"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. szeptember 30., kedd

A muránói tükör - 10. rész



Alessandro az atyával való sikeres reggeli találkozó után titokzatos mosollyal falta a kecskesajtból és olívabogyóból, füstölt sonkából álló reggelijét, Marina égő pírral az arcán szintén jó étvággyal falatozott. Sofia várakozóan pislogott a fiára, amikor Albergo, az inas köhintett aprót az ajtóban, hogy magára vonja a figyelmüket.
-Signora Salviati, egy hölgy szeretné tiszteletét tenni a kisasszonynál – villant a tekintete Marinára, aki a pillanat tört része alatt zuhant le a fellegekből, mert azonnal tudta, hogy csak az anyja lehet olyan tapintatlan, hogy felkeresi őt a történtek után a Salviati házban. Pénzt szimatol és nincs benne gátlás. A szégyen égette az arcát és a lelkét, miközben Sofia arcán zavart kíváncsiság suhant át. Hirtelen elképzelni sem tudta, hogy ki keresheti a francia lányt. Ránézett és szíven ütötte az a rémület, ami az eddig oly boldognak látszó arcról sugárzott. A fiára villant a tekintete, aki lassan letette az evőeszközt, mély levegőt vett, aztán az inashoz fordult.
-Albergo, kérem vezesse be Signora Deverouxt, Marina édesanyját! – adta meg a magyarázatot az anyjának is. –Utána szóljon Donatellának, hogy hozzon még egy terítéket! Köszönöm! – biccentett a ház fejéhez méltó határozottsággal. A lelke mélyén elkívánta az asszonyt messze tájakra, el innen, a cserbenhagyott lánya közeléből, ugyanakkor örült, hogy a felbukkanásával rövidre zárhatja ezt a kérdést is. Már tegnap az estélyen is érezte, hogy Isabelle Deveroux felbukkan még az életükben. Minél hamarabb, annál jobb, annál rövidebb ideig kell összeszorított ököllel várni a kellemetlen találkozást.
Sofia az inas felé biccentett, mintegy a fia utasításainak jóváhagyásaként. A következő percben pedig megjelent egy, a korával dacoló asszony az ajtóban, aki tagadhatatlanul Marina idősebb kiadása volt.

-Bocsánat, ha korán zavarok, de nem akartam, hogy esetleg elkerüljük egymást. – szólalt meg a nő franciául, és Sofia a fiára nézett, mintha nem értené a szavakat. Alessandro apró homlokráncolással fogadta el a helyzetet és a tényt, hogy az anyja felkérte tolmácsnak. –Tegnap este nem volt módom beszélni a lányommal, akivel oly sok éve nem találkoztunk. – mosolygott  búsan a francia asszony és Marina szemei felszikráztak a felháborodástól. Micsoda színészkedés! Úgy csinál, mintha az élet viharai sodorták volna el egymástól őket, nem pedig önző módon hagyta volna magára a családját, hogy egy gondtalanabb, léhább életet éljen. A léha szó azonban olyan emlékeket hívott elő az éjszakából, melyek arra figyelmeztették, hogy talán ő maga sem jobb, mint az anyja.
-Madame Deverouxval a tegnapi estélyen találkoztunk. – magyarázta Alessandro az édesanyjának, aki hideg, felmérő tekintettel pásztázta a vendégüket, aki alá Albergo éppen most igazította a széket.
-Egy kávét? – emelte meg Sofia a nemes porcelán kannát, amely a fia párizsi ajándéka volt.
-Ó igen, kérek! – mosolygott Isabelle, észre sem véve, hogy Francois úgy néz rá az asztal túloldaláról, mint aki kísértetet lát. Marina volt az első, aki ráébredt, hogy bármennyire is sokkoló az ő számára az anyjuk megjelenése, az semmiség ahhoz képest, amit ez a kisgyerek érezhet. Francois talán már nem is emlékezett rá – reménykedett magában, de a gyerek arcára kiülő zavar  és örömmel vegyes félelem voltak a bizonyság, hogy ez mennyire nem így van.

