"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. május 1., csütörtök

Zongorajáték 11.



Álltak a színpadon fejükön az idétlen papírkoronával, miközben körülöttük zúgott a sokaság: Csókot, csókot! – skandálták tapsolva, mire Peter átnyalábolta a lányt és úgy csókolta meg, mint vasárnap a parkban. Amikor mindkettőjük fülében már csak tengermorgásra emlékeztető háttérzajként rezgett a bulizók zsongása és éljenzése, elengedte Sylviát, aki elködösült tekintettel nézett fel rá.
-Akkor ezt olybá vehetjük, hogy hivatalosan is bejelentettük. – kacsintott rá Peter, aztán kézenfogva levezette a színpadról. Mindenfelől gratulációk szálltak feléjük, de ők csak mentek előre, tudatosan nem is választva irányt, míg végül egy elhagyatott folyosórészen találták magukat, ahova már csak tompa morajként jutott el a buli hangzavara.
-Én rád szavaztam. – tolta el magától a lányt, aztán egy hirtelen mozdulattal felültette a széles ablakpárkányra. –De még álmomban sem gondoltam volna, hogy a tiéd ez a huncutság – simított végig a lány bokáján díszelgő apró figurán.
Sylvia küzdött a hőhullámmal, ami a finom érintés nyomán elöntötte, aztán nyakig pirulva  a fiúra nézett. 

-Nagyon ciki?
-Micsoda? -  döbbent meg a kérdésen Peter.
-Hát, a tetkó… – húzta el a száját Sylvia. A gólyabált követő kissé ködös, alkoholgőzös éjszakán született egy éjjel is nyitvatartó szalonban, ahol  az agyonvarrott lány unottan rágógumizva varrta a bokájára az apró violinkulcsot, nem is törődve vele, hogy ő a fájdalomtól majdnem bepisilt az asztalon. Mulatságosabbnak képzelte a dolgot, és arra főleg nem gondolt, hogy aztán majd minden rafináltságával titkolnia kell otthon, a szülei előtt a kész művet. Az első napon még az egyik barátnőjének orvos apja is vetett a kissé gyulladt bőrre egy pillantást, aztán leecsetelte fertőtlenítő szerrel és neheztelve csóválta a fejét, nem is sejtve, hogy szende leánykájának a csípőjén is díszeleg egy hasonló, csak Nora megúszta a gyulladást. Az is már csak kijózanodva jutott eszükbe, hogy micsoda fertőzéseket szedhettek volna össze egy ilyen helyen, és hogy hogy fog mutatni majd ötven-hetven éves korában, nagymamaként egy tetkóval a bokáján. Az biztos, hogy nem papolhat majd józanságról és megfontoltságról, mert nem lesz túl hiteles. 

-Nekem tetszik. – vonta meg a vállát közben Peter, miközben visszanyelte a kikívánkozó megállapítást, miszerint roppant szexinek tartja és legszívesebben itt, a suli folyosóján megharapdálná a lány bokáját. Élt a gyanuval, hogy ezt a tetkó hiányában is megtenné. Már éppen a kezébe fogta a lány karcsú bokáját és emelni akarta, amikor egy torokköszörülés megdermesztette a mozdulat közben. Egy biztonsági őr feszengett a hátuk mögött, aki figyelmeztette őket, hogy túl messzire merészkedtek a rendezvény helyszínétől, az intézetnek ez a része csak a tanítási órák alatt látogatható, így aztán kissé zavarban, de egymás kezébe vigyorogva kapaszkodva visszasétáltak a zajos tömegbe. Peter keserűen nézte a vadul táncoló társaságot, …hát, erre még egészen biztos nem lenne képes, aztán óvatosan Sylviára pillantott, vajon mennyire vágyakozna a táncosok közé, de ő éppen őt nézte.

