Gitárhúrok 2.

Ma...

Richard Benjamin Maitland egetverő üvöltéssel kápráztatta el a New York-i Morgan Stanley gyermekklinika személyzetét. Még nem sokkal múlt el egy éves, de már gyűlölte a tűket. Egy nagyon ritka anyagcsere problémával küzdött az óta a nap óta, hogy Oliviának elfogyott az anyateje. A Glycogenosis során egy genetikai enzimdefektus következtében a szervezetében fokozott glikogén felhalmozódás jön létre. Ennek a tárolt szénhidrátnak  a típusa, a sejten belüli elhelyezkedése az orvosi zárójelentés értelmében autoszomális recesszív módon öröklődik. Olivia ezzel a mondattal végképp nem tudott mit kezdeni. Csak azt tudta, hogy valamilyen módon ő is, Alex is tehetnek róla, hogy a kicsi élete fölött napról napra egyre sötétebb felhők gyülekeznek.

Hónapok óta járták az orvosi magánrendelőket, a nagyanyai örökségét lassan teljesen erre költötte, de nem sajnált egyetlen fillért sem, amíg bárki reménysugarat tudott neki mutatni. Egyetlen emberhez nem akart fordulni segítségért, de a kezében rezgő papírlapot olvasva lassan bele kellett törődnie, hogy eddig tartott a bujkálás. Alexnak joga van tudni róla, hogy valahol a világban van egy gyereke. És Alexnek kötelessége segíteni, ha ő az egyetlen, aki ezt megteheti. 

Dr. Jonas próbálta a lehető legegyszerűbben elmagyarázni neki az öröklődés mikéntjét, aminek értelmében Rick az apjától és tőle is hibás gént örökölt, ezért a betegség, ami miatt májtranszplantációra szorul a kicsi. És ehhez kellene előkerítenie az apját, minél sürgősebben. A gyerek a hepaticus, azaz májérintettségű  glycogenosisban szenvedett. Nem volt szerencséjük, mert a kicsi örökölhette volna tőlük a jó gént is, amelyet fele-fele részben hordoztak ők is, de Ricknek mindkettőjüktől a rossz jutott. Még szerencse, hogy elváltak, így további gyerekeket nem tesznek ki ennek a veszélynek. 

Olivia gyengéd puszit nyomott a kicsi fejére és megnyugodva látta, hogy Rick lassan álomba szipogja magát. Telefonálnia kellett, és ezt nem tudta volna egy üvöltő gyerekkel a kezében lebonyolítani. Még így is kedve lett volna egy nagy pohár erős és kábító italhoz, hogy beszélni tudjon a férfival, aki két évvel ezelőtt, egy langyos őszi reggelen, egy fergeteges szeretkezést követően kisétált az életéből, miután két órával korábban egy bíró ráütötte a pecsétet a válási papírjaikra. Rick annak a kétségbeesett próbálkozásnak lett a gyümölcse, amellyel a történtek ellenére meg akarta tartani a férfit. De Alex elment és azóta sem hallott róla. Cliff ugyan néha szóba akarta hozni, rábeszélni, hogy meséljen Alexnek a gyerekről, de olyankor Olivia megeskette, hogy egy árva szóval sem árulja el őt. Unokatestvére egy épületes hülyének tartotta őt ezért, de esküjéhez híven hallgatott, még ha ez kicsit el is távolította a korábbi jó baráttól, aki értetlenül figyelte, ahogy láthatóan minden indok nélkül lassan, de biztosan távolodnak egymástól. Alex úgy sejtette, hogy a válás feküdhette meg Cliff gyomrát, mert a távolságtartása pár hónappal utána kezdődött, de képtelen volt rábírni a srácot, hogy belemondja a szemébe, hogy mi a problémája vele.

Olivia most azonban nem várhatott tovább. Ha a gyerek apja nem segít, lehet, hogy elveszíti a kisfiát, és ezt már egészen biztosan nem élte volna túl ő maga sem. Késő éjjel volt már, de Alex amúgy is éjjeli bagoly. Ha egyáltalán felveszi a telefont, az biztos, hogy nem álmából fogja ébreszteni.

*

Alex a fellépést követő partyn egy félreeső sarokba húzódva húzta le a második whiskyt. Ennyi volt a fejadagja, többet soha nem ivott, de ennyi egész egyszerűen kellett. Akár azért, mert hazavitt magával valakit, akár azért, mert nem. Ma az utóbbihoz volt hangulata. Amióta Oliviával elváltak, kizárólag sötét hajú lányokkal volt hajlandó ágyba bújni, hogy még véletlenül se emlékeztesse egyikük sem a volt feleségére, de most úgy érezte, ha valamelyik túlsminkelt liba hozzáér, hát kidobja a taccsot. Az a lány ott az első sorban akaratlanul is hazavágta az estéjét. 

