Perlekedők 7.

Anna kedvetlenül nézett fel a kora reggeli napsütésben fürdő szállodára. Ott fenn, valahol a legfelső emeleten egy férfi arra vár, hogy rácsörögjön a portáról, itt van érte a kocsival. Egy férfi, akin nem tud kiigazodni, mert azok után, amit ő az Irish Catben művelt, az lenne a legkevesebb, ha a gyártásvezető már hívta volna, hogy akár be se jöjjön. De nem. Senki nem hívta, sőt tegnap este Mr. Irritálóan Jófej Pattinson kedvesen köszönt neki a stábbulin, és a rendelésére váró pincértől a lánynak kért egy nagy pohár frissen facsart grapefruit-levet, mert ő már azt is tudja, hogy az a kedvence. És még sót sem szórt bele, hogy törlesszen valamit az első nap émelyítő kávéjáért. Így aztán Anna összecsomagolt pár dolgot, amikre a következő pár napban szüksége lehet, és most kicsit összeszűkült gyomorral várta a találkozást, amikor végre alkalma nyílhat bocsánatot kérni. Tényleg minősíthetetlen volt eddig többnyire a viselkedése, már ő is érezte. Talán éppen a Tomival folytatott beszélgetés nyitotta fel a szemét, hogy az utóbbi időben valami nincs rendben vele. Oké, Gergő egy patkány volt, de ez még nem ok rá, hogy az egész férfinemen bosszút álljon miatta. 

A nagy felismerés azonban nem tette könnyebbé a rá váró pillanatokat. Körülnézett, de Adél még nem érkezett meg. A nővérével is itt beszéltek meg találkozót, hogy a kulcsokat odaadhassa neki, mert ő vállalta a növényei gondozását a következő napokban. Tekintve, hogy Adél a szomszéd szállodában dolgozott, nem volt kényelmetlen a számára. Tegnap este ő is letolta a történtekért, amiket talán egy kicsit kevésbé drámaian mesélt el, mint ahogy a valóságban lezajlott, de még így is elképesztette a testvérét. Csak egy év volt köztük, de a nővére annyival megfontoltabb és komolyabb volt  férfiak kérdésében, amiért csak irigyelni tudta. A szállodaigazgatóval titkon bonyolított viszonyát úgy tudta kezelni, ahogy arra Anna sosem lett volna képes. A fickó nős volt ugyan, de mivel a felesége nem volt hajlandó elkísérni ebbe a szerinte balkáni városba, meg amúgy am bloc tele volt a  hócipője a férje állandóan változó helyszínű kinevezéseivel, a kapcsolatuk jelenleg egy holland ügyvédi irodában a válási papírok aláírásának stádiumában volt. Adél nem számított rá a szíve mélyén, hogy Jos ezek után eléáll és megkéri a kezét, de kedvelte a férfit, akivel már négy éve lényegében együtt élt, és elégedett volt az életével. Sosem kedvelte a nagy lángolásokat, így aztán sosem zuhant a mélybe, képtelen lett volna az egyéjszakás kalandokra, és ezért a tartásért Anna csak csodálni tudta. 

Felszólt a portáról, hogy megérkezett, de Robert megkérte, hogy jöjjön fel. Az első kelletlen reakcióját legyűrve a lifthez ballagott, végül is, odafönt legalább nem lesznek tanui a megalázkodásának, ahogy bocsánatot kér a múltkori estéért. Megállt a férfi ajtaja előtt és halkan bekopogott.

Robert útra készen várta, csak a gitártokját nyitotta ki éppen, aztán egy vastag alkoholos filcet vett fel a pultról és mielőtt a lány megszólalhatott volna, a fekete tust a kezébe nyomta.

-Megtenné nekem, hogy aláírja a gitáromat? – fordította felé a gyönyörű és láthatóan sokat használt hangszert.

-Hogy én? – nézett rá Anna elkerekedett szemekkel.