-Mi van? – húzta össze a szemöldökét zavartan, nem értve a lány pillantását.
-Csak azon gondolkozom, meddig fogod még azt találgatni, hogy miért támasztom itt melletted a falat, ahelyett, hogy keresnék valakit, akivel ott ugrálhatnék a tömegben. – húzta el a száját a lány, és Peter belepirult a telitalálatba.
-Hát, nem vagyok a legszórakoztatóbb társaság, ezt azért ismerjük be. – morogta kedvetlenül, aztán lekapta a fejéről a papírkoronát, amit most vett észre az ablaküvegben, hogy még mindig a fején idétlenkedik, és szórakozottan letette maga mellé. A DJ közben egy lassú számot indított el, és hirtelen kedvet kapott egy kis toporgáshoz, amire azért képesnek érezte magát. Szinte egy helyben álldogáltak, de a karjait legálisan Sylvia köré fonhatta, és már ezért megérte. A lány pedig nem rontotta el a pillanatot azzal, hogy megkérdezze, ez nem túl megerőltető-e a számára, mintha ő is csak egy lenne a lassú dallamra ringatózók közül, és most így is érezte magát. Hosszú idő után talán először. 

-Holnap eljössz a koncertre? – kérdezte Sylvia, miközben mély lélegzetet vett és orra megtelt az arca alatt zakatoló szív tulajdonosának illatával. Ez egyszerre volt kábító és megnyugtató, mindenesetre annyira elbódította, hogy észre sem vette a kettősüket kísérő kíváncsi és itt-ott irigy pillantásokat.
-Eljövök. Ki nem hagynám – mosolyodott el Peter. -… és mivel holnap úgyis találkozunk, most ideje lenne hazamenni, hogy pihenten állj színpadra – simogatta meg a lány haját kedves gondoskodással. A végtelenségig tudott volna így egy helyben topogni vele, de ez a közelség űzte őket valami felé, ami ma este úgysem teljesedhetett be, így aztán tisztában volt vele, hogy csak kínlódni fognak mindketten, ha még sokáig gerjesztik a feszültséget. –Gyere, menjünk! – indult a kijárat felé. 

Az este meglepően hűvös volt a napok óta tartó forróság után, vagy csak bennük forrt a vér a levegőnél is jobban, mindenesetre mindketten megborzongtak, ahogy kiléptek az épületből. Peter pont arra gondolt, hogy nem akarja elengedni ezt a lányt, aki itt kapaszkodik a kezébe, amikor a partnernője megszólalt:
-Nem akarok hazamenni! – sóhajtott Sylvia és a fejét Peter vállára hajtotta, ahogy belekarolt.
-Ha elkísérlek, akkor sem? – vigyorgott rá a fiú.
-Be is jössz? – élénkült fel a lány, mire Peter megcsóválta a fejét.
-Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Apádék biztosan rossz néven vennék, ha a koncert előtt ott zavarognék. Mindjárt itt lesz a szünet, lesz még időnk egymásra. Hagylak pihenni.
-Mintha tudnék – sóhajtott tragikusan a lány. –Egész éjjel a plafont fogom nézni, vagy nekiállok még gyakorolni. Most komolyan úgy érzem, mintha a darab felére nem is emlékeznék. Istenem, akkora égés lesz…
-Jó leszel! Nyugi! 

-Te mindig zongorista akartál lenni? – kérdezte meg hirtelen tőle a lány, mire Peter elgondolkozott.
-Tulajdonképpen soha nem gondoltam erre így. Gyerekkorom óta zongoráztam, de a középiskolában az irodalom volt a kedvencem, állandóan írtam az iskolai újságba. Hol kis novellákat, hol verseket, hol egy színházi kritikát. Aztán mindenki, még talán a magam számára is váratlanul felvételiztem a képzőművészetire, mert szerettem rajzolni, és ahova persze nem vettek fel, úgyhogy elmentem egy pizzériába dolgozni. Nem rólam mintázták a jól átgondolt pályaválasztást, azt hiszem. Mindenesetre isteni pizzát tudok csinálni, hacsak el nem felejtettem azóta, mert ebben a kis egérlyuknyi konyhában még sosem próbálkoztam vele. Aztán a szüleim, akik zenészek voltak, meghaltak egy repülőszerencsétlenségben. És a következő évben felvételiztem ide. Túlkoros voltam, alig valami előképzettséggel, és még kevesebb elképzeléssel a jövőről; talán csak az irántuk érzett szeretetem hozott ide, nem tudom. Felvettek, de hogy mit szeretnék csinálni, ha elvégzem, azon még sosem gondolkodtam. Nem hiszem, hogy olyan nagy kereslet lenne klasszikus zongoristák iránt, bár az az igazság, játszom én mást is. Remekül el tudnám képzelni például magam mondjuk egy dél-franciaországi kis füstös bárban, ahogy jazzt játszom, és a hely fizeti az italomat minden este. – vigyorgott felszabadultan Sylviára, aki megbűvölve hallgatta.

