"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2012. december 23., vasárnap

Karácsonyi ajándékom a Menedékhez



Bocsánat, hogy Emma és Daniel történetének kellős közepén ma valami egészen mással rukkolok elő.
*
Képeslap helyett kívánok mindenkinek Békés, Boldog Karácsonyt! Még egyszer nagyon köszönöm a sok kedves, bíztató sort, amit a Menedék befejezése után írtatok. Nekem az igazi karácsonyi ajándék volt, komolyan. És mintegy cserébe, fogadjátok el tőlem ezt a részt, Cara és Robert első karácsonyát szülőként, Angieval és Robert családjával. Amikor a szikrázó, meleg napsütésből a hideg, londoni hóesésbe megérkezve is úgy érezték, ragyog körülöttük a világ, boldogok és a világon mindenük megvan, ami egy ember számára az életben fontos lehet.
*** 
És hogy az se érezze csalódottnak magát, aki Danielék érzéseinek lassú, de megállíthatatlan kibontakozására vár, ígérem, hogy holnaptól folytatódik a mese.
*****  


KARÁCSONYI ÁLOM – ÁLOMKARÁCSONY
Cara és Robert első karácsonya Angie-vel

Tavaly is Londonban jött össze a család, és ők akkor azt tervezték, hogy a gyerek megszületésével majd új hagyományt teremtenek, de amikor belegondoltak, hogy Los Angelesben műfa alatt, hó nélkül ünnepeljék a pici első karácsonyát, visszakozót fújtak.
December 23-án reggel egy kábán botladozó kutyával, egy fáradtságtól nyűgös gyerekkel álltak a Heathrow parkolójában és arcukat a lassan szállingózó hópelyheknek fordítva egymásra mosolyogtak. Nem számított, hogy fázósan húzták össze magukon a kabátot, hogy Angiet tetőtől talpig bebugyolálni egy kínszenvedés volt, ilyen alkalmakkor igenis szükség van a negyedik évszakra. A Karácsony hó nélkül olyan, mint  a Mikulás szakál nélkül. Olyan, de nem az Igazi. Cara a férjéhez bújt, akinek szempilláin ott csillogott néhány eltévedt apró égi vándor; Robert pedig jóleső érzéssel húzta magához. A lassan fél éve történtek után szíve mélyéből tudott értékelni minden ilyen pillanatot, amikor a világ nagyon is rendben volt körülöttük.

Angie elnémulva nézte a kezére hulló hideg pihéket, ahogy a lélegzetétől elolvadnak a fantasztikus kristálycsodák. A hiszti, ami már erősen érett, mire a csomagjaikat megkapták, és mire Robert a kicsi karjait beledugta  az anorákba, miközben Cara egy sapkát húzott a fejecskéjére, egy szempillantás alatt tűnt tova. Elvarázsolt tekintettel nézte a a mama szőrmesapkáján megülő kis csillagokat.
Robert bepakolta a friss levegőn egyre inkább magához térő Mollyt a csomagtartóba, aztán a hátsó ülésre beülő Cara ölébe ültette a kislányt, majd az apjára mosolyogva a vezetőfelöli üléshez ment. Richard ráhunyorított:

-Menni fog? Igazán sajnálnám ezt az öreg jószágot, régi kedvencem és igen drága hozzá az alkatrész.
Robert felnevetett.
-Apa! Mióta vagy ilyen aggodalmaskodó?
-Azóta drága fiam, amióta tudom, hogy ezer éve nem vezettél jobb kormányos autót. Ráadásul a hó is esik. És ami a lényeg, mögötted ott ül az egész családod.
Robert fél lábbal már a kocsiban volt, de végül kiegyenesedett és körbesétált a másik üléshez. Arca kiismerhetetlen volt és Richard némi lelkiismeretfurdalással gondolt rá, hogy megbántotta a fiát alig fél órával a hazaérkezése után.
-Jól van, nem azért mondtam. Próbáld csak meg!

-Nem apa, igazad van. Nem vagyok hozzászokva és ez most nem az a pillanat, amikor Fittipaldit kéne játszanom. Csak még fura, hogy olyan dolgokra is figyelnem kell, amik egy éve még eszembe se jutottak. Sose bocsátanám meg magamnak, ha most az önfejűségem miatt balesetet okoznék. Majd gyakorolhatunk, de nem most. Most menjünk inkább mielőbb haza. Anya már biztosan tűkön ülve várja a legkisebb unokáját.
-Az biztos. Két napja mást sem csinál, mint a régi szobádat rendezgeti. Teljesen megőrült, amikor mindannyian beleegyeztetek, hogy nem szállodába mentek, hanem hazajöttök. Régen volt már ennyi élet ebben a házban, nem is csodálom, hogy most mind a ketten a szokásosnál is nagyobb izgalommal készültünk az ünnepekre. Kicseréltettük a bútorokat, hogy ne a kamaszkori ágyadon szorongjatok és persze Angie is kapott egy kis ágyat. Victoriáék szobáját is átrendeztük, hogy a két gyerek is elférjen. Igazság szerint, gondoltunk rá, hogy Lizzyt kirakjuk a szobájából és kinevezzük azt gyerekszobának, de hát nem tehetjük meg ezt a nővéreddel, annál is inkább, mert az idén ő sem egyedül érkezik. – nézett Richard a fiára, de az pókerarccal állta a vizsgálódását.