-Igen. Maga. ... Nagy hatással volt rám az előadás, és szeretném magammal vinni az emlékét. Maga nagyon tehetséges, én meg egyszer majd büszkén mutathatom az aláírását a gitáromon, hogy már akkor ismertem, amikor még nem volt befutott énekes. Mert egyszer biztos az lesz. Jack szerint is, és ő aztán ért hozzá.

Anna teljesen összezavarodva pislogott, aztán előhajolt és kissé reszkető kezekkel íráshoz készülődött:

-Biztos, hogy ezt akarja? Most még meggondolhatja... – hebegett, de mivel a férfi biztatóan rávigyorgott, lendületes betűivel odaírta: Anna.  –Így jó lesz? – kérdezte még mindig sokkolva a történtekről, de Robert csak elégedetten rácsukta a gitárra a tok fedelét.

–Tökéletes.

Annának eszébe jutott a nővére és a történtektől még mindig kábán az ajtó felé indult:

-Indulnunk kellene!

A férfi felkapott egy kis utazótáskát és szorosan a nyomában követte a lifthez. Anna az utazáshoz könnyű lennadrágot és egy szellős blúzt választott, ő pedig elgyönyörködött a formás popsin megfeszülő anyagban. A folyosó lámpáinak fényében a lány haja, mintha feketének tűnt volna, de az égő közvetlen közelről megcsillantotta benne a vöröses árnyalatot is. A dús, göndör fürtök szinte hívogatták egy férfi ujjait, hogy beléjük túrjon. Hogy a fenébe nem vette még eddig észre, hogy Anna egy ilyen csinos nő? És most, hogy észrevette, mit kezdjen ezzel az észrevétellel? Nem tudott szabadulni a rekedtesen búgó hangtól, amely tele volt szenvedéllyel, és valósággal elkábította a lányban megbújó kettősség. Ezer kérdése lett volna, és már előre örült, hogy a hosszú utazás alatt lesz alkalma kérdezősködni. Már csak az a kérdés, a lány hajlandó lesz-e megadni neki a válaszokat. 

A lift, mintha csak bosszantani akarná a lányt, minden emeleten megállt. Amikor végre elérték a tágas előcsarnokot, Anna a füst színű üvegen át látta, ahogy a nővére a sofőrrel beszélget. Sejtette, hogy Ákos és Adél ismerik egymást, mert a fickó is roppant érdeklődővé vált, amikor kiderült, hogy mi lesz az úticél; még rá is kérdezett, hogy ugye a testvére a szomszédos szállodában dolgozik? Nocsak, egy újabb hódolója lenne? Örömmel ölelte át a nővérét és két puszit nyomott az arcára. Aztán hátrafordult, hogy pillanatnyi főnökét bemutassa a testvérének. Csak azt nem értette, hogy a szobától a hallig sarkában loholó pasi miért torpant meg hirtelen, és nézett úgy rájuk, mintha kísértetet látna. De aztán a fickó rendezte a vonásait és ugyan jóval lassabban, de elindult feléjük.

*

Adélt a sofőr figyelmeztette, hogy közeledik a testvére. Barátságos, szeretetteli mosollyal fordult feléjük, blézerén megcsillant a szomszédos szálloda logójával díszített kitűző. Megölelte a hugát és kezet nyújtott a napszemüveges fickónak, aki – mint ezt magában kénytelen volt elismerni – az évek múlásával még jobban nézett ki, mint amire emlékezett.

-Adél Steinlöchner. – mutatkozott be és halványan elmosolyodott a férfi zavart és értetlen tekintetén.

-Robert Pattinson – válaszolta a fickó, és a szemüvege sötét lencséje felett megjelent összevont szemöldöke.

Nyilván nem érti, miért teszek úgy, mint aki nem ismeri fel – gondolta Adél, de úgy döntött, nem most, nem itt a huga előtt fogja elismerni, hogy még ő sem felejtette el azt az őrült napot.

-Nem is akarok zavarni, add gyorsan azt a kulcsot, már így is túl sokáig elmaradtam, nem akarom, hogy Jos kiszúrja, itt dekkolok a konkurencia előtt! – kacsintott rá a hugára, kikapta a kezéből a kulcsokat, aztán búcsút intve átszaladt az úttesten. A túloldalról még visszakiabált:

-Ha hazafelé jöttök, csörögj rám és otthon találkozunk, majd beengedlek! – azzal eltűnt a hatalmas épület forgóajtajában. 

