"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2012. december 7., péntek

A menedék 76.


Nyugodtan telt az éjszaka és ébredés után Cara első tekintete a párnája csücskén szuszogó férfi fejére esett. Milyen kényelmetlen lehet neki! – sóhajtott, ahogy a széken ülve előredőlő Robertet nézte. A hosszú lábait a szék alatt szinte összegubancolta. Ha most fel kellene pattannia, valószínűleg teljesen el lennének macskásodva azok is. Szeretettel simogatta meg, ujjaival beletúrt a kócos fürtökbe, mire a férfi álmos szemekkel ránézett.
-Hogy aludtál? Eleinte azt hittem, ezektől a pittyegő szerkentyűktől el sem fogok tudni aludni, de ahogy néztem, milyen szabályosan emelkedik-süllyed a melled, lassan elnyomott engem is az álom.
-Szóval, elalszol, ha a mellemet nézed? – kacsintott rá Cara, mire a férfi egy morrantással a szájára hajolt és megcsókolta. A herkentyű a fülük mellett azonnal gyorsabb ritmusban kezdett csipogni.
-Ó basszus, még a végén emiatt fognak itt tartani! – dőlt hátra azonnal Robert. Óvatosan kicsomózta a lábait, aztán felállt és a fürdőszobába ment.

-Használtam a fogkefédet, bocs. – mentegetőzött, amikor végre előkerült. –Neked nem kell kimenned? – nézett Carára, aki a testén kígyózó rengeteg vezetékre mutatott.
-Ezekkel aligha ... 
Ebben a percben dr. Rosenfeld lépett be. Rájuk mosolygott, majd a gépből kibukó papírcsíkot kezdte vizsgálni.
-Egyelőre úgy tűnik, izgalomra semmi ok, bár az előbb itt volt valami kiugrás, de az talán az ébredéssel volt összefüggésben.
-Izé... megcsókoltam... – köszörülte meg a torkát Robert, miközben bocsánatkérően nézett az orvosra.
-Hát, szerencsés ember, ha a felesége még így reagál a csókjára – mosolyodott el újra az orvos. –Nézzék, egész éjjel fél órás időközönként automatikusan mérte a készülék a vérnyomását, és egyszer sem volt kiugró az érték. Teljesen szabályos, bár a korábban mérteknél egy kicsit magasabb. Azt hiszem, rendben leszünk, de...
-DE? – nyelt nagyot Robert.

-De szeretném, ha kéthetente jönne kontrollra Cara, és természetesen ha bármi rendelleneset észlel, akkor azonnal. Most úgy látom, talán vaklárma volt, de nem akarom még teljesen elvetni a gondolatot, hogy figyelnünk kell Önre. És most következzen az, amiért tulajdonképpen tegnap felkeresett. Lássuk, a kis pocaklakó megmutatja-e nekünk,. hogy milyen színűre fessék a gyerekszobát! – azzal az ágy mellé húzott egy kerekeken gürdülő asztalt, rajta az ultrahangos készülékkel.  Cara felhúzta a kórház hálóinget és az orvos akkurátusan elkente rajta a zselét, majd bekapcsolta a gépet és pásztázni kezdett vele a lány hasán. A monitoron lassan kirajzolódott egy kivehető kép, az apró gyöngysorra emlékeztető gerinc, az erőteljes ritmusra dobbanó kis szív, a kezek és lábak kusza szövevénye, aztán ahogy az orvos újabb és újabb szögből próbálkozott, valami nyikkanásra emlékeztető hang szakadt ki Carából.
-Vesztettem.

