Perlekedők 1. és 2.

1.

Robert nagyot sóhajtva leejtette a válláról az utazó táskáját a vastag krémszínű szőnyegre és körülnézett a fényárban úszó szállodai lakosztályon. Két hónapig ez lesz az otthona. Otthon? Lassan már azt sem tudja, mit jelent ez a szó. Illetve hát, a fenébe is, tudja, azt, ami neki nincs.  Már megint egy új ország, egy új szálloda, az idén már nem is számolta, hányadik hely. Óvatosan lefektette a gitártokot az alacsony szekrénykére, odébbtolva a nyilván értékes iparművészeti remeket, amely díszként hasalt a bútordarab közepén. Igazán elegáns ez az egész, ő szerényebbel is beérte volna, mert így megint lelkiismeretfurdalása lesz, ha felrakja a lábát a kisasztalra tv-nézés közben. 

Néhány évvel ezelőtt már volt ebben a városban, amikor a Bel Amit forgatták, de akkor a rajongók felfedezték a szállását, megszállták a környéket, bár gond igazából csak akkor lett, amikor Kristen is meglátogatta, és emiatt átköltöztették egy nyugalmasabb környékre. Szerette azt a kertvárosi részt, olyan nyugodt környék volt, mint a szülei háza körüli utcák; bár azt akkor sem merte megkockáztatni, hogy a hűvös tavaszi reggeleken bringázzon kicsit a környéken.  Akkoriban az őt körülvevő hisztéria még a legmagasabb fordulatszámon pörgött, és ő is paranoiásabb volt a kelleténél. Szerencsére esténként pár helyi srác elcipelte egy-két helyre, különben tényleg csak a négy fal élne az emlékei között. 

Ez a belvárosi szálloda egy más világ, de a maga módján ez is tetszett neki, ha már arra van kárhoztatva, hogy szállodai szobáról szállodai szobára járva élje az életét. Ez a pár év, ami az akkori látogatása és a mostani között eltelt, már elég volt hozzá, hogy a kényelmet és luxus kiszolgálást értékelni tudja. Akkor talán két hetet töltött Budapesten, most közel két hónapra jött. De legalább közel volt a szüleihez, csak két és fél óra repülőút; és az anyja főztjét eheti, ha nagyon magányosnak érezné magát.

A minden kényelemmel felszerelt lakosztály hatalmas ablakai a folyóra és a túlparton a várra nyíltak. Kutatott az emlékei és a menetközben felszedett információk között. Igen, ez a Duna. A hidakra emlékezett, igazán tetszettek neki, főleg az, amelyre innen az ablakból is rálátott. A nevére már nem emlékezett, de arra, hogy egy angol tervezte, még igen. Egyszer szívesen átsétált volna rajta, talán a két hónap alatt lesz rá lehetősége. Tudta, hogy a túlparton egy út vezet fel a várba, ahol kocsival annak idején körbevitték ugyan, de most elhatározta, hogy felgyalogol és megnéz mindent aprólékosan. Mégis, milyen gáz már, hogy a legtöbb városból, ahol megfordult már, szinte semmit nem is látott. A panorámára igazán nem lehet panasza - nézte a kivilágított barokkos épületet, amely méltóságteljesen magasodott a város fölé, és a kicsit jobbra, hófehéren a folyó fölé magasló bástyás építményt, mögötte a karcsó templomtoronnyal. És a fogadtatásra se – nézett az ínycsiklandó gyümölcsökkel és a kedvenc édességével már-már művészien megpakolt tálra. A minibárban Heineken sörök hűltek és drága szénsavmentes ásványvizek. A tetején álló kávéfőzőgép mellé pedig gondos kezek a kedvenc ízesítésű kávé-kapszuláit készítették. Ezzel a masinával még ő is boldogult és bármikor készíthet magának frisset az éltető fekete léből. 

