Zongoralecke 4-6.

4.

Másnap délelőtt Daniel hazafelé tartott a tisztítóból, karján egy nylonba csomagolt fekete öltönnyel. Az utcában lévő kis kávézóba tért be és ült le a kinti kis asztalok egyikéhez, hogy a szokásos  hosszú kávéját  rendelje  magának. Az első korty után ismerős gyerekhangra lett figyelmes a háta mögött. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy bár mindig is jó hallása volt, zenészfüle mindig is érzékenyebb volt a hangszínek megkülönböztetésére, de amióta jószerivel csak arra támaszkodhat, mintha még élesebb, finomabb lenne.

 -Szia ! 

A férfi megszokásból megfordult és zavartan válaszolt .

-Szia .

-Kinek köszöngetsz Rosie ? -kérdezte a szintén ismerős női hang, amit tegnap hallott a lépcsőházban, és ami annyira megzavarta, hogy elhasalt. Még most is felbosszantotta  a gondolat, ha eszébe jutott. 

 -Ő lakik mellettünk mama, tudod, Ő a narancsos pasi. - magyarázta a kislány az anyjának .

-Jó napot ! -érkezett erre a köszönés egy halk, kellemes, de zavart női hang tulajdonosától. -Elnézést ,de elég szabadszájú a lányom.  -magyarázkodott Emma .

-Helló !  Nincs semmi baj ! -mondta zavartan a férfi, bár inkább csak maga elé motyogva, mintsem a nőnek  . Közben átfutott az  agyán, hogy ehhez a hanghoz vajon milyen színek dukálnak? Valamiért egészen biztos volt benne, hogy nem szőke. Talán inkább barna. Vagy esetleg vörös. Igen,  vörös. Vörös haj és zöld szemek illenének a kellemes, kissé rekedtes hanghoz. De a vörösnek is annyi árnyalata volt valaha… Remélte, hogy továbbállnak és nem kezdenek  el beszélgetni vele, mert nem volt éppen fecsegős hangulatban. De szerencséjére  a kislány előre szaladt, így az anyja is sietett a kis kotnyeles után. Megkönnyebbülve  kortyolt bele a forró italba .

5.

A fiú a balesete óta nem szívesen volt emberek között, unta az örökös magyarázkodást és a sajnálattal teli sugdolózást a háta mögött. Ha nem járt volna esténként a bárba zenélni, hát nem sok kapcsolata lenne az  emberekkel . Ő maga sem nagyon tudta  elfogadni a történteket, így még nehezebb volt beszélni róla. Ráadásul megőrjítette az emberek hangjából áradó részvét, amivel végképp nem tudott mit kezdeni, hiszen a gondját nem oldja meg. Már hat hónapja egyedül volt, nem csoda, ha kissé begubózott. De jobb volt így mindenkinek! Margarett, a volt  barátnője,  akivel épp csak ideköltöztek, elhagyta a kórházi kezelése alatt ,mondván "Sajnálom Daniel, de én ezt nem fogom tudni végig csinálni egy életen át ! Esélyt sem adott a közös jövőjüknek. "

-Baszd meg, Margarett ! – a gondolat fékezhetetlen keserűséggel száguldott át az emlékein.

Daniel azt hitte, hogy ez a nő lesz majd az igazi, akivel családot alapít, és aki gyereket fog majd neki szülni, ezért is keresték együtt ezt a tágas lakást, amiben most a férfi egyedül élt . Rá kellett jönnie, hogy  tévedett...  Ez van ! Már túl van rajta !  Tényleg túl van ? Szerette volna azt hinni, hogy igen, de ha még mindig ennyire sajog a seb, akkor talán csak áltatja magát. A kórházból a szülei vitték haza kensingtoni otthonukba,  de ott nem sokáig bírta  az anyja egész napos nyüzsgését maga körül . Így most itt él egyedül, az anyja nagy bánatára, és a maga megelégedésére, még ha nap mint nap meg is kell küzdenie az egyedüllét nehézségeivel .

6.