-Húha! Lizzy végre úgy döntött, hogy magával hozza Dylant? – gondolta magában vigyorogva Robert. Ők már megismerkedtek néhány hónapja, de a szülei még nem találkoztak a hatalmas, favágóra emlékeztető gyártásvezetővel, aki lassú, szinte észrevétlen ostrommal vette be a nővérét. Lizzy egy idő után azon vette észre magát, hogy reggelit készít egy jóétvágyú férfinak, esténként vacsorával várja, ha pedig utaznia kell, szívdobogva lesi a reptér várócsarnokát, hogy ott várja-e a férfi. Pedig eleinte nem akarta ezt a kapcsolatot és Dylan vissza is vonult, nem erőltetett semmit. Földöntúli türelemmel kivárta, amíg a lány rájön, hogy mi, hogy ki hiányzik az életéből. Robert az első találkozáskor összebarátkozott vele és azóta már többször meghívták magukhoz a „fiatalokat”. Dylan ugyanis az ötvenes évei elején járt, és örökösnek hitt agglegényéletét adta fel a lányért. De úgy tűnt, hogy Lizzy erre az érett kapcsolatra várt egész eddigi életében.

Richard látta, hogy a fia gondolatai elkalandoznak. Aha, ezek szerint ő már többet tud Lizzy új fiújáról, mint ők. De ha nem húzogatja a száját, akkor annyira rossz nem lehet. A lánya csak titokzatoskodott, és Claire minden kínvallatásának ellenállt. Mindenesetre ma délután végre ki fog derülni, amikor Lizzy és Victoria családja együtt érkezik majd meg. 

A kertbe beállva Robert szállt ki elsőnek és nevetve paskolta meg Jack, Molly egyik nagyra nőtt kölykének a fejét, akit a szülei annak idején magukkal hoztak. A barátságos kutyus izgatottan futkosott közöttük, aztán szimatolva a csomagtartó ajtajához állt és halkan nyüszített.
-Szia öcsi, jó nagyra nőttél! Nézd csak Molly, ki van itt? Megismered még a fiadat?
A két kutya a kezdeti szaglászás után vidáman rohant körbe a kerítés mentén. Robert megnyugodva nézett utánuk. Fognak ezek itt annyit mozogni, hogy nem kell a sétáltatással bajlódnia.

Claire a kabátját magára kapva szaladt ki a házból, amikor a konyhaablakból meglátta a ház mellé beálló autót. Ahogy a hátsó ajtó kinyílt, fülig érő mosollyal nyúlt a kicsi felé, aki azonban most az anyja nyakába bújt.
-Ne haragudj rá, nagyon fáradt! – mentegetőzött Cara, aztán óvatosan lefejtette magáról a görcsösen kapaszkodó gyerekkarokat.
-Kincsem, had vegyen ki a nagyi, mert együtt nem tudunk kiszállni! Utána visszajöhetsz hozzám, rendben?
A kislány durcásan bólintott és hagyta, hogy az anyja a nagymama karjába tegye. Claire óvatosan ölelte magához.
-Szia kicsi csibém!  Gyere, kapsz finom meleg kakaót és bebújunk a puha ágyikóba, hogy alhass egy jót. 

Angiet időközben a még hulló hó újra elvarázsolta. Teljesen elfeledkezett arról, hogy ő nem akar a nagyi karjában maradni. Kinyújtotta kis kezét, hogy elkapjon egy fehér csillagot és nevetve nézte, ahogy egy különösen szép darab Claire nagyi orrára hullott. Cara mosolyogva nézte őket, aztán Roberthez bújt.
-Szeretek nálatok lenni! Itt annyira békés minden. Ebben a mesés hóesésben különösen.
-Nem nálunk vagy kicsim, hanem itthon, ezt már megbeszéltük ezerszer. – húzta magához Robert, miközben arra gondolt, hogy mindig is szeretett hazajönni, de így, a családjával ez igazán különleges élmény. 

-Gyertek be, egyetek egy kicsit, pihenjetek, mert aztán dolog van! – nézett rájuk sejtelmes mosollyal Richard.
-Dolog? – nézett rá értetlenül a fia.
-Még nem vettem fát. Úgy gondoltam, legalább a gyerekeim jöjjenek velem, hogy gyerekszemmel választhassunk. Még emlékszem, amikor csak annyit kértetek a Jézuskától, hogy nagy és dús fát hozzon, sok-sok dísszel és gyertyával. Azóta is őrizgetem az összes kacatot, és most kiderül, hogy az unokáimnak tetszeni fognak-e a szüleik gyerekkorának emlékei. – Richard hangja a végére egészen elérzékenyült, de Robert is szégyenlősen elvigyorodott, ahogy azok a régi karácsonyok az eszébe jutottak. Mindig is hetekkel előtte már a készülődés lázában égtek, az anyjuk piros, arany, zöld színekbe öltöztette az egész házat, és amíg ő zongorázott, a konyhából ínycsiklandóan szivárgott be a nappaliba a forró csokoládé , a sült gesztenye és sütőtök illata. A barátai is mindig itt lebzseltek, mert ők is imádták ezt a Claire féle ráhangolódást.  Cara a hófehér műfenyőre gondolt, amit az anyja mindig a barátnői közt éppen divatos színben öltöztetett fel. Az áruházi dekoráció is hangulatosabb volt nála. 

