Perlekedők 3.

A férfinak a szeme sem rebbent, ahogy az édes, híg löttyöt kortyolgatta, de nem kerülte el a figyelmét, ahogy az asszisztense lélegzetvisszafojtva várja a reakcióját. Valami halvány sejtése volt róla, hogy a lány direkt nem úgy készítette el a kávét, ahogy kérte. Aha, akkor lesznek ilyen apró kis csatáik, ha ő nem lesz kellően udvarias és hálás? De babám, ezt a játékot ketten is tudják játszani – somolygott a nemlétező bajsza alatt. Már felöltözött és a könnyű világoskék ing ujját tűrte fel éppen.

-Mikorra kell ott lennünk? – kérdezte a lányra rá sem nézve.

-Már úton kellene lennünk – jött azonnal a kissé szemrehányó hangvételű válasz.

-Akkor mire vár? – nézett rá gúnyosan, mintha a lány lenne az oka a késedelmüknek, majd felkapta az asztalról a napszemüveget és az ajtó felé indult. –Remélem, van valami kis összefoglalója a jelenlevőkről?

-Van – érkezett a rövid válasz elég paprikás hangon.

-Láthatnám? – kérdezte tőle, miközben a liftre vártak.

-Nem, mert a fejemben van. – válaszolt a lány a csillogó liftajtóhoz intézve a választ.

-Gondolatolvasónak is kell lennem, vagy megosztja velem, mielőtt odaérünk? – jött az újabb kérdés, mire Anna a tükröződő felületről megfeledkezve grimaszt vágott.

-Láttam ám! – hallotta a férfi vidám hangját, miközben a hátára tett kézzel bekormányozta maga előtt a nyíló ajtón. Anna elpirult. Talán egy kicsit tényleg túlzásba vitte a kelletlenséget, végül is ez a munkája, nem kéne úgy tennie, mintha szívességet tenne. Megfizetik azért, hogy ennek a pasasnak a segítségére legyen… nagyon jól megfizetik. Ahogy a főnöke fogalmazott: van az a pénz, amiért az elveit feladva vállalta ezt a bébiszitterkedést. Oldalra nézett és a „bébire” nézett, aztán egy újabb grimaszt vágott, már nem is számolta, hanyadikat. Na, azért a bébi-korból már kinőtt. 

Kicsit hátrébb húzódott a fülkében, amikor az alattuk lévő emeleten egy idősebb amerikai házaspár lépett a liftbe. Innen egész jó rálátása volt a védencére, aki unottan nézte az emeletek sorra felvillanó számait, ahogy a mélygarázs felé tartottak. Robert Thomas Pattinson, 27 éves, és A-listás sztár. Ennyit tudott róla, meg persze a filmjei listáját. Néhányat látott is, de nem igazán az ő világa volt. Talán az Emlékezz rám, és később a Szépfiú, amit néhány éve itt forgatott, bár akkoriban ő még egyetemre járt és egész más kötötte le, minthogy a sztárpletykákkal foglalkozzon. Önszorgalomból a magánéletéről is összekapart némi információt, innen tudta azt is, hogy korábbi partnerével végre komolyan összeveszett, úgyhogy aligha kell majd a két hónap alatt váratlanul a kisasszony óhajait is lesnie, mert nem lesz meglepetésszerű látogatás. A szakítás hivatalos, ha már a kapcsolatuk nem is volt az. Legalábbis ő elképzelni sem tudta, hogy mi a franc lehetett ezek között. Egy szerelmes pár nem Így viselkedik a világ előtt, akkor sem, ha az a világ kíméletlen kíváncsisággal vadászik is rájuk. 

A lift olyan zökkenőmentesen állt meg, hogy Anna megrezzent, ahogy a férfi várakozóan rászegeződő tekintetével került szembe, amiért bent felejtődött a liftben. Összeszedte csapongó gondolatait és egy halvány mosoly fedezékében ő is kiszállt.

