Perlekedők 13.

Robert a recepcióshoz fordult, aki éppen udvariasan elköszönt és letette a telefont.

-Ms. Steinlöchnert keresem. Itt dolgozik.

-Igen uram. Máris felszólok neki. Mit mondhatok, ki keresi?

Robert elbizonytalanodott, aztán csak annyit mondott:

-Mondja azt neki, hogy Thomas van itt.

A portás bólintott, s miközben a telefon után nyúlt , az előtér kényelmes ülőgarnitúrái felé mutatott:

-Kérem, addig foglaljon helyet! 

Adél elsápadt, aztán kinyögött egy „Értem, máris jövök”-re hasonlító választ. Egy pillanatra sem volt kétséges, ki lehet az a Thomas, aki keresi. Az ablaküvegben a sápadtsága nem látszott, csak a csinos formaruha, amely sokat megmutatott a karcsú lábakból, mégis üzletasszonyosan elegáns volt. Megigazította a haját, aztán egy sóhajjal elindult a végzete felé. El is feledkezett róla, hogy Josnak szóljon a váratlan látogatóról.

A férfit azonnal megtalálta, de nem volt egyedül, egy kollegina a közeli lobbybarból már érdeklődött nála, mit hozhatna neki, miközben a szemei olyan tágra nyíltak, mintha Jos valamelyik kis süteményéből falatozott volna nemrégiben. Adél rámosolygott, kért két kávét, ezzel mintegy útjára bocsátva Ritát, aki még mindig hitetlenül kapkodta köztük a szemét, aztán végre elindult a pultja felé. 

-Szia! Micsoda meglepetés!

-Szia! - ült odébb a férfi és megpaskolta maga mellett a bőrkanapét.

Adél beletörődően huppant le mellé, aztán megigazította a mozdulattól felcsúszott szoknyát. A mozdulat nem kerülte el a férfi figyelmét, de már nem hatott rá olyan felvillanyozóan, mint néhány évvel ezelőtt.

-Anna említette, hogy itt dolgozol. Annak idején azt hittem, a másikban.

-Ott voltam állásinterjún, amikor találkoztunk, de az itteni munka vonzóbb volt. Én vagyok ennek a háznak a marketing menedzsere.

-Komoly. – biggyesztett kedvesen, elismerően a férfi. –Jól nézel ki.

-Köszönöm, Te is.

-Együtt ebédelhetnénk.

-Nem jó ötlet. – sóhajtott a lány.

-Jézus, csak egy ebéd! Tudod, amikor régi ismerősök összefutnak, és mesélnek kicsit magukról, hogy mi minden történt velük az eltelt időben, ilyesmi...

-Oké, egy ebéd, de akkor a vendégem vagy, végül is én vagyok itthon. – mosolygott rá a lány, miközben a szeme inkább egy űzött vadra emlékeztette a férfit, de nem tette szóvá, mert a pultoslány éppen most tette le eléjük a kávékat. Amikor elment és biztos volt benne, hogy már nem hallhatja a beszélgetésüket, csak akkor folytatta:

-Most ezen fogunk osztozkodni? Férfiként és a múltra emlékezve, ez az én előjogom lenne, de ha ragaszkodsz hozzá, én tudok engedni. ... Olyan vagy, mint a húgod.

Adél elnevette magát: -Soha!

-Nem, tényleg nem. – ismerte be a férfi, miközben újra eszébe jutott az a tihanyi éjszaka, amikor a lányokat hasonlítgatta.

-Miért jöttél ide? –kérdezte halkan a lány.

Robert megvonta a vállát.

-Nem tudom. Talán, mert elég hülye helyzet volt az ott a parkolóban. Álmomban sem gondoltam, hogy összefuthatunk, hiszen még a vezetéknevedet sem tudtam. És ha már így alakult, a tisztesség azt kívánta, hogy beköszönjek, és ne csináljak úgy, mintha nem emlékeznék rád, nem?

-Thomas... – mormolta Adél, aztán a férfira kapta a szemét. –Haragudtam rád, amiért nem az igazi neveden mutatkoztál be annak idején. Én őszinte voltam.

-Én is. A Thomas a második nevem.

-Ez mellébeszélés, tudod te is – grimaszolt a lány, aztán egy hirtelen, fürkésző pillantást vetett rá és egy merőben váratlan kérdést tett fel, meglepve vele a férfit: -Mit akarsz a hugomtól? –és kék szeme gyémántkeménységgel fúródott a szürke szemekbe. 

-Együtt dolgozunk, ennyi – vont vállat Robert, szándékosan tudomást sem véve a számonkérő hangsúlyról.

-Hát, ez az, ennyi, ezt próbáld az emlékezetedbe idézni, és maradjon is ez így! – suttogta szenvedélyesen a nő, aztán megrezzent, ahogy a zsebében a telefon zizegni kezdett. Rápillantott, aztán Robertre: -Bocsáss meg, ezt fel kell vennem!

Kissé elfordult és lehunyta a szemét, ahogy Jos megnyugtató hangját meghallotta.

-Szia, Dell! Bocs a zavarásért, de már híre ment, hogy a nagy szívtipró névszerint keresett a portán, és már találgatnak a lányok, honnan az ismeretség. Gondoltam, jó, ha tudod.

-Köszönöm, majd gondolok rá...  – motyogta a telefonba, mire Jos a túlsó végén elnevette magát:

-Aha, akkor már belecsaptatok a közepébe? Csak óvatosan, Dell! Kettőjük létező vagy leendő kapcsolata nem a Te dolgod, Te csak mondd meg az őszintét, aztán menekülj! Én a helyemen leszek.

Adél szinte látta maga előtt a vöröses hajú férfi arcát, ahogy az együttérzés legcsekélyebb  jele nélkül kacsintana rá, ha itt állna előttük, és ettől  egy kicsit felengedett.

-Szia!

Visszafordult Robert felé, aki igyekezett közömbösen nézelődni, miközben nem kerülte el a figyelmét, hogy a nő angolul társalog valakivel, és a hangszín alapján nem üzleti tárgyalást folytat, hiába is igyekszik ezt elhitetni azzal a pár szóval, aminek a fültanuja volt.

-Hol is tartottunk? – kérdezte Adél kissé tétován, mert bár pontosan tudta, mi volt a végszó, nem igazán akarta elismételni csak azért, hogy újra felvehessék a kínossá váló beszélgetés fonalát.

-Ott, hogy tartsam távol magam a hugodtól. – ráncolta össze a szemöldökét a férfi, aztán hozzátette: -Ezt azért majd hadd döntse el ő, oké? ... Mi a baj? Régen nem voltál ilyen ellenséges?

-Akkor rólam volt szó, most pedig a testvéremről.

-Ő is remekül tudja képviselni az érdekeit, nyugodj meg!  Semmi nem történhet vele, amit nem ő akar! És felnőtt nő... mellesleg pedig remek zenész.

-Sejtettem, hogy ez megfog benne – sóhajtott Adél.

-Nemcsak ez, de most ne róla beszéljünk! Jó újra látni! ... De ahogy elnézem, az érzés nem kölcsönös. Mi a baj? Megbántad? Most kínos szembesülni vele, hogy mire ragadtattad magad?

-Most mit mondjak? – nézett fel a lány és a szeme mélyén már érződött, hogy könnyek készülődnek a felszínre törni.  –Az az igazság, hogy nem szívesen látlak a hugom körül. Neked nem okoz lelkiismereti kérdést, hogy a nővér után a hugot is lefekteted?

-Ezt most úgy mondod, mintha nem a Te döntésed lett volna. Mondhattál volna nemet is.

-Azt kellett volna mondanom. És remélem, a hugom azt fog mondani. Nem az az egy éjszakás típus.

-Te sem voltál az, és lehet, hogy meglep a dolog, de én sem vagyok.

-Tudom, csak...

-Csak?

-Á, mindegy, hagyjuk!

-Nem hagyhatjuk, mert szeretnék a hugoddal jobban megismerkedni. Fantasztikus lány, de ez az egész helyzet, amibe akaratlanul is belekeveredtünk, ez ... még én sem tudom, hogyan kezeljem. Neki is el kellene mondani, mert ha utólag jön rá, az összetörné. Ugyanakkor valahogy úgy érzem, te nem akarod beavatni a múltbeli történet részleteibe. Pedig szerintem elkerülhetetlen lesz. Nem akarok úgy elmenni ez alkalommal, hogy meg sem próbáltam... Tudom, érzem, hogy ebben sokkal több van, mint amit józan ésszel veszni szabad hagyni. 

Hirtelen egyikőjük sem tudta, mit mondhatna a másik meggyőzésére, és ebbe a röpke szünetbe villámcsapásként érkezett a férfi számára a gondolat, hogy Adél talán azért nem akarja a huga körül látni, mert ő maga lenne még mindig érdekelt... Na, öcsi, akkor most lett kínos igazán a dolog! – szívta be az ajkát, mint mindig, ha valami komoly problémával került szembe.

-Megmondanád őszintén, hogy miért nem akarsz a testvéred körül látni? – nézett Adélra egy elveszett kölyökkutya tekintetével, és a lány egy pillanatra elveszett a szürke szemek varázsában. A hugának esélye sincs, ha csak egy kicsit is megmozdított benne ez a pasi valamit – gondolt rá nagyot nyelve, aztán ijedtében még a kanál is kiesett a kezéből, ahogy egy kéz nehezedett a vállára. Fel sem kellett néznie, a vállát megszorító ujjak gazdáját bárhol felismerte volna.

-Jos! Engedd meg... Robert Pattinson...az úr pedig a főnököm, a szálloda igazgatója, Jos VanHoegen.

-Üdvözlöm! – nyújtott kezet a vörös hajú férfi és Robert felismerte a tekintetében a nőjéért aggódó pasi kíváncsiságát. –Nem akarok zavarni, de ebédidő van, és gondoltam meghívlak mindkettőtöket, talán egy közvetítő mellett könnyebb a beszélgetés is... – nézett Adélra, aki megrázta a fejét, s a férfi megértette, még nem került szóba a lényeg. –De talán majd máskor... nos, a viszontlátásra! – búcsúzott és elmosolyodott, ahogy Robert értetlen, de udvarias mosollyal viszonozza a köszönést.

-Együtt vagy vele? – biccentett a szállodaigazgató után, amikor az már a recepció felé vette az irányt.

-Igen. Majdnem két éve. ... Nős, de éppen válófélben vannak, és nem miattam – hadart a lány, aztán vett egy nagy levegőt.

-Tudja, hogy ki vagyok – állapította meg Robert közbeszúrva. –És nem félti a köztetek levő kapcsolatot, akkor ez komoly lehet. Szerencsés fickó. 

