A menedék 80.

Dr. Rosenfeld körülményesen helyet foglalt az asztala mögött és egy kézmozdulattal hellyel kínálta Robertet is, aki szinte érezte, ahogy az idegességtől hangyák futkosnak a gerince mentén. Csak egyszer legyenek túl ezen az egészen, a jó doktort úgy meg fogja rázni, mint a zárlatos konnektor. Nem igaz, hogy csak ilyen baljóslatú bevezetőkkel tudja előadni a mondandóját.

-Mr. Pattinson. műtét közben kisebb komplikáció adódott, a felesége vérnyomása kritikus mértékben megemelkedett, de sikerült úrrá lennünk a problémán és most gyógyszereket kap, hogy elkerüljük egy görcsös állapot bekövetkeztét. De kényes helyzetben vagyunk, mert ugyanakkor a műtét miatt, trombózis megelőzési céllal vérhigítót is kell adjunk neki. Ez viszont a sebgyógyulást nehezíti. Főként annak fényében, hogy a kicsivel együtt egy miómát is eltávolítottunk a méhéből. A műtét komoly vérveszteséggel járt, de ez tulajdonképpen abszolút átlagos, nagyjából a duplája, mint  egy természetes szülés esetén. És annyiféle gyógyszert adunk neki, hogy fennáll a veszélye az érzéstelenítő szerekkel való káros kölcsönhatásnak. Ilyen a magas vérnyomás is, ami most önmagában is veszélyt jelent. Vérrögök keletkezhetnek a lábban, a medence szerveiben vagy a tüdőben. Folyamatos kontroll alatt kell tartsuk a következő tíz napban. Azért mondom el ezeket Önnek, mert egy sima lefolyású szülés után néhány nappal már hazabocsáthatnánk, de az ő esetében ragaszkodnom kell ahhoz, hogy itt maradjon.

-Nézze doktor úr, ha ez a módja, hogy ne kerüljön veszélybe, akkor mi sem természetesebb, mint hogy addig itt marad a kórházban, amíg Ön szükségesnek látja.

-Köszöm a megértését. Őszinte leszek Önhöz, aggódom a felesége miatt, mert nagyon ritkán fordul elő, hogy valakinél a szülés során alakuljon ki az eklampszia, de úgy tűnik, Cara a kevesek egyike. Nem akarom megkockáztatni, hogy a legextrémebb esetben egy mélyvénás tromboembólia miatt veszítsük el.

-Trombomicsoda? – ráncolta össze a homlokát Robert.

-A mélyvénás trombózis során vérrögök keletkeznek a mélyvénákban. A vérrögök a véralvadással jönnek létre, s teljesen vagy egészben elzárhatják a vér útját. Normális esetben ez egy természetes reakció a sérülésekre, hiszen például ha elvágjuk az ujjunkat és a vérlemezkék nem tennék a dolgukat, s nem zárnák be a „lyukat”, elvéreznénk. Kóros esetben azonban a vér az érrendszeren belül is megalvadhat. Az a trükk ebben, hogy a mélyvénás trombózis csak enyhe gyulladást okoz, emiatt viszont nagyobb az esélye, hogy leszakadhat és sodródik a keringéssel. Aztán amikor a sajátjánál kisebb átmérőjű érszakaszhoz érkezik, megakad és elzárja a vér útját. Ilyenkor alakul ki az embólia. Mivel a láb vénáiban lévő vér a szívbe, majd onnan a tüdőbe kerül, ezért ezek a rögök általában keresztüljutnak a szíven, és a tüdőben zárnak el egy vagy több artériát, tüdőembóliát okozva. Ez pedig ritka esetben akár halálhoz is vezethet.

-Oké doktor, ezt értem, de hát Cara fiatal nő, sportos életet él, mitől alakulhat ki ez az egész éppen nála?

-Nézze, vanak kockázati tényezők, amelyek közül a felesége többnek is megfelel. Az orális fogamzásgátlás az egyik ilyen.

-De hiszen nem is szedett tablettát, amióta ismerem, soha.

-De évekkel korábban igen. És az elmúlt húsz év legnépszerűbb antibébi-tablettáinak csaknem felénél kétszer akkora az embólia kialakulásának kockázata, mint a korábbi készítmények esetében. És ehhez jött most a műtét és az ezzel járó tartós fekvés. Normál esetben a császár után szorgalmazzuk a kismamák mielőbbi lábra állását, de mivel ő a magas vérnyomás miatt veszélyeztetett, szigorúan feküdnie kell. Az ágynyugalom alatt pedig a keringés lelassul, mivel a lábszár izmai nem húzódnak össze, és nem préselik a vért a szív felé. Sajnos a mélyvénás trombózis esetén a tünetek olyan mindennaposak, hogy gyakran csak akkor ismerik fel a bajt, ha már a tüdőembólia következtében fellépő mellkasi fájdalom jelentkezik.  Egy szó mint száz, a feleségét itt állandó megfigyelés alatt tudjuk tartani, és a kicsinek sem árt, ha szakértő kezek pátyolgatják az első hetekben.

