Dr. Rosenfeld
körülményesen helyet foglalt az asztala mögött és egy kézmozdulattal hellyel
kínálta Robertet is, aki szinte érezte, ahogy az idegességtől hangyák futkosnak
a gerince mentén. Csak egyszer legyenek túl ezen az egészen, a jó doktort úgy
meg fogja rázni, mint a zárlatos konnektor. Nem igaz, hogy csak ilyen
baljóslatú bevezetőkkel tudja előadni a mondandóját.
-Mr. Pattinson.
műtét közben kisebb komplikáció adódott, a felesége vérnyomása kritikus
mértékben megemelkedett, de sikerült úrrá lennünk a problémán és most
gyógyszereket kap, hogy elkerüljük egy görcsös állapot bekövetkeztét. De kényes
helyzetben vagyunk, mert ugyanakkor a műtét miatt, trombózis megelőzési céllal
vérhigítót is kell adjunk neki. Ez viszont a sebgyógyulást nehezíti. Főként
annak fényében, hogy a kicsivel együtt egy miómát is eltávolítottunk a méhéből.
A műtét komoly vérveszteséggel járt, de ez tulajdonképpen abszolút átlagos,
nagyjából a duplája, mint egy
természetes szülés esetén. És annyiféle gyógyszert adunk neki, hogy fennáll a
veszélye az érzéstelenítő szerekkel való káros kölcsönhatásnak. Ilyen a magas
vérnyomás is, ami most önmagában is veszélyt jelent. Vérrögök keletkezhetnek a
lábban, a medence szerveiben vagy a tüdőben. Folyamatos kontroll alatt kell
tartsuk a következő tíz napban. Azért mondom el ezeket Önnek, mert egy sima
lefolyású szülés után néhány nappal már hazabocsáthatnánk, de az ő esetében
ragaszkodnom kell ahhoz, hogy itt maradjon.
-Nézze doktor úr,
ha ez a módja, hogy ne kerüljön veszélybe, akkor mi sem természetesebb, mint
hogy addig itt marad a kórházban, amíg Ön szükségesnek látja.
-Köszöm a
megértését. Őszinte leszek Önhöz, aggódom a felesége miatt, mert nagyon ritkán
fordul elő, hogy valakinél a szülés során alakuljon ki az eklampszia, de úgy
tűnik, Cara a kevesek egyike. Nem akarom megkockáztatni, hogy a legextrémebb
esetben egy mélyvénás tromboembólia miatt veszítsük el.
-Trombomicsoda? –
ráncolta össze a homlokát Robert.
-A mélyvénás
trombózis során vérrögök keletkeznek a mélyvénákban. A vérrögök a véralvadással
jönnek létre, s teljesen vagy egészben elzárhatják a vér útját. Normális
esetben ez egy természetes reakció a sérülésekre, hiszen például ha elvágjuk az
ujjunkat és a vérlemezkék nem tennék a dolgukat, s nem zárnák be a „lyukat”,
elvéreznénk. Kóros esetben azonban a vér az érrendszeren belül is megalvadhat.
Az a trükk ebben, hogy a mélyvénás trombózis csak enyhe gyulladást okoz, emiatt
viszont nagyobb az esélye, hogy leszakadhat és sodródik a keringéssel. Aztán
amikor a sajátjánál kisebb átmérőjű érszakaszhoz érkezik, megakad és elzárja a
vér útját. Ilyenkor alakul ki az embólia. Mivel a láb vénáiban lévő vér a
szívbe, majd onnan a tüdőbe kerül, ezért ezek a rögök általában keresztüljutnak
a szíven, és a tüdőben zárnak el egy vagy több artériát, tüdőembóliát okozva.
Ez pedig ritka esetben akár halálhoz is vezethet.
-Oké doktor, ezt
értem, de hát Cara fiatal nő, sportos életet él, mitől alakulhat ki ez az egész
éppen nála?
