtő buliból, Ő pont nem volt odavaló, hisz a tőle való megszabadulást ünnepelték. Kár volt belekeverni.
A 14. az holnap délután esedékes? Mer' az több mint 30 óra!!!!!! :O
Mi lesz addig velem/velünk?
Teccett! ;) Ha eddig nem derült volna ki! XDDDD ;)

zsorzsi írta...

Lehet ,hogy nem komizok Jutka ,nem tudom . Tényleg nem tudok mit írni . várom a folytatást . A többi sóvárgóval ellentétben nekem nem kell várnom még a 24 óra elteltére .Talán ennyit erről .
pusza

Henrieme írta...

Ajajajajjjj! Ez a gif a végén! Nagyon tetszett ez a visszafojtott szexualitás! Bizseregtem tőle rendesen! Tetszett!