 -Mondanom kell valamit, valami fontosat, valamit, ami választ ad az előbbi kérdésedre is, de nem akarom itt, ahol még a falnak is füle van. Megtennéd, hogy feljössz az irodámba? A többiek most mentek le az étterembe, ott egyedül lehetünk. – kezdett hadarásba Adél, mint aki meg sem hallotta, amit a férfi az előbb mondott neki.

-Hűha! Ilyen komoly? – nézett rá Robert aggódva, aztán szó nélkül követte a lift melletti lépcső felé.

*

Nem tudta volna megmondani, hogy jutott vissza a szállodájába, fel a szobájába... már csak arra tért magához, hogy a gitárját szorongatja, de pillanatnyilag inkább visszacsukta rá a tokot, nehogy kárt tegyen kedvenc hangszerében.

Adél nem véletlenül akarta ezt a bejelentést négyszemközt megejteni. Ahogy falfehéren, az ablaknak fordulva előtörtek belőle a szavak, ő csak azt érezte, hogy a lábai nem tartják meg és leroskadt az első székre, amibe belebotlott. Aztán amikor a lány a mondandója végére ért, érezte, hogy akkora gombóc van a torkában, amibe vagy most azonnal belefullad, vagy friss levegőre kell jutnia minél előbb. Nem is köszönt, mit mondhatott volna, csak kirontott az ajtón. Éppen nyílt egy lift ajtaja és nem törődve vele, hogy az nem a vendégek számára, hanem a személyzetnek fenntartott lift, belépett és megnyomta a földszintet jelző gombot. Egy hátsó kijárat lehetett, nem tudta, de nem is törődött vele, megrángatta az ajtót, aztán a portás megnyomott egy gombot és végre feltéphette azt az átkozott vasajtót, hogy szinte kiessen a délelőtti napsütésbe. 

Egy gyerek... persze... amikor annak a napnak az őrülete leszállt az agyáról és próbálta végiggondolni hogy történhetett meg az elképzelhetetlen, akkor neki is beugrott, hogy szép kis kalamajkába keverheti magát, hiszen az elemi óvatosságról is megfeledkeztek. Talán azt hitte, a lány védekezik, de mindenképpen felelőtlen és ostoba feledékenység volt. Aztán teltek a hónapok, nem érkezett levél és ha teljesen nem is, de azért megfeledkezett a dologról.  Egy gyerek... akiről azon mód el is döntötte a lány, hogy nincs helye az életükben. Most még nem tudta, hogy hálás legyen ezért a döntéséért, vagy megfojtsa. És egy gyerek, akinek a valaha volt létezése most alapjaiban változtat meg mindent közte és Anna között is. Hogy nyúljon a lány után ezzel a titokkal a lelkében? Már azt sem tudta, hogy mesélje el, hogy Adél és ők ismerték egymást korábbról, de ez ... hát, ezt már végképp ... Jézus! 

Hirtelen értelmet nyert minden ijedt, kínban égő pillantást, amit Adél vetett rá, amióta csak találkoztak. Képtelen volt megérteni, hogy az az édes, fiatal nő, akivel oly nagy szenvedéllyel ölelték egymást, hogy tudott ilyen egyszerűen, hideg fejjel dönteni valamiről, ami őt is érintette. És vajon hogy alakult volna a sorsuk, ha a lány ír neki? Egy csomó HA, amiknek értelmük sincs, mint ahogy nem voltak a szavaknak sem... elképzelni sem tudta, hogy lehetett volna egy gyereke, de egy lány magányos és talán kétségbeesett döntése miatt nincs. Haragudni akart, és nem mentségeket keresni, hiszen az is lehet,  hogy csak a színtiszta önzés vezette Adélt, amikor eldobta magától azt az apró életet. De képtelen volt szíve mélyén a haragra, mert fogalma sem volt róla, mit tett volna, ha a lány jelentkezik. Ahogy teltek a hónapok, benne is csak egy szép, bár elcsituló emlék volt csak az a nap, visszagondolva nem hitt benne, hogy odadobott volna mindent és rohant volna vissza Budapestre, hogy vállalja annak a napnak a következményét. Nyilván bizonyítékot akart volna, hogy tényleg az övé, aztán vállalta volna az anyagi terheit, de nem akarta volna örökre maga mellett tudni. A francba! Fogalma sincs, mit akart volna, hiszen csak egy felelőtlen kölyök volt még ő maga is... 

Amikor meglátta Adélt a szálloda előtt, inkább megijesztette a szituáció. Nem akart zavaró tényezőket Annával való ismerkedése útjába, és Adél akkor ennyi volt, egy zavaró, felkavaró emlék. Hiszen csak a testük közös élménye volt a múlt, még csak nem is nemes, nagy betűs érzelmek, csak egy bódult pillanat, egy végtelenül élvezetes délután. Ha bármi érzelem kötötte volna hozzá, az azon a napon szakadt volna el, amikor Annáról kezdett fantáziálni. Anna... fogalma sem volt róla, hogy legyen ezek után. Adél vallomásával ez az éledező kapcsolat halálra ítéltetett. És ha valamiért haragot érzett, hát, igazából ez a gondolat volt az.

Perlekedők 12.

