A menedék 49.

Robert az ajtócsapódásra felkapta a tekintetét, majd egy kissé szorongva lesett az ölében látszólag mélyen alvó kutya fejére. Tudta, hogy Cara balhézni fog, amiért felengedi Mollyt a kanapéra, de hát ki tudott volna azoknak a csodás barna szemeknek ellenállni. A kutya úgy nézett rá, hogy szinte kényelmetlenül érezte magát, amiért egyedül terpeszkedik a puha párnákon. Igazán csak egy picit ült odébb és Molly máris mellette termett, játékosan állon nyalta, aztán elhelyezkedett és a fejét az ölébe hajtotta. Innentől egy kegyetlen, szívtelen gazdának érezte volna magát, ha leparancsolja. És igazából megnyugtató volt a puha bundát simogatva olvasni a könyvet, amit találomra leemelt a polcról. Mert a téma felzaklató volt, és szinte képszerűen peregtek az események a szeme előtt, szóval, kellett Molly bundájának terápiás érintése. A kutyalány sokkal ravaszabb volt annál, mintsem egy lebukást kockáztasson. Az ajtócsapódásra lehuppant a férfi lábához és  a fejét Robert lábán nyugtatva úgy feküdt, mire Cara belépett, mintha az utóbbi fél órát nem odafönt töltötte volna a kanapén.

Cara mosolyogva nézte a békés képet, aztán óvatosan átlépett Molly felett és Robert ölébe fészkelte magát.

-Köszönöm neked! Köszönöm, hogy okosabb vagy nálam, hogy türelmes vagy velem és köszönöm, hogy olyan barátaid vannak, mint Sean Monroe. – a köszönetet egy forró csókkal pecsételte meg, és Robert jó messze dobta a könyvet, hogy ha a köszönet esetleg tettlegességig fajulna, legyen helye kibontakozni. De Cara már fel is pattant és izgatottan gesztikulálva mesélni kezdett. A hadarás lényege az volt, hogy Sean elégedett volt a képekkel és ugyan először volt egy apró félreértés, de aztán kiderült, hogy érdekelné egy kiállítás. Viszont további munkára ösztönözte Carát, aki már ki is találta, hogy hol fog a következő napokban fotózni, és … - és csak mondta és mondta, amíg Robert fel nem emelte a kezét, hogy jelezze, ideje egy kis levegőt vennie.

-Akkor ezt érthetem úgy, hogy a közeljövőben egy puccos megnyitóra kell elkísérjem a gyönyörű partnernőmet, aki nem mellesleg az este sztárja lesz? – nézett rá vigyorogva, és Cara elpirult.

-Te mindig túlzásokba esel életem, de igen, valami ilyesmiről van szó. Persze, ez még nem a közeljövőben lesz, mert addig még rengeteg munkám lesz, de legalább már tudom, hogy mit csináljak, és miért. Ennél több pedig nekem pillanatnyilag nem is kell.

-Hát, azért remélem még én is beleférek a szoros időbeosztásodba – nézett rá fancsali képpel Robert, aki kicsit megijedt ettől a lángolástól.

Cara rákapta a tekintetét és rájött, hogy a férfi máris a mellőzöttségtől tart. Pasi!

-Beleférsz, de még mennyire beleférsz. Mondanám, hogy a modellem is lehetnél, de ez alighanem meghaladná azt a szintet, amit segítőkészen hajlandó lennél megugrani, úgyhogy majd inkább kint az utcán vadászom érdekes témákra. De itthon határozottan szükségem lesz az inspiráló közelségedre.

-Ezt úgy értsem, hogy a hülyeségemmel inspirállak, hogy lelépj itthonról? – nézett rá megbántottan a férfi, de a szája szélén mosoly bujkált, és Cara tudta, hogy ez a játékos szófacsarás már az előjáték része. És ő szeretett játszani!

-Molly drágám, nézd meg, a gazdi kint van-e a teraszon!? – hessentette el a kutyát a férfi mellől és máris a férfi ölébe ült. Hátradöntötte a kanapé támlájához és az ujjaival végigrajzolta az álla ívét, majd a szája vonalát.