*

A stábmegbeszélés egy kellemes budai hegyvidéki vendéglőben zajlott. A zártkörű rendezvény híre persze odacsalt néhány kíváncsi fotóst, de a többnyire érdektelen arcok láttán a többség már csalódottan szétszéledt, amikor a sötétített üvegű hatalmas terepjáró, amivel a következő két hónapban hurcolászni fogják, begördült a parkolóba. A kíváncsiság azonnal feléledt és lövésre kész kameráikkal a kiszállókat pásztázták. Elsőként Anna szállt ki és zavartan huzkodta vissza a mozdulattól felcsúszott szoknyáját. Aztán napszemüvege mögé rejtőzve Robert is kilépett a kocsiból, majd a tétovázó lányt a bejárat felé perdítve, hosszú léptekkel, lehajtott fejjel befelé indult a gépek kattogása közepette. Látható, érezhető volt, hogy a mozdulatsor évek óta beleivódott. Pillanatnyi tétovázás nélkül mozgott, így aztán csak néhány életlen képet sikerült a fotósoknak készíteniük, és még hallották a csalódott morajt, ahogy az ajtó becsukódott mögöttük. 

-Miért nem engedi soha, hogy fotózzák? – fordult a férfi felé, mire az értetlenül húzta fel a szemöldökét, megint csak a balt.

-Beírta már valaha a nevemet a google-képkeresőbe? A másodperc tört része alatt több képet dob ki, mint amennyit elképzelni képes. Milliós nagyságrendről beszélek. Ne higgye, hogy nagyképűségből mondom, ez tény… és higgyel el, nem vagyok tőle boldog. Túl sokba van ez nekem.

-Hát, gondolom ez a hivatásával jár. – vont vállat Anna, aztán látva, hogy a férfi egy sóhajtással csak legyint rá, máris kezdett felpaprikázódni.

-Nem kéne ezt ilyen tragikusan felfognia, hiszen végül is ennek is köszönheti a népszerűségét. -  De a fickó csendesen csak annyit mondott:

-Két hónap elég hosszú idő, szerintem meg fogja érteni menetközben. – aztán a társaság felé indult, akik közül többen a jó ismerősnek kijáró üdvözléssel fogadták.

*

Harmadik napja kísérgette a férfit mindenhová és egyre idegesebb volt a közelében. Nem mintha erre különösebb oka lett volna, mert Robert tulajdonképpen nem is igen foglalkozott vele. Tette a dolgát, amit a rendező elvárt tőle, eleget tett a meghívásoknak, amiket az ügynökével egyeztetve leszerveztek. Mindenkivel udvarias volt és mosolygós, csak neki jutott a mogorva, összeráncolt szemöldökből, és az odavetett félszavakból. Kezdte unni, hogy a pasas mellett amolyan csicskás szerepet tölt be. De a legjobban mégsem ez idegesítette. Nem. 

Azzal nem tudott megbékélni, hogy esténként hazatérve a szürke szemek kísértették és az a meleg tenyér, amit a hátára téve, rendre udvariasan maga elé engedte. Hiszen nem is csípi a fickót! – figyelmeztette magát lassan már-már menetrendszerűen. Aztán elővette a gitárját és pengetett rajta egy kicsit. A naptárra nézett. Két nap múlva fellépése lesz az egyik barátja kis csehójában, az Irish Cat-ben. Furcsa volt kiejteni a hely nevét, hiszen ennek alapján bárki azt hihette volna, hogy London vagy New York valamelyik zugában fog énekelni, pedig csak a Múzeum körúton egy pincehelyiségben. Hiába, na, a hírnévhez vezető út macskakővel van kikövezve – mondta neki Adél, a nővére a múltkori alkalommal nem minden irónia

nélkül, és ez hatványozottan igaz volt, ha az Irish Cat szóba került.

Zétény, a tulajdonos, igazán jó fej … lett volna. Ha minden érdek nélkül felengedi a színpadra. De a manus folyamatosan próbált hatni rá, hogy többször és jobb időpontokban is énekelhetne, ha időnként elvállalná az Alcatrazban is a fellépést. De Anna megmakacsolta magát. Az Alcatrazban vesztek össze Gergővel, ő oda az életben többé nem teszi be a lábát, annál is inkább, mert Gergő rendszeres vendég volt ott azóta is. Adél, aki a barátnőivel törzsvendég volt a klubban, rendre beszámolt neki, hogy a srác milyen újabb hódításokat könyvelhetett el a szakításuk óta.