Anna a kocsiban ülve az előtte ülő férfi tarkóját szuggerálta. Mit tagadja… rosszul esett, hogy hazafelé nem ült be mellé a hátsó ülésre. Nem mintha ennek részben nem ő maga lett volna az oka, de azért reménykedett benne, hogy a férfi nem sértődik meg ilyen látványosan. Végül is, csak viccelt, és eddig úgy tűnt, hogy kettőjük közül ő az, aki nem érti a viccet, most mégis Robert húzta fel az orrát.  De hát nyilvánvaló volt, hogy miatta kellett negyedszer is nekifutni a keringőnek. Ő persze soha nem szólt volna érte, hiszen élvezte azokat az apró kis érintéseket, amikben a tánc révén részesülhetett, de Jeremy valamilyen oknál fogva nem volt elégedett a felvétellel. Még félre is hívta a színészét és pár percig összedugott fejjel sutyorogtak, nyilván letolta a férfit, hogy egy egyszerű keringő kifog rajta. Utána Robert egész este elég morcos volt, aztán persze ő még rátett egy lapáttal, amikor az öltöztetőkhöz menet viccelődve felajánlotta neki, hogy megtanítja táncolni. Nem is érti mi történt akkor vele, egész egyszerűen szerette volna az egész világot magához ölelni, olyan vidám lett. Soha nem gondolta volna, hogy ha nem kívülállóként figyeli a forgatást, hanem aktív részese lehet, az ekkora élmény. Vidám volt és szertelen, de ez még nem lett volna ok arra, hogy Robert olyan gorombán rázza le magáról a kezét és az orra alatt morogva eltűnjön a balfenéken.  Reggelig a színét sem látta, és azóta is duzzogva jön-megy, illetve most éppen az elsuhanó Székesfehérvár táblát bambulja meredten.

Végül nem bírta tovább és megszólalt:

-Meddig fogsz még duzzogni?

-Nem duzzogok, gondolkodom – jött a válasz másodpercnyi késedelem nélkül, és Anna már annak is örült, hogy a férfi legalább nem játszotta meg, hogy annyira el van merülve a gondolataiban, hogy nem is hallja őt.

-Megkérdezhetem, hogy min gondolkodsz? – tette fel türelmesen a következő kérdést.

-Mondhatnám, hogy semmi közöd hozzá, de úriember vagyok. – érkezett a válasz.

-Úriember, ja… oké, akkor csöndben maradok. – motyogta,aztán kinyújtotta a nyelvét és még éppen időben húzta vissza, mire Robert hátrafordult, amennyire a biztonsági öv engedte és az üléstámlára támasztva az állát a szemébe nézett.

-Oké, azon gondolkodom, hogy miért volt jó neked hülyét csinálnod belőlem?

Anna döbbenten pislogott vissza rá.

-Én… hülyét… belőled? Mikor? Hol? Hogyan?

-A táncnál… tudtad jól, hogy kiakaszt, hogy dörgölődzöl, mégis minden körben megcsináltad újra és újra. Ahhoz képest, hogy előző este adtad a szende szűzet, ami – mint mindketten tudjuk – nem vagy. 

Anna levegő után kapott. Mi baja van ennek a majomnak? És mi az, hogy mindenki tudja, hogy ő nem szűz? Tényleg nem az, de egyrészt ehhez senkinek semmi köze, másrészt soha nem is volt téma a többiek között, ez előtt az idióta előtt pedig végképp nem. És mi az, hogy ő dörgölődzött? Ennek elgurult a gyógyszere.

-Nem kellett belőled hülyét csinálnom, megteszed ezt te magad is, valahányszor kinyitod a szádat. – vágott vissza meggondolatlanul, aztán a visszapillantó tükörben elkapta Ákos kissé riadt tekintetét és rájött, hogy már megint túllőtt a célon. Oké, akkor most jött el a pillanat, amikor repülni fog a produkcióból. De talán jobb is, mert ha még néhány napig ezzel a holdkórossal kell dolgoznia, úgyis megkapja a beutalóját a sárgaházba. 

Robert visszafordult a menetirány felé és hazáig néma hallgatásba burkolózott.Még mindig marta a lelkét, hogy a lány közelében képtelen volt a koncentrációra és ezért a rendezőnek is figyelmeztetnie kellett. Ez olyan hiba, amit ő már nem engedhet meg magának.  Tudta, hogy hülyeség ezért a lányt hibáztatni, de az önkínzó éjszaka után most ilyen hangulatban volt, meg egyébként is, valahol biztos volt benne, hogy a lány direkt próbálta magára vonni a figyelmét. Hát, sikerült neki, túl jól sikerült.

Már elérték a Budapest táblát, amikor Annának eszébe jutott a nővére és felhívta.

-Szia! Lassan a szállodához érünk. Te dolgozol még? Oké, akkor átmegyek hozzád a kulcsért. Szia!

Elrakta a telefont és elfojtott egy szitkot az orra alatt, ahogy a táskája cipzárja becsípte az anyagot. Ráncigálta egy kicsit, aztán hagyta a fenébe… majd ha megnyugszik, biztosan ki tudja szabadítani, most csak tönkretenné. Robert fél szemmel oda sandított, aztán megkérdezte:

-Van valami programod ma estére?

-Van.

-Akkor jó, hogy nem felejtetted el. Jeremy már egy héttel ezelőtt szólt, hogy ma este találkozunk az itteni filmes fejesekkel. Gondolom, te is erre gondoltál?

-Ó, basszus! – sóhajtott nagyot Anna. Erről is teljesen elfeledkezett. Előkapta a noteszét és kinyitotta a megfelelő oldalon. Kétség nem fér hozzá, időben felírta, csak néha egy pillantást is kéne vetnie az okoskönyvbe. A kissé gúnyosan mosolygó  férfira ügyet sem vetve Ákoshoz fordult.

