A menedék 30.

Dr. Jonas elégedetten simogatta Molly bundáját. -Biztosan jó anya voltál szépségem, azért vagy ilyen megviselt. Aztán Cara felé fordult. -De én senkit nem ismerek a környéken, akinek ilyen kutyája lett volna, úgyhogy vagy egy kiránduló családtól szökött meg, vagy a volt gazdái untak rá, és kirakták az út mellett. Mindenesetre chip sincs a bőre alá ültetve, hogy beazonosíthassuk. Ha megteheti, hogy megtartsa, egy igazi társra tesz szert, kedvesem.

Cara mosolyogva cirógatta a kutya bársonyos pofáját.

-Hát, akkor dr.Jonas, kapjon meg Molly mindent, amire egy társnak szüksége van. Chippet, védőoltást, vitaminokat és orvosi kiskönyvet. Aztán ha ő is akarja, ráadásnak megkaphat engem. Aztán majd együtt kitaláljuk, hogyan legyen a továbbiakban.

Nem sokkal később kutyaeledellel és néhány játékkal felpakolva már a szobája ajtaját próbálta Cara kinyitni, amikor a háta mögött a tulajdonos hangja szólalt meg.

-Ms.Hamilton, ne haragudjon, hogy csak most szólok, de tulajdonképpen kutyát nem lehet itt tartani. Az első éjszaka vészhelyzet volt, én is megértettem, de ha ellenőrzést tartanak, és őt itt találják, az az engedélyembe kerülhet. Sajnálom, de arra kell kérjem, keressen másik szállást, ha a kutya Önnel marad!

Cara megértően bólintott. Aztán jobb ötlete nem lévén, pórázra kötötte Mollyt és elballagott vele Mira kávézójához, hátha a nő tud valakit, akihez kutyával is beköltözhet. Mira tanácstalanul rázta a fejét, aztán a férjének eszébe jutott, hogy a McGregor házat nemrégiben eladták és talán az új tulajdonos befogadja őket. Az egy igazi paradicsom lenne Mollynak.

Cara reménykedve ültette be Mollyt a kocsiba, hogy azonnal a házhoz hajtson. Joe lerajzolta az útvonalat egy papírlapra, aztán sok szerencsét kívánva integetett utána. Cara a városból kiérve egyre inkább elbizonytalanodva követte a papír útmutatásait. Az út kísértetiesen arrafelé kanyargott, ahol annak idején Robert bérelt házat. Márpedig az a ház túl sok keserédes emléket ébresztene. Aztán Mollyra nézett, aki gyakorlott utazóként ült mellette az ülésen. Nem teheti meg vele, hogy ilyen hamar feladja a szálláskeresést. Ha ez a hely nem felel meg, akkor a várostól távolabb keresnek, vagy végszükség esetén egy egész házat kell kibéreljen, ami viszont rohamtempóban apasztaná le a tartalékait, úgyhogy inkább félreteszi az érzelgősségét és megnézi ezt a birtokot. Hátha akad hely két törött szívnek a gyógyulás idejére.

Joe térképe pontosan a korábban Robert által bérelt ranchra vezetett. Megállt a ház előtt, és körülnézett. Itt mintha megállt volna az idő. A ház mellett egy hasonló ócska tragacs állt, mint az övé. Hát, az illetőt aligha veti fel a pénz, talán örülni fog, ha bérlőket fogadhat be. Mollyt a kocsiban hagyta és az ajtóhoz lépett, hogy bekopogjon. Amíg várt, szeme az ajtó feletti feliratra siklott. „Menedék” A megérzés a másodperc tört része alatt vált benne bizonyossággá, Robert vette meg a házat!

Már éppen vissza akart rohanni a kocsihoz, amikor az ajtó kitárult és egy barátságos, idős férfi nézett rá kíváncsian.

-Bocsásson meg, azért zavarom, mert a városban azt mondták, talán itt bérelhetek egy szobát. Van egy kutyám, és a motelben nem maradhatunk, úgyhogy…

A férfi elmosolyodott, és elnézett mellette a kocsi irányába.

-Nagyon szép kutya. Engedje ki, vajon neki tetszik-e a környék?! Aztán jöjjön, szétnézünk, hogy milyen szobát találunk, ami mindkettőjüknek megfelel.

-Nagyon köszönöm, Mr…. ? – nézett a férfira kicsit zavartan Cara. Oh, elnézést, én be sem mutatkoztam. Cara Hamilton vagyok, és ő ott Molly.

-No, jöjjön Cara Hamilton, és hozza Mollyt is, aztán lássuk azt a szobát! – válaszolt a férfi. –Egyébként Richard vagyok. A feleségem nemsokára itt lesz. A fiúnk nemrég ment el érte Billingsbe a reptérre, de egy óra múlva itt kell legyenek.

