"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2012. december 13., csütörtök

A menedék 82.


Robert nyugtalanul vergődött az ágyon. Cara keze után nyúlt, de a lányt nem tudta elérni, egyre távolabb és távolabb került tőle. Utána akart rohanni, de a kicsivel a kezében nem tudott, és úgy érezte, a szíve kettészakad ettől az érzéstől. A kislányra nézett és letette a takaróra, ami mellett állt, aztán futni kezdett a homokon, de a lépések egyre nehezebbé váltak, a vizes homok szinte megragadta a bokáját és visszahúzta. Aztán amikor majdnem feladta, Cara megfordult és feléje indult.

A szőrös puha és kissé nyálas érintés az arcán rángatta vissza a valóságba, Molly nyüszítve nyaldosta és ettől végképp felébredt. Érezte, hogy a trikója szinte csatakos az izzadtságtól. Az órára nézett, de még csak hajnali fél öt volt.; az álom azonban már kiröppent a szeméből, és nem is igazán akarta, hogy esetleg újra visszacsöppenjen abba a rémálomba, ami kísértette. A csendben csak a kutya nyugtalan mocorgása és az ő zihálása hallatszott. A szülei a vendégszobában az igazak álmát aludták.  Felkapcsolta az ágy melletti kislámpát és maga elé nyújtotta a kezét. Annyira remegett, hogy kínjában elnevette magát. Édes Istenem, mikor tér vissza a normalitás az életünkbe? – nézett keserűen a plafonra. Napok óta olyan stresszben élt, ami éveket vett el az életéből, pedig semmi mást nem akartak, csak egy tündéri kisbabát. Ő ugyan már viccelődött Carával a következő gyerekről, de a szíve mélyén már lemondott róla. El kell fogadnia, hogy nem kaphat meg mindent az élettől. Itt van Angie, és ez máris több, mint amennyit néhány éve remélt. Cara egészsége viszont nem biztos, hogy kibírná, ha további gyerekekre vágynának, így aztán nem is kérdés, hogy Angie lesz a szemük fénye, és pont.

Öt nap telt el már a szülés óta, a kicsi él és virul, de az édesanyja… Carával továbbra sem volt még minden rendben. Mary nővérnek hála, a császáron már túltette magát, és nem egyszer rajtakapta, ahogy a kicsit cirógatja, dúdolgat neki. A szoptatás ugyan nem ment, de ennyi gyógyszer mellett ez nem is volt meglepő. Angie tápszert kapott, de azt ugyanolyan édes összebújásban, mintha a ciciből szopott volna. Apró kis kezével dögönyözte Cara mellét, miközben pufók kis arca csak úgy pirult a cumival való küzdéstől. Robert úgy érezte, ennél szebb képet még nem sokat látott.

Molly továbbra sem nyugodott, ezért aztán felkelt, felkapott egy melegítőt és halkan kisurrant a kutyával a házból. Futottak a homokon, aztán amikor már szúrt az oldala, visszafordultak és a víz által kisodort ágakat dobálta a kutyának, aki úgy tűnt, meg sem tudja unni a játékot. Hazaérve a házban még mindig csend honolt, ezért kibontott egy adag konzervet, megetette a kutyát, aztán zuhanyozni ment. Már nem is érezte, mennyi ideje állhat a forrón zubogó vízsugár alatt, amikor az ajtót az apja zörgette meg.
-Robert, telefon!

A kórházból keresték, és pillanatok alatt hagyta el az erő, ahogy az orvos komoly és meglehetősen aggodalmas hangját hallgatta. Először leroskadt az ágy szélére és a szülei aggódó tekintetétől követve csak némán markolta a telefont, aztán felpattant és fél kézzel rángatta ki a szekrényből a ruháit, amíg az orvos próbálta neki összefoglalni az éjszaka történteket. Uramisten, amíg ő a maga egyszemélyes poklát járta álmában, addig Cara és az orvoscsapat a felesége életéért küzdöttek. Ezt érezte meg ő is, és a maga módján Molly is. Elköszönt, aztán az anyjára nézett, aki idegesen markolászta a nyaka körül a köntös gallérját.