-Nézze, vanak
kockázati tényezők, amelyek közül a felesége többnek is megfelel. Az orális
fogamzásgátlás az egyik ilyen.
-De hiszen nem is
szedett tablettát, amióta ismerem, soha.
-De évekkel
korábban igen. És az elmúlt húsz év legnépszerűbb antibébi-tablettáinak csaknem
felénél kétszer akkora az embólia kialakulásának kockázata, mint a korábbi
készítmények esetében. És ehhez jött most a műtét és az ezzel járó tartós
fekvés. Normál esetben a császár után szorgalmazzuk a kismamák mielőbbi lábra
állását, de mivel ő a magas vérnyomás miatt veszélyeztetett, szigorúan feküdnie
kell. Az ágynyugalom alatt pedig a keringés lelassul, mivel a lábszár izmai nem
húzódnak össze, és nem préselik a vért a szív felé. Sajnos a mélyvénás
trombózis esetén a tünetek olyan mindennaposak, hogy gyakran csak akkor ismerik
fel a bajt, ha már a tüdőembólia következtében fellépő mellkasi fájdalom
jelentkezik. Egy szó mint száz, a
feleségét itt állandó megfigyelés alatt tudjuk tartani, és a kicsinek sem árt,
ha szakértő kezek pátyolgatják az első hetekben.
-Értem. Nagyon
köszönöm doktor Rosenfeld, hogy elmagyarázta nekem ezeket a dolgokat. Majd
igyekszem Carának úgy továbbadni, hogy ne essen kétségbe.
-Ebben akár a
segítségére is lehetek.
-Köszönöm, de azt
hiszem, először megpróbálom én. Ha már így alakult, akkor a magunk módján
megpróbálunk ketten megbirkózni a kialakult helyzettel. A pap előtt amúgy is
megfogadja az ember, hogy jóban-rosszban. Hát, most itt a lehetőség, hogy
betartsuk a fogadalmunkat.
-Jól van, és ha
bármilyen kérdésük van, forduljanak hozzá bizalommal! – nyújtott kezet az orvos
és kikísérte Robertet.
A három jóbarát
úgy ült az orvosi szoba előtt, mint az igazgatói irodába rendelt renitens
tanulók az iskolában. Amikor Robert kilépett az ajtón, szinte egyszerre álltak
fel.
-Baj van? –
kérdezte Tom mindannyiuk nevében.
-Hát, baj még
nincs, de hogy ne is legyen, Carát bent tartják még egy jó ideig. Annyi mindent
sorolt fel a doki okként, hogy a felét meg sem tudtam jegyezni, de a lényeg,
hogy életveszélyes lehet, ha túl korán engedik haza. Úgyhogy nem is kérdés,
hogy marad. Csak még azt nem tudom, ő mit fog hozzá szólni.
-Hát, a nővérke
azt mondja, ma már nem sokat, mert alszik. – intett fejével Bobby a pult mögött
ülő csinos nő irányába, aki mélyen elpirult, ahogy a négy férfi egyszerre
nézett az irányába.
-Akkor gyertek,
hazamegyünk, Mollyt úgyis le kell rendeznem, aztán ott is maradhattok és
megünnepeljük a lányom születését. Legalább visszafogtok, hogy túl sűrűn
akarnám emelgetni az üveget. Holnap tiszta fejjel itt kell lennem, hogy
megbeszéljem Carával ezt az egészet.
*
Másnap reggel
Robert valóban tiszta fejjel üldögélt a váróban. Úgy látszik, öregszenek, mert
egyikük sem nagyon emelgette a sörös üveget. Beszélgettek mindenféléről. Bobby
új lemezéről, Tom utolsó filmjéről, az ő kezdődő forgatásáról és Marcus
házvásárlási terveiről. Aztán a srácok taxit hívtak és hazamentek, ő meg lement
Mollyval a partra. Ültek a sötétben a homokon és Carára gondolt, a kutya pedig
az ölébe hajtotta a fejét, mint aki tisztában van vele, hogy milyen nagy
szüksége van egy kis vigasztalásra.