-Mama? – suttogta vékony gyerek hangon, mire Isabelle kiesett a szerepéből és majdnem ingerülten pillantott rá. Bármi miatt is jött ide, a fiával való szembesülés nem volt a tervei között, ez nyilvánvaló volt.
-Szervusz kicsim! – mosolygott rá személytelenül, aztán kortyolt egyet a kávéból. Sofia döbbenten figyelte. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy ilyen mértékű kegyetlenséggel talán még életében nem találkozott. Szeme ide-oda cikázott a váratlan vendég és Marina között. A fizikai hasonlóságuk letagadhatatlan volt, de lelkiekben... Távolabb nem is eshetett volna ez az alma a fájától – gondolta megkönnyebbülve, ahogy Marina könnyes szemét, fájdalmasan lehunyt pilláit, indulattól hevesen emelkedő-süllyedő mellét nézte. Tudta, hogy csak pillanatok választják el a lányt egy kitöréstől, amely talán örökre elszakítja az édesanyjától, már ha lehet így nevezni ezt a szukát, aki képes volt a tündéri kisfiát ilyen közönnyel kezelni.

-Alessandro, kérlek, mutasd meg Francoisnak a nyulakat, amiket ma reggel hoztak. A hátsó kertben csinált nekik Giacopo kis kifutót. -  mosolygott a kisfiúra, aki lassan, mintha egy rossz álomból ébredne, elszakította a tekintetét az asztal túloldalán ülő elegáns asszonyról és engedelmesen lépdelt a férfi oldalán az ajtó felé. Isabelle Deveroux követte a tekintetével, de nem szólt.
-Madame, bocsásson meg, hogy szóvá teszem, de valóban egy családi reggeli közepébe csöppent, és még mindig nem tudjuk, mi volt ilyen sürgős. – szólalt meg Sofia hibátlan franciasággal, majd Marinához fordult és olaszul folytatta: -Ha nem akarod ezt végig hallgatni, nyugodtan menj te is a nyulakhoz! – mosolygott rá szeretetteljesen. Isabelle szeme megrebbent, ahogy a szokásosnál lassabban, de mégicsak olaszul – és számára érthetetlenül – kiejtett szavakat hallgatta. Úgy, tehát a lánya már annyi időt töltött együtt ezzel a családdal, hogy a nyelvet is beszéli? De mit kereshet közöttük?
Marina csak apró fejrázással válaszolt, hogy inkább marad. Nem tudta, hogy az anyja miért jött, de volt egy olyan sejtése, hogy pénz szagát érezte és ezért próbálja megragadni a lehetőséget, amíg még ki nem ismerik a házigazdák.Fogalma sem volt, mit tehetne ez ellen ő maga, de készen állt a harcra az anyjával szemben.

-Nos, tegnap összefutottunk az estélyen, és mivel évek óta nem láttam a lányomat, most pedig egy olasz férfi karján érkezett, mintha lenne köztük valami, úgy gondolom, megérti, hogy anyai kötelességem utána járni a dolognak. – húzta ki magát Isabelle álnokul mosolyogva. Hamis volt az aggodalma, mint a fülbevaló, ami a fülében lógott.  –Tegnap nem volt módunk beszélgetni, de azt láttam, hogy nagyon … bizalmasan társalogtak az Ön fiával.
-Nos, Marina leginkább velem társalog. A fiam azért hozta magával Párizsból őt és az öccsét, mert megélhetési gondjaik voltak, és tudta, nekem szükségem van valakire, akivel a nyelvet is gyakorolhatom és segít a magány üres óráit elűzni. A lánya tehát az én alkalmazottam. De hát valljuk be, a világ nem ér véget egy öregasszony nappalijában, a tegnapi bál pedig jó alkalom volt, hogy megismerjen egy másik, hamisítatlan velencei világot. A fiam volt olyan kedves és ebben a segítségünkre volt. Mi olaszok talán kicsit oldottabbak vagyunk, de biztosíthatom róla, hogy a lánya ebben a házban a legnagyobb tiszteletnek örvend. … Ugyanakkor, nem tagadhatom, hogy Marina bájos lénye nem hagyta érzéketlenül a fiamat sem, én pedig boldogan adtam az áldásomat, amikor Alessandro bejelentette, hogy feleségül kéri. – villant a szeme Marinára, aki úgy érezte, még a bokája is lángokban áll. Sofia tekintete nem hagyott kétséget sem afelől, hogy most itt az együttműködésére számít, tehát nem tiltakozhat, nem cáfolhat, ezért inkább csak lehajtotta a fejét, mint egy jól nevelt úrilány egy angol romantikus darabban.

