A menedék 81.

-Szia, picim! – cirógatta meg Angie rózsás kis arcocskáját Robert. Nézte az apró gyermekarcot, de hazudott volna, ha azt mondta volna, hogy az orra az anyjáé, a szeme az övé. A vörös pihe végképp kis manóvá varázsolta a csöppséget.

-Hát, tudod, okoztál némi meglepetést az érkezéseddel. A doktor bácsi ugyanis azt mondta, hogy egy kisfiú bújkál anya hasában, aztán kiderült, hogy egy ilyen csodás kis hölgy. Azt hittem, csalódott leszek, de az az igazság, és ezt el ne mondd senkinek, hogy nagyon örülök neked. – ujjával megcirógatta az apró kezecskét, mire a kis ujjak belekapaszkodtak az ujjába és szorosan megmarkolták. A pici szája csücsörített és szopó mozdulatokat tett, ő pedig elnevette magát. –Fantasztikus vagy! – suttogta neki szinte meghatottan, aztán felegyenesedett, ahogy mögötte kinyílt az ajtó. 

Egy idős nővér lépett be és határozottan odalépett a kis ágyhoz és kiemelte belőle Angiet.

-Maga az apja, igaz? – nézett csúfondárosan a férfira.

Robert meglepetésében csak bólintani tudott, mire a nő nemes egyszerűséggel a karjába nyomta a gyereket.

-Akkor ne csak nézegesse, hanem fogja a kezébe! Itt az ideje, hogy megtanulja tisztába tenni. Ellátni, nevelni … az az igazi kihívás; ahogy mondani szokták, gyereket csinálni a hülye is tud. Már bocsánat a közvetlenségért. -  Robert elnevette magát, egyre inkább tetszett neki ez az asszony. Ő kéne Cara mellé, secperc kirángatná abból a letargikus hangulatból. El is határozta, hogy szóba hozza előtte Cara félelmeit.

-Robert Pattinson vagyok.

-Mary Stewart.

-Drága Mary, a segítségére lenne szükségem!

-Még sosem rakott tisztába gyereket?

-Még nem, de most nem is arra gondoltam. Tudja a feleségem császárral szült és olyan furcsa hangulatban van. Önmagát hibáztatja, amiért így alakult a dolog, pedig hát nem tehet róla, orvosi oka volt. Attól fél, hogy nem fog kialakulni benne a kötődés a babához, mert hiányzik a szülés élménye. Nem akarom, hogy lelkileg kínozza magát olyasmi miatt, amiről nem tehet. Tudja, ő egy nagyon nyílt, kedves egyéniség, de most nem ismerek rá, olyan mintha depresszióba esett volna. Ha beszélne vele…. magának biztos óriási tapasztalata van ilyesmiben, ha egy anyuka így elbizonytalanodik.

Az asszony elgondolkodva nézett rá.

-Tudja, elég ritka, hogy egy férfi ilyesmit egyáltalán észrevesz. Az apukák többnyire csak azzal foglalkoznak, hogy a gyerek és az asszony egészséges-e fizikailag, de egy frissen szült  anya lelkével eddig még nem nagyon foglalkozott egyikőjük sem. Pedig ez egyáltalán nem olyan magától értetődő dolog, ezt most maga is láthatja. Rendben, beszélek vele, aztán most lássam, mit tud kezdeni ezzel a tündéri csöppséggel! Ne izguljon, segítek, ha nagyon nem boldogul, de majd meglátja, nem olyan ördőngős dolog egy pelust kicserélni.

Robert kicsit remegő kezekkel, de azért biztos fogással forgatta a picit, törölgette az apró ráncos kis popsit, aztán megküzdött az eldobható pelenka ragasztócsíkjaival. Amikor végzett, roppant elégedett volt magával. Volt annyira dörzsölt, hogy addig ne emelje fel a gyereket, amíg a nadrágot is rá nem adta, így aztán nem járt úgy, mint sok filmben látta, hogy a pici fenekéről a levegőbe emelve lehullott a friss pelenka. Amikor végzett, úgy nézett Mary nővérre, mint egy vizsgázó diák. Az asszony mosolyogva vállon veregette.

-Ahhoz képest, hogy még nem csinált ilyet, nem reménytelen. Azt hittem, már ott feladja, amikor kicsomagolta a kislányt. De az is lehet, hogy csak a szűz kéz szerencséje volt, hogy elsőre így megcsinálta. Nos fiam, gyakoroljon csak bátran, most pedig menjünk, mert ez a csöppség már biztosan nagyon éhes. És talán magának sem ártana egy szendvics a büfében, hm? – nézett rá kacsintva, amiből Robert megértette, hogy Mary nem akarja, hogy Cara tudja, érezze, hogy a férje kérésére beszélget vele.

A szobába lépve Cara meglepő élénkséggel fordult az ajtó felé. Rámosolygott a belépőkre és a szeme azonnal a férje karjában lévő csöppségre siklott.

-Nocsak! Milyen jól áll a kezedben! Összebarátkoztatok már? Nem baj, hogy lány? – nézett Robertre félénken. –Ne haragudj!

Robert elnevette magát, de még ő is érezte, hogy ez nem szívből jövő nevetés.

-Cara, ne hülyéskedj, még hogy baj? Hiszen erre vágytam!

-Hazudós! – mosolyodott el a felesége és kinyújtotta a kezét a kicsi felé.

-Nos, az biztos, hogy egy gengszter lesz belőle, akár fiú, akár lány, mert már a születésénél is mindenkit átvágott – bohóckodott a férfi, miközben tüzes tekintettel nézte, ahogy Cara nehezen feljebb húzódik az ágyban és kigombolja a kórházi hálóinget, aztán egy abszolút ösztönös mozdulattal a mellére teszi a kicsit. –Különben is, majd a következő fiú lesz! – vigyorgott.