-Ha kiraktuk Mr. Pattinsont, haza tudnál dobni? Át kell öltözzek, mert őt nem néznék ki a társaságból, ha ilyen szakadtan állítana be, de én biztos megkapnám érte a szemrehányást.

A sofőr beleegyezően bólintott és Anna kissé nyugodtabban dőlt hátra. Sok ideje így sem lesz, de majd megpróbál csodát tenni.  És mindeközben igyekezett nem tudomást venni az anyósülésen önelégülten vigyorgó pasasról.

*

Ettől az Andy Vajnától már a tarkóján meredezett a szőr, de udvarias angol énje igyekezett figyelmes pofát vágni a hollywoodi stílushoz hasonló ömlengéséhez és dicsekvéséhez. Azért csendben feltette magának a kérdést, ha akkora nagy koponya volt ő odakint Los Angelesben, akkor miért itt koptat egy íróasztalt, ahelyett, hogy ott csinálna milliókat… de a kérdést természetesen nem tette fel hangosan. Ehelyett inkább Anna ruhájának kacéran kivágott hátát vizsgálgatta. A cérnavékonyságú zsinórok, amik a testén tartották ezt a idegbajba sodró ruhát, minden mozdulatra ide-oda gördültek a bársonyos bőrön és neki már csak egy vágya volt, hogy egyszer ebben a földi létben egy ollóval szabadítsa meg őket és önmagát a gyötrődéstől. Az éjkék ruha  amúgy is csillagtalan éjszakákat, szatén ágyneműt juttatott az eszébe és egyre kevésbé érdekelte a filmmogul hablatyolása. Nem javított a szenvedésén az a nyaktörő, ám szédületes kék cipő sem, amiben a lány a jó tíz centis sarkokon toporgott és ettől olyan hosszú lábai lettek, mint egy manökennek. Voltak a társaságban közülük is jónéhányan, mint minden hasonló rendezvényen, de egyikőjük sem tudta felkelteni a figyelmét. Ő csak ezt a kis boszorkányt látta, aki sötét göndör fürtjeivel  keze rebbenő mozdulatait követve, éppen hevesen gesztikulálva beszélgetett valakivel.

Megmentője egy pincér képében bukkant fel, és ő egy elnézést kérő mosollyal levett két poharat, majd Vajnára kacsintva faképnél hagyta, hogy Annához léphessen és az egyik poharat a kezébe nyomhassa. Az idősödő ex-producer mindent értően kacsintott vissza, amiért szíve szerint pofán csapta volna. A lány meglepően magabiztosan mozgott a társaságban és most kifejezetten sajnálta, hogy viszonylag ritkán kellett a segítségét kérni egy kis tolmácsolásban, hiszen a jelenlevők túlnyomó többségének nem okozott gondot, hogy angolul társalogjon. Ám ő sokkal szívesebben beszélgetett volna vele a dalairól, mint itt a sok önjelölt művésszel a filmvilág pletykáiról. Ráadásul csupa olyan fazonról, pályatársakról és pályatársnőkről kérdezgették, akikkel odakint sem tartotta a kapcsolatot, egészen más filmekben dolgoztak és nem is valószínű, hogy némelyikükkel valaha is egy produkciót jegyezzenek. Fárasztó és unalmas este volt, pláne, hogy legszívesebben visszatért volna a kocsiban folytatott szóváltásukra. Anna már megint elvetette a sulykot, de persze esze ágában sem volt emiatt a gyártásvezetőnél, vagy bárki másnál panaszt tenni.  Ő kifejezetten élvezte ezeket a szemtelen visszavágásokat, és leginkább azokat a pillanatokat, amikor neki sikerült a lányt láthatóan felpiszkálni. Mindig akkor volt a legszebb, amikor a robbanáspont közelében igyekezett visszafogni magát. 

-Egészségedre! – nyomta a lány kezébe a poharat és közben egy kápráztató mosolyt küldött a beszélgető partnere, egy csinos magyar színésznő felé, aztán megüresedett kezével elkormányozta a lányt egy csendes sarok felé.

-Beszélgettünk. – jegyezte meg csípősen Anna.

-És?... Mire volt kíváncsi? Hogy megvoltam-e neked vagy sem? – vágott egy grimaszt Robert, mire Anna elnevette magát.

-Honnan tudod? – aztán kis szünet után hozzátette: -Azért az borzasztó lehet, hogy a legtöbb nőnek ez jut veled kapcsolatban az eszébe.

-Nem mindenkinek – nézett rá jelentőségteljesen a férfi és Anna elpirulva kortyolt bele a pezsgőbe, aztán válasz nélkül hagyva a megjegyzést, inkább kérdezősködni kezdett.

-Hogy bírtad ilyen sokáig a Nagy Vajna monológját? Szeret magáról beszélni és mindig úgy csinál, mintha éppen valami fontos ügyön dolgozna, közben meg haldoklik a magyar filmgyártás, amiért leginkább ő a felelős. Szégyen, de lassan csak a stúdiók bérleti díjából folyik be pénz a kasszába. Pedig sok tehetséges színész és rendező várja a nagy kiugrási lehetőséget.

