Vázlatok 2.

Csengettek. Paul összerezzent, ahogy az éles hang belesikoltott az emlékeibe. Amióta veszélyben érezte a ház sorsát, állandóan Thomasra gondolt, a hangjára, ahogyan bátorította és a segítő útmutatásaira. Ennyi visszaemlékezéstől még frusztrálóbb volt, hogy képtelen volt egy tisztességes kép elkészítésére. Mi a franc romlott el?

Lassú léptekkel az ajtóhoz ballagott és keze már lenyomta a kilincset, amikor kicsit idegesen arra gondolt, remélhetőleg nem egy végrehajtó előtt tárja ki az ajtót.

Meglepetten nézett az ajtóban álló nőre. A negyvenes évei közepén járhatott, vállig érő sötét haja összekócolódott a könnyű széltől, ami a délutáni forróságot tette könnyebben elviselhetővé. Lenge nyári ruháját a combjaira szorította az ajtó nyílásától a házon átsuhanó huzat; szemkápráztató színű kerekes bőröndje fogantyúját szorongatva állt a küszöbön. 

-Helló! A hirdetésre jöttem. Kiadó még a szoba? - kérdezte félszegen, enyhe idegen akcentussal a kiejtésében .

A férfi zavarba jött, most mit mondjon? Hiszen ez a nő akár az anyja is lehetne, bár igaz, hogy nem úgy nézett ki, mint az anyja. A gondolatra elmosolyodott, vagy inkább csak elhúzta a száját. A festő szemével nézve is csinos nő, igazán szép; nem a városban rohangáló tucatnők szépségével, hanem valami zsigeri természetességgel. De hát ő egy magakorabeli albérlőre gondolt, és nem is igazán nőre. Ahogy manapság élt, egy nő aligha értékelné különösebben.

A nő várakozóan figyelte, hogy mit válaszol.

-Szóval? Mit mond? – kérdezte egyértelmű aggódással a hangjában.

Paul a kérdésre rezzent fel gondolataiból.

-Tessék? - kérdezte zavartan.

-Kiadó még a szoba? - ismételte meg a nő a kérdést.

Paul összeszedte a bátorságát, nem akarta megbántani a nőt, hiszen olyan kedvesnek, és valahogy olyan elveszettnek  tűnt, ahogy itt állt az iszonyat ronda bőröndjével az ajtóban, de nem akarta áltatni sem. Krákogott.

-Az az igazság, hogy fiatalabb albérlőre gondoltam, már ha nem sértem meg. Nem könnyű velem egy fedél alatt élni, és hát azt gondoltam, egy korombeli srác talán könnyebben tolerálja az eszement dolgaimat.  Tudja, szívesebben élnék egyedül, de mostanában nem mennek igazán jól az ügyeim, és kénytelen vagyok megalkudni a hitelezőim érdekében.

-Ó! - lehelte a nő. Csalódott volt a válasz miatt, mert már az ajtó előtt várakozva megtetszett neki a ház külseje. -Istenem, pedig maga volt az utolsó reményem. - sóhajtotta. -Már lejártam a lábam. Ma  érkeztem és nincs hol aludnom az éjjel, ha nem találok magamnak  egy olcsó kiadó szobát. Nincs túl sok pénzem, hogy hotelre fecséreljem. Munkát is kellene találnom minél előbb.

Paul meg sem tudott szólalni a szóáradattól. A nő fáradtan, szinte könyörgően nézett rá.

-Kérem, nem gondolná meg mégis magát?

A férfi állta a nő pillantását, de magában már tudta,hogy ezt a menetet elvesztette, nem tud nemet mondani, mert megsajnálta már  abban a percben, amikor belekezdett a levegővétel nélküli hadarásba. Most mi a fenét csináljak? Olyan lesz, mintha az anyámmal élnék együtt. Bassza meg !!!! – gondolta némileg eletörten.

-Na jó, jöjjön be, nézze meg először a szobát, aztán majd lehet, hogy maga mond nemet. Előre szólok, hogy nem erősségem a takarítás.

