Ma...
Richard Benjamin Maitland egetverő üvöltéssel kápráztatta el
a New York-i Morgan Stanley gyermekklinika személyzetét. Még nem sokkal múlt el
egy éves, de már gyűlölte a tűket. Egy nagyon ritka anyagcsere problémával
küzdött az óta a nap óta, hogy Oliviának elfogyott az anyateje. A Glycogenosis
során egy genetikai enzimdefektus következtében a szervezetében fokozott
glikogén felhalmozódás jön létre. Ennek a tárolt szénhidrátnak a típusa, a sejten belüli elhelyezkedése az
orvosi zárójelentés értelmében autoszomális recesszív módon öröklődik. Olivia
ezzel a mondattal végképp nem tudott mit kezdeni. Csak azt tudta, hogy
valamilyen módon ő is, Alex is tehetnek róla, hogy a kicsi élete fölött napról
napra egyre sötétebb felhők gyülekeznek.
Hónapok óta járták az orvosi magánrendelőket, a nagyanyai
örökségét lassan teljesen erre költötte, de nem sajnált egyetlen fillért sem,
amíg bárki reménysugarat tudott neki mutatni. Egyetlen emberhez nem akart
fordulni segítségért, de a kezében rezgő papírlapot olvasva lassan bele kellett
törődnie, hogy eddig tartott a bujkálás. Alexnak joga van tudni róla, hogy
valahol a világban van egy gyereke. És Alexnek kötelessége segíteni, ha ő az
egyetlen, aki ezt megteheti.
Dr. Jonas próbálta a lehető legegyszerűbben elmagyarázni
neki az öröklődés mikéntjét, aminek értelmében Rick az apjától és tőle is hibás
gént örökölt, ezért a betegség, ami miatt májtranszplantációra szorul a kicsi. És
ehhez kellene előkerítenie az apját, minél sürgősebben. A gyerek a hepaticus, azaz
májérintettségű glycogenosisban
szenvedett. Nem volt szerencséjük, mert a kicsi örökölhette volna tőlük a jó
gént is, amelyet fele-fele részben hordoztak ők is, de Ricknek mindkettőjüktől a
rossz jutott. Még szerencse, hogy elváltak, így további gyerekeket nem tesznek
ki ennek a veszélynek.
Olivia gyengéd puszit nyomott a kicsi fejére és megnyugodva
látta, hogy Rick lassan álomba szipogja magát. Telefonálnia kellett, és ezt nem
tudta volna egy üvöltő gyerekkel a kezében lebonyolítani. Még így is kedve lett
volna egy nagy pohár erős és kábító italhoz, hogy beszélni tudjon a férfival,
aki két évvel ezelőtt, egy langyos őszi reggelen, egy fergeteges szeretkezést
követően kisétált az életéből, miután két órával korábban egy bíró ráütötte a
pecsétet a válási papírjaikra. Rick annak a kétségbeesett próbálkozásnak lett a
gyümölcse, amellyel a történtek ellenére meg akarta tartani a férfit. De Alex
elment és azóta sem hallott róla. Cliff ugyan néha szóba akarta hozni,
rábeszélni, hogy meséljen Alexnek a gyerekről, de olyankor Olivia megeskette,
hogy egy árva szóval sem árulja el őt. Unokatestvére egy épületes hülyének
tartotta őt ezért, de esküjéhez híven hallgatott, még ha ez kicsit el is
távolította a korábbi jó baráttól, aki értetlenül figyelte, ahogy láthatóan
minden indok nélkül lassan, de biztosan távolodnak egymástól. Alex úgy sejtette,
hogy a válás feküdhette meg Cliff gyomrát, mert a távolságtartása pár hónappal
utána kezdődött, de képtelen volt rábírni a srácot, hogy belemondja a szemébe,
hogy mi a problémája vele.
Olivia most azonban nem várhatott tovább. Ha a gyerek apja
nem segít, lehet, hogy elveszíti a kisfiát, és ezt már egészen biztosan nem
élte volna túl ő maga sem. Késő éjjel volt már, de Alex amúgy is éjjeli bagoly.
Ha egyáltalán felveszi a telefont, az biztos, hogy nem álmából fogja
ébreszteni.