A nappaliban Richard meggyújtotta a kandallóba bekészített fát és hamarosan már melegedhettek a lángoknál. Robert és a a karjában lévő  Angie az ablaknál állva nézték a madáretetőben szorgoskodó cinkéket. A kislány apró kezével feléjük intve nézett az apjára: -Hööö...
-Igen kincsem, éhesek a madarak, és neked is enned kéne egy kicsit – nézett Carára, aki máris a konyha felé indult, aztán egy kis üveg felmelegített bébiétellel letelepedett az egyik fotelbe. Robert a felesége ölébe ültette a kicsit és mosolyogva nézte, ahogy a kislány a kinti madárkáknál is fürgébben tátog. Amikor az utolsó falat is elfogyott, Angie kinyújtotta a karjait az apja felé. Robert máris felkapta és az apró gyerek egyértelmű utasításának engedelmeskedve, visszaállt vele az ablakhoz, hogy a madarakat figyelhessék. 

-Add csak ide! – nyújtotta nem sokkal később a gyerekért a kezét Claire. –Nem helyes, hogy állandóan kézben van, fogadjunk, hogy semmit nem tudtok csinálni miatta.
Robert nevetve fordította felé a kicsit, hogy a nagyanyja magához ölelhesse. –Jó próbálkozás volt anyu, de most meg mintha a te kezedhez nőtt volna oda. – kacsintott az anyjára, aki azonban teljes figyelmével már az unokájának gagyogott.
Robert odasétált a tűzhöz legközelebbi fotelhez, leült és a térdére csapott. –Asszony, ha fel akarsz melegedni, gyere, ülj ide hozzám!
Carát nem kellett biztatni, egy pillanat, és máris ott üldögélt az ölében, átölelve a férje nyakát. Belebámult a lángokba és elkomorodott, amíg Robert meg nem ráncigálta kicsit a haját, hogy őrá figyeljen. 

-Mi a baj? – kérdezte halkan.
-Semmi baj nincs, csak eszembe jutott, hogy majdnem elvesztettük ezt az egészet -  mutatott körbe Cara. –Olyan kevésen múlt; és ha nem én lettem volna az, aki idő előtt lelép a színpadról, akkor azt mondanám, hogy ez őrjítő lett volna. Nem is tudom, hogy volt annyi erőd végigcsinálni.
-Nekem? – borzolta össze a felesége haját Robert, aztán a nyakába szuszogott, hogy a zsigerekig nyugalmat árasztó édesen ismerős illatot beszippantsa. –Nekem semmi mást nem kellett csinálnom, mint imádkozni, te harcoltál. Értem, érte, magadért, értünk. És ezért nem tudok neked elég hálás lenni. Az elmúlt öt hónap életem legszebb öt hónapja volt. És imádok belegondolni, hogy még mi minden van előttünk. Például anya most lefoglalja Angiet, mi pedig egészen elpilledtünk a hosszú úttól, úgyhogy le kéne kicsit pihennünk, nem gondolod? – suttogott a fülébe és a forró lélegzet Cara minden idegvégződését vigyázzba állította. 

-Ne hülyéskedj, még csak délelőtt tíz óra van! – suttogott vissza Cara bokáig pirulva.
-Már elmúlt. Majdnem fél tizenegy. – kacsintott rá a férje. -Anya! Figyelnél kicsit Angie-re? – szólalt meg hirtelen Robert kicsint hangosabban, és megbillentette Carát, hogy fel tudjon állni. –Nem sokat tudtunk aludni útközben, úgyhogy ha apa el akar menni fát venni, akkor egy órácskára ledőlnénk.
-Persze, menjetek csak! – mosolygott rá Claire és magában konstatálta a menye tűzben égő arcát. –Fiatalság, bolondság – gondolta kicsit irigyen, amiért  az ő korukban már nem játszhatják el ezeket a kis játékokat, hogy összebújjanak a szüleik háta mögött. Richard a kezében egy csésze forró teával – amibe egy leheletnyi gin is került  - rákacsintott a feleségére, jelezve, hogy ő is ugyanarra gondolt.

Robert, az állítólagos fáradtságát meghazudtolva hosszú léptekkel sietett az emeletre vezető lépcső felé, Carát kézenfogva vonszolva maga után. A szobájában kuncogva dőltek a becsukódó ajtónak, aztán a férfi kezei máris a pulóver alatt kalandoztak. Amikor a kemény kis bimbókat megérezte, ahogy a tenyerének nyomódnak, felnyögött:
-A fene egye meg, azt sem tudom, hol van a táskánk, hogy megkeressem a ... tudodmit.
-Szerinted szükségünk lesz a tudodmire? – nézett rá kacéran Cara, miközben az ablak alatti pad felé kezdett hátrálni, amin ott dudorodott a hatalmas bőrönd.  Amikor nekiütközött, a cipzár után kezdett tapogatózni, mire a férje végre felemelte a fejét a mellei közül, ahol eddig a nyelvével borzolta az érzékeny idegvégződéseket.
-Én itt igyekszem elcsábítani magát asszonyom, de nem is figyel rám.
-Figyelek, figyelek, isten bizony figyelek – sóhajtotta Cara, ahogy Robert kezei már a nadrág alatt kutakodtak. –Csak nem akarom, hogy a dolog végül hamvába holjon, mert nem lesz kéznél tudodmi.