-Hát, én momentán még a születése körülményeire se nagyon akarok gondolni, nemhogy a fogantatására … - harapta el a mondat végét Cara, ahogy a pici erőteljesen megszívta a mellét.

-Nem akarsz több gyereket? –kérdezte halkan a férfi.

-Robert! Most szedték ki belőlem! Majd kérdezz meg néhány hónap múlva! – grimaszolt Cara.

-Oké, a szavadon foglak! – ígérte a férfi, majd az ajtó felé lépett. –Öröm titeket nézni, de az az igazság, hogy erről a képről eszembe jutott, hogy még én sem reggeliztem. Mindjárt jövök, csak bekapok egy falatot, rendben? – azzal halkan kisurrant az ajtón.

-Férfiak! – sóhajtott nagyot a lány és óvatosan megcirógatta az apró babaarcot. –De igazán jól állt a kezében, nem? – nézett a nővér felé, aki csendben tett-vett a monitorok körül. Az idős asszony felé fordult.

-Aggódik magáért. Mellesleg meg egy szerencsés asszony maga, kedvesem, mert a férje első nekifutásra egész ügyesen tisztába tette a kicsit. Persze lehet, hogy az első pisi a nadrágszárán kicsurog majd, de ígéretes. El sem tudja képzelni, hány kétbalkezes fordult már meg itt.

-Én is az vagyok. Még megszülni sem tudtam normálisan.

-Normálisan? Mi az a normális? Szerintem, ha a gyerekeket kérdeznék, ők a császárra esküdnének. Emiatt aztán egy percig se hibáztassa magát. Hol van az megírva, hogy a lába között kell kinyomnia azt a gyereket? Tudja, hány sérült babát láttam, aki normálisan született, csak éppen jobban járt volna, ha inkább műtéttel veszik ki? A császármetszés ma már rutinműtét, amit a babák és az anyák védelmében egyre többször végeznek. Igaz műtét, ezt sem szabad elbagatellizálni. És mint minden műtét, ez is kockázattal jár, de ez inkább az anyák számára veszélyes, higgye el! Az utána lévő időszakot nem mindenki viseli egyformán. Kell az állóképesség és az önuralom! Fáj, kellemetlen, húzódik a seb és az anyák többsége fél, hogy szétnyílik a seb. Nem szabad erőlködni, emelni, de mozogni kell! Tudom, magának most még azt sem igazán, de majd hívunk egy gyógytornászt, aki masszírozza és az legalább annyit ér majd, mintha köröket futna a folyosón. Ha talpra akar állni, menni fog!

Cara kerek szemekkel figyelte a nővért, aki szigorú arccal, de szívből jövően beszélt vele, aztán odahajolt és elvette a picit.

-Kicsit igazítsa meg magát, aztán most próbálja meg a másik melléből! Soha ne hagyja, hogy csak az egyik cicit szívja a pici, és így az elején ne hagyja rajta sokáig, mert úgyis csak cumizik! Lehet, hogy ma még úgy érzi, hogy hiányzik magából minden, ami egy jó anyát jellemez, de én kívülről látom és bátran mondhatom, hogy nincs igaza. Teljesen ösztönösen vette a mellére, ügyesen tartja, és ahogy az arcocskáját cirógatta, abban annyi érzelem volt, hogy nekem elhiheti, maga anyának született.

Cara elpirult a dicsérő szavak hallatán. Amikor a nővér újra a karjába tette a kicsit, rámosolygott az idős nőre.

-Nagyon köszönöm! Nem is tudja, milyen sokat jelentenek nekem a szavai.

-Higgyen nekem kedvesem, és ha bármi kérdése van, csak kérdezzen engem! Jól elbabázunk majd itt, amíg bent kell maradnia, majd meglátja, elröppen ez az idő. De nem féltem magát, akinek ilyen segítsége lesz otthon, mint a jóképű férje, annak nem lesz sok gondja.

-Tudja, ő fiút várt. – suttogta halkan Cara.

-Hát, lehet, hogy azt várt, de most örül, hogy lányt kapott. Látta volna, amikor bementem a babáért, hogy hogy duruzsolt ennek a csöppségnek. Biztos észrevette már maga is, de olyan hangja van, hogy még én is visszatartottam a levegőmet, nemcsak ez a kis tündér. Szerintem a férje abban a pillanatban beleszeretett, amikor először meglátta. Sok férfi, aki fiút várt, de lányt kapott, épp csak ránéz a gyerekére, aztán megy tovább. De a maga férje… szóval, ne féljen egy pillanatig sem, imádja a lányát, és ahogy elnéztem, magácskát is. Nagyon jó érzés néha ilyen szerető családokat látni! Olyan furák tudnak lenni manapság az emberek, öröm, ha végre ilyen vegytiszta szeretettel találkozik az ember. … 

Na, adja csak ide, egyelőre még ne maga büfiztesse! Ó, de hát már itt is van, akinek ez a feladata lesz! – kacsintott egyet Carára és az éppen belépő Robert vállára tette a picit. –Úgy ni, kincsem, itt egy pelus, nehogy lehányd a papa ingét, aztán ha végeztek, nyugodtan fektesse csak vissza a kiságyba. Nem kell ám a kisasszonyt cipelgetni, mert aztán majd soha nem tudja lerakni! – utasította őket az asszony, aztán az ajtóhoz lépett. Egy utolsó elgondolkodó tekintettel visszanézett Carára:

-Tudja, szerencsés asszony maga kedvesem! Van egy jóképű férje, akinek szíve is van; született egy csodás babájuk. Mindenük megvan a boldogsághoz. Semmi mást nem kell már tenniük, csak örülni annak, amijük van.