Egyszer már volt ilyen korszaka, akkor ismerte meg Oliviát és utána – ahogy a barátai fogalmaztak – a hét szűk esztendő következett. Olyan monogámmá vált azon a napon, amikor először hazakísérte a lányt, amit soha nem hitt volna el magáról. Nem aggatott ő címkét arra, ami a lányhoz kötötte, de nem kellett rajta kívül senki más. Lehet, hogy szerelmes volt, ezen sosem gondolkodott. Azon sokkal többet, hogy talán még mindig az. És még mindig Oliviába. Néha hazavitt ugyan lányokat, mert a teste éhezett, de minden alkalom csak közelebb vitte az undorhoz és a csalódáshoz. Csalódás volt, mert egyikük sem tudta Oliviát feledtetni és undort érzett önmaga iránt, amiért lélektelenül használta a lányokat. Élvezetről már régen szó sem volt. 

Megszólalt a telefon a zsebében és elsápadt, mert ezt a csengőhangot még Oliviának állította be, és az eltelt két évben sem tudta rávenni magát, hogy kitörölje. Soha nem is várta, hogy megszólaljon, éppen ezért most szinte pánikba esett, amiért mégis megtörtént a csoda. 

Elővette és csak nézte a villogó fotót, hallgatta a dallamot, de nem nyomta meg a gombot, hogy fogadja a hívást. Nem tudta volna elviselni, ha pont ma ennyire megcsalnák az érzékei, vagy valami őrült játszana vele.  Talán Livi csak elhagyta a telefonját és aki megtalálta, most sorra veszi a névjegyzékben szereplőket és próbálkozik... maga sem hitte igazán. A dallam elhallgatott és a háttérzaj ellenére most fülsiketítőnek tűnt a csend, ami utána maradt. Mekkora egy  hülye, jézusom! Talán az utolsó esélyét játszotta el itt bénán. Már majdnem megnyomta a visszahívó gombot, amikor a telefon újra zenélni kezdett. Fogadta a hívást és felállt, hogy kimenjen a zajos helyiségből.

*

Olivia a kezét tördelve várta, hogy Alex felvegye azt az átkozott készüléket. Tudta, hogy ma koncertjük volt, tudta, hogy ilyenkor összejönnek egy kis ivászatra, és sejtette, hogy a volt férjének mindkét keze tele van most, és nem az ő hívására vágyik. Talán meg sem hallja a telefonja csörgését, annyira el van foglalva vele, hogy egy kis rajongónak igazán emlékezetessé tegye az estéjét, gondolta gyűszűnyire szűkült gyomorral. Az eltelt hónapokban sokszor képzelte el így a férfit, aztán sírva reménykedett benne, hogy a valóság mégis valami más. Nem tudta, mi fájna jobban, ha a férfi simán túllépne rajta, vagy ha gondolna néha rá, de mégsem jelentkezne, mert még mindig képtelen lenne a tökéletes elköteleződésre. Az az Alex, akit ő szinte istenített, már régen megkereste volna, és …  á, nem… az a valaha volt Alex pontosan úgy hallgatna, ahogy most ez az átok telefon. 

Amikor már úgy tűnt, hogy időtlen idők óta csörgeti, kikapcsolta a telefont. Hiszen még át sem gondolta, mit mondjon neki. Illetve hát ezt rágta magában már egy hete, de valahogy mégsem akartak összeállni a szavak. Amikor rájött, hogy terhes, nem hívta fel. Amikor Rick megszületett, nem hívta fel. Mit mondhatott volna? Hogy felelőtlenek voltak közös életükben először és utoljára, és ennek meglett az eredménye? …Most pedig bajban vannak és csak azért volt hajlandó meghozni ezt a döntést… Alex nyilván nem lesz elájulva az ötletétől. Talán el sem hiszi, amit mondani fog neki. Vagy iszonyatosan dühös lesz, hogy idáig hallgatott. És talán azt mondja majd, ha eddig nem volt rá szüksége, akkor most se legyen... fogalma sem volt róla, hogy közben újra megnyomta a hívó gombot, csak a kicsöngést hallotta meg. Rickért teszi... csak ez járt a fejében.

*

-Livi? – csak egy hitetlenkedő suttogás volt a férfi hangja, és Olivia meglepve hiányolta a háttérből a hangzavart. A férfi becéző hangjától amúgy is kocsonyássá váltak a lábai és le kellett ülnie. Utoljára aznap reggel ejtette ki így a nevét... talán abban a pillanatban, amikor Rick megfogant.

