Csengettek. Paul összerezzent, ahogy az éles hang
belesikoltott az emlékeibe. Amióta veszélyben érezte a ház sorsát, állandóan
Thomasra gondolt, a hangjára, ahogyan bátorította és a segítő útmutatásaira.
Ennyi visszaemlékezéstől még frusztrálóbb volt, hogy képtelen volt egy
tisztességes kép elkészítésére. Mi a franc romlott el?
Lassú léptekkel az ajtóhoz ballagott és keze már
lenyomta a kilincset, amikor kicsit idegesen arra gondolt, remélhetőleg nem egy
végrehajtó előtt tárja ki az ajtót.
Meglepetten nézett az ajtóban álló nőre. A negyvenes
évei közepén járhatott, vállig érő sötét haja összekócolódott a könnyű széltől,
ami a délutáni forróságot tette könnyebben elviselhetővé. Lenge nyári ruháját a
combjaira szorította az ajtó nyílásától a házon átsuhanó huzat; szemkápráztató
színű kerekes bőröndje fogantyúját szorongatva állt a küszöbön.
-Helló! A hirdetésre jöttem. Kiadó még a szoba? -
kérdezte félszegen, enyhe idegen akcentussal a kiejtésében .
A férfi zavarba jött, most mit mondjon? Hiszen ez a nő
akár az anyja is lehetne, bár igaz, hogy nem úgy nézett ki, mint az anyja. A
gondolatra elmosolyodott, vagy inkább csak elhúzta a száját. A festő szemével
nézve is csinos nő, igazán szép; nem a városban rohangáló tucatnők szépségével,
hanem valami zsigeri természetességgel. De hát ő egy magakorabeli albérlőre
gondolt, és nem is igazán nőre. Ahogy manapság élt, egy nő aligha értékelné
különösebben.
A nő várakozóan figyelte, hogy mit válaszol.
-Szóval? Mit mond? – kérdezte egyértelmű aggódással a
hangjában.
Paul a kérdésre rezzent fel gondolataiból.
-Tessék? - kérdezte zavartan.
-Kiadó még a szoba? - ismételte meg a nő a kérdést.
Paul összeszedte a bátorságát, nem akarta megbántani a
nőt, hiszen olyan kedvesnek, és valahogy olyan elveszettnek tűnt, ahogy itt állt az iszonyat ronda bőröndjével
az ajtóban, de nem akarta áltatni sem. Krákogott.
-Az az igazság, hogy fiatalabb albérlőre gondoltam, már
ha nem sértem meg. Nem könnyű velem egy fedél alatt élni, és hát azt gondoltam,
egy korombeli srác talán könnyebben tolerálja az eszement dolgaimat. Tudja, szívesebben élnék egyedül, de
mostanában nem mennek igazán jól az ügyeim, és kénytelen vagyok megalkudni a
hitelezőim érdekében.
-Ó! - lehelte a nő. Csalódott volt a válasz miatt,
mert már az ajtó előtt várakozva megtetszett neki a ház külseje. -Istenem, pedig
maga volt az utolsó reményem. - sóhajtotta. -Már lejártam a lábam. Ma érkeztem és nincs hol aludnom az éjjel, ha
nem találok magamnak egy olcsó kiadó szobát.
Nincs túl sok pénzem, hogy hotelre fecséreljem. Munkát is kellene találnom
minél előbb.
Paul meg sem tudott szólalni a szóáradattól. A nő
fáradtan, szinte könyörgően nézett rá.
-Kérem, nem gondolná meg mégis magát?
A férfi állta a nő pillantását, de magában már tudta,hogy
ezt a menetet elvesztette, nem tud nemet mondani, mert megsajnálta már abban a percben, amikor belekezdett a levegővétel
nélküli hadarásba. Most mi a fenét csináljak? Olyan lesz, mintha az anyámmal
élnék együtt. Bassza meg !!!! – gondolta némileg eletörten.
-Na jó, jöjjön be, nézze meg először a szobát, aztán
majd lehet, hogy maga mond nemet. Előre szólok, hogy nem erősségem a takarítás.
A nő elmosolyodott és hálás pillantással köszönte meg
a fiatal férfinak, hogy betessékelte a házba.
Paul a bőröndjéért nyújtotta a kezét, maga elé engedte
a nőt, és becsukta maguk mögött az ajtót. Egy furcsa érzés kerítette a
hatalmába. Mintha ezzel a döntésével valami ismeretlen erőt szabadított volna
fel.
Izabel azonnal felmérte a ház belsejét. Kívülről nem is gondolta volna, hogy ilyen
tágas és világos. A belépőt fogadó művészi rendetlenség pedig árulkodóan mesélt
leendő házigazdája foglalkozásáról vagy hobbyjáról. Az első percben érezte, hogy szeretne itt
élni, mert egyetlen pillanatra sem nyomasztotta az a fojtogató érzés, ami otthon a drága bútorokkal
berendezett, és pedánsan rendben tartott hatalmas házban körbevette.
Ez a ház a régi kis padlásszobára emlékeztette, amit
műteremként használt a tragédia előtt, és ahol oly sok éven át szabadnak érezte
magát, kiszabadulva a házuk merev, a lelkét is fogságban tartó lélektelen
tökéletességéből.
Beljebb lépve megtorpant. Ez a férfi festő! – ismerte fel az
egyértelmű jeleket. A fal mentén több üres és már megfestett vászon sorakozott.
Paul szája keskeny pengeként feszült meg és feje dacos felvetése maga volt a szótlan válasz.
-Érdekes témák – mormolta halkan a nő.
Paul meglepve a reakciójától, érdeklődően fordult felé. -Ért
hozzá?
-Kicsit. – vont vállat a nő és zavartan továbblépett.
A férfi elgondolkodó kifejezéssel az arcán kísérte az
emeleten lévő kiadó szobához. -Ez lenne
az. – és kitárta az ajtót.
A közepes méretű szoba falai fehérek voltak. A teret egy
nagy, és első látásra kényelmes franciaágy uralta. A szobát dekoráló szövetek
színvilága kifinomult ízlésről tanuskodott. Az ágytakaró buja, mélybordó színe
szinte hívogató volt a nő számára. A nyitott ablak két oldalán könnyű, fehér
vászonfüggöny lengedezett. Izabelben felébredt a művész és gondolatban már
színeket kevert, hogy ezt a látványt néhány ecsetvonással megörökítse. Szinte
sokkolta a felismerés, mert már az idejére sem emlékezett, amikor utoljára
érzett kedvet a festéshez. Kicsit megrázta a fejét, mintha ezzel a gondolatait
és érzéseit is rendezni tudná; és tovább nézelődött.
Az ablak előtt egy kecses, de használható méretű íróasztal
állt, néhány rádobott könyvtől olyan érzést keltve, mintha az imént állt volna
fel onnan valaki. A nő szórakozottan belelapozott a legfelső kötetbe, majd
hagyta a borítót becsukódni. Ujjai már az asztal meleg, barna fáját cirógatták.
A szobában terpeszkedő két fotel stílusa merőben elütött egymástól; a meleg,
szinte folyékonynak ható olívazöld huzat azonban mégis az egységesség érzetét
keltette. Néhány láthatóan sokat használt díszpárna hevert a fotelekben és a
szőnyegre dobva. A falakon képek, finom, elfojtott szexualitást árasztó aktok
lógtak. Izabel egy pillanatra zavarba ejtőnek találta a helyet, és tudata mélyén
egy frivol hang szerelmi fészekként aposztrofálta a szoba hangulatát.
-Ezek is …? – mutatott a festmények felé kérdőn.
-Igen. – válaszolta a férfi némi kihívással a hangjában,
miközben a nőt fürkészte.
Izabel hirtelen feléje fordult és a kezét nyújtotta.
-A nevem Izabel Korda.
-Paul Simon – rázta meg gyengéden a férfi a nő vékony, mégis
erős kezét. –Korda? Ez nem amerikai név ugye?
-Nem. – nevette el magát a nő. –Magyar.
-Ááá… ez igazán érdekes – emelkedett meg a férfi szemöldöke.
Ez talán egy jel, hogy mégiscsak ennek a nőnek adja ki a szobát – gondolta,
ahogy eszébe jutott a jó öreg Thomas. Olyan nagyon hiányzott, és az utóbbi
időben oly sokszor gondolt rá. Talán ő maga vonzotta be ezt a nőt, aki azonos
gyökerekkel rendelkezhet, mint öreg barátja és mentora. Talán éppen ő küldte az
útjába a honfitársát, hogy rajta keresztül megmutassa neki az utat, amire
magától nem képes rálelni. Bár sosem hitt az ezotériában, ez a gondolat
valahogy mégis kedvesnek tűnt előtte.
-Szóval magyar?
-Gond? – kérdezett vissza Izabel.
-Nem. – mosolyodott el a férfi. –Csak ismertem régen egy
magyart, aki megtisztelt azzal, hogy megajándékozott a barátságával – mondta
újra az emlékeibe révedve. –Rendben. – szólalt meg hirtelen.
-Tessék? – kérdezett vissza meglepetten a nő.
-Mondom rendben, kiadom magának a szobát. Lehet, hogy
megbánom, de ez legyen az én bajom. Már úgyis kezdem megszokni, hogy mostanában
a rossz döntések sorát hozom. – húzta el a száját a férfi.
-Ó, köszönöm! Meglátja, nem fogja megbánni. Nem fogom
zavarni a köreit, ígérem. Mikor költözhetek? – kérdezte a nő izgalomtól csillogó szemekkel.
-Akár most. – tárta szét a kezeit a férfi és nem tudta
megállni, hogy ne mosolyodjon el a nő lelkesedését látva.
Izabel gyors mozdulattal elkapta a férfi karját és
megrázta. –Megegyeztünk. – mondta halkan, de magabiztosan.
Paul csak nevetett és hirtelen úgy érezte, Izabel nem is
egy középkorú nő, hanem sokkal fiatalabb, aki boldog és felvillanyozódott, mert
megkapta, amit akart. Egy pillanatra elöntötte ennek az érzésnek az emléke és
szinte irigységet érzett. És valami halvány hálát, amiért ez az ismeretlen nő
képes volt a már fájóan rátapadó közömbösségből kirángatni egyetlen mosolyával.
Izabel csak most nézte meg alaposabban a férfit.
Fiatal volt, csak néhány évvel idősebb Olivérnél, és talán még kinézetre is
hasonló. Magas, nyúlánk, vékony. A kezei, mert először mindig erre figyelt,
férfi létére szinte gyönyörűek voltak. A hosszú vékony ujjak egy érzékeny
művészkéz ujjai voltak, és a szép formájú körmök most kék festéktől
tarkállottak. A haját régen láthatta fodrász, lenőtt és fésületlenül meredezett
szerteszét, mint aki éppen most kelt ki az ágyból.
A hosszú lábakon megfeszülő festékes farmert egy jobb időket
megélt, kinyúlt fekete póló egészítette ki, amelynek nyaka már kirojtosodott a
sok mosástól, de néhány festékpöttyöt még így is megőrzött örökre. Házigazdája
mezítláb toporgott mellette. Igazi bohém kinézete volt, egy olyan férfi állt
előtte, aki magasból tesz a világra, az elvárásokra. A nő számára ez az egyik
legszimpatikusabb vonás volt a férje vonalassága után. Róbert pont az
ellenkezője volt ennek a fiatalembernek már az ismeretségük elején is. Mindenki
másnak tudott bókolni, csak neki nem. Talán csak az esküvőjüket megelőző rövid időszakban,
de már abban sem volt biztos. A férje
számára nem létezett más, csak fekete és fehér, igen és nem; Izabel pedig
pontosan emiatt menekült el abból a világból.
Eufórikus öröm járta át a testét, ha arra gondolt, hogy
micsoda szerencséje van, amiért ez a fiatal srác végül csak kiadta neki a szobát. Teste
és lelke egyaránt fáradtan vágyott már egy barátságos zugra, ahol erőt
gyűjthet. Amióta ebbe a házba belépett, úgy érezte megérkezett, igazán
megérkezett. Fájdalmas lett volna a beismerés, ha mégsincs igaza.
Kipakolta egyetlen
bőröndje tartalmát a gardróbba,
amit nevetségesen nagynak érzett a ruhái
mennyiségéhez képest. Mire végzett, ráébredt, hogy éhes. A kávézóban elmajszolt
hamburger volt hosszú ideje az egyetlen táplálék, amit magához vett. Kezébe
szorította a férfitól kapott kulcsot és bekopogott hozzá.
-Ne haragudjon, meg tudná mondani, merre induljak el,
mert vásárolni szeretnék valami ennivalót? Ha bármire szüksége van, szívesen
hozok magának is.
A férfi éppen pólót cserélt, a fehér színtől talán kicsit vidámabbnak tűnt; és a mozdulatban megdermedve egy pillanatra elgondolkodott.
-Tegnap vásároltam, a fridzsiderben van ez-az. Nézzen
körül és nyugodtan használja fel, amit talál. Cserébe elfogadom, ha megkínál
engem is, mert a szakácstudományomtól akár éhen is halhatnék. Aztán holnap
elmegyünk együtt és megmutatom magának a környéket, hogy hol érdemes vásárolni.