A színezett üveg takarásából még egy pillantást vetett a kis társaságra. A sofőr a csomagot rakta el, a huga beült a hátsó ülésre, a férfi pedig még mindig az ajtót nézte, ami mögött eltűnt előle. Hát, akkor ő is emlékezik.

Soha, senkinek nem beszélt arról a napról, amikor önmagától teljesen idegen módon hagyta, hogy az ösztönei irányítsák, és egy kába, édes pillanatért félredobta a józan eszét. Máig sem érti, mi történt akkor. Valami különös tudatállapotban volt, mert azoknak az óráknak minden percét a zsigerei szintjén élte át, mégis rá tudta csukni a feledés ajtaját. Az idők folyamán valahányszor látta a férfit, elfojtotta az emlékeit és egy kis grimasszal továbblépett. Olyan csillagporos emlékek voltak ezek, melyeket sem igazán elfelejteni, sem dédelgetni nem akart. Megtörtént. Pont. 

Amikor a huga elmesélte, hogy kivel fog dolgozni a következő hetekben, csak érdeklődően beharapta a szája szélét, de képtelen lett volna elmesélni a történteket. Érezte, hogy a találkozást nem kerülheti el, ezért felkészült rá, amennyire csak lehetett, de abba bele sem akart gondolni, mi történhet utána. Talán abban bízott, hogy a férfi már nem emlékszik rá, hiszen annyi emberrel találkozik, majd ő is csak egy lesz, akinek az arca rémlik valahonnan, de nem fogja tudni, mikor, hol, milyen körülmények között futhattak össze. Reménykedett benne, hogy így lesz, de nyilvánvalóan nem így volt.  

*

Robertet megcsapta a nyári meleg, ahogy a légkondicionált szállodából kilépett az árnyékos, de a nap fülledtségét már éreztető kocsibeállóra. A sofőr szolgálatkészen nyitotta a csomagtartót, de ő csak a kocsi mellett álló vörös hajú nőt látta. Furcsán ismerős volt. A karcsú bokák, a nyár végén is halvány bőr, de leginkább az a vörös haj... és ahogy a nő felé fordult, villámszerűen érkezett a felismerés, ők ketten már találkoztak ... itt, ez előtt az épület előtt, néhány évvel korábban... és annak a találkozásnak az emléke most úgy tört rá, hogy belesápadt. 

Amikor legutóbb ebben a városban járt... még az első napokban történt... Utána nem is gondolt rá, mert a lány így akarta, és mert talán neki is így volt kényelmesebb. Kristen felbukkanása után meg pláne nem gondolt a vörös hajú lányra, akiről csak annyit tudott, hogy a neve Adél és úgy ölelte őt, mintha összetartoznának. Tényleg olyan volt, mint egy szép álom, csak az alaposan összegyűrt ágynemű árulkodott másnap reggel, hogy meglehetősen ébren álmodott. A titka maradt, egy édes, bús titok, ami olykor rágta a lelkét, olykor melengette a magányos napjain, s végül lassan elhalványult... és ami most valami mellbevágó elevenséggel kelt életre a vörös hajzuhatagot látva.

**

A lány észrevette a kora tavaszi Dunaparton üldögélő fiút, aki a borús időben is egy napszemüveg mögül nézte a szemközti budai panorámát. Aztán a szemüveget levéve egy népszerű útikönyvbe mélyedt, miközben a szerencsétlen okuláré szárát rágta. Túrista! Megállt előtte egy pillanatra, hogy a táskájából előkotorja a cetlit, amire a nevet írta. Amikor megtalálta, a szálloda személyzeti bejárata felé indult, amely a szomszéd utcából nyílt.