-Hiszed vagy sem, még én is emlékszem ezekre az időkre. Kevés lélekölőbb dolog van, mint újra és újra csak azt hallgatni, mint: jó vagy öreg, de bocs, nincs pénz egy jó kis filmre, mert a szuperprodukciók elviszik a kasszát. Próbálkozz náluk, hátha…  Már majdnem feladtam, amikor végre összejött.  És onnantól csak azt hallgathattam, hogy milyen csapnivaló színész vagyok – vágott kesernyés grimaszt, aztán lehajtotta, ami még a poharában volt. -Oké, egészen biztosan lenne még mindig mit tanulnom, de nem vagyok rossz! Ennyit azért tudok magamról és a szakmáról. Ha rossz lennék, én lennék az első, aki nem erőltetné a dolgot. Anyám szerint mindig is túlfejlett volt az önkritikám. 

-Magyarul, kishitű voltál? – nézett fel rá a lány.

-Tudod, amíg nem kapsz lehetőséget arra, hogy több oldaladat is megmutasd, addig te sem tudod, mire vagy képes. Nekem mindig azt mondták, ki se kell nyitnom a számat, elég, ha szépen nézek, az nagyon megy nekem. A baj csak az volt, hogy szerettem hallatni a hangom – vigyorodott el  az emléken. Be is verték érte az orrom párszor.

-Igen, az látszik, talán az egyetlen testrészed, ami nem szabályos – vizsgálgatta Anna a kérdéses testrészt.

-Nem igaz, a lábaim sem egyformák, csámpás is vagyok, és nézd meg, a fülem is milyen cakkos – morzsolgatta meg az egyik fülét a férfi, mire Anna hangosan felnevetett. A hangra azok is feléjük fordultak, akik eddig még diszkréten próbáltak tudomást sem venni a sarokban láthatóan csak egymással foglalkozó párosról. 

A lány főnöke egy udvarias mosollyal hozzájuk sétált és a sztárnak kijáró tisztelettel köszönt Robertnek, aztán Annához fordult és hogy a férfi ne lássa, szikrázó szemekkel és roppant hamis mosollyal magyarul megkérdezte:

-Partiba akarja vágni a vendégünket, kislány? Ha nem tudná, ezt az estét az ő és az itt forgatott film tiszteletére rendezték, és nem illő, hogy maga lefoglalja a többi vendég elől. Lesz szíves egy kis lélegzethez juttatni a barátunkat, mielőtt becipeli az ágyába! – aztán Robert karja után nyúlt és az elnézését kérve magával húzta, hogy bemutassa a minisztérium egyik illusztris képviselőjének. 

Anna megalázottan nézett utánuk. És ez a megalázottság csak tovább fokozódott, amikor a bárpult felől egy kissé kapatos vendég indult feléje: Gergő. Ez mi a fenét keres itt? – villant át rajta a gondolat, de a fiú már ott is állt előtte és magához ölelte.

-Anna! Nahát, hogy te hogy kicsípted magad! Még sosem láttam rajtad ezt a ruhát, biztosan az Ő tiszteletére turkáltad valahol – biccentett Robert felé, aki úgy helyezkedett az államtitkárral való nehézkes beszélgetéshez, hogy fél szemmel a lányt is lássa. Az alkoholtól fűtött fickó látványa, aki Anna karját szorongatta, nem derítette őt jobb kedvre.

Anna lefejtette a karjáról Gergő szorosan kapaszkodó nyirkos ujjait.

-Nem tudom, hogy jutottál be ide, de ha nem akarod, hogy szóljak a biztonságiaknak, akkor jobb lesz, ha békén hagysz! – morogta oda neki, miközben igyekezett növelni köztük a távolságot, de a fiú látványosan feltette a kezét.

-Nyugi kislány, nem akarok én összeveszni itt senkivel, valami Dianával jöttem – nézett körbe kissé hunyorogva fókuszálva a tömegre, aztán egy hosszú, szőke hajú lányra mutatott. –Látod, ott van, ő az...nagyon szép lány. Ha jobban megnézem, szebb is, mint te; az ágyban pedig ... pszt ... – tette az ujját  a szája elé bohóckodva – nos, az ágyban meg aztán ezerszer jobb, mint te. 

Anna a szemét forgatva tett egy újabb lépést hátrafelé, de már nem volt hova elhúzódnia, ha a fiú követné. Már nem fájtak a szavai, azon az időszakon már régen túl volt. Most csak egy részeg mitugrászt látott benne és nem is értette, hogy láthatta valaha ezt a férget férfinak egyáltalán.

Az államtitkár beszélt angolul. Nem jól, de érthetően, és ennek fényében elég udvariatlan dolog lett volna tolmácshoz folyamodni, de Robert pillanatnyilag más lehetőséget nem látott a lány kimenekítésére a mind kínosabbá váló helyzetéből, ezért felé fordult és megszólalt:

-Anna!... aztán észbe kapott, itt nyilvánvalóan furcsa ez a közvetlen megszólítás, ezért hozzátette: Ms. Stein!

Anna megkönnyebbülten lépett el Gergő mellett, és sietett oda, aztán szolgálatkészen mosolygott rá  a férfi beszélgetőpartnerére, majd a férfira.

-Igen, Mr. Pattinson, miben lehetek a segítségére?

Perlekedők 11.

-Szép volt az a dal reggel a zongorán. – szólalt meg két kanál leves között Anna, amikor végre a késői vacsorához asztalhoz ülhettek, és a világért sem nézett volna fel, pedig akkor láthatta volna az őszinte elképedést a férfi arcán.

-A Te dalod volt.

-Tudom, felismertem. Csak… egyszerűen nem is értem, hogy voltál képes eljátszani… nem is tudom, hogy létezik-e ennek egyáltalán zongora-verziója, valahogy mindig is gitárra gondoltam, meg fúvósokra.