-Értem. Nagyon köszönöm doktor Rosenfeld, hogy elmagyarázta nekem ezeket a dolgokat. Majd igyekszem Carának úgy továbbadni, hogy ne essen kétségbe.

-Ebben akár a segítségére is lehetek.

-Köszönöm, de azt hiszem, először megpróbálom én. Ha már így alakult, akkor a magunk módján megpróbálunk ketten megbirkózni a kialakult helyzettel. A pap előtt amúgy is megfogadja az ember, hogy jóban-rosszban. Hát, most itt a lehetőség, hogy betartsuk a fogadalmunkat.

-Jól van, és ha bármilyen kérdésük van, forduljanak hozzá bizalommal! – nyújtott kezet az orvos és kikísérte Robertet.

A három jóbarát úgy ült az orvosi szoba előtt, mint az igazgatói irodába rendelt renitens tanulók az iskolában. Amikor Robert kilépett az ajtón, szinte egyszerre álltak fel.

-Baj van? – kérdezte Tom mindannyiuk nevében.

-Hát, baj még nincs, de hogy ne is legyen, Carát bent tartják még egy jó ideig. Annyi mindent sorolt fel a doki okként, hogy a felét meg sem tudtam jegyezni, de a lényeg, hogy életveszélyes lehet, ha túl korán engedik haza. Úgyhogy nem is kérdés, hogy marad. Csak még azt nem tudom, ő mit fog hozzá szólni.

-Hát, a nővérke azt mondja, ma már nem sokat, mert alszik. – intett fejével Bobby a pult mögött ülő csinos nő irányába, aki mélyen elpirult, ahogy a négy férfi egyszerre nézett az irányába. 

-Akkor gyertek, hazamegyünk, Mollyt úgyis le kell rendeznem, aztán ott is maradhattok és megünnepeljük a lányom születését. Legalább visszafogtok, hogy túl sűrűn akarnám emelgetni az üveget. Holnap tiszta fejjel itt kell lennem, hogy megbeszéljem Carával ezt az egészet.

*

Másnap reggel Robert valóban tiszta fejjel üldögélt a váróban. Úgy látszik, öregszenek, mert egyikük sem nagyon emelgette a sörös üveget. Beszélgettek mindenféléről. Bobby új lemezéről, Tom utolsó filmjéről, az ő kezdődő forgatásáról és Marcus házvásárlási terveiről. Aztán a srácok taxit hívtak és hazamentek, ő meg lement Mollyval a partra. Ültek a sötétben a homokon és Carára gondolt, a kutya pedig az ölébe hajtotta a fejét, mint aki tisztában van vele, hogy milyen nagy szüksége van egy kis vigasztalásra.

Reggel aztán felhívta a szüleit és nagyjából értelmesen és érthetően elmesélte a történteket. Ugyan az anyja egy szóval sem említette, de meg lenne lepve, ha holnap már nem csöngetne be az ajtón. Aztán vett egy nagy levegőt és felhívta Cara szüleit. Nem voltak otthon, így aztán üzenetet hagyott a rögzítőn. Angelináról beszámolt, a kórházi dolgokról nem. Valószínűleg amúgy sem izgatnák magukat túlságosan.

A legnehezebb beszélgetést Jasmine-el folytatta. Most aztán bizonyíthat a nő, hogy megéri a pénzét. Már ha sikerül elintéznie, hogy egy komplett forgatási rendet rúgjanak fel az ő magánéleti problémái miatt. De talán a rendező is belátja, hogy ilyen helyzetben aligha tudná száz százalékosan odatenni magát. Mindenki jobban jár, ha egy kis emberséget tanúsítanak.

Indulás előtt még benyitott a gyerekszobába, ahol minden sárga volt, mint a napfény. Igazi lányszoba lesz ez! – gondolta vidáman, bár eredetileg egy fiúnak szánták. Úgy látszik, valahol a lelkük mélyén ők maguk sem voltak biztosak a végkimenetelben, azért is nem lett kék a dekoráció.