A férfi elszakította a tekintetét a turisztikai látványosságokról, hogy az előtte ácsorgó kecses bokák tulajdonosát vegye inkább szemügyre alaposan. A lány fázósan húzta össze magát a rövid kis ballont, amelynek öve a derekán szorosra volt húzva, és alóla kilátszódva egy alig hosszabb fekete szűk szoknya fedte fel merészen a csinibaba hosszú lábait. A magas sarkú fekete cipők kiemelték a bokáját és a formás vádlikat. Igazi manköken-alkat – állapította meg elismerően. A táskájában kotorászott, aztán egy papírdarabkát halászott elő és összeráncolt homlokkal silabizálta a rajta lévő szöveget. Végül kiegyenesedett, hátradobta hihetetlen vörös haját és a sétányon korzózó japán turisták között a szálloda mögötti utca felé indult. Önkéntelenül állt fel, hogy kövesse. 

Két napja érkezett és még el tudott vegyülni a szállóvendégek között, de még odakint is. Dean egy vírussal kínlódva feküdt a szobájában, ő pedig megígérte neki, hogy nem megy sehova, amíg hű testőre egy kicsit össze nem szedi magát. Végül is, tényleg nem ment, csak kiült ide a szálloda elé a Dunapartra. Most egy picit megborzongott a bizonytalanságtól, ahogy a mágnesszerű érzésnek engedelmeskedve követte a lányt. Talán nem kéne... de aztán úgy döntött, felnőtt ember, nem egy hátulgombolós, csak nem lesz semmi baj. 

A lány a saroknál balra fordult, aztán néhány méter után megállt egy ajtó előtt és becsengetett. A halk berregés után belépett. Robert a több nyelvű feliratot látva értette meg, ez annak a szállodának a személyzeti bejárata, ahol ő maga is lakik. Itt dolgozik? És ha igen, vajon mit? Megkerülte az épületet és a főbejáraton át belépett a tágas hallba. A portás máris nyúlt a kulcsáért és egy udvarias mosoly kíséretében átnyújtotta. Zsebrevágta a kártyát, aztán a kávézó felé indult, és leült egy asztalhoz. A teraszról jól látta az éttermet, de se itt, se ott nem bukkant fel a kis vörös. Nyilván nem vendég, mert akkor a főbejáraton érkezett volna. Ha felszolgáló, hamarosan fel kell bukkanjon, de tudta, így, hogy még a nevét sem tudja, esélye sincs megtalálni, pláne, ha esetleg mégis valamelyik belső irodában dolgozik. 

Nem is volt benne biztos, miért akarja megtalálni... talán csak a vadászat, a felfedezés, az ismerkedés  izgalma hiányzott, ami jó néhány év óta kimaradt az életéből. Az az érzés, amikor egy fiú és egy lány összefutnak valahol, egymásra néznek és esetleg kialakul köztük valami. Aztán ráébredt, hogy ez az opció nála nem játszik. Ha a lány ránéz, akkor egy plakátfiút fog látni, egy ismert arcot és esélye sem lesz Robertnek, a barnesi srácnak. 

Eközben a lány megköszönte a lehetőséget, hogy behívták az interjúra, aztán egy – reményei szerint – barátságos mosollyal kilépett az irodából. A fiatal értékesítési igazgató célirányos kérdései megizzasztották és a beszélgetés végére már nem is volt benne biztos, hogy olyan nagyon akarja ezt az állást. Ez egy rabszolgahajcsár, aki nyilvánvalóan mással akarja elvégeztetni a saját munkáját is. Kilépett az épületből és már a villamosmegálló felé vette az irányt, amikor egy hirtelen ötlettel a dunaparti teraszhoz ment és leült egy üres asztalhoz. Az odakészített takarót a térdére fektette és a szinte azonnal megjelenő pincérnek már mosolyogva adta fel a rendelését. Ahogy körbenézett, egy távolabbi asztalnál felfedezte a turistát, akibe az érkezésekor belebotlott. A férfi most is napszemüvegben üldögélt, bár a nap elbújt a felhők között. 