Erre már a férfi is felemelte a fejét és villámgyors mozdulatokkal feltúrta a bőröndöt, hogy a neszeszert megtalálja. Amikor végre megzizzent a kezében az ismerős kis tasak, vigyorogva megfordult. Értékelte a gyorsaságot, amivel Cara mostanra már ledobálta a ruháit és végignyúlt az ágyon. A zacskót a fogai közé szorítva villámvetkőzésbe kezdett és már csak egy lépés választotta el attól, hogy Carára vesse magát, amikor megzörgették az ajtót.
-Robert, itt vannak Victoriáék és Lizzyék..
-Ó, basszus! – sziszegte halkan, aztán kikiabált. -Apa, alszom, elmentem itthonról, találj ki bármit, de ha most le kell mennem, abba belehalok. – vigyorgott, miközben Cara ijedten terítette magára az ágytakarót.
-Oké, de szerintem kezdjél ébredezni, mert anyádat ismerve, és Lizzy fiúját (nyomta meg a szót) elnézve, hamarosan úgyis fel leszel keltve.  – jött a vidám válasz az ajtón túlról, aztán Richard jól hallhatóan eltrappolt  a lépcső irányába.

-A fenébe, azt hittem, sokkal több időnk lesz! – morgott Robert, miközben nemes egyszerűséggel rámászott a lányra.
-Istenem, de ciki! – sóhajtott pirulva Cara. –Biztos tudja, hogy mit művelünk idebent.
-Életem, még nem műveltünk semmit, és ha így mennek a dolgok, a végén nem is fogunk. Kár, hogy keresgélni kellett tudodmit. Most két lehetőségünk van, vagy elkapkodjuk, vagy elhalasztjuk a dolgot estére, amikor remélhetőleg mindenki magával lesz elfoglalva, nem azzal, hogy mi hol vagyunk. Nekem személy szerint a kettő együtt jönne be igazán – húzta végig az orrát Cara mellén, mire a felesége belehomorított az ölelésbe.
-Kapkodósan, hm? Hát, emlékeim szerint úgy is nagyot tudsz alkotni. – mormolta kéjesen.
-Kicsim, megígérem, ha most mégsem sikerülne, akkor este mindenképpen kárpótollak érte. – suttogta bele a csókba, miközben az ágytakarót egy lendületes mozdulattal lehajította az ágyról. 

Valamivel később összeölelkezve lépkedtek le a lépcsőn, és amikor Claire hangját meghallották, Robert elmosolyodott:
-Anya már inkvizítor üzemmódban van, szegény Dylan, de hát volt ideje felkészülni egy potenciális anyósra. Csak azt csodálom, hogy anyu Angievel a kezében ilyen pattogósan szókimondó lenne?
Amikor beléptek a nappaliba, minden szem feléjük fordult. Claire a szemét forgatva biccentett a háta mögé, ahol Dylan vigyorgott. Angie azonban nem volt a szobában.
-Hol a lányom? – rezzent össze Robert.
-A lányod éppen a szomszéd srác fejét csavarja el. – Martha Willington, Lizzy valamikori  osztálytársának idősebbik fia gondoskodóan tologatja odakint az udvaron a babakocsiban. –Úgy látszik ebben a családban a lányok buknak az idősebb férfiakra – tette hozzá kicsit szarkasztikusan Claire, mire Lizzy a háta mögött a nyelvét öltötte rá, Dylan pedig megnyugtatásnak szánt öleléssel vonta magához és megcsókolta.
-Ez a szerencséjük az idősebb férfiaknak – dörmögte vidáman. 

Richard összecsapta a tenyerét és ezzel sikerült magára terelni a figyelmet.
-Nos, ha mindenki kipihente magát, Robék is felébredtek végre – kacsintott a fiára, aki zavartan túrt bele a hajába, miközben látványosan ásított egyet; Cara pedig bíborvörösen bújt a férje háta mögé – nos, ha mindenki benne van, elsétálhatnánk ide a közelbe, a sportpálya mellé, mert ott árulják a karácsonyfákat. Úgy döntöttem, hogy az idén együtt választunk fát. Kíváncsi vagyok, hogy milyen hamar tudunk közös nevezőre jutni.
-Remek – morgott Victoria férje, aki ismerte már a családját annyira, hogy tudja, négyük közül hárman biztosan más véleményen lesznek, a legkisebb csak azért nem, mert még teljesen mindegy neki.  Victoria persze meghallotta a morgást és oldalba bökte. –Meglátod, jó móka lesz. 

Nem sokkal később alaposan bebugyolálva az egész társaság felkerekedett. Angiet és Briant babakocsikban tolták. A karácsonyi vásár házikói még teljes pompájukban várták az utolsó perceket kihasználó vásárlókat, a faárus pedig megállás nélkül dolgozott. Még rengeteg fa állt a felállított talpakban. Nem telt bele egy perc, és ahányan voltak, annyifelé széledtek szét. Egyedül Robert és Cara ölelték egymás derekát és kritikus szemmel vizsgálgatták a fákat, miközben máris egy-egy bögre forraltbort kortyolgattak. Claire a gyerekekre vigyázott.  Aztán szinte vezényszóra, mindannyian megindultak a tér közepe felé, ahol az árus legszebb és legdrágább fája ácsorgott. Közel három méter magas volt. Robert vigyorogva nézte a kicsit havas ágakat.