-Szia! Beszélnünk kéne, de nem igazán telefontéma... találkozhatnánk? – tért a lényegre hadarva, amíg még képesnek érezte magát rá, hogy sírás nélkül beszéljen a férfival.

-Most? – hökkent meg Alex.

-Bocsáss meg, tudom, ma fellépésetek volt és ilyenkor ... szóval, megértem, ha most nem jó, csak ... ó istenem – sírta el magát a lány, mire Alexnek egy gombóc nőtt a torkában. Valami baj lehet, de elképzelni sem tudta, hogy mi... egyszerűen csak érezte, hogy Olivia az összeomlás határán van, és igazán nagy baj lehet, ha éppen ő volt az, akihez fordult végső elkeseredésében.

-Hol vagy?

-Az nem érdekes, de találkozhatnánk Giorgionál? -  javasolta szipogva Olivia a kis olasz vendéglőt a kórházhoz közel. Valamikor régen, amikor még rémálmaiban sem fordult meg, hogy ebbe a kórházba betegye a lábát, sokszor ebédeltek ott, mert igazi olaszos ízeket kaptak és barátságos fogadtatást. És Giorgio hajnalig nyitva tartott, ami most – tekintve a késői órát – újra hasznos volt.

-Fél óra alatt odaérsz? – kérdezte a volt férje és Olivia meglepve a gyors és határozott kérdéstől, nem akart foglalkozni a gondolattal, hogy a férfi ilyen gyorsan ki tudja-e adni valakinek az útját, hogy vele találkozhasson. Nem akart vele foglalkozni, de persze ez járt a fejében.

-Persze – mosolyodott el a könnyein keresztül. –És Alex, ... köszönöm!

Alex nézte a telefont, ami hirtelen elsötétült és a szája szélébe harapott, hogy vajon álmodik-e; de a harapás fájt. Odaintett Dekkernek, hogy ő lelép, és mire a barátja feléje indulhatott volna, hogy megkérdezze, mi a gond, addigra már ki is lépett a hűvös éjszakába. Egy taxi kanyarodott éppen a csehó elé utasokkal, és még nem is rendezték a számlát, amikor ő már bevágódott a hátsó ülésre.

-A Westchester Avenue  és a Broadway sarkára legyen szíves! – szólt előre a sofőrnek, aki elnyomott egy szitkot az orra alatt a türelmetlen kuncsaftokkal kapcsolatban, annak ellenére, hogy erre a fuvarra igen csak nagy szüksége volt.

Útközben Alex hallgatagon nézett ki az ablakon. Gyűlölte és imádta ezt a várost egyszerre. Ilyenkor éjszaka például imádta... különösen egy ilyen éjszakán, amikor Oliviához repíti a taxi. Még nem tudta, hogy miért fognak találkozni, de ha a lánynak eszébe jutott őt felhívni, az talán valami jót is jelenthet. 

Fizetett és kiszállt egy kicsivel korábban. Szüksége volt arra a pár száz méterre, amíg elgyalogol az étteremig, mert reszketett a keze. A szemközti park fái már hullatni kezdték aranysárgára színeződött leveleiket. Ősz volt, szeptember, de nem az a langyos nyárvéget idéző, mint amikor a válásuk lebonyolódott. Hűvös fuvallat rázott le egy újabb adag apró levelet a fákról, reménytelen küzdelemre sarkallva a park körül sepregető idős férfit. Egy cigarettaárusnál vett egy csomag rágót és bekapott három szemet a legerősebb mentásból, hogy a whisky szagát elnyomja, aztán az úttesten átvágva az étterem kirakata előtt megtorpant és végignézett a tükörképén. Akár a pokol angyala, talpig feketében, gondolta szinte ironikusan. Egy ideje azon vette észre magát, hogy a ruhatárában kizárólag ilyen sötét színek vették át az uralmat. Talán, mert a kedve is gyakran volt ilyen borongós.  Egyedül a színpadon volt képes élni, a dalaiban, bár Derek szerint ott is egyre gyakrabban bukkantak fel lágyabb, melankólikusabb dallamok. Neki fel sem tűnt. A válása után azt hitte, majd tombolni fog, vad és disszonáns hangokra vágyik majd, de nem… Olivia szelídsége hiányzott neki, és ez a zenéjén is átütött. Összedörzsölte a kezeit, hogy felmelegedjenek, aztán a csizmáját a nadrág szárába dörgölte hanyagul, végül egy papírzsebkendőbe köpte a rágót és egy laza csuklómozdulattal a járdaszéli szemetesbe dobta. Csont nélküli kosár – dünnyögte magában, ahogy lenyomta a kilincset. 

Bonus: