A menedék 18.

Cara megmoccant és ezzel Robert is kiszakadt a gondolatait fogságban tartó kérdésekből. Csak egyetlen egynek maradt helye:

-Szia! Én úgy döntöttem, hogy ma még maradok, mert nem tudom, te meddig leszel még a városban, de most úgysincs otthon semmi sürgős dolgom, úgyhogy eltölthetnénk itt pár napot, hm?

-Jó reggelt! – mosolyodott el Cara. –Hát, a munkámmal tulajdonképpen végeztem. Otthon engem sem vár még új feladat, úgyhogy akár... de akkor keressünk valami szállást, mert ma ki kell költözzek a szobámból, és nem akarom, hogy...

-Mit nem akarsz kincsem? Én csak akkor költözöm el innen, ha ezt az ágyat is vihetem. Még az is megfordult a fejemben, hogy megkérdezem a szálloda igazgatóját, nem vásárolhatnám-e meg. Végül is, azt mondják, van az a pénz, amiért bármi eladó. Ha nem, akkor meg nem is kérdés, hogy itt maradunk, és élvezzük, amíg csak lehet. 

-Bolond vagy Robert! – nevette el magát Cara..

-Az biztos, bolondulok érted! – húzta végig az orrát a férfi a nő álommeleg mellén, amin még tisztán érezhető volt az eper illata. –Ha már úgysem alszunk, lenne egy remek ötletem – mormolta a nő szájába csók közben.

-Sejtem, mi lehet az. – kuncogott Cara, ahogy a férfi felizgult testéhez feszítette magát.

-És mekkorát tévednél kicsim – kacsintott rá a férfi. –Arra gondoltam, öltözzünk fel és keressünk egy partszakaszt, ahol a tengerbe lógathatjuk a lábunkat. Persze, nem itt az ablak alatti lagúnára gondolok. Te jobban ismered ezt a várost, biztos van valami ötleted. Elsétálunk, kicsit üldögélünk valahol, ahol senkinek nem szúrunk szemet, aztán iszunk valahol egy kávét, bekapunk valami reggelit, visszajövünk, fürdünk egy nagyot, utána pedig kipihenjük ezt a rengeteg mindent, hm? 

Cara a még mindig földön heverő ruhájára pislogott.

-Hát, először is el kéne ugrani hozzám, hogy felvehessek valamit, mert estélyiben mégsem csatangolhatok a tengerparton, de részemről rendben. Uramisten, mit fognak gondolni, ha ebben a gyűrött rongyban leballagok a recepcióra.

-Azt, hogy egy szenvedélyes éjszakát töltöttél egy végtelenül figyelmetlen pasival, akinek nem volt gondja erre a szabászati műremekre, mert csakis a testedre tudott figyelni. De ha zavar, hogy kicsit tényleg megszenvedte az elmúlt órákat, akkor vedd fel a melegítőmet, amíg átmegyünk hozzád. Néhány perc múlva nevetve hanyatlottak vissza az ágyra.

-Robert, én ezt a nadrágot elhagyom útközben. Nem is értem, rólad hogy nem esik le, ebben nincs is gumi.

-Nem szeretem a gumit – kacsintott rá a férfi, aztán itt a gondolat el is halt... -anyám, már megint elfelejtettem!

-Hát, csodálom is, hogy nem szaladgál a nagyvilágban néhány kisRob a feledékenységednek köszönhetően, de most védve voltál hercegem, mert reménykedtem benne, hogy összefutunk, és Én gondoskodtam a biztonságos szexről – vigyorgott rá a lány. A férfi arcán egy megkönnyebbült mosoly suhant át.

-Igazából azt akartam mondani, hogy ebben a nadrágban tulajdonképpen egy pertli volt, csak fogalmam sincs, hova lett belőle, de van egy ötletem... a nyakkendőmnek már úgyis annyi, majd azzal felkötjük – nézett körül és a csúffá tett kravátlit leoldotta az ágy oszlopáról. Ahogy megkötötte a lány derekán, végül magához húzta vele és forrón megcsókolta.

-Úgy nézel ki, mint egy kis lelenc, de még így is gyönyörű vagy! De a lábadra nem tudok mit adni, mert alighanem egy evezőt kéne kölcsönkérnünk a gondolásoktól hozzá, akkora lenne rád az edzőcipőm. És ezzel az ezüst nyaktörő szandállal már tényleg idétlenül néznél ki, úgyhogy ... – és tanácstalanul rántott egyet a vállán.

-Semmi baj, majd mezítláb megyek. Csak ez a ruha... baj lenne, ha itt hagynám nálad? Majd hozok hozzá egy ruhás zsákot, de nem akarom, hogy... tudod, a portások...

-Életem, ha ebben a cuccban és mezítláb látnak, és nem jönnek rá, hogy mi az ábra, akkor akár nyugdíjba is mehetnek, de emiatt ne izgasd magad! A ruha marad, mi meg induljunk, mielőtt felébrednek az első turisták! Azzal kikormányozta a még mindig nevetgélő lányt az ajtón.

Salvatore, az éjszakai portás udvariasan köszöntötte őket, miközben a kulcsot a fakkba helyezte.  Amikor kiléptek az ajtón, felemelte a telefont. –Elindultak.

*

Cara minden büszkeségét összeszedve fordult Sandrohoz, hogy elkérje a szobája kulcsát. A férfinak arcizma sem rezdült. Odafent gyorsan farmerbe bújt és egy könnyű vászoncipőbe, aztán egy pulóvert felmarkolva kezét Robertébe fűzve az ajtó felé húzta.