Cara kíváncsian lépett beljebb. A ház nem egészen úgy nézett ki, ahogy az emlékeiben élt, és ez egy kicsit segített, hogy leküzdje az elfogódottságát. Egy alapos takarításon és némi átalakításon ment keresztül. A berendezést pedig szinte teljesen kicserélték. Nem volt ugyan hivalkodó, sőt a házhoz illett, de valahogy mégis szinte luxusnak érződött a régi kopott bútorok után.

A férfi egy kifejezetten tágas szobába vezette, amelyben kandalló és egy hatalmas franciaágy terpeszkedett a gerendák alatt. –Még nincs egészen kész a berendezés, de a hálószobák már készen vannak. Aztán ha asszony is lesz a háznál, akkor majd sorra kerül a konyha is – kacsintott rá vidáman a férfi. Cara némi szomorúsággal gondolt rá, hogy ez a kedves idős pár milyen jól fogja érezni magát ebben a házban, Robert pedig kereshet magának másik menedéket.

-A bejárat fölött az a kis tábla… melyiküknek jutott eszébe így hívni ezt a helyet? – kérdezte halkan.

-Nekem. – szólalt meg a háta mögött egy hang, amit bárhol, bármikor felismert volna, de amelynek hallatán most minden ereje elhagyta. Képtelen volt megfordulni, amikor pedig végre megtette, szomorúan látta, hogy Mollyt ugyanúgy pillanatok alatt meghódította a pasas, mint őt. A kezei között tekeregve élvezte a simogatást.

-Hát te? Hogyhogy ilyen gyorsan visszaértél? – nézett rá az idősebb férfi Robertre, aki le sem vette a szemét a nőről.

-A városban Joe-tól hallottam, hogy valaki szobát akar bérelni itt egy kutyával, ezért aztán felhívtam a repteret, hogy anyát ültessék be egy taxiba, de nem akartam lemaradni a bérlőről. Cara! Kicsi a világ! Álmomban sem gondoltam volna, hogy éppen itt fogunk találkozni. A minap akkor téged láttalak az út mellett, csak a kutya miatt nem gondoltam, hogy … tényleg, ki ő?

-Mollynak hívják, és nagyon kedves jószág. – válaszolt Cara helyett a Richárd nevű férfi. Erről aztán Robert eszébe jutott, hogy bemutassa őket egymásnak.

-Ő az édesapám, Richard Pattinson, ő pedig … hát, ő Cara.

-Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem. Nem egészen értettem ezt a szobabérlési dolgot, ezért vezettem ide Robert szobájába. Fogalmam sem volt, hogy éppen itt fogunk összefutni, de nagyon örülök a találkozásnak. – mosolygott a férfi kedvesen Carára.

-Mr.Pattinson, ne haragudjon, de ez valami félreértés. Én nem tudtam, hogy az Önöké a ház, én tényleg csak egy szobát szerettem volna, ahova Mollyt is vihetem, de ha így állnak a dolgok, akkor én inkább nem is zavarnék tovább. – hebegett Cara és szemével a kijáratot kereste. El kell innen tűnnie minél hamarabb, mert pillanatok kérdése és elbőgi magát. Annyira sokkoló volt Robert szürke szemébe nézni, hogy úgy érezte, az önuralmát már csak nagyon vékony cérnaszál biztosítja. Molly megérezte a nyugtalanságát és mellé állt, mint aki az összetartozásukat akarja jelezni, aztán Cara mellett ő is kifelé indult a szobából. Richard kicsit értetlenül nézett utána, Robert pedig nagyot sóhajtva megnyújtotta a lépteit, hogy még a kocsi előtt utolérje.

-Cara! Maradj itt! Joe mondta, hogy a kutyával nem maradhatsz a motelben, itt meg igazán kényelmesen elfértek. Saját szobád is lehet, és tényleg ez az egész nem kötelez semmire. Ha még holnap is el akarsz menni, akkor keresünk valami jó helyet, ahová őt is viheted – biccentett a kutya felé.

-Robert, nem tudok úgy tenni, mintha nem történt volna köztünk semmi. Ráadásul itt vannak a szüleid is, nem, ez nekem nem fog menni, ne haragudj. Inkább elmegyünk.

-Akkor hagyd itt a kutyát, holnap meg eljössz érte. Éjszakára pedig megint visszahozod. Így nem kell eljönnöd a motelből, és mi sem hozunk zavarba…

-Nem! Molly az én kutyám! Magamhoz vettem, nem fogom az első nehézségnél máris cserben hagyni. Szerinted mit érezne szerencsétlen, ha itt hagynám?

-Hát, ha csak fele annyira rosszul érezné magát, mint én, akkor nagyon odalenne; de ha csak ettől félsz, szerintem jól ellenne velünk. MI szeretjük a kutyákat, nekem is volt srác koromban, úgyhogy természetes lenne, hogy velünk legyen a házban. De komolyan mondtam Cara, maradjatok itt! De tudod mit, menj el a holmidért a motelbe, addig hagyd itt Mollyt, aztán ez alatt az idő alatt kiderül, hogy hogy tűrné a távollétedet, hm?