-Ez tökéletes!
Cara bizonytalanul nézte a fát.
-Robert, ez tényleg tökéletes, de hatalmas, be sem fér a nappaliba.
-Azt meg lehet oldani, de nézd meg, körben milyen szabályos és dús, én mondom, ez tökéletes.
A fa túloldalán Dylan ácsorgott, szintén erre a fára meredve. Robertre nézett és látta, hogy ő is ezt vinné haza a legszívesebben. Nem sokkal később Lizzy és Victoria is csatlakozott hozzájuk. Mire Richard előkerült, a gyerekei  élőláncként védelmezték a fát a többi vásárlótól, akiknek feltűnt ez a szokatlanul nagy érdeklődés és rögtön más is szemet vetett a zsákmányukra. Richard elnevette magát, nem csalódott a gyerekeiben, megint olyan fát választottak, amiből bizony jócskán le kell majd vágniuk, de tényleg csodás darab. Az árushoz ment és alkudozni kezdett vele, aztán a fickó elégedetten dörzsölve a tenyerét odaballagott, kiemelte a talpból és szakszerű mozdulatokkal összekötözte az ágakat. 

-Hogy akarják hazavinni? Szállítsam oda esetleg, ha itt bezártam?
-Oh, nem! – mondta azonnal Robert. –Ezt majd mindjárt a vállunkra kapjuk és hazavisszük, úgysem kell olyan messzire vinnünk. Dylan egyetértően bólogatott, Cara viszont a szája szélét rágva ingatta a fejét.
-Rob, ez hatalmas, nem fogjuk elbírni.
-Sokan vagyunk. – intette le fölényesen a férje.
Valóban sokan voltak, csak arra nem számítottak, hogy a három férfi, Robert, Dylan és Mickey egyforma magasak voltak, és ahogy a vállukra pakolták a fát, enyhén megroggyantak ugyan, de azért megtartották. A lányok besoroltak a férfiak közé, de egyikük válla sem ért fel addig, hogy érdemben levegyenek valamennyi terhet a párjuk válláról, viszont rendre elvétették a katonás egyszerre lépést, és az ebből kerekedő zavarodásban időnként a fiúk majdnem elejtették a fát. Richard és Claire elégedetten, vidáman csillogó szemekkel szemlélték a fura menetet, és a babakocsikat tolva hazafelé vették az irányt. Az árus még a talpat is nekik adta, nem bízva abban, hogy az otthoni elég nagy lesz hozzá. A babakocsi enyhén megroggyant a súlya alatt. 

Jó ötven méter megtétele után Robert legszívesebben ledobta volna válláról a fát, amelynek ágai már össze-vissza szúrkálták az arcát. Felvette a napszemüvegét, hogy legalább a szemeit védje. A lányok már nem is imitálták, hogy részt vesznek a fa cipelésében, a fiúk pedig már többet nyögtek és káromkodtak, mint amennyit a szeretet ünnepe alkalmából bárki hallani akart volna. Már hiába is igyekeztek egymáshoz alkalmazkodni, a bal és jobb lábak egyre többször vétették el a ritmust. Richard a háta mögé sandított és megkérdezte a feleségét:
-Szerinted megkönyörüljek rajtuk és elmenjek a kocsiért?

Claire kuncogva bólogatott. Richard odakiáltott Carának, aztán kicsit szaporábbra vette a tempót és elindult haza a járgányért. Robert azonnal észrevette és kikombinálta a megváltást jelentő fordulatot. Megálljt vezényelt és óvatosan a talpára állították a hatalmas fenyőt. A többiek megkönnyebbülten engedték le a terhüket és kicsit félve gondoltak rá, hogy ilyen tempóban vajon mikorra érnek majd haza. Ott álldogáltak az utca közepén, amikor Richard megjelent a kocsival és rájuk dudált. Egy takarót terítettek az autó tetejére, óvatosan ráfektették a fát, aztán, mint egy temetési menet, szép lassú tempóban megindultak a vánszorgó autó után. 
A kertbe beállva nagy nehezen leemelték és a talpára állították. A vak is láthatta, hogy legalább fél métert le kell vágjanak az aljából. Richard már hozta is a szerszámokat, az asszonyok pedig bevitték a gyerekeket és nekiláttak a terítésnek. Egy jó óra elteltével Cara már éppen ki akart menni, hogy meglesse, mi tart ilyen sokáig, amikor megjelentek a férfiak. Richard, Robert  és Mike is vérző kézzel toporgott az előszobában.
-Uramisten, ti meg mit műveltetek? – nézett rajtuk végig a lány, aztán Robert kezét a tenyerébe véve megnézte a sebet.
-Nem komoly, csak amikor apa odacsapott, a fa nekem vágott vissza, szopogatta a kézfejét a férje.
-Nekem meg az ágvágó törte fel a tenyeremet – nézegette a méretes hólyagot a tenyerén Mike.
-Meg kellett éleznem kicsit a baltát – vonogatta a vállát Richard.
-És te Dylan? – nézett rá Cara leendő sógorára.
-Á, ő nemcsak úgy néz ki, mint egy favágó, de legalább olyan jól is forgatja a baltát. Hogy egyáltalán beleállítottuk a talpba, az egyedül az ő érdeme – grimaszolt Robert. 