-Szeretem, ha itthon vagy velem. Soha, egy pillanatig se képzeld, hogy akár a munkában zavarna a jelenléted. Igaz, néha elvonod a figyelmemet… de nem emlékszem, hogy ezt valaha is rosszallóan szóvá tettem volna. Szeretem, ahogy magadra vonod a figyelmem! A baj csak az, hogy nem is kell hozzá sokat tenned. Elég, ha megjelensz és én el vagyok csábítva. Néha megijedek, hogy ekkora hatalmad van felettem, máskor pedig megrészegít a tudat, hogy én is így hathatok rád. Szeretlek, Robert! – suttogta halkan, aztán hagyta, hogy a nagy stratéga átvegye az irányítást.

Később, sokkal később aztán a fejét rázva jutott eszébe, hogy a nagy stratéga már megint nem gondolt mindenre. Igaz, a szenvedély hevében ő maga sem. Lehet, hogy tényleg a férfinak van igaza, és nem kéne aggodalmaskodnia. De egy gyerek? Pont most, amikor ilyen lehetőség előtt áll? El fog menni a nőgyógyászhoz és valami megoldást keres, mert bármennyire is kísértő a gondolat, az időzítés most igazán nem a legmegfelelőbb.

*

Cara a járda szegélyén ülve hátracsapott baseballsapkájában egynek tűnt a sétányon fotózó turisták közül. Hosszú lábai barnasága árulkodott csak róla, hogy nem néhány napja van csak a városban. A rövid farmersort nem sokat bízott a képzeletre, pont ott kerekedett, ahol kellett és ezzel jó néhány férfiszemet vonzott magára. De ő észre sem vette az érdeklődő tekinteteket, mert a gép keresőjén át témára vadászott a plázs homokján. Így aztán nem látta azokat a sötét és ideges szemeket sem, amik a tevékenységét kísérték.

Alonso Ortega már harmadik napja követte a nőt, aki a tömegben elvegyülve fényképezett. Látszólag egy fotózó turista, de akkor mi a fenét hablatyol időnként a szája előtt futó zsinóron lévő kis mikrofonba? Valakivel tartja a kapcsolatot, ez nyilvánvaló volt a számára,  és sikerült már meglógnia éppen elég rendőrségi razzia elől, hogy gyanakodni kezdjen, nem egy ügynökkel van-e éppen dolga. Átkutathatták, nála ugyan nem találnak drogot, hacsak valakinek fel nem tűnik a farmerját tartó vastag bőröv, amely az adagokat rejtette; és most éppen attól tartott, hogy a nő tanúja lehetett, amikor gyakorlott mozdulattal kiszedett egyet és átadta egy régi kuncsaftjának. Az még hagyján, hogy láthatta, de akár fényképet is készíthetett a dologról, mert ő is pont akkor figyelt fel rá, ahogy a görkorcsolyások kavalkádján át meglátta a megcsillanó objektívet. Tudni akarta, hogy a nő egyedül van-e, és ha ebben biztos lesz, akkor a módját is megtalálja, hogy azokat a fotókat sose lássa senki.

Cara majd minden kattintásnál fűzött valami önkéntelen megjegyzést a képeihez. Régi technika volt ez, amikor még egy személyben volt riporter és fotós. Mire hazaért, szinte készen volt a cikk, csak össze kellett rendeznie a napközbeni gondolatokat. Az apró diktafon összeköttetésben volt a kamerával, amikor fotózott automatikusan bekapcsolt, de egy gomb segítségével akármikor be- vagy kikapcsolhatta. Ma különösen sokszor használta és az akkumulátor már közel volt a lemerüléshez. A sípoló hang legalábbis ezt jelezte. Kivette hát a füléből a fülhallgatót és a blúza zsebében levő kis szerkezetből kihúzta a zsinórt, aztán összecsomózva zsebre gyűrte. A nyakában lógó apró órára nézett és ijedten látta, hogy kicsit elszámolta magát. Ha most azonnal elindul, akkor is késve ér már haza, Robert biztosan nem lesz boldog; és még haza sem tud szólni neki, hogy induljon el nélküle, mert a telefonja is beadta a kulcsot. Sietősen indult a kis utca felé, ahol a kocsiját hagyta, aztán kipörgő kerekekkel indított. Nem is figyelt arra a motorosra, aki egészen hazáig követte.