Cara teljesen elbizonytalanodott. Fel nem foghatta, hogy alakulhattak így a dolgok, pedig hát csak véletlen lehet, hiszen nem mondta ő senkinek, hogy hova megy. Lassan bólintott, aztán a kutya pórázát Robert kezébe nyomta és beült a kocsiba. Molly érdeklődve, de nyugodtan nézett utána. Indított és a visszapillantó tükörben nézte, ahogy Robert és Molly  figyelik a porfelhőn át. A motelhez érve már azon gondolkodott, hogy  Mollynak jó dolga lenne Robertéknál, talán a legjobb lenne, ha vissza sem menne. Aztán elszégyellte magát. Nem hagyhatja rá a kutyát csak úgy! Aztán eszébe jutott Kristen és a profán hasonlattól, hogy ő bezzeg egy gyereket is képes lenne a férfira hagyni, elfogta a nevetés. Ült az ágyán, rázta a nevetés, miközben a keserűségtől folytak a könnyei. Aztán megtörölte az arcát és összepakolta a bőröndjét.

Robert bement Mollyval a házba, aztán lekapcsolta róla a pórázt. A kutya eleinte bizonytalanul üldögélt az előszobában, aztán mellé szegődött és a férfit kísérgette a házban. Richard türelmesen várta, a fia mikor bök ki valamit ez előbbi jelenettel kapcsolatban, de úgy tűnt, Robertnek nincs semmi mondanivalója. Megköszörülte a torkát.

-Fiam, most akkor Cara nem is tudta, hogy itt vagy? Történt köztetek valami? A múltkor még arról beszéltél, hogy ő az a nő, akivel vállalni akarod azt a gyereket. Cara visszalépett?

-Apa! Ez hosszú. Hülyeséget csináltam, Cara ott hagyott Los Angelesben, és Tomtól tudtam meg, hogy idejött, ezért vagyok én itt. Az, hogy ti is éppen most jöttetek, még nem tudom, hogy segíti vagy rontja az esélyeimet arra, hogy valahogy bocsánatot kérjek tőle, úgyhogy most inkább ne akarj tőlem magyarázatot a dolgokra, mert igazából még fogalmam sincs nekem sem.

Richard az állát vakargatva és a nevetését a keze mögé rejtve kérdezte:

-Én csak azt nem értem, Tom miért tudott valamit, amit te nem. Esetleg ők ketten…?

-Jézusom Apa! Dehogyis! Csak Tomnak volt egy ismerőse, aki kiderítette, hogy hova repült Cara. Ó, apa, ígérd meg, hogy nem gyártasz teóriákat, ha Cara visszajön, mert akkor még a minimális esélyem is elszáll, kérlek!

-Hát fiam, harminc éves elmúltál, de olyan dolgaid vannak még mindig, mint kamaszkorodban. Úgyhogy felkötheted a gatyádat, ha tényleg valami nagy marhaságot csináltál. És nyugi, ha anyád megérkezik, pár napra elcsalom a környéket megnézni, addig ti vagy béküljetek ki, vagy szakítsatok, de rendezzétek a soraitokat. Egyelőre meg drukkolj, hogy a leányzó egyáltalán visszajöjjön, mert ha nem, akkor nemcsak egy gyerekkel, de egy kutyával is bővül a család – nézett Mollyra, aki a fejét Robert lábára hajtva éppen lecsukta a szemeit.

A következő percben egy kocsi állt meg a ház előtt.

-Robert Thomas Pattinson! Köszönöm, hogy még elém se jössz, drága fiam! Itt ültök apáddal és nektek teljesen mindegy, hogy én hogy kerülök haza itt a világvégén. De légy nyugodt, a taxiszámla a tied. – aztán Claire meglátta a fia lábán bóbiskoló kutyát és elmosolyodott. Ó, már kutyád is van? Micsoda szépséges állat! Gyere ide kincsem! Ó, micsoda selymes bundád van!

-Na, kész. Anyádat az unokáin kívül egy négylábú tudja még így levenni a lábáról. Nekem nem mond ilyen szépeket. – grimaszolt Richard. 

Hát, apa, a kincsem-en kívül nem is volt annyira hízelgő a többi, úgyhogy ne sajnáld! – vigyorgott Robert, miközben az agya még mindig azon járt, hogy Cara vajon visszajön-e. Mintegy válaszként egy öreg furgon állt meg odakint. Molly azonnal felkapta a fejét az ismerős hangra és máris nyargalt a bejárathoz. Mindenkit megelőzve Claire nyitott ajtót:

-Drágám, a kutyád egy helyes nőnek ugrál éppen a nyakába, azt hiszem a taxiszámlád egy ruhatisztító számlával növekszik.