Még fülébe csengett Gergő gúnyos hangja, amikor visszavonulót fújt egy kissé elragadtatott csókcsata után. Nem akart lefeküdni a sráccal, mert ugyan észvesztően jól csókolt, de volt valami benne, ami miatt képtelen volt mellette elveszteni a fejét. Az az este aztán véget is vetett a szépen alakuló kapcsolatuknak, és ennek a szakításnak tanuja volt az Alcatraz aznapi közönsége is. Amíg a kabátját megkapta a ruhatárban, kapott a férfi vendégektől mindenféle ajánlatot és remegő lábakkal ült be az éppen a hely elé érkező taxiba. Szóval, sem Gergőre, sem az Alcatrazra nem volt kíváncsi, és ha Zétény még sokáig erőlteti a témát, akkor az Irish Cat-re sem lesz.

A zenélésbe évekkel ezelőtt kezdett bele,addig csak otthon pengetett magának, mert mindennél jobb figyelemelterelőnek bizonyult. Az egyetemen jópofa dolog volt feldobni vele a bulik hangulatát, aztán meghívták egy estére az egyetemi klubba, és annak már egészen fellépés szaga volt. Wow, az tetszett neki! A siker feldobta és úgy döntött, hogyha a fejlődéshez nem is, de a szintentartáshoz jó lesz, ha időnként játszhat itt-ott. Aznap este akadt össze Zéténnyel, aki azonnal felajánlotta neki a klubja apró színpadát. A balladaszerű dalok, amiket játszott, nagy sikert arattak, és ez már majdnem kárpótolta azért, hogy a munkában nem sok örömét lelte. De csak majdnem. Idővel kirándulni kezdett a jazz műfajába, már nemcsak egy szál gitárral állt a színpadon, de kíséretet is kapott, hol csak egy zongorát, hol egy egész bandát. De semmiképpen nem vesztette szem elől a tényt, hogy a felkapott éjszakai szórakozóhelyeken könnyen futhat bele olyan alakokba, akikkel jobb, ha  nem kezd. Éppen ezért elégedett volt a heti egy-két alkalommal, amikor az Irish Cat  ismerős közönségének játszhatott, és esze ágában sem volt az éjszakai élet keményfiúinak  a gyülekezőhelyén színpadra állni. 

Mostanában amúgy sem nagyon volt ideje, mert ennek a hollywoodi szépfiúnak szinte huszonnégy órában kellett a rendelkezésére állnia. Állítólag azért, hogy a nyelvvel nehezen boldoguló pasit kísérgesse, mert sajnos még mindig kevés helyen és főleg elég gyatrán beszélték az angolt a honfitársai. De ez sem volt elég, mert nem ritkán szólalt meg a telefonja, alig lépte át a lakásának nyugalmat adó küszöbét. Ma éppen ezen sikerült összekapniuk egy kicsit. A fickó a szemére vetette, hogy udvariatlan és beképzelt, és mivel neki ugyanez volt a véleménye róla, hát elvitatkoztak a dolgon egy kicsit. De hát mit mondhatott volna, amikor a férfi szóvá tette, hogy az akcentusa átmenet az angol és az amerikai angol között, ráadásul egy csomó olyan szót használ, amit a köznyelvben ritkán… Utólag visszagondolva, talán nem is kritikusan mondta, amit mondott, semmiképpen nem gúnyolódva, mintha egy csipet elismerés is lett volna benne, de rossz pillanatban került szóba és ő beszólásként könyvelte el. Anna igazán nem a Síp utcai angolon nőtt fel, de Svédországtól  Madridon át Torontóig ezt a nyelvet használta a legtöbbet, őt ne cikizze senki az angoljáért. Ez a pökhendi angol meg főleg ne.