-Ó, hát ez nagyszerű hír! – élénkült fel Isabelle. –De biztosan megérti, ha ehhez nekem, mint az édesanyjának, is van közöm.
-Azt hiszem nem értem meg. – acélosodott meg a hangja Sofiának. Aki most látta volna, aligha hihette, hogy egy élete delén túl lévő asszonyt lát. Kiegyenesedett, szeme lángolt és olyan energikusan védelmezte a lányt, mintha a saját lányáról lett volna szó.  –Marina úgy érkezett ebbe a városba, mint egy elveszett kis lélek, hogy a tündéri öccséről már ne is beszéljek. Elveszettségükért pedig úgy gondolom, elsősorban Önt terheli a felelősség. Tehát a fiatalok döntéséhez, mely még egyszer mondom, az én legmélyebb egyetértésemmel találkozott – Önnek semmi köze. Örülünk, hogy megismerhettük, de a kapcsolatot a továbbiakban nem kívánjuk ápolni Önnel.
-Ezt nem tehetik meg! – csattant fel Isabelle és Marina úgy rezzent össze, mintha az anyja arcul ütötte volna. –Én vagyok az édesanyja, és bár lehet, a lányom már nagykorú, de Francois még nem az, és őt a továbbiakban én kívánom nevelni. A törvény is mellém állna, ha arra kényszerítenek, hogy hivatalos útra tereljem a dolgot. – húzta össze számítóan a szemét. Sofia Salviati azonban nem az a nő volt, akit könnyedén meg lehet félemlíteni.

-Ön azon a napon minden jogát eljátszotta, amikor a szeretője karjába szökött a családja elől. Nincs olyan bíróság a földön, amely Önnek ítélné ezt a szerencsétlen gyermeket. És ahogy az előbb a tanuja lehetett, Francois nem is emlékszik Önre. Vagy ha igen, egészen biztos, hogy az emlékei nem szépek Önről. Valamint egy apróságról megfeledkezik. A férje, a néhai Pierre Deveroux volt olyan gondos, hogy okiratban rögzítette a tényt, miszerint Ön elhagyta őt és a gyermekeiket. Végrendelkezett, melyben Marina nagykorúsága esetén őrá bízza Francois nevelését. Ön tehát megszűnt ennek a családnak a része lenni.
Marina döbbenten hallgatott. Az apja valóban ilyen iratot készített volna? Ő erről nem is tudott. És egyáltalán, honnan tudhatnak erről a Salviatik? Aztán összetalálkozott a tekintete Sofia Salviatiéval és megértette. Nemcsak az anyja tud blöffölni, ha az érdekeiről van szó, hanem Alessandro barátságosnak látszó apró édesanyja is, aki maga volt a rendíthetetlen kőszikla, ha a családjáról volt szó. És valami megmagyarázhatatlan oknál fogva az asszony őt, Marina Deverouxt is már ennek a családnak a tagjaként kezelte. A védelme alatt állt és küzdött érte.  A lányt villámcsapásként érte a felismerés, hogy sokkal inkább érzi anyjának ezt az asszonyt, mint azt a másikat magával szemben, akihez ugyan vérségi kötelék kötötte, mégis idegenként tekintett rá.