Daniel a házához közel  eső parkban üldögélt a kedvenc helyén, egy, a  kérgét folyamatosan hullató ősöreg platánfa  alatt megbújó padon. Régen  sokat  jártak ide Margarettel, csak úgy végignyúlva a padon olvasgattak órákon át, csendben, összeölelkezve. Manapság már csak a mókusokkal  üldögélt a padon.A kis pimaszok, ahogy kiveszi a zsebéből a mogyorós zacskót, már ott is vannak. Élvezte az apró kis lábacskák érintését a kezén, a fején, a hátán vagy  a combján, a bundájuk selymes cirógatását. Számukra eggyé vált a környezettel, ismerték, megszokták és már nem féltek tőle. Egyik- másik  megpihent a vállán, de csak egy pillanatra, hogy aztán fürgén fusson végig a karján, egészen a kézfejéig, hogy a többiek el ne orozzák előle a jussát. Annak ellenére, hogy fájó emlékek kötötték ehhez a helyhez, szeretett ide járni, mert  itt legalább nem kellett beszélgetnie senkivel, jól elvolt a mókusokkal, akik nem kérdezősködtek, csak játszottak vele - mosolyogta el magát a gondolatra .

Ahogy itt üldögélt  halk surrogást hallott a park kavicsain, és egyszercsak egy labda ütődött a lábához. Lehajolt és felvette .

-Ideadod ?

Elmosolyodott, mert már tudta kivel van dolga .

-Szeretnéd, mi ? – incselkedett vele, és  magához  szorította a labdát .

-Ó, hát persze ! -  A férfi nagy meglepetésére  szorosan mellé huppant a pad deszkájára a  csicseri hang gazdája, lábát ütemesen lóbálva a férfi mellett . Egy gyerek, aki nem tesz fel azonnal kérdéseket, amiktől egy felnőttet lever a víz? – lepődött meg magában.

-Szereted a mókusokat ? – kérdezte a kislánytól hirtelen .

-Hát persze ! -válaszolta lelkesen  a kicsi.

-Na , akkor figyelj ! - és előkapott a zsebéből egy újabb mogyorós zacskót,  és pár pillanat múlva már érezte is ahogy egy kis martalóc kapaszkodik a hátán a szövet szálaiba.

-Nézd, egy mókus !!! - sikkantott boldogan a kislány mellette .

-Na, mit mondtam ?! - vigyorgott rá féloldalas mosolyával, ami valaha, egy boldogabb időben szinte a védjegye volt. Már nem is emlékezett rá, mikor mosolyodott el ilyen spontán módon, úgy igazából, belülről indíttatva. Kisvártatva már egy csapat ördögfióka ugrált körülöttük. Rosie kacagott és tapsolt örömében.

-Itt is van egy, és ott jön a másik. Jaj, micsoda bozontos az a nagy, látod?

-Ühüm – hümmögött a fiú, de a mosoly leolvadt az arcáról. –Gyere, tartsd a markod!

A kislány készségesen tolta  Daniel elé az apró tenyerét. A fiú a kislány kezéért nyúlt és kicsit ügyetlenül az apró pracliba pár szem mogyorót szórt. A kis szemtelenek abban a pillanatban már át is pártoltak új barátjukhoz . A kislány meg  csak kuncogott és egyfolytában izgett-mozgott  a férfi mellett, élvezve a csiklandós érintéseket. Önfeledt jókedve végül ragadósnak bizonyult, lassan Danielre is átragadt, és együtt  nevetett vele. Hosszú idő után először  engedve  át magát az örömnek, a tiszta szívből jövő nevetésnek .

-Megmondod  hogy hívnak ? – szólalt meg váratlanul a kislány .

-Danielnek - nyújtott kezet komolyan egy baráti kézfogásra újdonsült kis barátjának .

-Én Rosie vagyok - fogta meg a férfi kezét a kislány apró ujjacskáival. -Máskor is megetetjük a mókusokat, Daniel ?

-Hát persze, ha szeretnéd ! -válaszolta a kislány felé mosolyogva  .

-Most mennem kell, mert a mama rém dühös  lesz rám, ha sokáig eltűnök a szeme elől .- búcsúzkodott a kicsi.

-Akkor, szia Rosie - köszönt el tőle mosolyogva és arrafelé fordította a fejét, amerre a kis cipellők alatt egyre halkulva nyikorgott a kavics. Már igazán régen érezte ilyen jól magát. Ez a kis boszorka teljesen levett a lábamról – nevette el magát. Még üldögélt egy kicsit, gondolataiba mélyedve hallgatta a környezet neszeit, aztán felszedelőzködött és a már bejárt útvonalon hazafelé vette az irányt.