A menedék 9.

Cara kikapcsolta a gépet. Még ezerszer elkattinthatná, de minek, ezt a szépséget úgysem tudja jobban visszaadni, mint ahogy a már ellőtt közel száz képen. Robertet figyelte, aki mint a koppenhágai hableány, üldögélt még mindig a sziklán és láthatóan a gondolataival vívódott. Szegény pasi, alaposan bele lehetett esve abba a libába, aki nem tudta, milyen szerencsés, hogy egy ilyen érző férfit fogott ki a sok önhitt, egoista közül. Nem igazán tudott kiigazodni a férfin, hogy vajon hazatérve újra képes lesz belesétálni a kelepcébe vagy lerázza végre magáról a gondosan szőtt rabigát és új életet kezd? 

Az utóbbi esetben viszont igazán kár, hogy nincs ideje és lehetősége a közelében lenni, mert szívesen a végére járt volna annak az érzésnek, ami Robert mellett újra és újra eluralkodik rajta. Marco után úgy hitte, hosszú idő kell ahhoz, hogy egy férfiban legalább annyira bízni tudjon, hogy a vágynak engedjen. Nem igazán értette azokat, akik sehova nem vezető egyéjszakás kalandokba bocsátkoztak ismeretlen alakokkal, de most megkísértette a gondolat. A férfi holnapután elutazik, talán soha az életben nem találkoznak többet, de mégis, valami mély, zsigeri kívánással azt akarta, hogy legyen, ami emlékezteti majd erre a találkozásra a magányos hosszú estéken. 

Mire visszaballagott Hádészhoz, a férfi már kiúszott a partra és a napon feküdt, de az arcán átfutó fintorból és a vizes farmert húzkodó mozdulatokból egyértelmű volt, hogy már rég megbánta a ruhás fürdőzést.

-Miért nem veszi le? Így csak jól megfázik. – vetette oda Cara, reményei szerint hanyagul a kérdést, miközben a drága gépet elsüllyesztette a nyeregtáskában.

-Igaza van. Már én is megbántam, hogy tekintettel a szemérmességére, magamon hagytam – fintorgott a férfi.

-Az én szemérmességemre? – kérdezett vissza Cara felhúzott szemöldökkel, mire a férfi fél szemmel rásandított.

-Akkor ha nincs ellenére, legalább most kibújok belőle. Talán hamarabb szárad – és azzal a mozdulattal máris gombolni kezdte a nadrágot.

Ohó, ha így alakul, hamarosan akár helyzetbe is kerülhetek – vihogott fel Carában a kisördög, és leoldotta a ló nyergéről az összetekert takarót, miközben a férfi féllábon ugrálva próbált megszabadulni a ragaszkodó ruhadarabtól. Cara egy laza mozdulattal leterítette a plédet, majd előszedte a süteményt és a termoszt is.

-Talán a kávé majd felmelegíti – nyújtotta oda a kupakba öntött még forró italt. Robert hálásan nyúlt érte és magában csendesen vigyorgott, ahogy konstatálta, hogy Cara igencsak igyekszik mindenhová nézni, csak éppen őrá nem.

-Nincs melege? – kérdezte ártatlan hangsúllyal, amikor látta, hogy a nő még egy gombot kigombol a blúzán és a haját eddig összefogó kendővel törölgeti a nyakát és a dekoltázsát.

-De, melegem van, viszont nem fogok vetkőző számot produkálni, mint egyesek; és van annyi eszem, hogy ruhában nem ugrálok a vízbe – nyújtotta ki a nyelvét Cara. 

Abban a pillanatban tudta, hogy ezt a felhívást keringőre nem fogja kihagyni a férfi, de már nem bánta.  Túl sokat gondolt rá, hogy mi lenne, ha... hát, most legfeljebb meg fogja tudni.

Robertben akkor szakadt el az önuralom utolsó megviselt cérnaszála, amikor a nő játékosan rá nyújtotta a nyelvét.  Azt a rózsaszín nyelvecskét, ami már eddig is szerzett neki nehéz pillanatokat, amikor lenyalta a porcukrot a szája széléről, vagy óvatosan a kávé hőmérsékletét vizsgálgatta.  Félredobta a termosz kupakját és azzal a mozdulattal magához rántotta Carát, aki a férfi mellkasán támaszkodva próbálta visszaszerezni az egyensúlyát. A fizikait, mert a lelkit már régen elvesztette.