-Tüdőembólia.
Claire elsápadt és megroggyant, mire Robert hozzátette:
-Visszahozták, most éppen rendben van. Már legalábbis a körülményekhez képest. A monitorok jelezték a szapora, felületes légvételt, lázat, és a nővér idejében ment be hozzá, hogy lássa, mellkasi fájdalom és eszméletvesztés is fellépett. Az ügyeletes orvos azonnal megkezdte a beavatkozást és Rosenfeld doktor is bement hozzá. Mostanra sikerült stabilizálni. Körülbelül akkortájt történhetett minden, amikor azt álmodtam, hogy elveszítem. – hajtotta kétségbeesetten a tenyerébe a fejét. Richard együttérzően simogatta a fia hátát, aztán megköszörülte a torkát.

-Beviszlek a kórházba.
Claire azonnal indult a szobájukba.
-Ne is képzeljétek, hogy én itthon maradok. Bármi is történjen, ott akarok lenni a fiam mellett, akár az örömében kell osztoznom, akár a bánatában.
Robert bólintott, bár, ha bárki megkérdezi, mire, valószínűleg meg sem tudta volna fogalmazni. Mindenesetre jó érzés volt, hogy nincs egyedül és éppen azok veszik körbe, akikre világ életében számíthatott. Nem tudott, de nem is akart most erős lenni. Hagyta, hogy a fájdalom és az aggodalom maga alá gyűrje.

A kórházban szinte futva robbant be Cara szobájába és megtántorodott, ahogy az üres ágyat meglátta. Mintha a rémálma vált volna valóra. De aztán megérintette valaki a karját. Az éjszakás nővér a műtő felé mutatott.
-A műtő őrzőjében van, dr. Rosenfeld mellette van, de szólunk neki, hogy ideért. Addig várjanak itt – mutatott a társalgó irányába.  Az orvos hamarosan meg is jelent. Robert szülei felé biccentve azonnal a férfihez kezdett beszélni.

-Látja, erről beszéltem. Bekövetkezett a mélyvénás trombózis minden megelőző óvintézkedésünk ellenére, de legalább itt volt, és azonnal közbe tudtunk avatkozni. Most mindenesetre fél évig még vérhígítót fog kapni, ezért nagyon fontos, hogy mindennemű sérüléstől óvva legyen. Komoly aggodalomra adott okot az állapota, de most már megnyugodhatunk.  Nagyon sajnálom, hogy így alakult, de valahol megnyugtat a tudat, hogy sem Önök, sem én nem bagatellizáltuk el a dolgot. Az életébe kerülhetett volna. Még néhány órát az őrzőben tölt el, oda csak Önt engedhetem be pár percre, de ahhoz be kell öltöznie. Aztán visszahozzák a szobájába, de továbbra is műszeres megfigyelés alatt lesz.

-Mikor lesz ennek a rettegésnek vége, doktor? – nézett rá elkínzottan Robert.
-Nem tudom. Őszintén szólva, nem tudom. A felesége – már ne haragudjon - de olyan, mint egy állatorvosi ló – mindent egyszerre produkál, amikor pedig ezek a dolgok külön-külön is éppen elég komplikációt jelentenének. Csak abban bízhatunk, hogy végül a szervezete győzedelmeskedik. Ez úgy lehet egy hét, mint egy hónap.
-De számítani kell rá, hogy  újra életveszélybe kerül?
Az orvos néma tekintete önmagáért beszélt. Robert leroskadt a legközelebbi székre és a homlokát , majd a nyakát masszírozva a szüleire nézett.
-Meddig tudtok maradni?
-Amíg csak kell, fiam. – nézett rá határozottan az apja.

-Mr. Pattinson! – köszörülte meg a torkát az orvos. –A kislánya ügyében beszélnünk kell. Az ő állapota ugyanis egy percig sem igényli már a kórházi ellátást. Igazából jót tenne neki, ha hazavinné. Tudom, hogy amíg a felesége itt van, ez elég kemény feladat lesz, de ha meg tudják oldani…
Claire már ugrott volna, hogy felajánlja a segítségét, de Richard csendesen a karja után nyúlt és visszahúzta. Robert is rámosolygott, bár, ez most nem volt egy igazi, szívből jövő Rob-mosoly.