Aztán a férfi feléje fordult, majd lassú mozdulattal az orrára tolta a szemüveget és átnézett felette, egyenesen az ő szemébe. A lány elővette a telefonját és egy pillanatra felvillantotta a képet, amely a teljes kijelzőt elfoglalta. Igaza volt. Ő az! Csak a helyszín abszurditása miatt nem kapcsolt hamarabb. Egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy itt van és egyenesen őt nézi. Még egyszer a kijelzőre nézett, ahol ebben a pillanatban tűnt el a férfiarc, hogy átadja a helyét egy analóg óra képének. Elmosolyodott. Élőben még jobb, mert olyan hétköznapi, mint egy srác a szomszédből. Csak a szeme, a meleg, szürke tekintet árulkodott. Ilyet még nem látott és mágikus erővel hatott rá. A dilemma úgy árasztotta el, mint a hűs tengervíz a napozástól felforrósodott testet... a fiú nyilvánvaló érdeklődéssel őt figyelte, de ez még nem ok rá, hogy ő kezdeményezzen... vagy... ha itt ül és nem tesz semmit, akkor egy soha vissza nem térő alkalmat szalajthat el. 

Végül a fiú állt fel és lassú léptekkel elindult feléje. Kezében hozta a kávét, amit nem sokkal korábban tett le elé a pincér. Megállt vele szemben és halkan, dallamos, bársonyos hangon megszólalt:

-Ide ülhetek?  Még egy kávé is sokkal jobban esik, ha kellemes társaságban ihatja meg az ember. Nem igaz?

Olyan magától értetődőnek vette, hogy az angol szavakat értő füleknek duruzsolja. Olyan átkozottul magabiztosnak tűnt és ugyanakkor annyira bizonytalannak. Pontosan az a keverék volt, amit képtelenség lett volna visszautasítani. Intett neki a szomszéd szék felé, és az éppen érkező pincér rezzenéstelen tekintete mellett a fiú felé nyújtotta a kezét:

-Adél vagyok.

A fiú meleg ujjai körbeölelték az övéit, keze szinte elveszett a fiú tenyerének bölcsőjében és a szemük egymásba olvadt, ahogy a fiú is bemutatkozott.

-Thomas

Megrándult, ahogy a felemás, egyszerre hazug és mégis őszinte bemutatkozás megtörtént. Aztán lerázta magáról az érzést és úgy döntött, ha Thomas, hát Thomas. Óvatosan megmozgatta az ujjait, hogy éreztesse, itt az ideje, hogy a fiú elengedje a kezét, aztán a korábbi elektromos töltéssel nem foglalkozva, szinte közömbösen kavargatni kezdte a kávét.

Beszélgetni kezdtek. Mint egy túrista és egy helybéli, aki sok érdekeset tud mondani a városáról. A fiú figyelmesen itta a szavait, megkérdezte, hol tanult meg ilyen jól angolul. Ezért aztán egy kicsit beszélt magáról is, de tényleg csak apró kis információkat árult el. Érezte a másik kíváncsiságát, de valami rejtélyes oknál fogva mégsem akart igazán kitárulkozni. Talán éppen az tartotta vissza, hogy nem Robert érdeklődik iránta, hanem Thomas. Nem tudta volna megmagyarázni miért, de ez az apró kis csalás zavarta. 

Az idő úgy szállt el, mint egy gondolat, és egy hangos kordulás jelezte a férfi  gyomra felől, hogy megéhezett. Elpirult, és ez olyan volt a lány számára, mint egy gyújtós... a zavarba jött fiú, akinek minden tudatos vagy öntudatlan csábítási kísérlete elvileg itt dőlt volna romjaiba... ehelyett ez volt az a pillanat, amikor ha azt kéri, hogy ebédeljenek együtt a szobájában, akkor futva sietett volna teljesíteni a kérését. És minden más kérést, ami ott az ajtó mögött elhangzott volna. Látni akarta a férfias arcot, amely még pirulni is képes, hogy milyen lehet a szenvedély hevében.  Nem ismert magára, mert világéletében tartózkodó volt, de most meg akarta kapni ezt a hol félszeg, hol finoman rámenős férfit. Nem várt érte nagy szavakat és sírig tartó boldogságot, nem. Csak a testét akarta, a bizonyosságot, hogy ez vele történik meg. Egy életre szóló emléket, amit a szíve mélyén őrizgethet, és ami örökre a titka maradhatna. Annyira vágyott rá, hogy ez a vágyódás végül a másik számára is nyilvánvalóvá vált. 