Ez volt az utolsó pillanat, amikor még mindketten dönthettek, hogy megállnak és jót nevetnek az egészen, vagy megadják magukat a kísértésnek. Cara igazán csak egy futó pillanatig habozott, de a férfi megérezte és az állát az ujjai közé fogva felemelte a fejét.

-Pofon vágsz, ha megcsókollak? – tért át a tegezésre, mert nevetségesnek érezte, hogy magázza Carát, miközben nyelve hamarosan a száját kutatja majd. Cara válaszként belemarkolt a férfi hajába és magához húzta. Robertnek ennyi elég is volt. Minden szenvedélye a csókban sűrűsödött, és úgy tűnt, levegőt sem hajlandó venni többé. Mindketten kapkodták az életető oxigént, amikor lassan hanyatt fektette Carát és a szemébe nézve gombolni kezdte a blúzát. Aztán szétnyitotta a tarka mintás anyagot és megbűvölten rajzolta körbe hosszú hideg ujjaival a rózsaszín csipke alatt megbújó halmokat. A leheletkönnyű érintéstől Carán a hideg futkározott, erőre vágyott, tapintásra, ezért szinte homorított, hogy mind jobban a becéző kezeknek feszüljön. Robert ujjai a csipkét lehúzva emelték ki a melleit, hogy borostás arcával közéjük bújva annyi magányos hónap után újra egy adakozó női test forróságát érezhesse. Fájóan ismerős volt az érzés, és mégis új. Mert ez a forró test nem rutinból feküdt alatta, hanem kíváncsian, és az ismeretlenért reszketve. 

Cara szinte kígyózott a testét leszorító nyurga férfitest alatt, egyik karjával a nyakát magához ölelve, a másik kezének körmeivel a hátát végig karcolva igyekezett aktív részesévé válni ennek a nagyszerű pillanatnak. Fülében még ott csengtek gúnyos Marco szavai, amikor mohóságáért korholta, így aztán próbálta visszafogni magát, nehogy Robertnek is túl sok legyen. De az érzés túlságosan elementáris volt, és lassan – ahogy a férfi ujjai a nadrágja alatt találtak utat maguknak – elengedte a tartózkodását és csípőjét megemelve segített, hogy a farmertől megszabadítsák. A férfi a karjára nehezedve a szemébe nézett.

-Ha meg akarsz állítani, most még van esélyed rá, hogy csak játsszunk, mint a tinik; és azt hiszem, hálás is lennék érte, mert nem készültem, hogy ez lesz a vízesés nézegetéséből – vágott egy grimaszt, ami tökéletesen ellent mondott annak, hogy jobb lenne ezt az egészet abbahagyni.

Cara elpirult. Hát, lehet, hogy tényleg az lenne a legjobb, ha inkább mind a ketten lehűtenék magukat  a jéghideg vízben, de egyszerűen képtelen volt nemet mondani. Akarta Robertet, mint talán még soha senkit, még Marcot sem, pedig akkor olyan szerelmes volt, hogy harcba szállt érte mindenkivel. Ezt a mostani érzést nem akarta elemezni. Most nem. Most csak érezni akarta a férfit, és ezért megkockáztatott egy apró hazugságot.

-Talán már ma meg fog jönni, úgyhogy aligha lesz baj, egyébként se hiszem, hogy összejönne, hiszen korábban sem sikerült, amikor pedig kifejezetten próbálkoztunk, szóval ha csak ez a baj, ne fogd vissza magad!

-Köszönöm Istenem, már az ötlet is hülyeség volt, mert azt hiszem, meg is bolondultam volna, ha arra kérsz, álljak le. –mormolta a fülébe a férfi, aztán a mellei közül lassan lejjebb csúszva, a köldökén át az apró bugyi felé araszolt. Arcát a nő ölébe fúrva rászorította száját a dombra, s forró leheletétől Carában szinte forrni kezdett a vér. Két kézzel a férfi hajába kapaszkodott, de nem húzta fel magához, hanem szinte az öléhez szorította a fejét, és megemelte a csípőjét. Tudta, hogy mit akar, de ha az élete múlott volna rajta, akkor sem lett volna képes hangosan megfogalmazni. Robert azonban szerencsére értett a teste nyelvén, és egy apró gyengéd harapást követően, lassan húzni kezdte lefelé az áttetsző anyagot. Aztán visszafúrta a fejét a már ismerős öbölbe és addig kényeztette a nőt, amíg Cara remegni nem kezdett. Már képtelen volt a férfiba kapaszkodni, csak tépte maga alatt a füvet, miközben Robert lassan beléhatolt, miközben a melleit harapdálta, csókolgatta.  Akkor aztán megfogta a férfi fejét, hogy a szemébe nézhessen és csak annyit mondott:

-Isten hozott!