*
Alex a fellépést követő partyn egy félreeső sarokba húzódva
húzta le a második whiskyt. Ennyi volt a fejadagja, többet soha nem ivott, de
ennyi egész egyszerűen kellett. Akár azért, mert hazavitt magával valakit, akár
azért, mert nem. Ma az utóbbihoz volt hangulata. Amióta Oliviával elváltak,
kizárólag sötét hajú lányokkal volt hajlandó ágyba bújni, hogy még véletlenül
se emlékeztesse egyikük sem a volt feleségére, de most úgy érezte, ha
valamelyik túlsminkelt liba hozzáér, hát kidobja a taccsot. Az a lány ott az
első sorban akaratlanul is hazavágta az estéjét.
Egyszer már volt ilyen korszaka, akkor ismerte meg Oliviát
és utána – ahogy a barátai fogalmaztak – a hét szűk esztendő következett. Olyan
monogámmá vált azon a napon, amikor először hazakísérte a lányt, amit soha nem
hitt volna el magáról. Nem aggatott ő címkét arra, ami a lányhoz kötötte, de
nem kellett rajta kívül senki más. Lehet, hogy szerelmes volt, ezen sosem
gondolkodott. Azon sokkal többet, hogy talán még mindig az. És még mindig Oliviába.
Néha hazavitt ugyan lányokat, mert a teste éhezett, de minden alkalom csak
közelebb vitte az undorhoz és a csalódáshoz. Csalódás volt, mert egyikük sem
tudta Oliviát feledtetni és undort érzett önmaga iránt, amiért lélektelenül
használta a lányokat. Élvezetről már régen szó sem volt.
Megszólalt a telefon a zsebében és elsápadt, mert ezt a
csengőhangot még Oliviának állította be, és az eltelt két évben sem tudta
rávenni magát, hogy kitörölje. Soha nem is várta, hogy megszólaljon, éppen
ezért most szinte pánikba esett, amiért mégis megtörtént a csoda.
Elővette és csak nézte a villogó fotót, hallgatta a
dallamot, de nem nyomta meg a gombot, hogy fogadja a hívást. Nem tudta volna
elviselni, ha pont ma ennyire megcsalnák az érzékei, vagy valami őrült játszana
vele. Talán Livi csak elhagyta a
telefonját és aki megtalálta, most sorra veszi a névjegyzékben szereplőket és
próbálkozik... maga sem hitte igazán. A dallam elhallgatott és a háttérzaj
ellenére most fülsiketítőnek tűnt a csend, ami utána maradt. Mekkora egy hülye, jézusom! Talán az utolsó esélyét
játszotta el itt bénán. Már majdnem megnyomta a visszahívó gombot, amikor a
telefon újra zenélni kezdett. Fogadta a hívást és felállt, hogy kimenjen a
zajos helyiségből.
*
Olivia a kezét tördelve várta, hogy Alex felvegye azt az
átkozott készüléket. Tudta, hogy ma koncertjük volt, tudta, hogy ilyenkor
összejönnek egy kis ivászatra, és sejtette, hogy a volt férjének mindkét keze
tele van most, és nem az ő hívására vágyik. Talán meg sem hallja a telefonja csörgését,
annyira el van foglalva vele, hogy egy kis rajongónak igazán emlékezetessé
tegye az estéjét, gondolta gyűszűnyire szűkült gyomorral. Az eltelt hónapokban
sokszor képzelte el így a férfit, aztán sírva reménykedett benne, hogy a
valóság mégis valami más. Nem tudta, mi fájna jobban, ha a férfi simán túllépne
rajta, vagy ha gondolna néha rá, de mégsem jelentkezne, mert még mindig
képtelen lenne a tökéletes elköteleződésre. Az az Alex, akit ő szinte
istenített, már régen megkereste volna, és …
á, nem… az a valaha volt Alex pontosan úgy hallgatna, ahogy most ez az
átok telefon.