-És hol a fa? – kérdezték a nők szinte kórusban. Mindannyian felkészültek rá, hogy a maradékot majd asztalra kell állítsák, hogy látni lehessen.
Richard a kertre néző teraszajtóhoz ment és kitárta a dupla szárnyú ajtót. Kitrappoltak és megragadták a fát, aztán óvatosan bebújtatták a nyíláson. Addigra odabent Claire előrelátóan odébb tologatott néhány bútort, aztán a csukott ajtó elé visszatolták a fát. Még így, nemes egyszerűségében is fenségesen tökéletes volt. Odakint újra hullani kezdett a hó, odabent ropogott a kandallóban a fa, a fenyőből pedig fantasztikus erdő-illat áradt. A gyerekek és a felnőttek is tágra nyílt szemmel nézték. 
Laurie volt az első, aki Victoriához fordulva megkérdezte, hogy ha máris itt a fa, akkor hogyan lehet, hogy a Jézuska hozza.
Mickey komoly arccal fordult hozzá és Vicre kacsintva magyarázni kezdett:
-Tudod Lou, a Jézuska belerokkanna, ha mindenhova neki kéne elcipelnie a fákat, ezért ezt mindig az emberek csinálják. Ő pedig az éjszaka leple alatt feldíszíti a fákat és alájuk teszi az ajándékokat. Ezzel is éppen elég dolga van, a baltás szerencsétlenkedést meghagyja az apukáknak. 

Laurie láthatóan beérte a magyarázattal és áhítattal nézte a hatalmas fát, amelynek csúcsa a plafont karcolta. A felnőtteket is magával ragadta a pillanat hangulata, amit aztán Claire tört meg, ahogy asztalhoz hívta a társaságot. A társalgás az asztalnál vidám ugratásokkal és meghatott pillantásokkal vegyült. Claire kicsit elérzékenyülve nézett végig a családján. Már nagyon régen nem érezte ezt a boldogságot, egészen pontosan azóta a nap óta, mióta a pici fia bejelentette, hogy Los Angelesben telepedik le. Valahogy még a lányok döntését is könnyebben tudta elfogadni, de Robert nagyon hiányzott. Ahogy most az arcát nézte, amint boldogan mosolyog a feleségére, miközben a tündéri kislányát lovagoltatja a térdén, elmorzsolt egy könnycseppet, amit most nem a szomorúság, hanem a meghatottság csalt ki a szeméből.  Végre boldog, maradéktalanul boldog a fia! 
Aztán Robert a zongorához ült és eljátszott pár karácsonyi dalt, amihez csatlakozott Lizzy és együtt énekeltek. A családtagok egyre bátrabban csatlakoztak hozzájuk, ahogy fogyott a citromlikőr és a ginnel megbolondított tea. Az utazástól és az élménydús naptól fáradtan aztán hamar nyugovóra tértek; a kutyák már kimerülten szuszogtak a kandalló közelében, amikor Richard végre leoltotta a lámpákat.

Cara a kiságy fölé hajolva megcirógatta Angie arcocskáját, aztán a takarót eligazítva rajta már éppen kiegyenesedett volna, amikor hátulról Robert forró teste simult hozzá.
-Egész nap erre a pillanatra vártam. Te kisegítettél engem a szükségből délelőtt, és most rajtam a sor, hogy viszonozzam a szívességet – mormolta a felesége fülébe. Cara a kiságyra támaszkodva feszítette hozzá a testét.
-De csak csendesen, mert most itt van Angie, a szomszédban a nővéredék, a másik oldalon meg Lizzyék.
-Életem, szerinted ők mivel múlatják az időt, hm? De tudod mit, nem akarok se Mikera, se Dylanra gondolni, ahogy a nővéreimmel… nem, ezt inkább felejtsük el! Rád akarok koncentrálni, és nagyon megkérlek, te pedig csak velem foglalkozz! Rendben? – suttogta a fülébe, miközben már az ágyra rogyott és maga mellé húzta a feleségét.

-Érdekes, ez a szoba régen sokkal nagyobbnak tűnt. Az is igaz, hogy akkor még nem franciaágy volt benne és pelenkázós kiságynak sem kellett helyet szorítani idebent. Haj, a régi szép idők…! – sóhajtott drámaian, mire Cara az oldalába bokszolt.
-Csak egy szavadba kerül és már itt sem vagyunk. – nyújtotta a férfira a nyelvét.
Robert egy hirtelen mozdulattal maga alá teperte és a szemébe nézve kicsit rekedtes hangon megszólalt.
-Ezzel soha ne viccelj, Cara! Én már majdnem megéltem azt, milyen érzés elveszíteni téged és nem hiszem, hogy ezzel az érzéssel még egyszer meg tudnék birkózni. Soha nem hagyhatsz el!
Cara felnyúlt és a félhomályban megsimogatta a hirtelen komorrá vált arcot.
-Soha! Amíg csak élek, veled maradok, sőt, talán még azon túl is. – megcsókolta a férje száját, aztán ujjaival beletúrt a hajába és újra magához húzta. 