A hatalmas képernyőjű tv-hez lépett és bekapcsolta. Tudta élvezni a csendet, de most egy kis háttérzajra vágyott, valami figyelemelterelőre. A BBC csatornája jelent meg és nem is keresgélt tovább, egy sörrel a kezében a kanapéra tottyant, lerúgta a cipőit, és elmerült a Judy Dench főszereplésével készült könnyű tv-sorozat élvezetében. A sorozatra jellemző keserédes angol humort értékelve egészen feloldódott. Egy aprócska otthon-érzetet keltett, és pontosan erre volt szüksége. Az utazások még mindig szorongással töltötték el és kellett egy kis idő, amíg kisimultak az idegei. A jó öreg Judy tett róla, hogy ez most könnyedén sikerüljön. Amikor már a stáblista is lefutott, felállt és kinyitotta a bőröndjét. Kivett néhány tiszta ruhadarabot és bevette magát a fürdőszobába. A csillogó márvánnyal burkolt zuhanyozóban élvezettel verette testét a kellemes meleg vízzel a vízesésszerű zuhanyrózsa alatt. Végre jól érezte magát a bőrében.

Néhány hónappal ezelőtt még játszotta a színházat Kristen mellett, de aztán besokallt. Elege volt a fotósok állandó bekiabálásaiból, az újságok és híroldalak spekulációiból, ahol állandóan megmondták neki, hogy élje az életét, de leginkább Kristen kiszámíthatatlanságából. Volt olyan mazochista, hogy elolvasott minden marhaságot, amiben megírták, miért örüljön a lánnyal való kivételes kapcsolatnak és mit tegyen, illetve ne tegyen, hogy a lángot életben tartsa. Micsoda baromság! Milyen lángot? Ha volt is láng, azt Kristen azon a napon taposta el apró kis lábaival, amikor Ruperttel egy fotós lencséje előtt enyelgett. 

Pillanatnyi elmezavar, ja… ezt csakis ő mondhatta el magáról, amikor késznek mutatkozott a békülésre. Tudhatta volna, hogy veszett fejsze nyele az egész ügy. Pont a születésnapján vált világossá számára, egy újabb rosszul időzített veszekedés során, hogy elege van, most már végérvényesen, ez így nem mehet tovább. Még Kristen volt megsértődve, amiért nem kezeli úgy, mint a szíve kis hercegnőjét. Ugyan miért tette volna? Amikor régen még próbálkozott, csak gúnyolódott rajta, mostanra meg már szíve mélyén ő sem érezte annak. Csak azt sajnálta, hogy végül egy barátot is elvesztett a hónapokon át nyúló fogd meg-ereszd meg kapcsolatban. 

A lehető legjobbkor jött ez a forgatás megint, mert a kölcsönös vádaskodás időszaka kezdődött volna, és ebben ő sosem volt jó. Amikor Kristen az arcába vágta, hogy miatta áldozta be a karrierjét, minden veleszületett angol hidegvérére és udvariasságára szüksége volt, hogy ne emlékeztesse arra, nem ő smárolt egy nős pasival a kocsijában. Ennek pedig következményei voltak, Kris munkái leültek, mert senki nem akart kockáztatni egy botrányhősnővel. Már bánta azt a néhány keserű mondatot, ami a veszekedés hevében kicsúszott a száján, mert végül is életüknek egy nagyon jelentős, meghatározó szakaszát együtt élték meg, szebben kellett volna elválniuk. Már csak azért is, mert akkor Kris talán hajlandó lett volna Beart is elengedni, de egyelőre – mintegy bosszúból – ragaszkodott ahhoz a kajlához. Hamarosan a sajtóban is bejelentették a hivatalos szakításukat, és ezzel mintegy varázsütésre elült körülötte a hisztéria, ami az előző éveket megkeserítette. Végülis, tekintheti szülinapi ajándéknak is, hogy végre érzett magában annyi erőt, hogy kimondja, ami már jó ideje nyomta a lelkét. Jó érzés volt végre igazán szabadnak lenni!