Amikor már úgy tűnt, hogy időtlen idők óta csörgeti,
kikapcsolta a telefont. Hiszen még át sem gondolta, mit mondjon neki. Illetve
hát ezt rágta magában már egy hete, de valahogy mégsem akartak összeállni a
szavak. Amikor rájött, hogy terhes, nem hívta fel. Amikor Rick megszületett,
nem hívta fel. Mit mondhatott volna? Hogy felelőtlenek voltak közös életükben
először és utoljára, és ennek meglett az eredménye? …Most pedig bajban vannak
és csak azért volt hajlandó meghozni ezt a döntést… Alex nyilván nem lesz
elájulva az ötletétől. Talán el sem hiszi, amit mondani fog neki. Vagy
iszonyatosan dühös lesz, hogy idáig hallgatott. És talán azt mondja majd, ha
eddig nem volt rá szüksége, akkor most se legyen... fogalma sem volt róla, hogy
közben újra megnyomta a hívó gombot, csak a kicsöngést hallotta meg. Rickért
teszi... csak ez járt a fejében.
*
-Livi? – csak egy hitetlenkedő suttogás volt a férfi hangja,
és Olivia meglepve hiányolta a háttérből a hangzavart. A férfi becéző hangjától
amúgy is kocsonyássá váltak a lábai és le kellett ülnie. Utoljára aznap reggel
ejtette ki így a nevét... talán abban a pillanatban, amikor Rick megfogant.
-Szia! Beszélnünk kéne, de nem igazán telefontéma...
találkozhatnánk? – tért a lényegre hadarva, amíg még képesnek érezte magát rá,
hogy sírás nélkül beszéljen a férfival.
-Most? – hökkent meg Alex.
-Bocsáss meg, tudom, ma fellépésetek volt és ilyenkor ...
szóval, megértem, ha most nem jó, csak ... ó istenem – sírta el magát a lány,
mire Alexnek egy gombóc nőtt a torkában. Valami baj lehet, de elképzelni sem
tudta, hogy mi... egyszerűen csak érezte, hogy Olivia az összeomlás határán
van, és igazán nagy baj lehet, ha éppen ő volt az, akihez fordult végső
elkeseredésében.
-Hol vagy?
-Az nem érdekes, de találkozhatnánk Giorgionál? - javasolta szipogva Olivia a kis olasz vendéglőt
a kórházhoz közel. Valamikor régen, amikor még rémálmaiban sem fordult meg,
hogy ebbe a kórházba betegye a lábát, sokszor ebédeltek ott, mert igazi olaszos
ízeket kaptak és barátságos fogadtatást. És Giorgio hajnalig nyitva tartott,
ami most – tekintve a késői órát – újra hasznos volt.
-Fél óra alatt odaérsz? – kérdezte a volt férje és Olivia meglepve
a gyors és határozott kérdéstől, nem akart foglalkozni a gondolattal, hogy a
férfi ilyen gyorsan ki tudja-e adni valakinek az útját, hogy vele
találkozhasson. Nem akart vele foglalkozni, de persze ez járt a fejében.
-Persze – mosolyodott el a könnyein keresztül. –És Alex, ...
köszönöm!
Alex nézte a telefont, ami hirtelen elsötétült és a szája
szélébe harapott, hogy vajon álmodik-e; de a harapás fájt. Odaintett Dekkernek,
hogy ő lelép, és mire a barátja feléje indulhatott volna, hogy megkérdezze, mi
a gond, addigra már ki is lépett a hűvös éjszakába. Egy taxi kanyarodott éppen
a csehó elé utasokkal, és még nem is rendezték a számlát, amikor ő már
bevágódott a hátsó ülésre.
-A Westchester Avenue
és a Broadway sarkára legyen szíves! – szólt előre a sofőrnek, aki
elnyomott egy szitkot az orra alatt a türelmetlen kuncsaftokkal kapcsolatban,
annak ellenére, hogy erre a fuvarra igen csak nagy szüksége volt.
Útközben Alex hallgatagon nézett ki az ablakon. Gyűlölte és
imádta ezt a várost egyszerre. Ilyenkor éjszaka például imádta... különösen egy
ilyen éjszakán, amikor Oliviához repíti a taxi. Még nem tudta, hogy miért
fognak találkozni, de ha a lánynak eszébe jutott őt felhívni, az talán valami
jót is jelenthet.