*

A Calle del Paradiso boltosainak több száz éves kis házai előtt sétálva Alessandro hirtelen megtorpant az egyik üzlet előtt. Marina, aki a gondolataiba mélyedve szinte vakon követte idáig, most mintegy álomból ébredve nézett körül. Ilyen lehetett ez a város már ötszáz évvel ezelőtt is – mosolyodott el a megroskadt épületek láttán, amelyek azonban most is görnyedeztek az árutól, amit a világ különböző tájairól hordtak ide a hajósok még mindig.
-Nem figyelsz rám! – pirított rá a férfi és Marina megvonta a vállát. Mostanában már tegeződtek, néha a család előtt is megfeledkezve a formaságokról, de ezen nem ütközött meg senki.
-Mit mondhatnék még? Nemet mondtam, erre az édesanyád kész tényként kürtölte szét a városban, hogy eljegyeztük egymást. Az anyám úgy hagyott ott engem és öcsémet, hogy még csak meg sem kérdezte, hogy a szeretőd leszek vagy tényleg feleségül veszel-e, mint akinek ez mind nem számít, ha neki nem lehet belőle haszna. Minek figyeljek bárkire is, ha énrám nem figyel senki?
-Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen én minden sejtemmel rád figyelek. – cirógatta meg a férfi az arcát és Marina képtelen volt ellenállni a kísértésnek, hogy belehajtsa az arcát ebbe a simogatásba.
-Mégis erőlteted ezt a házasságot… - motyogta halkan, mire a férfi keze megmerevedett.
-Erőltetem? – hökkent meg a férfi. Valami oknál fogva ezt a megfogalmazást bántónak, igazságtalannak érezte.
-Nem úgy értem, csak … olyan, mintha a kötelességedet teljesítenéd. Elvetted a szüzességem és most azt gondolod, feleségül kell venned ezért.
-Jézusom, Marina! Nem vagyok ilyen … nem is tudom… úriember. Ha nem akarnék életem egész hátralevő részében melletted ébredni, senki nem kényszeríthetne rá, hogy elvegyelek. Azt hittem, ez mostanra elég világos még előtted is. – dörmögte a férfi, miközben ujja újra és újra körberajzolt a a lány csábítóan duzzadt, érzékei ajkait.

-Csak nem értem, miért… - sóhajtott Marina, majd elfordulva a kezébe fogott egy különlegesen szép csipkét, amelyet a szomszédos Burano ügyeskezű asszonyai készítettek. Muszáj volt kívül kerülnie a férfi által szőtt bűvkörön, mert képtelen volt értelmesen gondolkozni, ha a szürke szemek rátapadtak. A legutóbbi veszekedésükre gondolt, amikor zavarában, hogy a személyzet csókolózáson kapta őket a folyosón, arra kérte a férfit, legyen körültekintőbb, nem kell, hogy a cselédek hírét vigyék a városba, hogy mi történik a házfalak mögött.

