Zongoralecke 7-9.

7.

Emma  a reggeli teáját kortyolgatta a kis étkezőasztalnál  az ablak előtt, és a friss újságot lapozgatta, amikor a nyitott ablakon át hangos vitatkozás ütötte meg a fülét, amely a szomszéd lakásból hallatszott át.

-De Daniel,  drágám ! Engedd, hogy eljöjjek segíteni neked, ha már nem akarsz otthon lakni! Apáddal annyira aggódunk ,hogy hogy boldogulsz egyedül .

-Anya  kérlek, hagyj békén! Értsétek már meg, hogy egyedül szeretnék megbirkózni ezzel  az egész szarsággal! Vegyétek már észre, hogy maholnap harminc leszek! Felnőttem, anya ! - kiabált  Daniel. -Nincs szükségem  szárazdajkára! Az én dolgom, hogyan élek itt, és nekem tökéletesen megfelel így, ahogy van!

Nem volt szokása ilyen ingerülten beszélni az anyjával ,de egyszerűen nem bírta már, ahogyan megfojtják az aggódásukkal és szeretetükkel. Egyszerűen nem értette, miért nem képesek felfogni, hogy egyedül kell megbirkózzon ezzel az egésszel, nem támaszkodhat élete végéig mindig valaki másra.

-De Daniel ! - nézett a fiára néma könyörgéssel a könnyes szemeiben az asszony, ahogy  látta, hogy a fia a még ki sem pakolt dobozai között  botladozik és próbálja visszafogni a káromkodását, miközben kétségbeesetten próbál erősnek látszani. A szíve szakadt meg, ahogy a segítségre szoruló gyermekét nézte, az ő kicsi fiát, aki nem képes elfogadni a kinyújtott kezét. Tudta, hogy mindig is nagy akaraterővel bírt, mindig bizonyítani akart, bármiről is volt szó. Mindent, amit tud, a zongorázást, a gitározást, nagy kitartással tanulta meg, mert mindenben bizonyítani akart . És most, amikor nyilvánvalóan segítségre szorul, most is erősebb benne a dacos bizonyítási kényszer. 

Biztos volt benne, hogy ez is Margarett miatt van így. Az a …, lehunyta a szemét, hogy visszanyelje az indulatát, ami mindig elfogta, ha az a nő az eszébe jutott. Az első nehézség láttán feladta a híres nagy szerelmét, cserbenhagyta Danielt az eljegyzésük előtt bekövetkezett baleset után nem sokkal, amikor az orvos, nyilván merő elővigyázatosságból, nem biztatta őket.

-Anya kérlek, most menj el ! Kérlek anya !

Az asszony az arcán lecsorgó könnyeket letörölte a blúza ujjával és odahajolt a fiához. Megcsókolta az arcát, és megsimogatta azt a gyönyörű gyermekarcot, amely mára – ezt el kellett ismerje – egy férfi karakteres arcává változott. Persze, tisztában volt vele Mary, hogy igaza van a fiának, de ez egy szikrányit sem csökkentette a szeretetét és féltését iránta.

-Szia Anya ! Ugye kitalálsz egyedül is ? - ácsorgott Daniel a dobozok között azzal a szilárd elhatározással, hogy nem mozdul, amíg az ajtót nem hallja csukódni. Nem akart még egy támadási pontot adni a kétballábasságával. Az asszony még egyszer végignézett a fián, aki most az ablak felé fordulva bámult a sötét szemüveg mögött, mintha érzékelné az üvegtáblákon beömlő napfényt. Aztán halkan becsukta maga mögött az ajtót. Daniel a kattanásra összerezzent. Utálta, ha ennyire elveszti az önuralmát, de az anyjának is meg kell értenie végre, hogy a kicsi Danielnek most nagyobb szüksége van a magányra, mint a szülői babusgatásra, különben soha a büdös életben nem lesz képes végre talpraállni.

8.

Kora délután halk kopogás hallatszott  Daniel ajtaján.  Kinyitotta. Várt .

-Szia ! -jött lentről a csicseri hang. -Bejöhetek hozzád, amíg a mama hazaér, mert itthon felejtettem a kulcsom és nem tudok bemenni .

A férfi meglepődött a kislány találékonyságán, de mire mondhatott volna bármit is, a kis kezek a kezére kulcsolódtak és a kislány belépett Daniel lakásába. A férfit meglepte a kislány felnőttes határozottsága, és hogy mire bármit mondhatott volna, lényegében a kicsi kész tények elé állította. Beszélni kéne a mamájával, hogy Rosie túlságosan barátságos és jóhiszemű, ez másokkal szemben még akár veszélyes is lehet. Elég rámenős a hölgyike. – vigyorodott el a gondolatra. 

Fogalma sem volt, mivel üssék el együtt az időt, aztán egy hirtelen gondolattal a zongorához ült. Mint mindig, ha zavarban érezte magát, ha valami bántotta vagy egyszerűen csak izgatott volt, a fényes hangszer mindig megnyugtatta és tovább segítette a szituáción. Elkezdte játszani egyik kedvenc dalát  a Summertime-t. A kis Rose fogta magát és odakuporodott a férfi mellé a padra  és elbűvölten figyelte Daniel kezét, ahogy  ujjai önfeledten repkedtek a billentyűkön. A fiú először megmerevedett, ahogy megérezte a hozzábújó kis testet, aztán elmosolyodva játszott tovább.Teljesen lenyűgözte ennek az apróságnak a gyermeki, őszinte közvetlensége.