Az már tényleg a vég volt, amikor a fotósoknak kellett figyelmeztetniük egy hivatalos megjelenésén, hogy mosolyogjon végre. Amíg a családja mondta, hogy mostanában állandóan búskomor, addig azt hitte, csak ők dramatizálják túl – jó szokásuk szerint – a dolgot. De a fotósok felnyitották a szemét. Majd két hónappal a történtek után már csak akkor vágott mogorva pofát, ha valaki felidézte azokat a napokat. Szerencsére egyre kevesebben érezték ennek a szükségességét.

Jó volt ide úgy megérkezni, hogy ez alkalommal a kutya se foglalkozott vele. Persze, ehhez az is kellett, hogy ne csináljanak nagy hírverést az érkezése és az itt zajló forgatás körül. Stephanie-ék tökéletes munkát végeztek. Leszállt a gép, összekotorta a holmiját, aztán a rá várakozó kocsiba csak néhány csodálkozó tekintet mellett beszállt és nem kellett hallgatnia a fotósok obszcén beszólásait Kristenről és a kapcsolatukról. Már ezért megérte!

Már csak egy dolog zavarta, hogy az asszisztense állítólag egy fiatal nő lesz, valami Anna. Abban bízott, hogy a lány olyan komoly lesz, mint a neve; bár nyilván nem őt választották volna, ha a rajongója lenne. Stephanie is megnyugtatta, hogy a levelezésük alapján egy lelkiismeretes, alapos munkatársat kap maga mellé. Most még azt sem bánta volna, ha az illetőnek férje és családja lenne, a nőkkel kapcsolatban most túl sok ellenérzése volt. Semmit sem utált volna jobban, mint egy formás bigét, aki arra emlékezteti folyamatosan, mi mindent hagy ki a választott élete miatt.

2.

Anna Stein, vagy Stein Anna, ahogy itthon állt az igazolványában, mogorván lapozgatta a következő napok munkatervét. Azért töltötte az eddigi életét követségi kiküldetésben dolgozó apjával a világ különböző pontjain, azért beszélt négy nyelvet az anyanyelvén kívül és főleg azért változtatta meg a nevét egy könnyebben megjegyezhetőre a német hangzású Steinlöchnerről, hogy most egy felkapott sztár szárazdajkája legyen? Amikor a színművészeti egyetem dramaturg szakán kézhez kapta a diplomáját, nem ilyen munkáról álmodott. De a főnöke utcára dobott kiskutya tekintettel esdekelt, hogy most kivételesen vállalja el ezt a feladatot, és akkor isten bizony ez lesz az utolsó. Hát, ez az ígéret már elhangzott párszor az eltelt két évben.- gondolta némi szájhúzogatás kíséretében. De most döntött! Ez tényleg az utolsó, ha most is felülteti, akkor inkább nyakába veszi a világot és például Londonban próbál szerencsét. Talán ez a Pattinson gyerek is segíthet neki, ha nem rúgják össze a port már az első napon, mert sokakkal ellentétben őt nem igazán varázsolta el a pasi a kinézetével, de még az eddigi munkáival sem. Azzal, hogy ahhoz a hűtlen libához meg újra visszatért – még férfiként sem. 

