A menedék 55.

Robert feküdt a homokon és konkrétan fogalma sem volt róla, mi a franc találhatta el. Az ütés inkább kellemetlen volt, mint fájdalmas, de ettől azért még elvesztette az egyensúlyát, és megtántorodott. Aztán győzött a gravitáció és végül a puha homokon kötött ki. Ami a váratlan hasalástól nem is tűnt annyira puhának. Aztán egy lihegő, nyálas puszi érkezett és fintorogva fordult el a lelkes kutya elől, amelyik képen nyalta. A szemüvege leesett, úgyhogy a felállás után az első dolga volt lehajolni érte és a pulóver aljával lesöpörte róla a homokszemeket. miközben a lelkes ebet igyekezett távol tartani magától. Aztán ráismert. Hiszen ez Bear! A kutyának gyorsabban felismerte, mert egyfolytában körülötte viháncolt.

-Hogy kerülsz ide te kerge vadállat? – vakargatta meg szeretettel a kutya fültövét, aztán körülnézett és a homokban meglátta az élénk sárga frizbít, ami kiütötte. Sean Paul trappolt felé a homokon és már messziről kiabált.

-Ó, istenem, ugye nem esett bajod? Beart egyszerűen nem lehet másként lefárasztani, csak ha ezt a szart dobálom neki, de ebben meg sosem voltam jó, úgyhogy ... – vonta meg a vállát bocsánatkérően.

-Nincs semmi baj, bár először lövésem sem volt, hogy mi a franc talált el. Valószínűleg én is hibás vagyok, mert nem figyeltem. Bear mindig is odavolt ezért a vacakért. Azt hiszem, én szoktattam rá, mert így ő kirohangálta magát, nekem meg nem kellett, és a kertben is meg tudtuk oldani a dolgot. – grimaszolt Robert. –Nem nagyon merészkedtem le vele a strandra, mert féltem, hogy vagy én ütök ki valakit, vagy Bear trappol át valakin, mert játék közben nem figyel semmire. Igaz, máskor sem nagyon. Ha már itt vagy, nincs kedved meginni egy sört? Akkor legalább nem kell egyedül üldögélnem ott a parti büfénél.

Sean beleegyezően bólintott, aztán nemsokára már mind a ketten elégedetten kortyolgatták a jéghideg Heinekent. Bear Robert lábához telepedve lihegett. Beszélgettek a forgatásról, amin Robert dolgozik, és Sean kelletlenül vallotta be, hogy az exe keze egyelőre betart neki a szakmában mindenhol, két ígéretes felkérést vontak vissza rövid időn belül, de sebaj, majd legfeljebb ő marad otthon a gyerekkel. – A hangja gunyorosan keserűen csengett; aztán az órájára nézett.

-Jesszus, már ilyen késő van, megígértem Kristennek, hogy elkísérem a dokihoz, de szerintem már elindul, mire hazaérünk. Bocs, hogy itt hagylak, de mennünk kell – pattant fel. Bear, mintha mi sem történt volna, nyugodtan feküdt tovább.

-Bear, gyere már! – szólt oda türelmetlenül Sean. –Mindig ezt csinálja velem, szarik a fejemre, egyedül játszani hajlandó velem. Nem is tudom, Kris miért ragaszkodik hozzá, mert ő is alig foglalkozik vele. Ha a kicsi megszületik, akkor meg már ideje sem lesz rá. Bocs, tudom, hogy a ti közös kutyátok volt, de ha bármikor vissza szeretnéd kapni, nem hiszem, hogy Kristen ne adná. Akkoriban csak bosszantani akart – utalt a szakításuk idejére.

Robert megsimogatta a kutya fejét. –Na, menj! Majd beszélek a gazdival, hogy néha had legyél nálunk. Mollyval biztosan jól kijönnél. – Bear kelletlenül felállt és Sean után somfordált a kocsihoz.

Robert a szája szélét rágva nézett utánuk. Anyám, ezt hogy fogom Carának beadni? – sóhajtotta elgyötörten, mert sajnálta ezt a kajla ebet, aki az injekciótól megmenekülve talált otthonra náluk, de aztán megérezve a köztük dúló háborúskodást, újra elkanászodott. Visszafordult a víz felé, és egyenesen Cara tekintetével találta szembe magát.

-Szia! – nézett rá Cara bűnbánó arccal, de Robertben Bear távoztával újra felhorgadt a keserűség, ezért aztán csak a száját összeszorítva nézett el a lány mellett a víz felé.