A férfi hozzá hajolt, egészen közel a füléhez, hogy csak ő hallja, amit suttog:

-Megőrülök érte, hogy megcsókolhassalak, de nem itt, ennyi ember előtt. Feljössz velem a szobámba? Sokkal kellemesebb odafönt a klíma, meg is ebédelhetnénk, és ezt a beszélgetést is folytathatnánk. És itt most megesküszöm neked, hogy ennyi, és nem várok el cserébe semmit. ... Amit nem magadtól akarsz adni – tette hozzá halk, de forró hangon.  És a lány nem tudott ellenállni a tálcán felkínált lehetőségnek. Bólintott és elindultak.

Menetközben a férfi aláírta mindkettőjük számláját és a liftben egymást nézve még végigfutott rajta a gondolat: Ér annyit egy éjszaka, hogy felfedje magát és fegyvert adjon a szó átvitt és szószerinti értelmében is egy vadidegen lány kezébe? De miért csak egy éjszakának kellene lennie? – tette fel magában a kérdést, amikor kiszálltak a liftből és pár lépés után becsukódott mögött a szobája ajtaja. 

Az a délután majdnem mindent megváltoztatott.

Majdnem mindent, mert a búcsúzáskor az a beszélgetés a lelke mélyéig megrengette:

A: Mindketten tudtuk, hogy ennek nem lesz, nem lehet folytatása; nem várok tőled ígéreteket. Te ráadásul nem is vagy független. Ez a dolog volt az egyetlen, amit nem akartam tudomásul venni, és most meghagyom neked a kínlódást, hogy ezt elrendezd magadban. Látod, milyen önző vagyok?

R: Még soha nem mentem bele egyéjszakás kalandba. Ennél többre becsülöm a női nemet. És igazad van, nem vagyok szabad, és nem lett volna szabad megkívánnom Téged sem. Meg kellett volna állíts, ha már bennem nem volt ennyi tisztesség!

A: Ne is próbáld rám terhelni a felelősségedet! Én tudtam, hogy mit teszek, helyetted pedig nem gondolkozhatok. Ha csak a lelkiismereted miatt aggódsz, akkor nyugodj meg, tudtam, hogy mire számítsak, és így döntöttem. Tőlem soha senki nem fogja megtudni, mi történt ebben a szobában. Ha te meg akarod őrizni a titkot, akkor ez titok is marad.

R: Ez olyan ridegen hangzik, mintha csak szexet akartál volna.

A: Nem… akartam. Talán szerettem volna, de örülök, hogy így alakult. És nem azért, mert mostantól elmondhatom, hogy a nők bálványa is megvolt, hanem azért mert Te voltál. És mert bebizonyítottad, hogy pontosan olyan férfi vagy, amilyennek álmaimban elképzeltelek. Nyilván nem vagy tökéletes, hiszen képes voltál elcsábulni, de ez nem az én szomorúságom. Ami viszont ott történt – mutatott a szétdúlt ágy felé – az több volt, mint kellemes, és … köszönöm neked. A rossz napjaidat nem velem fogod megélni, így nekem csak a varázs marad. Jó ez így! És talán jobb is, hogy engem se tudsz alaposabban megismerni.

R: De egyszer egészen biztosan vissza fogok jönni forgatni. Találkozhatnánk…

A: Nem tudom, hogy jó ötlet-e, de miért ne… ha összefutunk, akkor a sors is úgy akarja.

**

És most itt állt bambán rámeredve a szemközti épület bejáratára, amely mögött eltűnt a látomás. Tudta, érezte, hogy az eltelt évek alatt megkopott a varázsa annak a lopott délutánnak. De a lány váratlan felbukkanása mégis úgy érte, mintha most valaki felszólította volna annak az ígéretnek a beváltására. Csak éppen önmagában nem érezte a késztetést.