Alessandro gúnyosan kinevette a félelmeit, s bár a férfi mentegetőzött, hogy nem úgy gondolta a szavait, ő mégis sértett volt, amiért a férfi semmibe vette a jó hírét, mondván, ami sosem volt, azt nem lehet elveszíteni. A szemtelen fráter! Mégis, hogy képzeli? Ebben a házban egy valamit sajátított el gyorsan és visszavonhatatlanul, az pedig a büszkeség volt. Egy olyan érzés, amire sosem gondolt volna, hogy valaha lehetősége, sőt joga lesz érezni. Még Alessandro mellett sem. De ahogy teltek a hetek, hónapok, a férfi viselkedéséből nyilvánvalóvá vált, hogy nincs szándékában megalázni, tiszteli őt a maga módján, még ha a gerjedelem néha feledésbe is taszítja a formalitásokat.
Odakint újabb zivatar csapott le a városra, és ő dacosan, sértetten, könnyes szemmel hagyta faképnél a férfit. Lerohant a lépcsőn és Alessandro már csak egy ajtó csapódását hallotta.
Katerina nézett ki a szobájából. A veszekedés egy részének óhatatlanul is fültanuja volt és lesújtó pillantással nagyot sóhajtott, ahogy dühös bátyját meglátta.
-Jaj, Alessandro, sosem fogod megérteni, hogy így nem lehet nővel beszélni? Olyan nővel, akit szeretsz, aki...
-Ne szólj bele olyasmibe, amiről sejtésed sincs! – tromfolta le a bátyja. Jó, egy kicsit elszaladt a szája, de hát Marinának is tudnia kell, nem úgy gondolta...
-Hát, akkor te meg ne csodálkozz, ha egy napon, egy ilyen napon, mint ez a mai, fogja majd magát, összecsomagol és elmegy. – vitatkozott vele a huga. Alessandro arcán előbb az elképzelt veszteség miatti riadalom futott át, aztán lassan egy lusta mosoly kúszott a helyére.
-Kizárt, hogy elhagyjon. Most, ma semmiképpen. – mondta igazának teljes tudatában, mire Katerina a szemeit forgatta.
-Ó, az öntelt férfi, már miért lenne kizárt?
-Mert Marina fél a zivatartól, és ilyen időben biztosan nem futna előlem világgá, azért. – kacsintott rá a férfi, aztán leszaladt a lépcsőn. Tudta jól, hol keresheti azt a boszorkányt. És igaza volt, a konyhában, egy szelet süteménnyel torkoskodva rá is talált. A későbbi csatateret Donatella előtt természetesen a lány ügyetlenségével magyarázta.

Mostanra már kiismerték egymást annyira, hogy a fullánkos tűnő szavak mögött is meglássák a viccelődést, mielőtt komolyan véve minden kiejtett szót, a sérelmeiket gyűjtögetnék, de most Alessandro mégis mérgesen szusszantott.  Az elmúlt hét szinte minden napját ezzel a kis bizonytalankodóval töltötte és még mindig nem világos Marina előtt, hogy miért akarja elvenni? Elvitte a Fenice-be egy olyan darabra, ahol ott volt a város krémje, és tüntetően nem mozdult mellőle egy pillanatra sem, elvitte Albrizziék estélyére, ahol már mint a menyasszonyát mutatta be, egyszer az Ignatio-ban vacsoráztak gyertyafénynél ország-világ szeme láttára, tegnap magával vitte a gyárba Muranora, ahol körbevezette és saját kezűleg készített neki egy ágaskodó kis üvegparipát a munkásai nagy derültségére, és minden ilyen kis kirándulásuk az ágyában ért véget. Mi nem volt ezen világos?
-Miért? – ismételte meg  olyan halkan Marina kérdését, hogy először nem is volt benne biztos, a lány vajon meghallotta-e. –Azért, mert szeretlek. – ismerte be még önmaga előtt is újdonságként kibökve az érzést, amit hetek-hónapok óta érzett, de képtelen volt nevén nevezni.

Marina megremegett a halk őszinteséggel elsuttogott vallomástól. Hát, csak kimondta végre! Persze, a meghitt perceikben Alessandro mondott sok mindent, egy részüket el sem hitte, hogy szavakba merte, tudta foglalni, mert még hallani is botrányosan frivol volt, más részüket a pillanat hevének tulajdonította, de most … most valahogy sokkal mélyebbnek, igazabbnak hallotta, és ez ledöntötte benne a kételkedés utolsó gátját is.
-Nos, ha így van, akkor ebből a csipkéből szeretnék fátylat – csippentette ujjai közé a fényesre csiszolt márvány fényét idéző kézműves remeket, aztán szinte beburkolta vele mindkettőjüket, ahogy a férfi a karjai közé kapva, nem törődve a körülöttük lévők szájtáti csodálkozásával, kifulladásig csókolta.