Izabel egy pillanatra zavartan hallgatott, majd egy
könnyednek szánt mosollyal válaszolt:
-Rendben, akkor szétnézek a konyhában. Majd szólok, ha
tálalva van.
Tulajdonképpen örült, hogy használhatta Paul konyháját
és konyhai eszközeit, hiszen a hirdetésben csak a szobáról volt szó. Eredetileg
arra gondolt, hogy majd a szobája sarkában alakít ki egy kis teakonyhát, hogy
elláthassa magát, de most még nem lett volna elég pénze a szükséges dolgokat megvenni.
Ha viszont a jövőben is használhatja a konyhát, cserébe szívesen főzne a
férfira. Erről majd mindenképpen beszélni akart vele vacsora közben.
Első lépésként kivett egy teafiltert és egy gőzölgő
vízzel teli bögrébe dobta. A tea mindig megnyugtatta. Vasárnap volt és
örült, hogy így van ideje a pihenésre, mielőtt nyakába venné a környéket,
hogy hátha sikerül egy állást kapnia a közelben, mivel kocsira még jó ideig nem
is gondolhatott. A hűtőben csirkemellet talált és paprikát, paradicsomot. Az
apróra vágott húshoz keverte a zöldségeket és fűszereket keresett, amikkel
kicsit megbolondíthatja. Amíg a hús puhult, az ablak kiugrójába kuporodott a
belső párkányra, ami puha párnákkal volt teleszórva. Ez az otthonosság újra és
újra melegséggel töltötte el a szívét. A kert nagy része és a medence jól
látható volt innen. Egy nagy fa árnyékában Paul üldögélt és
elmélyülten olvasott . A férfi lehajtott, koncentráló fejéről Oliver jutott eszébe. Mióta ezt a züllött életet élte,
nem nagyon látott könyvet a kezében. Pedig
okos, jóeszű kisgyerek volt. És valaha imádta
Izabelt. Mennyit játszottak, nevettek együtt. Az emlékezéstől könnybe lábadt
a szeme.
A nő gondolt egyet. Készített egy másik teát is, majd
öntött hozzá egy kis tejszínt és a két gőzölgő bögrével a kezében elindult a
kertbe a férfi felé.
-Gondoltam, jól esne magának is - nyújtotta a
meglepett férfi felé a teát. Paul a
csészébe pillantott és felhúzta a szemöldökét.
-Honnan tudta, hogy így szeretem?
Izabel megrántotta a vállát és elmosolyodott.
-A hűtőben láttam, hogy van tejszín, gondoltam, talán
ezért lehet. Nem baj, hogy magamat is kiszolgáltam?
-Nem, dehogy, nyugodtan. Talán nekem kellett volna,
hogy eszembe jusson, de látja, nem vagyok egy házias, vendéglátó tipus.- nevetett
bocsánatkérően a férfi.
Izabel a férfi melletti székre ült, kinyújtóztatta
meztelen lábait. Csendben ültek egymás mellett és mind a ketten a gondolataikba
mélyedve kortyolták a forró teát.
4 megjegyzés:
Óóóó érdekes, érdekes :D
Tetszik ez a bohém srác, (képzeletünkben csak Rob) :D
igazándiból az is tök jó hogy Izabell egy "komoly", érett nő. Így csak még izgalmasabb, érdekesebb lesz a dolog, ha majd már a szerelem is alakulni fog köztük. Különben sem lenne jó, ha a századik ugyanolyan séma szerint megírt történetet olvasnánk.
Bár számomra zavaró hogy Iza "volt" férjét Róbertnek hívják, de mindegy :DDD
várom a következőt :)
puszi.
Hát megint nem csalódtam benned. ;)Jobbnál jobb leírások, és párbeszédek sorakoznak. Szinte pereg a film előttem, ahogy olvaslak.
A karakterek is egyre többet mutatnak meg magukból, kezdenek a szívemhez nőni.
A képek szenzációsak, olyan mintha direkt ide akarták volna őket fényképezni. XDDDD
A heti 3 friss nekem is tetszene természetesen, ha tudod hozni őket időben, szívesen látom.
Pusza! A jobb kezednek is Kezit csókolom! ;)
Evcu a Róbert egy kis polgárpukkasztás céljából lett a férj neve ! XD
A Kordat ne is kerdezzem ;) / polg.pukk.
Szoval az anyja lehetne?! :o erdekes, erdekes....
XDDDDDDDD
Egyebkent meg tokeletesen magavalragado!
Megjegyzés küldése