Reggel aztán
felhívta a szüleit és nagyjából értelmesen és érthetően elmesélte a
történteket. Ugyan az anyja egy szóval sem említette, de meg lenne lepve, ha
holnap már nem csöngetne be az ajtón. Aztán vett egy nagy levegőt és felhívta
Cara szüleit. Nem voltak otthon, így aztán üzenetet hagyott a rögzítőn.
Angelináról beszámolt, a kórházi dolgokról nem. Valószínűleg amúgy sem izgatnák
magukat túlságosan.
A legnehezebb
beszélgetést Jasmine-el folytatta. Most aztán bizonyíthat a nő, hogy megéri a
pénzét. Már ha sikerül elintéznie, hogy egy komplett forgatási rendet rúgjanak
fel az ő magánéleti problémái miatt. De talán a rendező is belátja, hogy ilyen
helyzetben aligha tudná száz százalékosan odatenni magát. Mindenki jobban jár,
ha egy kis emberséget tanúsítanak.
Indulás előtt még
benyitott a gyerekszobába, ahol minden sárga volt, mint a napfény. Igazi
lányszoba lesz ez! – gondolta vidáman, bár eredetileg egy fiúnak szánták. Úgy
látszik, valahol a lelkük mélyén ők maguk sem voltak biztosak a
végkimenetelben, azért is nem lett kék a dekoráció.
*
Kinyílt Cara
ajtaja és a nővér mosolyogva intett neki, hogy bemehet, és Robert fejéből ebben
a pillanatban úgy szállt el minden nem ide kapcsolódó gondolat, mint a szellő.
Halkan belépett és a sápadt arcra nézett. Kicsit meg is ijedt, mert jobbat,
sokkal jobbat várt. De Cara arcán csak valami fásult beletörődés volt. Aztán
felnézett és akkor végre valami mosolyszerűség kúszott az arcára.
-Mia baj,
kincsem? Fáj? – simított végig a takarón a műtéti terület felett óvatosan.
-Nem. Nem igazán.
Csak a gondolatok, azokkal vagyok hadilábon. Annyi minden nyomaszt. Azt hittem,
ha meglesz a kicsi, akkor megkönnyebbülök, de én szülni akartam, nem egy műtőben,
altatásban passzív résztvevője lenni ennek az egésznek.
-Cara, tudod,
hogy nem volt más megoldás. Nem akartak kockáztatni és lehető
legveszélytelenebb módot választották, ami az esetedben elképzelhető volt.
-Tudom, csak…
csak nehéz feldolgozni, hogy még arra sem voltam képes, hogy megadjam a
gyerekemnek a születés természetes módját. Igazából fel sem fogom, hogy már
megszületett. Amikor idehozzák a karomba, csak csodálkozom rá, mint egy édes bébire,
de nem érzem a kötődést, aminek pedig abban a pillanatban meg kellene
születnie, ahogy meglátom, nem? Attól félek, ha terhesnek sem voltam jó, milyen
anya leszek így? Nézd meg Reese-t, vidáman forgatott a terhessége alatt, a
világon semmi problémája nem volt, aztán a saját lábán ment be a szülőszobába
és szinte kipottyantotta Cameront. Én meg még ennyire sem vagyok képes. –
biggyedt le a szája széle.
Robert óvatosan
leült az ágy szélére és a kezébe fogta a felesége kezét. Óvatosan, hogy a
bekötött infúzióhoz ne érjen, megsimogatta.
-Kincsem!