-Hát, a gitáromat a szállodában hagytam, így aztán addig dúdolgattam, amíg összeállt a zongora-verzió – vigyorgott büszkén a férfi. Bár nem tervezte, hogy a lány előtt játszik, de a dolog végül a lehető legjobban sült el. Jó érzés volt Anna elismerése, és leginkább a tudat, hogy a zene révén talán a barátkozás is könnyebben megy majd. 

-Ha tényleg tetszettek, majd adok egy cd-t. – motyogta a lány és Robert elmosolyodott.

-Az jó lesz, köszönöm.

-Mi történt a bal kisujjaddal? Már korábban is észrevettem, hogy mintha egy kicsit merev lenne, de úgy tűnik, hogy a zongorázásban ez nem zavar.

-Nem tudom… ez valami születési hiba – vont vállat a férfi. Amióta az eszem tudom, mindig ilyen begörbült volt, nekem már fel sem tűnik, mert tényleg nem korlátoz semmiben. … Fura, még nem tette szóvá senki.

-Bocsáss meg, tőlem meg modortalanság volt, hogy egyáltalában szóba hoztam.

-Nem bántottál meg. Jesszus! Ha azt mondtad volna, szar volt az egész, na, az bántott volna, de hogy csámpás az ujjam… ez igaz és nem is izgat, úgyhogy ha van még ilyen észrevételed, csak egész nyugodtan ki vele. 

Anna elnevette magát.

-Te is tudod, hogy jól játszol. Jeremynek meg is lódult a fantáziája, hogy zongorázz is a filmben. Azt mondta, nem ez lenne az első eset.

-Tényleg nem. Nekem mindegy, aztán lehet, hogy úgyis a vágószoba padlóján végzi a jelenet, mert kilóg a film ritmusából, persze kérdés, hogy mit kell eljátszanom, mert ha valami nehéz darab, akkor nem biztos, hogy lenne elég időm megtanulni.

-Ezek után, hogy ezt csak úgy fejből levetted? Kit akarsz becsapni? – kacsintott rá Anna és Robert halványan elmosolyodott. Igen! A zene lesz, ami segít közelkerülni ehhez a kis hisztérikához.

*

Adél összerezzent, ahogy Jos keze végigsiklott a vállán, le a csípője íve felé. Túl egy kiadós szeretkezésen, jó volt ez a csendes összebújás, de a gondolatai, amiken napok óta agyalt, lassan kezdtek visszatérni.

-Hol jársz? – kérdezte a férfi mormogva, mert kezét már a szája követte ezen az érzéki utazáson.

-Ismersz. Állandóan álmodozom. – mosolyodott el a nő, aztán egy mély sóhajjal úgy döntött, Jos lesz az, akivel beszél a dologról. A férfi végül is a felesége háta mögött élt vele együtt, s bár a válás már folyamatban volt, de azért ez egy megcsalás volt, akárhonnan is nézi. Talán jobban megérti, min ment keresztül akkoriban és min most, mint bárki más. –Jos, szeretnék elmesélni neked valamit és csak remélni merem, hogy megérted, miért éppen neked mondom el. Valakivel beszélnem kell róla, mert utálom magamban rágni a történteket. És veled mindent meg tudok beszélni. Legalábbis eddig meg tudtam. – fényezte egy kicsit a férfit, aki lustán elmosolyodott.

-Ah, férfiról lesz szó? Aki nem én vagyok? Vetélytárs?

-Nem, dehogy! – nevette el magát Adél, bár ez a nevetés most egy kicsit hamisnak tűnt a saját fülében. –Régi ügy. Akkoriban mi még nem is ismertük egymást.

-Akkor mi itt a probléma? Felbukkant és megkísértett? – nézett fel rá a férfi, hirtelen rányitva az eddig lehunyt szemeit.

-Nem tudom. Ebben kellene a segítséged, hogy megértsem, mi zajlik bennem. –sóhajtott a nő.

-Na, mesélj! – húzta magához a nőt, aki elégedett kiscica módjára bújt meg az ölelésében és halkan mesélni kezdett…

…Jos elengedte Adélt és a hátára hengeredett. Kinyúlt és a cigisdobozból kirázott két szálat. Meggyújtotta őket, aztán a másik szálat Adél kissé remegő ujjai közé dugta, miközben a sajátját erőteljesen megszívta. A füst beburkolta őket és ebben a jótékony takaróban valahogy a beszélgetés is könnyebben ment, mert a téma, nos, az minden volt, de nem könnyed.

-Hát, tényleg akarod tudni a véleményemet?

A lány egy mély szippantás után igenlően megrázta a fejét.

-Nézd, én most csak férfi szemmel tudom neked elmondani a véleményem, de talán téged éppen ez érdekel. Viszont ez az Én véleményem, és lehet, hogy Ő egészen másképpen működik, másként látná ezeket a dolgokat. Szerintem nem úszol meg egy őszinte beszélgetést… vagy … pakoljunk össze és húzzunk el, amíg itt van. Én meg tudom tenni, ha nagyon akarom, és érted akarnám. De ezzel persze csak elodázzuk a nagy beszélgetést, mert ha igaz, amit sejtesz, akkor még sokszor fogtok találkozni, és ez így szar lesz. Neked is. Neki is. Annának is. 