A nő elmosolyodott és hálás pillantással köszönte meg a fiatal férfinak, hogy betessékelte a házba.

Paul a bőröndjéért nyújtotta a kezét, maga elé engedte a nőt, és becsukta maguk mögött az ajtót. Egy furcsa érzés kerítette a hatalmába. Mintha ezzel a döntésével valami ismeretlen erőt szabadított volna fel.

Izabel azonnal felmérte a ház belsejét.  Kívülről nem is gondolta volna, hogy ilyen tágas és világos. A belépőt fogadó művészi rendetlenség pedig árulkodóan mesélt leendő házigazdája foglalkozásáról vagy hobbyjáról.  Az első percben érezte, hogy szeretne itt élni, mert egyetlen pillanatra sem nyomasztotta az a fojtogató  érzés, ami otthon a drága bútorokkal berendezett, és pedánsan rendben tartott hatalmas házban körbevette.

Ez a ház a régi kis padlásszobára emlékeztette, amit műteremként használt a tragédia előtt, és ahol oly sok éven át szabadnak érezte magát, kiszabadulva a házuk merev, a lelkét is fogságban tartó lélektelen tökéletességéből.

Beljebb lépve megtorpant. Ez a férfi festő! – ismerte fel az egyértelmű jeleket. A fal mentén több üres és már megfestett vászon sorakozott.

-Maga festette őket? – kérdezte halkan.

Paul szája keskeny pengeként feszült meg és feje dacos  felvetése maga volt a szótlan válasz.

-Érdekes témák – mormolta halkan a nő.

Paul meglepve a reakciójától, érdeklődően fordult felé. -Ért hozzá?

-Kicsit. – vont vállat a nő és zavartan továbblépett.

A férfi elgondolkodó kifejezéssel az arcán kísérte az emeleten lévő kiadó szobához.  -Ez lenne az. – és kitárta az ajtót.

A közepes méretű szoba falai fehérek voltak. A teret egy nagy, és első látásra kényelmes franciaágy uralta. A szobát dekoráló szövetek színvilága kifinomult ízlésről tanuskodott. Az ágytakaró buja, mélybordó színe szinte hívogató volt a nő számára. A nyitott ablak két oldalán könnyű, fehér vászonfüggöny lengedezett. Izabelben felébredt a művész és gondolatban már színeket kevert, hogy ezt a látványt néhány ecsetvonással megörökítse. Szinte sokkolta a felismerés, mert már az idejére sem emlékezett, amikor utoljára érzett kedvet a festéshez. Kicsit megrázta a fejét, mintha ezzel a gondolatait és érzéseit is rendezni tudná; és tovább nézelődött.

Az ablak előtt egy kecses, de használható méretű íróasztal állt, néhány rádobott könyvtől olyan érzést keltve, mintha az imént állt volna fel onnan valaki. A nő szórakozottan belelapozott a legfelső kötetbe, majd hagyta a borítót becsukódni. Ujjai már az asztal meleg, barna fáját cirógatták. A szobában terpeszkedő két fotel stílusa merőben elütött egymástól; a meleg, szinte folyékonynak ható olívazöld huzat azonban mégis az egységesség érzetét keltette. Néhány láthatóan sokat használt díszpárna hevert a fotelekben és a szőnyegre dobva. A falakon képek, finom, elfojtott szexualitást árasztó aktok lógtak. Izabel egy pillanatra zavarba ejtőnek találta a helyet, és tudata mélyén egy frivol hang szerelmi fészekként aposztrofálta a szoba hangulatát. 

-Ezek is …? – mutatott a festmények felé kérdőn.

-Igen. – válaszolta a férfi némi kihívással a hangjában, miközben a nőt fürkészte.

Izabel hirtelen feléje fordult és a kezét nyújtotta.

-A nevem Izabel Korda.

-Paul Simon – rázta meg gyengéden a férfi a nő vékony, mégis erős kezét. –Korda? Ez nem amerikai név ugye?

-Nem. – nevette el magát a nő. –Magyar.