Reese-nek ez már a harmadik gyereke, naná, hogy csak úgy kipottyant. Az első
szerintem neki sem volt egyszerű. Senkinek sem az. Aki ezt állítja, az
legfeljebb csak elfelejtette azokat az órákat. Belejössz te is, mint kiskutya
az ugatásba. Erről jut eszembe, Molly nyálas üdvözletét küldi, szerintem egy
pillanatig sem tétovázott volna, ha magammal akarom hozni. Nagyon hiányzol
neki. És elárulok egy titkot: Madarat lehetne velem fogatni, hogy Angelina
megszületett, de igazából még én sem fogtam fel, hogy van egy lányunk. Egyelőre
olyan az egész, mintha időnként mutatnának nekem egy csodaszép bébit, aztán
visszaviszik annak, akié. Majd ha hazavihetlek titeket, szerintem mind a ketten
nagyon hamar rá fogunk jönni, hogy megváltozott az életünk. És erről jut
eszembe, hogy mondanom kell valamit.
-Mit? – nézett rá
kicsit fásult érdeklődéssel Cara.
-Tegnap este
doktor Rosenfeld azt mondta, hogy a műtét közben megugrott a vérnyomásod és nem
akar kockáztatni. A gyógyszerezés idejére még itt akar tartani a kórházban.
Annál is inkább, mert a császár miatt sokkal magasabb lett a kockázat… ááá,
tudtam, hogy nem fogom tudni azt a szakzsargont lenyomni, amit nekem előadott,
de egészen biztosan el fogja mondani neked is. Valami olyasmit mondott, hogy a
várandóság és szülés környékén több mint százszor nagyobb az esélye a
trombózisnak, mint nem terhes állapotban. Még valami rémtörténetet is mesélt, hogy néha egy kismama rendben
lezajlott császármetszés vagy szülés után néhány órán vagy napon belül egyszer
csak összeesik és meghal. Az ő praxisában is volt egy ilyen eset, akkor egy
második napos császáros kismama hunyt el. Egyedül volt a szobájában, nem
figyelték monitorok, segítségkérésre esélye sem volt. Hát, rám mindenesetre
rendesen rám hozta a frászt. Azt mondta, hogy a szülés előtti és utáni néhány nap a
legrizikósabb. A terhesség során fokozódik a vér alvadási készsége - ez
természetes folyamat. A természet gondoskodik róla, hogy szüléskor kevesebb
legyen a vérveszteség. Császármetszésnél gyakoribb, hogy vérrögök alakuljanak
ki és esetleg a véráramba kerüljenek. Ráadásul tízszer gyakoribb, mintha simán
lezajlott volna a szülés. Már a gyanú felmerülése esetén célszerű mielőbb
elkezdeni a vérhígító kezelést, ezzel kevesebbet ártanak, mintha nem kezelnék. Mondott
mindenféle statisztikákat, de aztán megnyugtatott, hogy amíg itt vagy, nem
lehet baj. És abban a pillanatban, ahogy elmúlt
a veszély, haza fog engedni.
Cara arca először
lett igazán érdeklődő.
-Azt akarod
mondani, hogy ki tudja meddig nem mehetek haza?
-Cara, ne így
fogd fel! Itt vigyáznak rád, otthon meg néha egyedül lennél. Ha a baj olyankor
jön, még segítséget sem tudnál hívni, és ott lenne a pici is… nem akarom, hogy
bármi bajod, bajotok legyen. Ha akarod, beköltözöm hozzád, de addig fogsz itt
maradni, amíg szükséges. Nem akarlak elveszíteni, értsd meg!
Cara felnyúlt és
megérintette a férfi arcát.
-Nyugi! Nem
veszítesz el! Mostmár itt van Angelina és benne veled leszek én is, bármi
történjék.
-Jézusom, Cara!
Ne mondj ilyeneket, a hátamon futkos a hideg a baljóslatú szövegedtől. Imádom
Angiet, de nekem az anyja is kell. Úgyhogy még csak ne is gondolj rá, hogy
bármi baj lehet. Nem lesz! Nem engedem! – lehajolt és megcsókolta Carát. Amikor
kiegyenesedett, a homlokát ráncolva figyelte az asszonyt, aki szokatlanul
levert volt.Nem sok értelmét látta őt kérdezgetni, mi a baj.