*

Robert a szállodai szobában kitárta az ablakot és eléje húzott egy fotelt, hogy a késő délutáni kellemes meleget élvezze, ahogy a folyó felől érkező párával keveredve kicsit mediterrán hangulatot hozzon az amúgy benzingőztől nehéz belvárosi levegőbe. Aztán törökülésben elhelyezkedett a kényelmes ülőalkalmatosságon és a gitárján halkan pengetve a szemközti várat nézte. Volt érzéke az építészethez annak, aki ezt ide építtette – állapította meg magában. Fenségesen emelkedett ki az alkonyati háttérből, ablakain megcsillantva a lemenő nap utolsó sugarainak narancsos fényét. 

A mellvéd mögött kis fehér sátorpavilonok tetejét lebbentette meg a szellő, és a palota már bekapcsolt külső megvilágítása szinte sárgára színezte őket. Valami buli lehet odafönt, ez a kis liba meg nem is szólt neki, pedig még az első napokban mondta neki, hogy ha tud egy jó helyet, ahol hangulatos zene, jó borok vannak, azt ő is szívesen megnézné. – vonta össze bosszúsan a szemöldökét. A vacsoránál hallotta lent az étteremben az öreg amerikait, ahogy a feleségének áradozik a remek piákról odaát. Lehet, hogy az öreggel kéne összehaverkodni – vigyorodott el a képtelen gondolatra.

Anna – ízlelgette a lány nevét. Illik az arcához ez a név. A sötét haj és a nagy komoly barna szemek… mint egy cigánylány, de a neve alapján inkább  zsidó ősei lehetnek. Stein – elég fura név egy magyar lánynak. Mindenesetre a zenét ő is szeretheti, mert észrevette ma, hogy amíg ő próbált, a lány a fejére biggyesztett fülhallgatóban hallgatott valamit és szinte magáról megfeledkezve ringatózott a zenére. Érdekes volt látni a lehunyt szemmel és mozgó szájjal… mintha énekelt volna, biztos valami divatos slágert, de valószínűleg mindenkinek jobb volt, hogy csak magában dudorászott.

Nem lehetett panasza a lányra, mert a feladatát igyekezett száztíz százalékosan teljesíteni, ha ez nem sikerült, akkor az senki másnak sem sikerült volna. Ezt azért el kellett ismernie. Azt is észrevette, hogy a stábon belül van némi respektje a többiek előtt. Többre is vihetné, minthogy valakinek az asszisztense legyen, és a friss kávéról gondoskodjon napról napra, de nyilván a nyelvtudás ehhez kevés, valami sulit is el kéne végeznie. De az is lehet, hogy neki ez a munka éppen elég nagy kihívás, és nem is vágyik többre, végül is híres emberek közötti töltheti a napjait, sokaknak már ez maga a rivaldafény – morfondírozott továbbra is bájos asszisztensén. Csak ne lenne olyan hirtelen, néha már indulatos! 

Mindig is jobban szerette maga körül a kiegyensúlyozott embereket, de ez a lány olyan, mint egy kis energiabomba, ami nyilván segíti a munkájában, de időnként roppant idegesítő tud lenni. Az angolt elég jól beszéli. Igazság szerint nagyon jól, túl jól ahhoz, hogy iskolában tanulta volna. Elég csak arra gondolni, hogy a franciát neki sem tudták a suliban a fejébe verni, bár az is igaz, nem is fejtett ki nagy erőfeszítést az ügy érdekében. Úgy volt vele, az angol világnyelv, ezzel boldogulnia kell bárhol, és általában véve igaza is volt. De ebben az országban például elég ritkán talált olyan civilt, aki fogta volna a szövegét. Persze a profik itt a szállodában és a forgatáson más tészta, nekik munkaköri kötelességük. De ez a lány… általában az irodalmi angolt használta, mint aki Shakespeare-n nőtt fel, aztán néha meglepő szlengeket fűz a mondandójába. Vajon hol szedhette fel ezeket? Tulajdonképpen nem is tud róla semmit a nevén kívül. Lehet, hogy ahelyett, hogy itt üldögél magában, meg kéne ragadni az alkalmat és kicsit ismerkedni vele, mert valami rejtélyes oknál fogva elég feszült köztük a hangulat, és még túl hosszú ideig lesznek egymás társaságában ahhoz, hogy ezen ne próbáljon változtatni.