-Tudom anya, tudom, hogy te nagyon szívesen ellátnád, egész biztosan igénybe is veszem a segítséged, de ez elsősorban az én dolgom. Cara is biztosan ezt szeretné. De azt sem akarom, hogy Cara a bébi nélkül maradjon idebent. Eddig is elég rosszul viselte a szülés körülményeit, most pedig végképp igazolva látná, hogy nem jó anya. Ezért inkább még itt tartanám Angiet, ameddig csak lehetséges. Egyszerűen muszáj, hogy Cara közelében legyen! Talán ő is gyorsabban állna talpra, ha látja, milyen nagy szükség van rá.
-Rendben van, megértem az érveit, és akkor egyelőre ezt a kérdést vegyük is le a napirendről. Koncentráljunk a feleségére! – bólintott az orvos.
*
Két nappal a szülés után Robert a kórház parkolójában már tartott egy rögtönzött sajtótájékoztatót a lesben álló fotósok és riporterek előtt. Remélte, hogy ezzel csökken az érdeklődés irántuk. De kitartóan várták továbbra is a híreket, elsősorban a hazamenetelről, hogy végre lencsevégre kaphassák a gyereket is. Az izgatott jövés-menés, ami napok óta a Pattinson klán jóvoltából zajlott, újra felkeltette a figyelmet irántuk. Az egyik nővérke pedig elkotyogta, hogy bizony nem minden komplikáció nélkül zajlanak odabent a dolgok. Innentől újra tábort vertek a sajtósok a kórház előtt. Egy családi tragédiánál végül is nincs érdekesebb esemény. Cikkek tömege foglalkozott a rettegésükkel. Robert vett egy nagy levegőt és újra megállt, – útban a kocsijához – hogy néhány mondattal betömje a szájukat. Elmondta, hogy Carát mennyire megviselte a néha már tolakodó érdeklődés és az együttérzésüket kérte, hiszen a kicsi is koraszülött, a felesége pedig nagyon nehezen lábadozik a műtét után.

Úgy tűnt, hogy az életében először talán sikerült hatni a jóindulatukra és néhány napig megint elcsitult körülöttük a hullámverés. Aztán megérkeztek Cara szülei, akik végre csemegével szolgáltak a társaság hiénább részének; felháborodottan hibáztattak mindenkit. Robertet, amiért velük nem osztotta meg a lányukkal kapcsolatos gondokat, és másodkézből kellett értesülniük a problémákról; és a kórházat, amiért ez a szülés nem bonyolódott le simán. Műhibaperrel fenyegetőztek és kilátásba helyezték, hogy amennyiben a lányuk belehalna a műtéti szövődményekbe, gyermekelhelyezési pert indítanak Angieért. Robert majd belebolondult, hogy a józanságát megőrizve ne rúgja ki őket páros lábbal nemcsak a kórházból, de még az államból is.

Cara eközben csendes öntudatlanságban töltötte a napjait, aztán ahogy a gyógyszerek adagolását csökkentették, úgy tért vissza a szerettei közé.
Robert már nem halogathatta tovább a forgatást, így a távoli Ausztráliából tartott a szüleivel állandó kapcsolatot. Meghagyta minden asszisztensnek, hogy akár a jelenet kellős közepén is értesítsék, ha Carától érkezne hívás. A munkával lassan haladtak, mert gyakran volt dekoncentrált, és rengeteg nyersanyag ment pocsékba, mire a rendező rábólinthatott egyes jelenetekre. Romantikus vígjátékot játszani ebben a lelki állapotban élete egyik legnagyobb kihívása lett. Aztán végre elhangzott az utolsó Csapó! Vége! kiáltás, és lényegében a forgatási ruhájában száguldott a reptérre, hogy mihamarabb hazaérjen.