*

Kinyílt Cara ajtaja és a nővér mosolyogva intett neki, hogy bemehet, és Robert fejéből ebben a pillanatban úgy szállt el minden nem ide kapcsolódó gondolat, mint a szellő. Halkan belépett és a sápadt arcra nézett. Kicsit meg is ijedt, mert jobbat, sokkal jobbat várt. De Cara arcán csak valami fásult beletörődés volt. Aztán felnézett és akkor végre valami mosolyszerűség kúszott az arcára.

-Mia baj, kincsem? Fáj? – simított végig a takarón a műtéti terület felett óvatosan.

-Nem. Nem igazán. Csak a gondolatok, azokkal vagyok hadilábon. Annyi minden nyomaszt. Azt hittem, ha meglesz a kicsi, akkor megkönnyebbülök, de én szülni akartam, nem egy műtőben, altatásban passzív résztvevője lenni ennek az egésznek.

-Cara, tudod, hogy nem volt más megoldás. Nem akartak kockáztatni és lehető legveszélytelenebb módot választották, ami az esetedben elképzelhető volt.

-Tudom, csak… csak nehéz feldolgozni, hogy még arra sem voltam képes, hogy megadjam a gyerekemnek a születés természetes módját. Igazából fel sem fogom, hogy már megszületett. Amikor idehozzák a karomba, csak csodálkozom rá, mint egy édes bébire, de nem érzem a kötődést, aminek pedig abban a pillanatban meg kellene születnie, ahogy meglátom, nem? Attól félek, ha terhesnek sem voltam jó, milyen anya leszek így? Nézd meg Reese-t, vidáman forgatott a terhessége alatt, a világon semmi problémája nem volt, aztán a saját lábán ment be a szülőszobába és szinte kipottyantotta Cameront. Én meg még ennyire sem vagyok képes. – biggyedt le a szája széle.

Robert óvatosan leült az ágy szélére és a kezébe fogta a felesége kezét. Óvatosan, hogy a bekötött infúzióhoz ne érjen, megsimogatta.

-Kincsem! Reese-nek ez már a harmadik gyereke, naná, hogy csak úgy kipottyant. Az első szerintem neki sem volt egyszerű. Senkinek sem az. Aki ezt állítja, az legfeljebb csak elfelejtette azokat az órákat. Belejössz te is, mint kiskutya az ugatásba. Erről jut eszembe, Molly nyálas üdvözletét küldi, szerintem egy pillanatig sem tétovázott volna, ha magammal akarom hozni. Nagyon hiányzol neki. És elárulok egy titkot: Madarat lehetne velem fogatni, hogy Angelina megszületett, de igazából még én sem fogtam fel, hogy van egy lányunk. Egyelőre olyan az egész, mintha időnként mutatnának nekem egy csodaszép bébit, aztán visszaviszik annak, akié. Majd ha hazavihetlek titeket, szerintem mind a ketten nagyon hamar rá fogunk jönni, hogy megváltozott az életünk. És erről jut eszembe, hogy mondanom kell valamit.

-Mit? – nézett rá kicsit fásult érdeklődéssel Cara.

-Tegnap este doktor Rosenfeld azt mondta, hogy a műtét közben megugrott a vérnyomásod és nem akar kockáztatni. A gyógyszerezés idejére még itt akar tartani a kórházban. Annál is inkább, mert a császár miatt sokkal magasabb lett a kockázat… ááá, tudtam, hogy nem fogom tudni azt a szakzsargont lenyomni, amit nekem előadott, de egészen biztosan el fogja mondani neked is. Valami olyasmit mondott, hogy a várandóság és szülés környékén több mint százszor nagyobb az esélye a trombózisnak, mint nem terhes állapotban. Még valami rémtörténetet  is mesélt, hogy néha egy kismama rendben lezajlott császármetszés vagy szülés után néhány órán vagy napon belül egyszer csak összeesik és meghal. Az ő praxisában is volt egy ilyen eset, akkor egy második napos császáros kismama hunyt el. Egyedül volt a szobájában, nem figyelték monitorok, segítségkérésre esélye sem volt. Hát, rám mindenesetre rendesen rám hozta a frászt. Azt mondta, hogy a  szülés előtti és utáni néhány nap a legrizikósabb. A terhesség során fokozódik a vér alvadási készsége - ez természetes folyamat. A természet gondoskodik róla, hogy szüléskor kevesebb legyen a vérveszteség. Császármetszésnél gyakoribb, hogy vérrögök alakuljanak ki és esetleg a véráramba kerüljenek. Ráadásul tízszer gyakoribb, mintha simán lezajlott volna a szülés. Már a gyanú felmerülése esetén célszerű mielőbb elkezdeni a vérhígító kezelést, ezzel kevesebbet ártanak, mintha nem kezelnék. Mondott mindenféle statisztikákat, de aztán megnyugtatott, hogy amíg itt vagy, nem lehet baj. És abban a pillanatban, ahogy elmúlt  a veszély, haza fog engedni.