2014. szeptember 29., hétfő

A muránói tükör - 9. rész



Marina kéjesen kinyújtózott az ágyon és hálásan gondolt arra a figyelmes valakire, aki kinyitotta hajnalban az ablakát. A hűs tengeri szellő segített lehűteni forrongó gondolatait és a vérét... már amennyire ez lehetséges volt. Szerelmes volt! „Amore” – suttogta maga elé a valaha hallott legszebb olasz szót és elmosolyodott. Bár az anyja váratlan felbukkanása majdnem csírájában fojtotta el az este örömét, de Alessandro gondoskodott róla, hogy megfeledkezzen csapodár anyjáról. Még életében nem táncolt ennyit, és abban egész biztos volt, hogy még soha nem élvezte ennyire. A férfi karjában forogni a zene dallamára, már önmagában mámorító volt. Aztán az ünnepi palota díszbe öltöztetett erkélyén csókolózni ugyanezzel a férfival, már majdnem több volt, mint amit el tudott viselni. Alessandro végtelenül gyöngéden közeledett hozzá, mozdulataiban nyoma sem volt a múltkori vadságának és ez teljesen levette a lábáról. Nem úgy viselkedett, mint aki az előre kifizetett gyönyört kívánja behajtani, hanem, mint egy szerelmes férfi, aki hódítani akar. És ő az első percekben kész lett volna bevallani, hogy a hódítása teljes sikerrel járt. A lampionszerű lámpák pislákoló fényében Alessandro úgy nézett rá, mint aki igazgyöngyöt lelt a tenger mélyén, ritka szépséget, megfizethetetlen értéket, és képes volt elfeledtetni vele, hogy ez mennyire nem így van. Álltak összetapadva a kíváncsi szemektől rejtetten és érezte a férfiban feltámadó vágy bizonyítékát. Még sosem örült ennek, mert mindig azt juttatta eszébe, hogy egyszer engednie kell majd egy mohó kéz gazdájának, de ebben a pillanatban kész lett volna mindent odaadni, önként és boldogan. Amikor Alessandro rekedten megkérdezte, hogy hazaindulhatnak-e, csak némán bólintott, tudva, hogy az útja most a folyosó másik végén lévő hálószobában ér majd véget. De nem bánta, sőt... akarta.

A férfi kezét szorongatva búcsúztak el a házigazdáktól, sok boldogságot kívánva a jegyespárnak, aztán már elő is állt Adolfo a gondolával és ők összebújva csókolóztak a hajó farán evező férfi lábai előtt. Marina egyetlen gondolatot sem vesztegetett a szégyenkezésre az idős férfi előtt, akinek Alessandro pergő szavakkal hadart valamit, mielőtt magához húzta volna. Csak Alessandrot érezte, látta, kívánta, az agya kikapcsolt, hagyta, hogy a teste cselekedjen, és ő nem bánta egyetlen pillanatig sem, csak belefeszült a lázasan kutakodó kezekbe és a forró szájba, amely mintha soha nem akart volna elszakadni tőle. Egy idő után azonban nem tudta nem észrevenni, hogy nem tartanak a férfi háza felé, hanem sötét kis riókon kanyarognak, Adolfo lapátja alig kavarja fel a lustán locsogó vizet, és a csendet semmi más nem töri meg, mint a saját fülükben dörömbölő vér hangja. Alessandro magához húzta és mindkettőjüket betakarta a köpenyével, így aztán az utazás olyan volt, mintha sötét bársonyon csúsznának egy végtelen labirintusban. Annyira más volt most a város. Hiányzott a nappali lüktetés, a mindenhonnan felharsanó pergő beszéd, a gyerekek kacagása, az asszonyok pörölése. Némán kavargott körülöttük az éjszaka sötétje, csak néha énekelt bele egy-egy szerelmes kandúr-trubadúr. A kis hidak alatt átcsusszanva Marina biztos volt benne, hogy patkányok lesik ijedt rosszallással a felbukkanásukat, aztán megint csak a csend, a víz lágy ringása ölelte körbe őket és úgy érezte, még soha nem élt át ilyen meghitt pillanatokat, mint itt ábrándozva, a férfi vállára hajtott fejjel.