-Tudsz zongorázni ? – fordult a kicsi felé.

-Nem, nincs zongoránk.

-És…. Szeretnél megtanulni ?- kelt életre a férfiben a zongoratanár .

-Igazán megtanítanál ?- sandított rá a gyerek hitetlenül, keresve a csapdát ebben a kérdésben.

A férfi megfogta a  meleg, apró, törékeny  gyermekkezeket, és lassan végig mutatta a zongora billentyűinek elnevezéseit .

-C  -D - E -F -G -A -H.... -magyarázta lassan Daniel  .

Rosie  pedig vidáman ismételgette  újdonsült tanára után .-C-D-E-F-G-A-H .

Így ment ez egy ideig, aztán Rosie csak elunta, és lecsusszant a padról. Visszament a kanapéhoz  egy  almával a kezében, amit  a pultról csent el, és  megkérdezte Danielt, hogy ismeri-e Pille tündért és Palla tündért ? A fiú nevetve közölte, hogy még nem volt szerencséje egyikőjükhöz sem. Rosie egyből felelevenedett és boldogan kezdett bele a két tündér izgalmas történetébe. Daniel többször belekérdezett a történet során, amikor számára homályos részekhez értek. A kislány pedig a megértők nyugalmával újra kezdte  azoknak a részeknek a taglalását. A férfi pedig aláfestőzene gyanánt zongorán kísérte a kislány történetének drámai részeit. Rosie csak kacagott önfeledten, aztán Daniel arra lett figyelmes, hogy egyszer csak abbamaradt a mese  és a kacagás....,halk szuszogás hallatszott a kanapé felől .

-Na, a kis dumagép  kipurcant - suttogta maga elé mosolyogva Daniel, és halkan tovább játszotta a  tündéri történet lágy aláfestő dallamát.

9.

Eközben Emma  az ügynökétől hazaérve zárva találta a lakást. Rosienak már régen itthon kellene lennie – gondolta ijedten. Benyitott és a kislányt szólongatta egyre hangosabban, de senki sem válaszolt az üres lakásban.

-Rosie, ne szórakozz velem ! Ez nem jó vicc, kicsim! Ha elbújtál, gyere elő, mert ez már egyáltalán nem vicces! Hallod Rosie!? Nagyon mérges leszek, ha én talállak meg! ! Rose !

Néhány percen belül azonban rettegve ébredt rá, hogy a kislány nincs a lakásban. Remegő kézzel nyúlt a telefon után és az iskolát hívta. Már órák óta hazament – közölte egy kedves női hang némi aggodalommal fűszerezve. -Talán nézze meg a közeli parkban, hátha a gyerekekkel játszik. A kicsik nem figyelnek az órára, ha jól érzik magukat! De Emma tudta, hogy Rosie még sosem ment le egyedül a parkba, mert azt már az első napon megtiltotta neki. Megbeszélték, hogy csak együtt mennek le. Emma végső elkeseredésében  bekopogott az 6-os számú ajtón, hogy a szomszédtól érdeklődjön ,a gyerek után. A fiatal férfi, akit már a kávézóban is látott, a szobában is napszemüvegben nyitott ajtót és olyan furcsán nézett el mellette.

-Jó estét !  Kérem, véletlenül nem látta ma délután a kislányomat ? Már régen itthon kellene lennie, de … én nem is tudom merre keressem…  - sírta el magát Emma, miután egyszuszra ledarálta a meglepetten előtte álló férfinak.

Jó vicc! Nem, asszem, nem láttam . – ez volt az első ironikus és keserű gondolata Danielnek, aztán akaratlanul is elhúzta a száját. Végül ráébredt, hogy az előtte álló nő a teljes kétségbeesés határán áll.

-Jöjjön be! - Nyugodjon meg, itt van nálam. Azt hiszem, elaludt – állt félre a férfi az ajtóból. Itt van Rosie, ha Őt keresi.

A kislány a kanapén  békésen összegömbölyödve szunyókált  kipirult ,rózsás arccal. Emma  megkönnyebbülésében, hogy megvan szeme fénye, még jobban rákezdett a sírásra. Daniel csak zavartan állt egyik lábáról a másikra. Most mi lehet a baj, hiszen itt van, megvan a kislány.

- Mióta van magánál ? – hüppögött a nő.

- Pár órája, nem is tudom.

-Jaj bocsánat ! - kapott észbe Emma, mikor kissé lehiggadva megsimogatta a  kipirult arcocskát  - még be sem mutatkoztam,  az új szomszédja vagyok, elnézést !

-Igen, rájöttem – mosolyodott el a férfi .

-Amúgy Emma Bradley vagyok. – nyújtott kezet a férfi felé, aki felé fordulva ácsorgott.

-Daniel Brookes . – válaszolt mozdulatlanul a férfi.

Emma zavartan húzta vissza a kezét. Úgy látszik, már egy kézfogás is rámenősnek tűnhet egy férfi szemében, bár, azért rosszul esett, hogy ilyen udvariatlanul utasította vissza. Felnyalábolta a kislányt  és  az ajtóból  még vetett a mogorvának tűnő férfira egy hálás pillantást .- Köszönöm !

-Igazán nincs mit, szívesen máskor is -nevette el magát végre a férfi, aztán lehajtotta a fejét.

-Szia  Daniel -hallatszott egy kis cérnavékony hangocska, aztán, mintha csak álmában szólalt volna meg, Rosie  újra álomba szenderült az anyja karjai közt .