Cara arca először lett igazán érdeklődő.

-Azt akarod mondani, hogy ki tudja meddig nem mehetek haza?

-Cara, ne így fogd fel! Itt vigyáznak rád, otthon meg néha egyedül lennél. Ha a baj olyankor jön, még segítséget sem tudnál hívni, és ott lenne a pici is… nem akarom, hogy bármi bajod, bajotok legyen. Ha akarod, beköltözöm hozzád, de addig fogsz itt maradni, amíg szükséges. Nem akarlak elveszíteni, értsd meg!

Cara felnyúlt és megérintette a férfi arcát.

-Nyugi! Nem veszítesz el! Mostmár itt van Angelina és benne veled leszek én is, bármi történjék.

-Jézusom, Cara! Ne mondj ilyeneket, a hátamon futkos a hideg a baljóslatú szövegedtől. Imádom Angiet, de nekem az anyja is kell. Úgyhogy még csak ne is gondolj rá, hogy bármi baj lehet. Nem lesz! Nem engedem! – lehajolt és megcsókolta Carát. Amikor kiegyenesedett, a homlokát ráncolva figyelte az asszonyt, aki szokatlanul levert volt.Nem sok értelmét látta őt kérdezgetni, mi a baj.

-Mindjárt jövök, megnézem, hogy Angiet áthozhatjuk-e? – kacsintott Carára és kisietett az ajtón.

A nővérpult mögött ülő fiatal lány rajongva nézte a jóképű férfit, ahogy gondterhelten kilép a szobából.

-Mr. Pattinson, dr. Rosenfeld megérkezett, ha beszélni kíván vele, most tudja fogadni.

-Nagyon köszönöm… Agnes – sandított a névtáblára a férfi, aztán egy szomorú mosolyt villantva az orvosi szoba felé vette az irányt. Bekopogott, majd az orvos hangjára benyitott.

-Jó reggelt, doktor Rosenfeld! Szeretnék kérdezni valamit, mert már tegnap is feltűnt, de ma végképp feltűnő volt, hogy Cara mintha nem lenne egészen önmaga. Most született meg a lányunk, aki mindenféle félelmeink ellenére egészséges, de ő mintha nem tudna ennek az egésznek örülni, sőt, megkockáztatom, mintha közömbös lenne a történtekkel szemben. Az sem rázta meg különösebben, hogy itt kell maradjon. De arról beszélt, hogy nem érzi magát anyának, sőt mintha hibáztatná magát amiért nem tudta megadni a gyereknek a természetes születés élményét. Teljességgel zavarosnak tűnt.

-Nos igen. Ez néha előfordul, császármetszéssel szülő nők között egészen magas számban, hogy a váratlan fordulatot nehezebben dolgozzák fel. Gondoljon bele, mielőtt elalszik, egy terhes pocak domborodik az ölében, érzi a benne rugdosó gyermeket, fizikai tünetek produkál az egész helyzet. Aztán felébred és mindez megszűnik, helyette egy kiglancolt, felöltöztetett kisgyereket nyomnak a kezébe, hogy ő a gyermeke. Amikor ehhez a pillanathoz minden nőnek egy szülési máztól szutykos kis emberke képe társul, és igen, valljuk be, nem kevés fájdalom. A megkönnyebbülés és a gyerek felsírása valahol mélyen együttesen indítják be azt a folyamatot, ami abban a rácsodálkozó madonnai mosolyban összegződik. Ezek az élmények a császárosok esetében elmaradnak. Ráadásul a maga felesége még csak nem is epidurális érzéstelenítéssel szült, hogy azonnal láthassa a bébit, hanem mély altatásban. De nyugodjon meg, mihelyst magukra maradnak majd, a mindennapi közvetlen kapcsolat helyére teszi majd a dolgokat. De mindenesetre köszönöm, hogy jelezte ezt az észrevételt, mert akkor talán nem árt, ha egy pszichológus is elbeszélget vele, aki megerősíti, hogy ezektől az érzésektől függetlenül ő igenis egy jó anya. Sajnos, számítani kell rá, hogy a gyógyszerek hatása is lehet ez a tompultság, de azért én is azon a véleményen vagyok, hogy egy szakember segítsége nem árthat.

-Nos, menjünk! Amíg megvizsgálom a feleségét, maga ismerkedjen a lányával!