-Mindjárt jövök,
megnézem, hogy Angiet áthozhatjuk-e? – kacsintott Carára és kisietett az ajtón.
A nővérpult
mögött ülő fiatal lány rajongva nézte a jóképű férfit, ahogy gondterhelten
kilép a szobából.
-Mr. Pattinson,
dr. Rosenfeld megérkezett, ha beszélni kíván vele, most tudja fogadni.
-Nagyon köszönöm…
Agnes – sandított a névtáblára a férfi, aztán egy szomorú mosolyt villantva az
orvosi szoba felé vette az irányt. Bekopogott, majd az orvos hangjára
benyitott.
-Jó reggelt,
doktor Rosenfeld! Szeretnék kérdezni valamit, mert már tegnap is feltűnt, de ma
végképp feltűnő volt, hogy Cara mintha nem lenne egészen önmaga. Most született
meg a lányunk, aki mindenféle félelmeink ellenére egészséges, de ő mintha nem
tudna ennek az egésznek örülni, sőt, megkockáztatom, mintha közömbös lenne a
történtekkel szemben. Az sem rázta meg különösebben, hogy itt kell maradjon. De
arról beszélt, hogy nem érzi magát anyának, sőt mintha hibáztatná magát amiért
nem tudta megadni a gyereknek a természetes születés élményét. Teljességgel
zavarosnak tűnt.
-Nos igen. Ez
néha előfordul, császármetszéssel szülő nők között egészen magas számban, hogy
a váratlan fordulatot nehezebben dolgozzák fel. Gondoljon bele, mielőtt
elalszik, egy terhes pocak domborodik az ölében, érzi a benne rugdosó
gyermeket, fizikai tünetek produkál az egész helyzet. Aztán felébred és mindez
megszűnik, helyette egy kiglancolt, felöltöztetett kisgyereket nyomnak a kezébe,
hogy ő a gyermeke. Amikor ehhez a pillanathoz minden nőnek egy szülési máztól
szutykos kis emberke képe társul, és igen, valljuk be, nem kevés fájdalom. A
megkönnyebbülés és a gyerek felsírása valahol mélyen együttesen indítják be azt
a folyamatot, ami abban a rácsodálkozó madonnai mosolyban összegződik. Ezek az
élmények a császárosok esetében elmaradnak. Ráadásul a maga felesége még csak
nem is epidurális érzéstelenítéssel szült, hogy azonnal láthassa a bébit, hanem
mély altatásban. De nyugodjon meg, mihelyst magukra maradnak majd, a mindennapi
közvetlen kapcsolat helyére teszi majd a dolgokat. De mindenesetre köszönöm,
hogy jelezte ezt az észrevételt, mert akkor talán nem árt, ha egy pszichológus
is elbeszélget vele, aki megerősíti, hogy ezektől az érzésektől függetlenül ő
igenis egy jó anya. Sajnos, számítani kell rá, hogy a gyógyszerek hatása is
lehet ez a tompultság, de azért én is azon a véleményen vagyok, hogy egy
szakember segítsége nem árthat.
-Nos, menjünk!
Amíg megvizsgálom a feleségét, maga ismerkedjen a lányával!
2 megjegyzés:
Oda a lelki békám... O.o
Viszont tök tudományosnak hangzottál ;)
(ez így elég hülyén hangzik, főleg, hogy az elismerésemet szerettem volna kifejezni, mert bármiről is legyen szó, Velencétől trombózisig, mindig lenyűgöző alapossággal és könnyedséggel oldod meg a kérdést <3 *.* )
Hagyjak fel minden reménnyel?!
Bírom, ha ilyen komoly az apuci ;)
Köszi-puszi
Kedves Tudományos munkatárs !
Az biztos ,hogy az én vérnyomásom sincs a helyén....
Felettébb tetszenek a "hazaviszlek benneteket" és egyéb kifejezések.
Megjegyzés küldése