Azt, hogy lefeküdtél vele, meg tudom érteni, van ilyen. Mi sem sokat kerülgettük egymást. Van olyan, hogy az ember érzi azt a belső kényszert, ami a vetett ágy felé hajt. Szóval meg tudom érteni, és eszembe se jutna elítélni érte. Ismerlek Dell, és tudom, hogy nem mászol egyik ágyból a másikba. Független voltál, megkívántad, őt sem kellett megerőszakolni. Egészségetekre.

Ő viszont nem volt független, és ezt te is, ő is tudtátok. Ez már felvet némi problémát, de ha meg tudta őrizni a titkát, ez végül is az ő ügye. Ebben a helyzetben elsősorban rajta volt a felelősség, úgyhogy ez sem izgatna különösebben, ez legyen az ő fejfájása. 

De a harmadik, na, az kemény… őszintén… nem értelek… Nem ismertelek, nem ismertem azt a helyzetet, amiben voltál, nem ítélkezhetek, és azt hiszem, ma már te is másként döntenél. Volt benne egy adag felelőtlenség, ami az ő sara is. Oké, az elemi biztonság mindkét fél érdeke és egy derült égből érkező numera idején maga az életbiztosítás. Téged sem értelek, de őt meg végképp nem. A helyzetében minimum paranoiás lennék, hogy egy ilyen alkalomból mi nőheti ki magát, akár a szó szoros értelmében is. Mert Murphy után szabadon, az alkalmi numerák mindig célba találnak. Van aki évekig próbálkozhat otthon az asszonnyal, mégse lesznek sikeresek, nézz ránk Agnessel, szerintem ez tett tönkre köztünk is mindent; és akik még csak nem is gondolnak rá, azonnal összejön nekik. De ha már így alakult, akkor meg kellett volna mondanod neki. Nem volt jogod egyedül dönteni. És most el kell mondanod… ráadásul nemcsak neki, de a hugodnak is. 

Adél már reszketett, és inkább elnyomta a cigit, mielőtt a finom ágynemű közé ejti a csikket.

-Nem vagyok képes beszélni róla. Nem lehetne ez továbbra is az én titkom?

-De lehetne… egészen addig a pillanatig, amíg a pasi össze nem jön a hugoddal. Esetleg valami komoly is kialakul köztük. Még az is előfordulhat, hogy gyerekük lesz, és te, a kedvenc nagynéni belehalsz a szívfájdalomba, amikor meglátod azt a kölyköt. Tudom, hogy nagyon előre szaladtam az időben, hiszen még azt sem tudhatjuk, hogy akarnak-e egymástól valamit, de mit csinálsz, ha idáig jutnak a dolgok?

-Nem tudom… most még elképzelni sem tudom… sem a beszélgetést, sem azt, hogy a hugom valaha a helyemre léphet. El kell felejtenem, ami történt, és akkor nem fogom elárulni magam.

-Dell, ezt nem fogod tudni megtenni. Az ember elfelejtheti, ha a szomszéd meghúzta a kocsiját, vagy a felesége kacéran rámosolygott a legjobb barátjára. De soha nem felejtheti el, hogy hozott egy döntést, ami véget vetett egy életnek.

-Ha elmondom, gyűlölni fog.

-Valószínűleg, igen. Én is utálnálak, még ha talán… mondom …talán, meg is tudnám érteni az indokaidat. Ettől még inkább a hugod felé fordulna, de a családi ebédeken akkor is együtt kellene ülnötök az asztalnál.

-A hugom is meg fog gyűlölni.

-Miért is?

-Mert a pasijával ágyba bújtam.

-Akkor a hugod még leglidércesebb álmában sem foglalkozott ezzel a pasival, talán még ma sem, talán sohasem. Őt nem csaltad meg.

-De milyen lesz neki a tudat, ha mégis összejönnek, hogy a férfi, aki a fülébe suttog a legintimebb pillanatban, néhány évvel korábban a nővérével tette ugyanezt?

-Hát, édesem, ez az a kérdés, amire én férfi fejjel nem tudok választ adni.

-És gyűlölni fog, ha rájön, hogy nem voltam vele őszinte, hogy előtte is rejtegettem ezt a titkot. Ő mindig mindent elmond nekem és eddig úgy tudta, hogy én is neki. Csalódni fog bennem.

-Ő nő, talán jobban megért, mint gondolnád. 

-Ó nem, ha megtudja, mi történt, azt nem fogja megérteni. Anna számára még csak fehér és fekete létezik…

-Nem tudhatod… lehet, hogy neki is megvannak a maga apró kis titkai. Amit viszont elképzelni sem tudok, hogy hogyan fog sor kerülni a nagy őszinte beszélgetésre. Ez nem olyasmi, amit előre megtervez az ember. Ha viszont egy indulat hozza felszínre, szinte biztos, hogy félresiklanak a dolgok. Úgyhogy drága barátnőm, nem irigyellek a házifeladatért, amit feladtál magadnak. De ha bármiben segíteni tudok, rám számíthatsz.

Adél a férfi felé fordult, kivette a kezéből a cigit és elnyomta. Aztán hozzábújt és a férfi mellét csókolgatva megszólalt:

-Jos, nem értem a feleségedet. Te egy remek ember vagy, nagyszerű barát, és egy tökéletes szerető. Hogyan képes elhagyni téged? Fogalma sincs, hogy a főnyereményt készül kiengedni a kezei közül.

A férfi felhúzta magához és a szemébe nézve megcsókolta:

-Tudod, Dell, én sem vagyok mindenkivel ilyen. Te hozod ki belőlem a legjobb formámat. Mindenféle értelemben – simított végig a lány mellein.