-Látod, erre gondoltam… - motyogta Sylvia. –Én azért felvételiztem ide, mert apuék ezt szerették volna. Én is kiskorom óta hegedülök, de nem tudom elképzelni, hogy ez legyen az életem. Utazgatni egy együttessel… nem… néha arra gondolok, csak az időt húzom itt, ahelyett, hogy valami értelmeset csinálnék. Igazából a hegedű is … az apámat a nagyszüleim állandóan hurcolták magukkal vonós koncertekre, aztán valahogy ez neki nagyon tetszett, csak nem volt hozzá tehetsége, hogy megtanulja. Néha azt kívánom, bárcsak utálta volna, akkor nekem se kéne ezt csinálnom. Olyan, mintha az ő beteljesületlen vágyait nekem kellene valóra váltanom. Ez a koncert is… nem igazán vágyom rá, hogy több száz ember előtt kiálljak a színpadra és esetleg jól belesüljek a mutatványomba. Pedig hegedűsként elvileg beleolvadhatok a zenekarba, de persze kibukna azonnal, ha én lennék a fals hang. Holnap pedig itt lesz az egész szent család, hogy lássák a család kis művésznőjét. – grimaszolt bánatosan. -Istenem, bárcsak elütne most egy autó! – sóhajtott komoran, mire Peter meglepően erőszakosan magához rántotta. A szeme szikrázott a haragtól, ahogy megrázta, miközben olyan hangosan beszélt hozzá, hogy néhányan a közelükben feléjük fordultak.

-Ezzel még csak ne is viccelj! Ha utálod, akkor állj a családod elé és mondd meg nekik, de soha, egyetlen pillanatig se gondolj olyasmire, hogy egy baleset megoldaná az életed. Én elsőkézből biztosíthatlak róla, hogy nem így van. A baj hirtelen jön a semmiből és nagyon lassan múlik el a fejed fölül. És sosem tudhatod, mit tesz tönkre… talán örökre. Ha valamit megtanultam ebben az életben, akkor ez az. – komorult el, ahogy hirtelen elárasztották az emlékek. …A hírekben bemondott szerencsétlenség képei, a szívét görcsbe rántó néhány mondat, a gyász, a félelem, a reménytelenség. És az a másik alkalom, amikor a kórházban ébredezve újra átélhette ezeket. Nem! Soha az életben nem fog viccelni egy ilyen mondattal, mert pontosan tudja, hogy milyen az, amikor bevonzza a bajt.
Sylvia hozzábújva motyogott: -Bocsáss meg, nem úgy gondoltam… tudom, hogy … szóval, csak egy buta mondat volt, nem gondoltam komolyan.
-Tudom. – sóhajtott a fiú és a szorítása lassan ellazult. Egy taxit vett észre, úgyhogy kilépett a járda szélére és leintette, aztán amikor Sylvia bemászott a hátsó ülésre, ő hátralépett.  –Aludj jól! Holnap találkozunk. És hogy valami jó is legyen a napban, készülj úgy, hogy a koncert után tölthessünk együtt egy kis időt! Szia! – mosolygott a lányra, aztán becsapta az ajtót és a kocsi tetejére ütve jelezte a sofőrnek, hogy indulhat. Szerencsére a fickó szót fogadott, mielőtt még meggondolta volna magát és felrántotta volna az ajtót, hogy a lány után másszon a hátsó ülésre.

3 megjegyzés:

Gabó írta...

Ezt mar szeretem! Nagyon tetszett! A bokasimogatastol kezdve a beszelgetesukig. Most erzem igazan, hogy kezdenek egymasba habarodni. :)
a del franciaorszagi italozo jazz zongoristaert meg kulon koszonet! *soh
Lehet jobb lett volna nekunk, ha Tudjukki inkabb ott kot ki. ;)
Most mennenk gyanutlanul udulni a tengerpartra es bumm, onnan mosolyogna rank. Vajh, akkor is ekkorat utne, mint pasi?
Az elet fontos kerdesei XDDD
Imadtam! Pusza <3

zso írta...

Kedves resz volt. Koszonom.

csez írta...

Dél-francia XDDDD
Jó lett, jucus ;)
Bár én vártam a hazakísérést :P
De az a mondat, tényleg elég hülyén sikerült... O.o
Tetszett!
K&P