-Mielőtt ezek a komor gondolatok kipattantak volna, valami nagyon fontosat akartunk éppen elkezdeni, de már nem emlékszem, mi volt az. Talán ha megpróbálnád eszembe juttatni, örök hálám kísértene érte.
Robert végre elmosolyodott, igazi, szívből jövő mosollyal és száműzte a lelkére néhány  pillanatra ráülő balsejtelmes érzést, aztán minden tudását bevetve emlékeztetni kezdte Carát, mibe is kezdtek bele, mielőtt ez a borongós hangulat meglepte őket. Cara emlékezni kezdett és teste minden porcikája belezsibongott az emlékekbe, érzékeik úgy hangolódtak egymásra, mintha ugyanannak a testnek szolgálnának, aztán összeölelkezve, szerelmes meghittségben takarta be őket az éjszaka.
*
Angliában a karácsony az év legfontosabb ünnepe, és Anglia divatot is teremtett. Itt kezdtek el karácsonykor fagyöngyöt függeszteni az ajtók fölé.  A díszítéshez használt mályvarózsa, repkény és fagyöngy szimbólumok már a "sötét" középkorban meghatározóak voltak. A fagyöngyág alatti csókolózás például eredetileg pogány szokás volt, de a mai napig lelkesen hódol neki hívő és hitetlen egyaránt. Robert  is már korán reggel elkapta a konyhába igyekvő feleségét, és az éppen felerősített fagyöngy csokor alatt forró csókban forrt össze vele.  Nem egyszer látta a szüleit, ahogy a fehér kis bogyók alatt ölelkeznek és régi vágya volt, hogy egyszer a szülői házban a saját feleségével átélhesse ugyanezt az érzést. Jól gondolta, a csók minden várakozását felülmúlta. 

A családi körben eltöltött karácsony, illetve a faállítás szokása Viktória királynő idején, a 19. század közepén terjedt el Angliában német mintára.  Szenteste a család együtt díszíti fel a fát, otthon barátokat fogadnak, citromlikőrt, sherryt isznak. Ez a program várta a család tagjait ma. Robert  örömmel hallgatta Tom hangját, aki korán reggel kereste, mert szintén hazautazott az ünnepekre a szüleihez. Természetesen azonnal meghívta, hogy ünnepeljen velük és Tom ígéretet is tett, hogy átjön.  Mindig is szeretett Robertéknál vendégeskedni, mert Claire pótgyerekhez méltó módon kényeztette.

Anglia legnépszerűbb karácsonyfája London szívében, a Trafalgar téren található. Oslo városa 1947 óta minden évben egy óriási fenyőfát ajándékoz Londonnak, ezzel köszönve meg azt a segítséget, amit Anglia nyújtott Norvégiának a második világháború alatt. Robert ezt mindenképpen meg akarta mutatni Carának és Angienek. Ráadásul még egy kis üzletbe is be kellett jutnia, ahol már korábban megrendelt egy kis ékszert. Még azelőtt kell elhozza, hogy anya elkészíti a híres karácsonyi pudingját, mert abba akarta belerejteni. 

A nap úgy illant el, mint egy pillanat. Robert és Cara még délelőtt bementek a városba, Angiet végül Lizzy gondjaira bízták, aki Dylannal izgatottan próbálgatta a babázás felelősségét és szépségét.  Roberték egy eldugott kis kocsmában ebédeltek, aztán a Harrods áruház fantasztikus kínálatára csodálkoztak rá, apró meglepetéseket vásároltak, majd a korai zárórát követően taxiba ültek és hazamentek. 

Laurie izgatott készülődésétől kísérve előkerültek a régi díszek és  nevetve fűztek pattogatott kukorica- és héjas mogyoróból láncokat. A munka lassan haladt, mert  a szemek nagy része a hasukban végezte, így aztán Claire megállás nélkül gyártotta az utánpótlást. Mike megnyugtatta a kislányt, hogy a fa díszítésével csak újabb terhet vesznek le Jézuska amúgy is túlterhelt vállairól, legalább az ajándékozásra koncentrálhat teljes erejéből. Amikor a fa feldíszítve ragyogott a szoba félhomályában, Richard elővette a féltő gonddal becsomagolt kis angyalt és Robert segítségével feltette a fa tetejére. Az ezüstruhás kis angyal szinte sugárzott odafönt a magasban. Az apró égők parázsló fényében egymásra mosolyogva, az egész család úgy érezte, ez talán az egyik legszebb pillanat mindannyiuk életében. Claire szeretettel nézte a gyerekeit, akik végre mindannyian révbe értek és láthatóan boldogságban élnek a párjaikkal. Lizzy választása ugyan meglepte, de két napja árgus szemekkel figyelte a férfit és megelégedéssel látta, mennyi kedves gesztussal veszi körül Dylan a lányát.   

Roberték az egésznapi sétálgatástól fáradtan hamar elköszöntek és felmentek a szobájukba; hálás puszit nyomtak a mindig is jó alvó lányuk selymes fürtjeire, aki a mesét végig sem várva már mélyen aludt, aztán gyorsan bebújtak az ágyba, hogy lassú, érzéki szerelmeskedésükkel tegyék fel a napra a koronát. 

Másnap délelőtt  sétálni mentek, a parkban hagyták a kutyákat viháncolni, aztán Cara egy hirtelen ötlettel hanyatt dőlt a puha hóba. Kezeivel, lábaival kalimpálva hóangyalt formált, aztán Robert a kezéért nyúlt és felhúzta.
-Micsoda bolond vagy! – nevetett rajta, ahogy a ruhájáról porolta lea havat.
Cara nevetve nézte a foltot a szűzhóban. –Olyan, mint egy angyal, nem? Most már beismerhetnéd, hogy a feleséged egy angyal, na... – bokszolta meg Robertet, aki magához ölelte és nagyot sóhajtva annyit mondott:
-Nem akarom, hogy angyal legyél! Maradj te csak egy talpraesett földi nőszemély, aki mindig mellettem lesz. Egy angyal tökéletességével úgysem tudnám felvenni a versenyt.
-Úgy, szóval még tökéletes sem vagyok? – játszotta a durcást Cara, de azért ott maradt a férje melegséget árasztó karjai között.
-De, tökéletes vagy, nekem a világon a legtökéletesebb. Még Angienál is tökéletesebb, mert ő a lányom és vele nem lehet olyan kimondhatatlan dolgokat művelni, mint veled, te őrült nőszemély – vigyorodott el a végére, ahogy a kipirult arcú asszonyt nézte. –Istenem, Cara, annyira szeretlek!  -sóhajtotta bele a következő csókjába, aztán még sokáig álltak a szundikáló Angie mellett forró csókokat váltva, míg végül a kutyák figyelmeztették őket az idő múlására.