Robert elmosolyodva nézte a kába tekintetet, aztán lehajolt, hogy csókjában a nyelvével ugyanazt a táncot járja, mint a teste. Amikor a világ felrobbant körülöttük, csak arra tudott gondolni, hogy még talán sosem érezte ezt, ...tényleg mintha hazaérkezett volna. 

Carában lassan elcsitult a vihar, megnyalta kiszáradt ajkait és kuncogva megszólalt:

-Édes Istenem!

A férfi felemelte izzadtságtól nedves homlokát és épp csak egy  hangyányit oldalra húzódva felkönyökölt. Ránevetett a nőre és egy csókot nyomott az orrára:

-Szólíts csak Robertnek!

Cara elnevette magát. –Olyan idétlen vagy!

Aztán kéjesen nyújtózkodott egyet, amennyire a még mindig köré fonódó férfitesttől tudott. Aztán észrevette, hogy az előbb még mókázó férfi hirtelen elkomorodott. Felnyúlt és az állát maga felé kényszerítve, a most szinte zölden szikrázó szemekbe nézve megkérdezte.

-Mi a baj?

-Baj? Baj, az nincs, csak… Annyira sajnálom Cara… bánt a lelkiismeret, mert nem volt jogom akarni ezt a csodát, amit az előbb együtt éltünk át, de egyszerűen elvesztettem önmagam felett a kontrollt. Nem ígérhetek neked semmit, és közben tudom, hogy te nem az a nő vagy, akit csak lefektet az ember, aztán odébbáll. Meg kellett volna állítanod! Egy érzéketlen baromnak érzem most magam, aki…

-Cssssss –tette az ujját Cara a férfi szájára. –Ha nem akartam volna, hiába lett volna a te akaratod, Robert. És tudtam, hogy mibe megyek bele. Tudom, hogy lezáratlan ügyeid vannak otthon, de úgy éreztem, hogy erre most mind a kettőnknek szüksége volt. Nem is annyira fizikailag, de lelkileg. Köszönöm, hogy bebizonyítottad nekem, hogy nő vagyok, hogy értékeled a vonzalmamat, és hogy engedted, hogy szeresselek. Már úgy értem, hogy … tudod, hogy nem kellett mozdulatlanul asszisztálnom a ténykedésedhez. – próbálta kimagyarázni a kínos elszólást. Nem akarta a férfit most azzal terhelni, hogy ez az egész nem történhetett volna meg köztük, ha ő maga nem a szívével vesz részt benne. Ez alighanem az ő keresztje, hogy nehezen lobban lángra, de ha sikerül, akkor biztosan a legkevésbé megfelelő személyt választja. Megsimogatta a férfi arcát és felemelte a fejét, hogy egy csókot nyomjon a szájára.

-Szép volt Robert, és ne rontsd el azzal, hogy megbánod. Ez így volt teljes és szép. Hidd el nekem!

Aztán mocorogni kezdett, hogy a férfi öleléséből szabadulni próbáljon, de Robertnek még volt mondanivalója.

-Ígérd meg nekem, ha esetleg mégis történik valami, bármi, amiről nekem tudnom kell, megkeresel!

-Robert, mondtam, erre semmi szükség, nem hiszem, hogy…

-Ígérd meg! – nézett rá szikrázó szemekkel a férfi, és Cara az egyszerűbb utat választotta.

-Megígérem. De most öltözzünk fel, mielőtt Hádész rossz néven veszi a pucérságunkat – vigyorgott vidáman. Aztán amikor a férfi elfordulva öltözködni kezdett, egy kósza könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában. Pedig olyan szép lehetne minden, de hát a férfi tényleg megmondta, most nem jó az időzítés.