-Beszélünk vagy továbbra is úgy csinálsz, mintha komolyan azt hinnéd, hogy nem akarom, hogy ott legyél velem? - szólalt meg a lány.

-Cara, feladtam, hogy megpróbáljam kitalálni, hogy mit akarsz. Én ott szerettem volna lenni veled és látni a sikeredet, de ha attól félsz, hogy elvonom rólad a figyelmet, akkor nem megyek el. Ennyi. Neked kell megmondanod, hogy mit akarsz, én meg azt fogom tenni. Ennél többet nem tehetek érted. Értem, hogy mitől félsz, de azt hittem, ennél azért több egészséges önbizalmad van. Nehogy már az unalomig ismert képem elvonja a figyelmet a képeidről... ezt te sem gondolhatod komolyan. Ilyen alapon majd te sem jössz el velem a bemutatómra, mert nem akarsz részese lenni a médiacirkusznak. Ezerszer megbeszéltük már, hogy ez az élet ezzel jár, és te megígérted, hogy legalább megpróbálod ezen túl tenni magad. Kettő perc, amíg ajtón belülre kerülünk, onnantól pedig az osztatlan figyelem a tiéd, mert én sem vagyok azért akkora bunkó, hogy magamról beszélgessek másokkal, amikor az este rólad szól. De megmondtam, én el tudom fogadni, hogyha azt kéred, álljak félre. Nem mondom, hogy jól esik, de elfogadom. Más kérdés, hogy a magyarázkodást is meghagyom neked, ha netán valaki mégis rákérdez, hogy a férfi, akivel együtt élsz, miért nem kísért el a nagy alkalomra. De tudod mit, már elegem van, hogy ezt a gittet rágjuk. Fizetek és menjünk haza!

Cara lehajtott fejjel baktatott mellette a homokon. Már ő maga sem tudta, hogy mit mondjon, teljesen érthető, ha Robert félreérti a hallgatását, de sikeresen benavigálta magát ebbe a lehetetlen helyzetbe. Ha most azt mondja, hogy igenis szeretné, ha vele tartana, már az se sülne el jól. Ó, basszus, hogy képtelen normálisan végiggondolni mostanában a dolgokat. Teljesen átvette Robert rossz szokását, hogy első indulatból vág oda mondatokat, amikből csak sértődések félreértések lesznek.

Félve a férfi keze után nyúlt, bekalkulálva, hogy az majd elhúzza a kezét, de Robert összefűzte vele az ujjait és így bandukoltak némán, a gondolataikba merülve a házig. Odabentről már hallatszott Molly ugatása. Megálltak az ajtóban és az üvegen át nézték, ahogy az anyakutya a kölykeit próbálja fegyelmezni, nem sok sikerrel. Robert elengedte a lány kezét és a vállát átölelve magához húzta.

-Lassan gazdákat kéne keríteni ennek a bandának, csak nem tudom, mit fog szólni Molly, ha megint egyedül marad. Bármennyire idegesítik néha, azért szerintem örül a társaságnak.

-Felejtsd el! Tudom, miben mesterkedsz. Nem fogjuk megtartani őket. – nevetett Cara, aztán eszébe jutott Kristen hívása. –Egyébként egynek már biztosan lesz gazdája, Kris hívott, hogy eljönne a héten az egyikért, hogy Bear se legyen egyedül.

-Igen? – nézett rá meglepődve Robert. –Fene tudja, szerintem nem jó ötlet. A parton összefutottam Seannal és ő is mondta, hogy sokszor még Bearhez sincs elég idejük és türelmük. Ha pedig a kicsi megszületik, szerintem még annyi sem lesz. Ha elvinnének egy kölyköt, onnantól egy neveletlen kutya helyett kettő lenne. Azon gondolkodtam, hogy beszélek Krissel, adja vissza a srácot, Mollyval biztosan jól kijönnének. Bear ráadásul ivartalanítva is van, úgyhogy aligha szabadítanak ránk egy csomó játszótéri keveréket. Na mindegy, ha majd jelentkezik, neki is megmondom, hogy gondolja át.

-Már keresett. – kottyantotta el Cara. –Amikor lerakott engem, azonnal téged hívott, csak itthon hagytad a telefonodat.

-Oké, majd visszahívom, de most szabadítsuk ki ezt a hős anyát, mielőtt szétszedik a csemetéi. Őket nézve néha elbizonytalanodom, hogy tényleg nagy családot akarok-e.

Molly boldogan viháncolva rohant le a homokra, de a kicsik előtt Robert még időben becsukta a kaput.