A karácsonyi ebéd valóságos remekmű volt, amely tradicionálisan sült, töltött pulykából álll,  köretként sült krumplival és kelbimbóval tálalva. Claire igazán kitett magáért. Az aprósütemények és a Christmas puding, amelyet brandyvel flambírozva tálaltak, feltették a koronát az étkezésre. A pudingba kerülő gyümölcsöket  hónapokig alkoholban érlelik karácsony előtt, így aztán fel sem merült, hogy ezek után bárki kocsiba ülhessen, de nem is szándékoztak. A két napja látványosan hulló hóban sétálni mindennél nagyobb gyönyörűség volt.  Jack és Molly is megilletődötten üldögéltek a táljuk előtt. Claire a két kedvencnek csirkét sütött, amit Robert darabolt éppen a konyhában. 

Ebéd után körbeülték a kandallót, hogy mindenki jól láthassa a ragyogó fát és a lobogó lángokat, aztán belekezdtek az ajándékok kiosztásába. Közben Claire mindenkinek odavitte a maga kis pudingját. Robert aggodalmasan figyelte, hogy a számára fontos tányért a címzett kapja-e meg. Amikor jobban megnézte a Cara kezében lévő tányért, hirtelen érte nyúlt és elvette tőle.
-Bocs, ez nem a tied! – mormolta és idegesen nézett szét a többiek tányérjai körül. Végül Dylan kezében pillantotta meg a megbütykölt édességet.
-Bocs haver, cseréljünk! – nyúlt az adagért, amibe a férfi már éppen bele akarta vájni a villáját.
Dylan a vállát rántva hagyta, hogy Robert kicserélje a tányérokat, aztán nyugodtan ette tovább a cserébe kapott adagot. Cara a szemét forgatva nézett a férjére, miért variál annyit, mintha nem lenne mindegy, melyik adag kié. Amikor Robert végre a kezébe nyomta a tányért, a fejét csóválva kezdett neki az evésnek. 

-Mi van, meg akarsz mérgezni? – kérdezte nevetve. Aztán meglepődve tette le az ölébe, amikor a villa nyomán egy apró kis dobozka bukkant fel a sütemény alatt. A többiek is érdeklődve fordultak feléje. Claire egy szalvétát nyújtott oda neki, hogy tisztára törölhesse a kis dobozt, aztán kinyitotta és a szeme könnybe lábadt. Még Velencében, a nászútjukon nézte ki ezt a kis aranyláncot egy régiségboltban, de hibás volt és fájó szívvel ott hagyta, mert valószínűleg jóval többe került volna a javítása, mint amennyit ért. Robert ezek szerint mégis megvette és rendbe hozatta. Eredetileg Robert és a saját képét tervezte beletenni. Megnyomta a hátoldalán lévő apró gombot és a medál kettépattant. Odabent Robert és Angie képe bújt meg, a fedelén pedig a felirat: Örökké együtt! Könnyben úszó szemekkel hagyta, hogy Robert a nyakába akassza és a család előtt megcsókolja. 

-A világot adtad nekem, amikor igent mondtál, én pedig telhetetlenségemben majdnem elrontottam mindent. De erős voltál, a világon a legerősebb nő, akit csak ismerek, és megmentetted nekem  a boldogságot. Amíg csak élek, szeretni foglak érte. – suttogta a férje, és Cara tudta, hogy az őszintén és szerelmesen csillogó szürke szemek mint mindig, most is az igazat mondják...

Boldog Karácsonyt!
 
zene:







.Wham! - Last Christmas .
Robbie Williams - So This Is Christmas
.Jon Bon Jovi - Please Come Home For Christmas HQ .
.Christmas Is All Around .
Michael Buble - Cold December Night .
.Winter Song by Ronan Keating .
.All I Want For Christmas Is You - Mariah Carey .


3 megjegyzés:

vusi írta...

Juci nagy köszönet az ajándékért! Reménykedtem benne, hogy olvashatok még a Cara-Rob párosról, csak az elejtett néhány félmondat volt szomorú így a jövőjüket ismerve.
Viszont jól ráhangoltál a készülődésre, nagyobb kedvvel vetem be magam a sütés-főzés szépségeibe.
Meghitt Karácsonyt Mindannyiótoknak! <3

csez írta...

Csalódott aztán tuti nem voltam!!! O.o
Zso! Nem félreérteni: alig várom a folytatást! (Elég kettős ez az érzés ;) )
Nagyon szép fejezet! Viszont utólagosan jól elkeseredtem a befejező fejezet emlékein... Még a legnagyobb boldogság is milyen törékeny.... :/
Külön hála a zongorás képért ;)
További kellemes hangolódást, készülődést mindenkinek!
Puszik <3

zsorzsi írta...

Tényleg jó volt Jutkám ! <3
Ismét ,jól utána néztél a dolgoknak /angol karácsonyi szokások
Én is köszi a Presenvation Hall -os képet XDDD