Robert idegesen, de mégis valamennyire megkönnyebbülve nyomta ki a telefonját, ahogy a ház előtti csikorgó fékezést  meghallotta. A nyitott ajtóban állva teljes gálában várta a szélvészt, aki éppen a kocsiajtóval becsípett táska vállszíját rángatta, miközben odakiabált neki:

-Bocs, hogy késtem, azonnal készen leszek. Ugye, nem késünk sokat?

Most mit mondjon? –Á, dehogy édesem, addig el sem kezdik, amíg oda nem érünk? Mindegy, a lényeg, hogy épen, egészségesen itt van. Aztán majd a vacsora közben megtárgyalják, hogy hol a fenében maradt el ilyen sokáig. Amíg a lány beviharzott mellette, futtában egy csókot dobva, feltűnt neki az utca túloldalán telefonnal fényképező fiatal mexikói férfi. Néhány kattintás után gázt adott és elrobogott a motorjával. Fasza, még egy rajongót is sikerült magával hoznia? Hát, ha nincs szerencséjük, akkor innentől majd futótűzként terjed el a címük és újra kezdetét veszi a háza előtt sátorozók tömege. Remek.

*

Alonso a testvérével a fotókon szereplő házban élőknek nézett éppen utána. Meglepte, hogy az ismert színész ácsorgott az ajtóban. Hm, és egy ilyen pasasnak FBI-os barátnője lenne? Valahogy nehezen tudta volna elképzelni, de nem bízhatott a megérzésében, biztosra kellett mennie. Az életével játszana, ha ez a hosszú combú csaj lebuktatná. A kartell keze egészen biztosan elérne a zárkáig és a vallomása megtétele előtt kicsinálnák, erre akár mérget is mert volna venni. Rodrigo felesége egy nagy csomag magazint pakolt az ajtó mellé, hogy levigyék a kukákhoz. A legfelső borítóján egy ismerős páros mosolygott rá. Nicsak, a cicababa!

A cikkből aztán megtudta, hogy a nőt Cara Hamiltonnak hívják és amellett, hogy ennek a tenyérbemászó képű gringónak a szeretője, mellesleg fotós. Oké, akkor ez a magyarázat a napok óta figyelt kattintgatásra. De mi az istent fotózott a csaj? És vajon a sok ellőtt pillanatkép között ott van-e ő maga is, ahogy az anyagot átadja? Valahogy be kéne jutni a házba és megszerezni a felvételeket! De ehhez tudni kéne, hogy odabent mire számíthatnak. Juanitára siklott a tekintete. Egy jó mexikói házvezetőnőre lenne ezeknek szükségük, meg valakire, aki a kertet gondozza… de basszus, ennyi idejük nincs, Ha a nő átnézi a képeket, gyakorlatilag biztos, hogy kiszúrja a véletlenül elkapott pillanatot. A fotósoknak jó szemük van, ennyit abból a régi angol filmből is megtanult, ami éppen a napokban ment a tévében. Nagyítás volt a címe. Oké, az egy gyilkosság volt, de ki tudja, lehet, hogy ez a nő is amolyan jó kis cserkész, aki azonnal a hatóságokhoz fordul, ha észreveszi a tranzakciót. Be kell jutnia abba a házba! Úgy tűnt, ezek ketten siettek valahova. Talán még nem késő, hogy felnyomja a kéglit és egy kis betörésnek álcázva megkeresse azt az átkozott gépet.

-El kell mennem! – csapott a bátyja vállára, aztán a motorral a tengerpart felé vette az irányt.