-Hogyisne, aztán ahányan vagytok, annyifelé szaladnátok odalent, mi? – cibálta meg az egyik kis fekete kölyök lelkesen csóváló farkincáját. –Ha Kris nem adná Beart, azért az egyiket mi is megtarthatnánk, nem? – nézett vissza a válla felett Carára, aki már a terasz padlóján ült, ölében néhány kölyökkel. Majd megoldjuk, hogy ki vigyázzon rájuk, amikor utaznunk kell. Az ember általában csak olyankor tanácstalan, amikor a probléma még csak teoretikus. Mihelyst muszáj valamit kitalálni, többnyire a megoldás is is szinte magától értetődővé válik.

-Értékelem az optimizmusodat. – grimaszolt Cara, aztán elnevette magát, ahogy az egyik kölyök állon nyalta. –Már csak azt kéne kitalálnunk, hogy az előbbi nagyívű megállapításodat hogyan alkalmazzuk a saját problémánkra, amin olyan sikeresen összekaptunk.

-Cara, komolyan mondtam. Döntsd el, hogy legyen, aztán megbeszéljük, de ne várd, hogy kitaláljam a gondolataidat, mert ebben a kérdésben láthatóan nem megy ez nekem. – azzal bement, hogy a telefonját megkeresse.

*

Már négy nap telt el a veszekedésük óta, és a megnyitó témáját azóta is kerülték. Cara naponta néhány órát eltöltött a galériában, aztán Sean rendre kidobta, hogy menjen haza, ne ott stresszeljen.  Ilyenkor Robertet otthon vagy a kutyákkal játszva, vagy egy könyvbe mélyedve a teraszon találta.  A megnyitó előtti napon Sean már nem engedett egyetlen változtatást sem, és lényegében még az ajtóból fordította vissza az izgatott művésznőt. Cara vigyorogva tért be az első butikba és nem sokkal később egy egyszerű kis fekete ruhával, valamint egy tűzpiros körömcipővel és övvel távozott. Úgy érezte, ezekkel a darabokkal nem nyúlt mellé, hiszen igazán megfelelőek a késő délutáni megnyitóra egy galériában. Eszébe sem jutott valami földig érő csodát választani, végül is ez nem egy vörös szőnyeg, itt a képeknek kell érvényesülniük, nem neki. A sikeres vásárlástól elégedetten dudorászva nyitott be a házba, ahol meglepő csend fogadta. A haját meglebbentő huzatból ítélve Robert a kutyákkal a teraszon lehet – gondolta és a szatyrokat az előtérben a padra téve arrafelé vette az irányt. Odakint női nevetés és izgatott vinnyogás keveredett Robert hahotájával. Kristen! Basszus, csak eljött, és persze olyankor, amikor ő éppen nincs itthon. Mosolyt erőltetett az arcára és kilépett a teraszra.

Kristen meglepett pillantással, Robert egy villanásnyi zavar után széles mosollyal üdvözölte.

-Ilyen hamar hazaértél? – pattant fel a földről, ahol eddig a kölykökkel hancúroztak.

-Sean már nem engedett semmihez hozzányúlni, úgyhogy elugrottam venni valami ruhát, aztán jöttem, hogy valamivel eltereld a figyelmem, hogy ne a holnap estén kattogjon folyamatosan az agyam.

-Jö ötlet! – kacsintott rá a férfi. Kristen nehézkesen felállt, aztán búcsúzkodni kezdett.

-Akkor nem is zavarok. Majd meséljetek, hogy sikerült a kiállítás, oké? Inkább nem mennék oda, ne az legyen a téma, mekkora pocakom van, ahelyett, hogy a kiállításról írnának – tette hozzá Cara számára teljesen meglepő beleérzéssel. Ettől aztán ő is sokkal barátságosabbá vált.

-Ne szaladj el! Hiszen végre összebarátkozhatsz a kicsikkel. Tényleg, sikerült már választanod, persze tudom, ehhez idő kell...? – nézett a kutyákra és ekkor vette csak észre, hogy az egyik világos kölyök nyakában egy kék szalag van, amire korábbról nem emlékezett.

-Ó, mi már összebarátkoztunk. Egész héten barátkoztunk, úgyhogy Bernie lesz, aki majd hazajön velem, ha betöltötte a nyolcadik hetet – mutatott a kék szalagos kis viháncra.

Cara fejében csak egyetlen gondolat zakatolt. Ez a nő egész héten idejárt és Robert egyetlen árva szóval sem említette. Miért?