A reptérről egyenesen a kórházba ment és borostásan, lobogó inggel száguldott végig a folyosón, hogy mielőbb Caránál és a kicsinél lehessen. Az ajtó előtt egy pillanatra megtorpant. Az anyja ugyan utalt rá a telefonban, hogy a dolgok végre változni látszanak, de már nem mert reménykedni sem, hogy a régi Carát látja majd viszont. Halkan benyitott és az elé táruló látványtól a lélegzete elakadt.

Cara az ágyában felpolcolva üldögélt, de már nem a kórházi hálóingben, hanem egy könnyű pamut sortban és trikóban. Haja egyetlen vastag fonatban omlott a bal mellére, ahogy a lábai között rugdalózó baba fölé hajolt. A pici éppen nyálborékokat fújdogált a kis csücsöri szájával és amikor az anyja elnevette magát, ő is vidám rúgkapálásba kezdett és mosolyra húzta a csöpp ajkakat. Meseszépek voltak együtt. Aztán a légmozgást megérezve Cara felnézett és szeme elkerekedett, aztán arcán elomlott az az igazi carás mosoly, amivel mindig is le tudta venni a lábáról. 
Robert két lépéssel már mellette is állt és legszívesebben a karjába kapta volna. Az utolsó pillanatban vette észre a póló ujja alól kígyózó kábeleket, amik Carát még mindig az ágy melletti műszerekhez kötötték. Így beérte egy mély és lélegzet-elállító csókkal, aztán a kicsi fölé hajolt és érte nyúlt. Felemelte a lányát, aki vidáman rúgkapálva fújta tovább a maga kis buborékjait. Robert a vállára emelte, aztán hozzádörgölte a selymes buksihoz az arcát. Késve gondolt rá, hogy a borostája vajon mennyire szúrhatja azt a bársonyos kis bőrt. De a kicsi mintha meg sem érezte volna, apró tenyerével játékosan markolászta, ami a keze ügyébe került, most éppen az apja fülét.

-Istenem! Álmodni sem mertem, hogy ilyen fantasztikusan néztek ki! – sóhajtott megkönnyebbülten Robert. Angie szépséges volt már, amikor elmentem, de most mintha egy számmal nagyobb is lenne – emelgette meg a kicsit, aki ettől a repüléstől újra vigyorogni kezdett. –Te viszont, remekül festesz, kincsem! – mosolygott tiszta szívéből Carára, aki elpirult az elismerő tekintet láttán. Annyi szenvedély lapult a férje tekintete mögött, ami már képes volt áthatolni a hetek óta körülötte lévő burkon. Néhány napja már ő maga is érezte, hogy kezd visszatalálni a régi énjéhez, de most, ebben a pillanatban érezte igazán, hogy ez így is van.  Beszéltek ugyan telefonon naponta, de mégiscsak más, hogy itt van vele, megfoghatja, megszagolhatja, megízlelheti végre a férfit, aki az álmaiban kísértett, és akinek az érintései emléke, hangja nem engedte elszakadni ettől a világtól. Rámosolygott a két emberre, akik a legfontosabbak lettek az életében és majdnem hat héttel azután az emlékezetes reggeli után vigyorogva megfenyegette a férjét:
-Reszkess, holnaptól vége a legényéletnek, jövünk és átvesszük a hatalmat a házban; kezdődik a nőuralom! 
 .

5 megjegyzés:

csez írta...

Oké-oké.... Nagylevegő!
A vége felé már sikerült kiengednem az elejétől kezdve észrevétlenül visszatartott oxigén-adagot ;)
Hát, nem semmi vagy! Ez a misztikus álom pedig az elején... Wow!
Szeretem ezt a tömör lazaságot, amivel vázolod Cara szüleinek balhézását, vagy a forgatás heteit ;)
Most mondjam Gabónak, hogy még ezt is olvashatja?!?! O.o
Köszi-puszi

Henrieme írta...

Hali!

Megnyugodtam, jaj az emberre a frászt tudod hozni!
Most komolyan!

Remélem már nem találsz ki semmit végzetest!

Pusza!
Heni

Golden írta...

már nem... már megvan XD

csez írta...

Érted Heni! Éééééérted?!
Hát most hogy aludjak így nyugodtan?!?! O.o

zsorzsi írta...

Még annál is szimplábban bőgök . Köszi a mozit .