Robert hiába meresztgette a szemét, ő ugyan meg nem mondta volna, hogy a gyereket előről látja, vagy hátulról, felülről vagy alulról. De az orvos és Cara olyan elégedetten nézték a monitor kusza képét, hogy lassan az ő arcán is elomlott a mosoly. Hát, akkor Cara és Molly mellett kiegyenlítődik a nemek aránya. Furcsa érzés volt, hogy a kezdeti szárnyalást, amikor egyáltalán felfogta, hogy gyerekük lesz, ez az apró információ még felül tudta írni. Egy fiú! Húha! Ha lány lett volna, ott elsősorban Cara a minta, de egy fiúnak majd neki kell segítenie eligazodni az életben. Eddig bele sem gondolt, mekkora felelősség lesz ez. Nézte a szinte lüktető képernyőt és észre sem vette, ahogy az első könnycseppek kigördülnek a szeméből.
Cara mosolyogva nézett a férjére, mit szól hozzá, hogy az ő tippje jött be a gyerek nemét illetően. Aztán a vidám mosoly helyét a meghatottság vette át, ahogy az elérzékenyült férfit meglátta. Nem mondott semmit, csak megszorította csendben a férje kezét, aki megfeledkezve mindenről és mindenkiről, hozzáhajolt és lágyan megcsókolta.
Az orvos halkan összepakolta a dolgait, Cara hasára terített egy papírtörlőt, aztán a leleteket magához véve csendesen kiment a szobából.
*
Cara gyors mozdulatokkal öltözködött. Minél hamarabb maga mögött akarta hagyni ezt a kórházi szobát. Robert közben átvette az orvostól a csomagot és a használati utasítást. Az első kontrollig napi rendszerességgel kell ellenőrizniük Cara vérnyomását, és írniuk kell minden apró tünetet, amit csak észlelnek. Cara már most utálta az egészet. Aztán végre elbúcsúztak és egymást átölelve a kocsihoz indultak. A kórház kapuján kilépve megelevenedett a parkoló. Fotósok és riporterek tucatjai vették hirtelen körbe őket és egymást túlkiabálva bombázták őket a kérdéseikkel. Cara ijedten nézett körbe, kezét szinte öntudatlanul, óvón tette maga elé, miközben Robert halkan káromkodva tört utat a kocsihoz.
Eszébe sem jutott, hogy híre megy annak, hogy itt vannak a kórházban; így most teljesen készületlen volt, hogy mit és mennyit osszon meg a kíméletlen hordával. Tisztában volt vele, hogy nem hajthat el egy szó nélkül, de fejében egyetlen épkézláb mondat sem akart összeállni. Jobb ötlete nem lévén, kinyitotta a kocsi ajtaját és legalább Carát beültette, aztán nagy levegőt vett és szembefordult a mikrofonok és kamerák erdejével.
*
Cara a késő délutáni hírekben már viszont is láthatta, ahogy Robert kényszeredetten válaszolgat a riporterek kérdéseire. Igen, gyereket várnak. Igen, nagyon örülnek. Nem, minden rendben van. Ő eközben a szemét lesütve üldögélt a vezető melletti ülésen, mintha nem lenne részese ennek az egész cirkusznak. Hát, ha őszinte akarna lenni, az egész jelenet nem arról árulkodott, hogy micsoda családi boldogság elé néznek. Sokkal inkább, mint két rajtakapott tini. A riporterek is láthatóan elégedetlenek voltak a részleteket mellőző válaszokkal. De a szentségit, mégis mire lettek volna még kíváncsiak? Talán arról kellene mesélniük, hogy hol és mikor, milyen pózzal hozták össze ezt a bébit? Ez végre kielégítené a sajtó örökké éhes munkatársait?
A biztosítékot nála és Robertnél is az a szőkeség verte ki, aki vigyorogva faggatta a férfit, milyen érzés, hogy a volt barátnője és a nagy hirtelen kerített feleség gyors egymásutánban néztek gyermekáldás elé? Csak nem a visszavágás vezette a férfit, hogy hűtlen kedvese után ő is családot alapítson ilyen váratlan gyorsasággal? A kérdést Robert nemes egyszerűséggel válasz nélkül hagyta. Cara csak remélni merte, hogy nem azért, mert nem tudott volna rá a kamerák kereszttüzében őszintén válaszolni.

A másnapi újságok pedig az új szenzáció fényében újra elemezni kezdték a bemutatón hordott ruháját, és Cara közszemlére tett testrészeit, azt firtatva, vajon egy éles szemű megfigyelő már azon az estén mely jelekből ismerhette volna fel a terhessége jeleit. Pszichológusok írtak elemzéseket a még meg sem született bébi lehetséges kamaszkori kilengéseiről, ami egy ilyen sztárcsemetét veszélyeztethet. Az esküvőjükön Caráról készült fotók alapján pedig azt taglalták, vajon terhes volt-e már a nagy napon. Cara a fejét fogta a gondolatra, vaskalapos családja vajon mikor hívja fel telefonon, hogy magyarázatot kérjen, vagy stílusukat ismerve, inkább követeljen tőle a történtekre.
*
Késő este az ágyban fekve csak arra tudott gondolni, hogy a gyermekvárás sokkal bensőségesebb dolog kéne, hogy legyen. Egy titok, amit csak akkor osztanak meg másokkal, amikor ők akarják, vagy amikor már nem titkolhatják tovább. Igazából azt szerette volna, ha egy ideig csak és kizárólag az ő titka marad, de hát ez a dolog már ott megbukott, amikor Robert arra ért haza, hogy a wc-kagylót ölelgeti. Pedig már olyan szépen elképzelte, ahogy apró kis utalásokat, kiscipőt, cumit vagy egy parányi kis ruhácskát csempész a férfi holmija közé, amikor elutazik; vagy ha jobb az időzítés, akkor itthon lepi meg hasonló módon. Aztán kettesben kiélvezték volna a hír minden örömét, izgalmát. Bár, izgalom most is akad bőven.
Végszóra Robert jelent meg az ajtóban az orvostól kapott csomagot szorongatva a kezében.