-Tudsz hajót vezetni?

-Hajót? Motorcsónakot talán, mert egy forgatáson már megtanítottak, de nem tudom – rántott egyet bizonytalanul a vállán. –Azt azért nem állítanám, hogy magabiztos hajós lennék.

-Na, nem baj, nekem még talán megy, aztán ketten együtt majdcsak boldogulunk, gyere!

Cara a szállodából kilépve a gondolakikötőhöz indult. Egy idős férfi pakolászott az állomáson, aki Carát meglátva mosolyra húzta a száját.

-Bon Giorno, Signorina Cara! De régen láttam!

-Bon Giorno, Carlo! Bizony, régen volt már! Megvan még a hajója?

-A kis motoros? Persze. Ma is azzal jöttem. Öreg már, mint én, de megbízható... mint én – nevetett az öreg. –Szükségük lenne rá?

-Ha nélkülözni tudná, szívesen kibérelnénk néhány órára.

-Ugyan már, bérelni, vigyék csak! Estig csak visszaérnek, igaz? Addig meg remélem, nem lesz másra szükségem, csak erre a gyönyörűségre - paskolta meg a mesteri orrdíszű gondolát maga mellett.

Cara Robertra nevetett, és már be is pattant a kis motorcsónakba, ami inkább tűnt lélekvesztőnek, mint biztonságos hajónak a széles lagúnán. A férfi kicsit bizonytalanul ugyan, de beletörődően követte. Arra aztán nem panaszkodhat, hogy Cara mellett unalmas lenne az élet.

*

Cara meglepően magabiztosan vezette a kis csónakot. Évekkel ezelőtt gyakorlott hajósnak számított, de azóta sem ült motorcsónakba. Néptelen kis sikátorok vízén siklottak kifelé a városból a homokpadok felé. A távolban a várost védelmező kőgát sziluettje látszott, de ha a másik irányba néztek, a végtelen tenger ringott előttük. Levették a cipőjüket és a nadrág számát felhajtva a sekély vízben kiszálltak a kis csónakból és a szárazra húzták. 

-Kár, hogy nem hoztunk magunkkal ennivalót! – sóhajtott Robert, amikor Cara ölébe hajtott feje alatt megkordult a gyomra. –Tegnap a partin se nagyon ettem, utána meg csak az a kis gyümölcs volt ugyebár... – vigyorgott Carára, aki az emlékezéstől bíborszínt öltött.

-Akkor induljunk vissza! – mozdult a lány, de Robert visszahúzta.

-Ne, nem kell! Itt olyan jó! Csak mi ketten, meg a sirályok – intett a hajóra telepedő tollas felé. –És ötletem is lenne, amitől biztos elfelejtkeznék arról, hogy legszívesebben felfalnálak – szikrázott fel a szürke szem és a következő pillanatban Cara már a hátán feküdt a hűvös homokon. 

-Nem foglak levetkőztetni, mert megfáznánk, de egyszerűen éreznem kell, hogy itt vagy velem – mormolta Robert a lány fülébe, ahogy ujjai utat találtak a melegítőfelső alatt. Ajka lágyan kutatta Cara ajkait, aki nem sokat tétovázott, ugyanolyan kíváncsian derítette fel a férfi testét a póló alatt.

Később újra csónakba szálltak és Cara Torcello felé vette az irányt. A kora reggeli ébredező természet valami szelíd melankóliával hatott át mindent, a nádasokat, apró szigeteket, amelyek mellett elcsorogtak. A párás levegő és a lagúna opálos vizének találkozásánál egyszer csak ott magasodott előttük Torcello, a lassan feledésbe merülő valamikori központ, ami Cara diplomamunkájának központi témáját adta.

Az apró szigetek sorsát a feltörekvő Velence maga pecsételte meg. Muránó kikötőből az üvegfúvó iparosok városa lett, Burano halászfalu, Torcello pedig, a legősibb és leghatalmasabb mind között, egyszerűen eltűnt, ahogy az öregek kihaltak, a fiatalok pedig Rialto szigeteire költöztek át. Torcello látni engedi mindazt, amit Velence még ügyesen leplez, az időnek való kiszolgáltatottságot, a lassú és biztos pusztulást. De Torcello azzal, hogy eltűntek házai, piacterei, palazzói, újra szigetté változhatott. Velence túlságosan mesterséges alkotás ahhoz, hogy az elmúlással természetté változhasson, ezért kell minden erővel a megmentésén fáradozni – magyarázott Cara, és  Robert szinte itta a szavait. Annyi szenvedély lapult meg önjelölt idegenvezetője mondataiban, hogy akaratlanul is összeszorult a szíve a gondolatra, hogy ez a temérdek csoda, amit a szemével egyelőre felmérni sem tud, egyszer csak eltűnjön, és semmivé váljon. És vele együtt azok a csodás emlékek, amik őt magát is most már ehhez a városhoz kötik. 

Közben a lány kikötött az apró lagúnában egy kis ristorante előtt.

-Ez a Ponte del Diavolo, az Ördög hídja – mutaott a felettük átívelő korlát nélküli kis hídra. –Egész Velencében összesen csak három ilyen korlát nélküli híd található, de talán ez a leghíresebb.  Na, gyere, megreggelizünk, aztán lassan visszavisszük Carlonak a csónakot, mielőtt megijed, hogy elsüllyesztettem a bárkáját.