Fizetett és kiszállt egy kicsivel korábban. Szüksége volt
arra a pár száz méterre, amíg elgyalogol az étteremig, mert reszketett a keze. A
szemközti park fái már hullatni kezdték aranysárgára színeződött leveleiket.
Ősz volt, szeptember, de nem az a langyos nyárvéget idéző, mint amikor a
válásuk lebonyolódott. Hűvös fuvallat rázott le egy újabb adag apró levelet a
fákról, reménytelen küzdelemre sarkallva a park körül sepregető idős férfit. Egy
cigarettaárusnál vett egy csomag rágót és bekapott három szemet a legerősebb
mentásból, hogy a whisky szagát elnyomja, aztán az úttesten átvágva az étterem
kirakata előtt megtorpant és végignézett a tükörképén. Akár a pokol angyala,
talpig feketében, gondolta szinte ironikusan. Egy ideje azon vette észre magát,
hogy a ruhatárában kizárólag ilyen sötét színek vették át az uralmat. Talán,
mert a kedve is gyakran volt ilyen borongós. Egyedül a színpadon volt képes élni, a
dalaiban, bár Derek szerint ott is egyre gyakrabban bukkantak fel lágyabb,
melankólikusabb dallamok. Neki fel sem tűnt. A válása után azt hitte, majd
tombolni fog, vad és disszonáns hangokra vágyik majd, de nem… Olivia szelídsége
hiányzott neki, és ez a zenéjén is átütött. Összedörzsölte a kezeit, hogy
felmelegedjenek, aztán a csizmáját a nadrág szárába dörgölte hanyagul, végül
egy papírzsebkendőbe köpte a rágót és egy laza csuklómozdulattal a járdaszéli
szemetesbe dobta. Csont nélküli kosár – dünnyögte magában, ahogy lenyomta a
kilincset.
Bonus:
7 megjegyzés:
A csont nélküli kosár asszem már megvolt neki egyszer...azon az éjszakán, mikor összehozták Ricket.
Hát bátorság Livi! Nagy meccs lesz ez!
De az tetszik, hogy Alex sem tudja elfelejteni...Akkor még lesz remény!
Szeretem, amikor így bele lehet látni egy karakter fejébe, nagyon élveztem! :P
Talpig feketében? Hmm... Basszus, jól nézhetett ki! :P
Köszöntem!
Szegény kicsi :(
Mondjuk erre a beszélgetésre kíváncsi vagyok! Eléggé hatarozott véleményem van az eltitkolásról ;) mindegy milyen körülmények között....
Várom, merre kanyarítasz ;)
Tetszett!!!
K&P
Szia! Ez már most jobban tetszik mint az előző Robos, ne haragudj. :) Hú, szabályosan izgultam én is Alex-szel együtt. :) A helyében nem is tudom mit csinálnék azzal a nővel, aki eltitkolta a gyerekemet... Kíváncsi vagyok, hogy reagál majd. Köszi az új törit, továbbra is a lelkes (és csendes) olvasótáborodat szaporítom. :D Porcica
Azért hogy megvédjem Livit, egy olyan pasinak, aki nem tudjuk pontosan milyen mondattal ;), de kerek perec kijelenti, hogy nem akar gyereket, na annak hogy mondjuk meg, hogy bocsi, de született egy fiad?!
Az olyan mintha lemondott volna róla!
Jó,akár megváltozhatott a vélemény, de nincs szüksége olyankor az embernek még egy "pofonra" a férfitől.
Vékony cérnaszál tudom, bele is lehet kötni, de megértem a miértet, ha nem is értek egyet vele!
én támogatom a cérnaszálat, a nem kell még 1 pofon címszó alatt, köszke
Nagyjából már leírták az előttem szólók a véleményem.Bár érdekes dolog ez az eltitkolás.Nem tudom lett volna e értelme elmondani a már elvált férjemnek, hogy bocsika, de a becsúszásodból időn túli gól lett, amit megadott a bíró.
zsó! korán hajnalban vihogva értékeltem a focista analógiát XD Roppant találó XD Frisselés előtt, lehet még idézlek is gyorsan XDDD
Megjegyzés küldése