-Cara, tudom, hogy utálod, de legyünk túl rajta. Megmondta az orvos, hogy vezetned kell a naplót, ha nem akarod, hogy befektessen.
-Tudom. – sóhajtott Cara és kivette a kezéből a vérnyomásmérőt. –Csak éppen azon járt az eszem, hogy jó esetben nem kéne ennyit görcsölnünk azon, hogy babát várok. Most meg ez... – lökte odébb a készüléket... –Robert, én szeretnék elmenni egy másik orvoshoz! Nem tudom neked megmagyarázni, de úgy érzem, dr. Rosenfeld túlaggódja a dolgokat. Nem akarom betegségtudattal tölteni a hátralevő hónapokat. Az agyamra menne, és előbb-utóbb én meg a te agyadra mennék. Én örülni akarok ennek a bébinek, nem félni, hogy mit tehet a testemmel. Valld be, ha most rá akarnálak venni egy kis szexre, nem az lenne-e az első gondolatod, hogy jaj, csak nehogy megártson?! És két nappal ezelőtt eszünkbe sem jutott ilyesmi miatt aggodalmaskodni. Egész nap úgy járkáltál körülöttem, mint akinek egyetlen célja van az életben, hogy ne húzzon fel még véletlenül sem semmivel. Ettől meg már olyan ideges voltam, hogy legszívesebben leugrottam volna a teraszról.

Robert lezöttyent az ágy szélére és akkurátus mozdulatokkal Cara karjára kezdte tekerni a vérnyomásmérő bandázsát.
-Értem, hogy miről beszélsz, de még nincs huszonnégy órája, hogy a jó doki ránk hozta a frászt. Biztos nem azért tette, mert ilyen módon mutatja ki a páciensei iránti nagyrabecsülését. Valamit látott, ami elbizonytalanította és a végére akar járni a dolognak. Egyezzünk meg annyiban, hogy két hétig jó kislány leszel és ha kell, óránként méred és írod az értékeket. Aztán két hét múlva elmegyünk hozzá és ha minden rendben volt ez alatt az idő alatt, akkor meggyőzzük, hogy ne parázza ő sem túl a dolgot. Ha nem hajlik az egyezségre, akkor meg megkérdezünk mást is. Így rendben van? 

-Tulajdonképpen van benne valami perverzen gerjesztő, - simított végig a lány karján gyengéden -  hogy most például megmérjük a vérnyomásodat, aztán én mégiscsak megpróbállak rávenni egy kis ágytornára. Utána pedig újra megmérjük. Legalább tisztában leszek vele, mennyire veszlek igénybe. És pusztán kutatási célból megengedem, hogy te is megmérd az én vérnyomásomat. Határozottan úgy érzem, hogy a jó Rosenfeld doktor tudtán és akaratán kívül remek játékot talált ki nekünk. Sőt, ha az emlékeim nem csalnak, Tom még régebben adott is valamit... várj csak, mindjárt idehozom... – azzal a nappali szekrényének mélyéről előbányászta a Kristennel való szakítása után kapott „segélydobozt”. Az ágyra visszatelepedve kinyitotta, aztán vigyorogva egy nagy marék óvszert markolt ki belőle. –Na, ezekre most tuti nem lesz szükség, de ez... – és a doboz fedelének takarásában kivett valamit - ... nos, ezzel Tom pontosan telibe trafálta a mostani helyzetünket.  Egy fehér fityula volt a kezében, rajta egy vöröskereszt emblémával; egy apró kis rongy, ami alighanem a nővérke szoknyáját volt hivatva jelképezni, valamint egy tekercs égő piros ragasztószalag.
Cara kipirulva nézte a zsibvásárt és a hálóinge pántját hagyta lassan lecsúszni a vállairól. –Ki fog akadni a vérnyomásmérő! – súgta csillogó szemekkel.

2 megjegyzés:

csez írta...

Igen jót moziztam az összegubancolódott lábain, aztán nagyokat sóhajtoztam <3 , majd megijedtem, ahogy lehűtötted a bulvárral a kedélyeket, de minden jó, ha jó a vége ;)
Köszöntem az élményt!
Csók

zsorzsi írta...

Na ez baráti kórházas rész volt ,ezt szerettem ! XD