Nem volt különösebben magas, de nőies volt és sötét színeivel mediterrán típus. Az anyjától örökölte a külsejét, legalábbis a fotók alapján, amiket egyszer megtalált az apja szekrényében elrejtve, mert a házban egyetlen fotó nem volt az asszonyról, aki két apró lánygyereket hátrahagyva feladta a küzdelmet a testét felemésztő rákkal szemben. Az apja úgy élte ezt meg, mint egy cserbenhagyást. Mindent megtett volna, hogy az asszony érezze, mellette áll, és akarta, hogy ő is higgyen a gyógyulásban, de Márta nem volt képes erre. Harmincnyolc évesen lemondott a kezelésekről és hagyta, hogy a kór rémisztő gyorsasággal elragadja a családjától. József sosem bocsátotta ezt meg neki. Talán azért sem, mert sokáig önmagát hibáztatta a történtekért. Olyan nagyon sokáig vártak a gyermekáldásra, és nem azért, mert a természet nem akarta. Ó, nem. A külképviseleteken töltött évek valahogy mindig keresztül húzták a családalapítási terveiket, aztán amikor végre rászánták magukat, az asszony már jócskán elmúlt harminc éves. Elsőre megszületett Ágnes és a gyermekágyas időszakot alig maguk mögött tudva, már ott lüktetett az új élet, Anna.  A bajok az ő születése után egy évvel kezdődtek, az első jeleket ráadásul nem is vették komolyan, hiszen olyan valószínűtlennek tűnt, hogy az asszony beteg lehet. Aztán mire beismerték, hogy baj van, nagy baj, addigra az agresszív kór már visszafordíthatatlanná nőtte ki magát. Mire Anna három éves lett, az édesanyját eltemették, és az apja két karonülő gyerekkel újra elindult a nagyvilágba, segítségül özvegy anyósát vitte magával, aki aztán oroszlánrészt is vállalt a lányok neveléséből. 

A fura kis család négy-öt évenként továbbállt, a lányok sokféle kultúra hatásait szívták magukba édesapjuk szerető gondoskodása mellett, csak azt az egyet kellett elfogadniuk, hogy az ő életükben az anya, mint olyan, nemlétező fogalom.

A lány órájára nézett. Lassan a szállodába kellett érjen a fickó. A legszebb lakosztályt sikerült megszerezni és a hotel biztonsági szolgálatának ígéretét, hogy senki nem zaklathatja a vendégüket. Erről a barátja, Tamás, a szálloda marketingese is biztosította, és ő hitt neki, hiszen világsztárok egész sora fordult már meg náluk, és mindenki a legnagyobb elégedettséggel távozott. A szállással és ellátással tehát nem lehet baj. Kocsit küldetett elé, a szobáját feltöltötték a kedvenceivel a Heinekentől az M&M csokigolyókig. Ír még neki egy emailt és reggelig hagyja aludni, aztán bemutatkozik neki személyesen, mielőtt az első stábértekezletre elkísérné.

*

A halk kopogtatásra nem érkezett válasz, ezért tétován körülnézett. Dörömböljön? Hívja a szobaasszonyt, hogy engedje be? Vagy hívja fel ezt a fajankót telefonon, ha már azon kiváltságosok közé tartozik, akinek rendelkezésére áll ez a minden bizonnyal titkos információ? Délelőtt tíz óra van. Világosan megírta neki, hogy tízre itt lesz. Mi a frászt csinálhat? Lehet, hogy első este beivott és most a mámorát igyekszik kialudni? Vagy máris nő lenne nála? Ki nem állhatta azokat, akik képesek voltak a nap legjobb óráit lustálkodással tölteni. Bár, a fickó ügynöke nem írt neki sztáros kicsapongásokról, allűrökről. Sokat elárult az is, hogy a kezdetektől ez a nő van mellette és ugyanaz a menedzsere is. Akkor azért hűséges típus lehet, vagy csak paranoiás és nem akar egy idegennel kezdeni, amikor már kitárulkozott valaki másnak. Ezt valahol még meg is tudta érteni, nem lehet könnyű. Talán mégsem egy kibírhatatlan pojáca – sóhajtott nagyot, s már éppen döntésre jutott, amikor az ajtó váratlanul kitárult előtte és egy szál törülközőbe tekert csípővel, vizesen csillogó mellszőrzettel és tüske frizurával, mezítláb állt előtte a nők bálványa. 