-Ááá… ez igazán érdekes – emelkedett meg a férfi szemöldöke. Ez talán egy jel, hogy mégiscsak ennek a nőnek adja ki a szobát – gondolta, ahogy eszébe jutott a jó öreg Thomas. Olyan nagyon hiányzott, és az utóbbi időben oly sokszor gondolt rá. Talán ő maga vonzotta be ezt a nőt, aki azonos gyökerekkel rendelkezhet, mint öreg barátja és mentora. Talán éppen ő küldte az útjába a honfitársát, hogy rajta keresztül megmutassa neki az utat, amire magától nem képes rálelni. Bár sosem hitt az ezotériában, ez a gondolat valahogy mégis kedvesnek tűnt előtte.

-Szóval magyar?

-Gond? – kérdezett vissza Izabel.

-Nem. – mosolyodott el a férfi. –Csak ismertem régen egy magyart, aki megtisztelt azzal, hogy megajándékozott a barátságával – mondta újra az emlékeibe révedve. –Rendben. – szólalt meg hirtelen.

-Tessék? – kérdezett vissza meglepetten a nő.

-Mondom rendben, kiadom magának a szobát. Lehet, hogy megbánom, de ez legyen az én bajom. Már úgyis kezdem megszokni, hogy mostanában a rossz döntések sorát hozom. – húzta el a száját a férfi.

-Ó, köszönöm! Meglátja, nem fogja megbánni. Nem fogom zavarni a köreit, ígérem. Mikor költözhetek? – kérdezte  a nő izgalomtól csillogó szemekkel.

-Akár most. – tárta szét a kezeit a férfi és nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el a nő lelkesedését látva.

Izabel gyors mozdulattal elkapta a férfi karját és megrázta. –Megegyeztünk. – mondta halkan, de magabiztosan.

Paul csak nevetett és hirtelen úgy érezte, Izabel nem is egy középkorú nő, hanem sokkal fiatalabb, aki boldog és felvillanyozódott, mert megkapta, amit akart. Egy pillanatra elöntötte ennek az érzésnek az emléke és szinte irigységet érzett. És valami halvány hálát, amiért ez az ismeretlen nő képes volt a már fájóan rátapadó közömbösségből kirángatni egyetlen mosolyával.

Izabel csak most nézte meg alaposabban a férfit. Fiatal volt, csak néhány évvel idősebb Olivérnél, és talán még kinézetre is hasonló. Magas, nyúlánk, vékony. A kezei, mert először mindig erre figyelt, férfi létére szinte gyönyörűek voltak. A hosszú vékony ujjak egy érzékeny művészkéz ujjai voltak, és a szép formájú körmök most kék festéktől tarkállottak. A haját régen láthatta fodrász, lenőtt és fésületlenül meredezett szerteszét, mint aki éppen most kelt ki az ágyból.

A hosszú lábakon megfeszülő festékes farmert egy jobb időket megélt, kinyúlt fekete póló egészítette ki, amelynek nyaka már kirojtosodott a sok mosástól, de néhány festékpöttyöt még így is megőrzött örökre. Házigazdája mezítláb toporgott mellette. Igazi bohém kinézete volt, egy olyan férfi állt előtte, aki magasból tesz a világra, az elvárásokra. A nő számára ez az egyik legszimpatikusabb vonás volt a férje vonalassága után. Róbert pont az ellenkezője volt ennek a fiatalembernek már az ismeretségük elején is. Mindenki másnak tudott bókolni, csak neki nem. Talán csak az esküvőjüket megelőző rövid időszakban, de már abban sem volt biztos.  A férje számára nem létezett más, csak fekete és fehér, igen és nem; Izabel pedig pontosan emiatt menekült el abból a világból.

Eufórikus öröm járta át a testét, ha arra gondolt, hogy micsoda szerencséje van, amiért ez a fiatal srác  végül  csak kiadta neki a szobát. Teste és lelke egyaránt fáradtan vágyott már egy barátságos zugra, ahol erőt gyűjthet. Amióta ebbe a házba belépett, úgy érezte megérkezett, igazán megérkezett. Fájdalmas lett volna a beismerés, ha mégsincs igaza.