-Na végre, már azt hittem, sosem ér ide! Már így is késésben vagyok. – csattant fel a férfi. Aztán kinézett mellette a folyosóra. –Nem hozott magával semmit? És ilyen puccosan akar masszírozni? – sorolta az ingerült kérdéseket, miközben megtornáztatta a vállát és fájdalmasan felnyögött. -Az a francos puha ágybetét az oka, sokkal keményebbhez vagyok szokva. – motyogta, miközben hátat fordítva befelé indult a szobába.

A dallamos, bár most ingerülten sistergő hangon elhadart mondatokat nem volt nehéz megértenie, hiszen anyanyelvi szinten beszélte az angol nyelvet, mégis valami zsigeri döbbenet töltötte el az első találkozástól.

-Mr.Pattinson! – szólt utána a meglepettségtől csak most magára találó lány. –Én nem a masszőze vagyok.

-Akkor kicsoda maga? – fordult meg a férfi, mintha kígyó marta volna meg, és felhúzta híresen dús szemöldökét, amely azonban mintha csak kizárólag a bal oldalán lett volna képes erre a mutatványra. Ezzel egyidőben, szinte önkéntelenül behúzta a hasát.

Anna elmosolyodott a férfihiúság ezen apró jelén.

-Az asszisztense vagyok, Anna Stein, tegnap megbeszéltük, hogy ma tízre itt leszek.

-Nem. Maga írt egy mailt, és nem várta meg a válaszom. Szóval, nem beszéltünk meg semmit. – morgott a férfi, aztán a kanapé felé intett.

-Ha már itt van, foglaljon helyet, én felöltözöm, mielőtt tüdőgyulladást kapok ebben a huzatban, mert a masszőrnek, akit rendeltem, nyilvánvalóan jobb dolga akadt. Most már, ha jönne se lenne időm, igaz?

Anna a kioktatástól csendben felpaprikázódva engedelmeskedett.  Oké, a látvány nem hagyta hidegen, de a stílus… Rendben, jogos a felháborodása, ha rendelt egy masszázst és mégsem kapta meg, de akkor is… reklamáljon a portán, ne őneki essen neki! Na, majd megmondja ő ennek a beképzelt majomnak, hogy a sztárallűrjeit megtarthatja magának, vele nem beszélhet így. 

-Kér egy kávét? – kérdezte hirtelen a fickó az előbbinél sokkal kedvesebb hangon, és ezzel le is szerelte Annak ébredező indulatát. Kellemes hangja van – állapította meg magában békülékenyen, miközben a széles sima vállak izmainak játékát nézte, ahogy a férfi neki háttal tett-vett. Csak az a francos törülköző le ne essen róla – grimaszolt magában, aztán kissé szégyenkezve jutott eszébe Tomi, akinek keskeny csípője körül nem így festett egy darabka frottír. Basszus, csak ezt ne! – rótta meg magát. El ne kezd összehasonlítani Tomot másokkal, mert az a vég kezdete, így volt ez a korábbi barátjával is. Zoli abban a pillanatban került a süllyesztőbe, ahogy Tomi mind a százkilencven centijével fölé magasodva, nevető kék szemeivel rámosolygott. Kényszerítette magát, hogy visszatérjen a jelenbe és a férfi kérdésére.

-Köszönöm, kérek. El akartam hívni ide a közelbe, a Gerbeaud-ba, tudja, egy nagyon kellemes, híres cukrászda, de akkor jó lesz ez is – felelte, mire Robert még háttal neki elvigyorodott.

-Megtisztel – töltött ki egy csészével, aztán egy gunyoros félmosollyal a szája sarkában a lány felé nyújtotta. –Cukor, tej? Szolgálja ki magát! Én egy cukorral és kevés tejjel szeretem- közölte, aztán bemasírozott a fürdőszobába. Anna a fejét rázva nézett utána. Aha, a sztár előbújt belőle… vagy csak a pasi, aki kiszolgáláshoz van szokva. És direkt két cukrot szórt a férfi csészéjébe, aztán megdöntötte a tejes kancsót is.