Kipakolta egyetlen  bőröndje tartalmát  a gardróbba, amit nevetségesen nagynak érzett  a ruhái mennyiségéhez képest. Mire végzett, ráébredt, hogy éhes. A kávézóban elmajszolt hamburger volt hosszú ideje az egyetlen táplálék, amit magához vett. Kezébe szorította a férfitól kapott kulcsot és bekopogott hozzá.

-Ne haragudjon, meg tudná mondani, merre induljak el, mert vásárolni szeretnék valami ennivalót? Ha bármire szüksége van, szívesen hozok magának is.

A férfi éppen pólót cserélt, a fehér színtől talán kicsit vidámabbnak tűnt; és a mozdulatban megdermedve egy  pillanatra elgondolkodott.

-Tegnap vásároltam, a fridzsiderben van ez-az. Nézzen körül és nyugodtan használja fel, amit talál. Cserébe elfogadom, ha megkínál engem is, mert a szakácstudományomtól akár éhen is halhatnék. Aztán holnap elmegyünk együtt és megmutatom magának a környéket, hogy hol érdemes vásárolni.

Izabel egy pillanatra zavartan hallgatott, majd egy könnyednek szánt mosollyal válaszolt:

-Rendben, akkor szétnézek a konyhában. Majd szólok, ha tálalva van.

Tulajdonképpen örült, hogy használhatta Paul konyháját és konyhai eszközeit, hiszen a hirdetésben csak a szobáról volt szó. Eredetileg arra gondolt, hogy majd a szobája sarkában alakít ki egy kis teakonyhát, hogy elláthassa magát, de most még nem lett volna elég pénze a szükséges dolgokat megvenni. Ha viszont a jövőben is használhatja a konyhát, cserébe szívesen főzne a férfira. Erről majd mindenképpen beszélni akart vele vacsora közben.

Első lépésként kivett egy teafiltert és egy gőzölgő vízzel teli bögrébe dobta. A tea mindig megnyugtatta. Vasárnap volt  és örült, hogy így van ideje  a pihenésre, mielőtt nyakába venné a környéket, hogy hátha sikerül egy állást kapnia a közelben, mivel kocsira még jó ideig nem is gondolhatott. A hűtőben csirkemellet talált és paprikát, paradicsomot. Az apróra vágott húshoz keverte a zöldségeket és fűszereket keresett, amikkel kicsit megbolondíthatja. Amíg a hús puhult, az ablak kiugrójába kuporodott a belső párkányra, ami puha párnákkal volt teleszórva. Ez az otthonosság újra és újra melegséggel töltötte el a szívét. A kert nagy része és a medence jól látható volt innen. Egy nagy fa árnyékában Paul üldögélt és elmélyülten olvasott . A férfi lehajtott, koncentráló fejéről Oliver  jutott eszébe. Mióta ezt a züllött életet élte, nem nagyon látott  könyvet a kezében. Pedig okos, jóeszű kisgyerek volt.  És valaha imádta Izabelt.  Mennyit játszottak, nevettek együtt. Az emlékezéstől könnybe lábadt a szeme.

A nő gondolt egyet. Készített egy másik teát is, majd öntött hozzá egy kis tejszínt és a két gőzölgő bögrével a kezében elindult a kertbe a férfi felé.

-Gondoltam, jól esne magának is - nyújtotta a meglepett férfi  felé a teát. Paul a csészébe pillantott és felhúzta a szemöldökét.

-Honnan tudta, hogy így szeretem?

Izabel megrántotta a vállát és elmosolyodott.

-A hűtőben láttam, hogy van tejszín, gondoltam, talán ezért lehet. Nem baj, hogy magamat is kiszolgáltam?

-Nem, dehogy, nyugodtan. Talán nekem kellett volna, hogy eszembe jusson, de látja, nem vagyok egy házias, vendéglátó tipus.- nevetett bocsánatkérően a férfi.

Izabel a férfi melletti székre ült, kinyújtóztatta meztelen lábait. Csendben ültek egymás mellett és mind a ketten a gondolataikba mélyedve kortyolták a forró teát.