A férfi szobájába érve, nem estek be azonnal az ágyba, mintha csak és kizárólag ez lett volna a szenvedélyük célja. Alessandro megbűvölve rótta le csodálatát a tükör előtt állva, ahogy várakozó, vágyakozó alakjuk állt előtte összetapadva. A foncsorban csillogó páros nem egy üzekedni akaró férfi és nő volt, hanem két szerelmes, akik a világ csodáját készültek megosztani egymással. Már nem volt ellensége az a hatalmas tükör, mely azóta kísértette, hogy itt élt ebben a házban, hiszen most előtte állva oly áhítattal becézte a testét a férfi, mely megadásra késztetett volna bármely vonakodó nőt. Hát, ő nem vonakodott. Boldog volt, hogy ennyire vágynak rá, a részegítő örömre, mit a férfi csak vele vélt meglelni. Életében először boldog mosolyát viszonozta a tükör, amikor Alessandro magára erőltetett közömbösségétől végleg megszabadulva gyengéden vezette az érzékek birodalmába.


Másnap reggel… egy folyosó választotta el őket egymástól, mégis mindketten még érezték a másik testének forróságát, az ölelésük ritmusát, szívük rohanó zakatolását, mely gyorsabban repítette őket a beteljesülés felé, mint a vonat, amely a városba hozta őket ezer évnek tűnő idővel ezelőtt.

Marina boldogságtól ragyogó szemmel simogatta maga mellett a gyűrött ágyneműt, amelybe a férfi csavarta, amikor áthozta ide, és amely még őrizte szeretkezésük pézsma illatát, aztán a tenyere átsiklott a saját testére és ujjaival bejárta a tájakat, amelyeken éjjel Alessandro forró kezei és szája kalandoztak. Istenem, micsoda utazás volt! Lavotte mulatójában egyre csak rettegett attól a perctől, amikor a bérleti díj és kenyér miatt oda kell dobja a testét, mintegy fizetségként, és ha őszinte akar lenni önmagához, talán most sem volt ez másként. Mégis, valami boldog, balga módon hinni akart benne, hogy ez az éjszaka más volt, mint amiben ott része lett volna. A férfi szerelemmel ölelte, nem a kialkudott díj fejében. És ő az engedelmességen túl éhes akarással viszonozta a gyengédségét.

Annyira szerette volna, ha valakivel beszélhet az éjszaka történtekről. Valakivel, aki megérti a félelmeit, a tudatlanságát és a meglepettségét. A felfedezés, hogy a testiség ilyen is lehet, a lelke mélyéig megrázta. Már értette, hogy  egyes nők nem elszenvedik az aktust, hanem boldog és tevékeny közreműködői. És ezt nem kell szégyellniük! Az édesanyja már nem volt velük, amikor az életnek ezekről a dolgairól kérdezhette volna, az apjától sem tehette, amit pedig a lányok sutyorogtak egymás között, annak a felét sem akarta, tudta elhinni. Pedig a ma éjszaka bebizonyította, hogy igenis létezik a földi mennyország, ő legalábbis úgy érezte, hogy megpillantotta. A döntő pillanatban egy másodpercre összeszorult a szíve, várta a fájdalmat, amivel táncosnő társai riogatták, de nem volt más, mint színtiszta öröm és boldogság, amiért egy olyan erős és szép férfit, mint Alessandro Salviati magához tudott láncolni akár csak percekre is.
Az a gyengédség, amivel a férfi ölelte, mindenért kárpótolta, amit az elmúlt hónapokban megélt. Most értette meg a szó igazi jelentését is: szeretkezés. Nemcsak két test egybefonódása, nem… két léleké… Amit hideg záporként követett a férfi kijelentése. Talán ha kérdésként teszi fel, nem ijesztette volna így meg, de nem kérdezett, csak közölte a terveit, mintha abba neki cseppnyi beleszólása sem lett volna. Hálásnak kellett volna lennie, hogy az ötlet egyáltalán felmerült Alessandroban, hiszen az ő köreiben a férfiak nem veszik feleségül a szeretőiket, mégis … inkább ijesztő volt a gondolat, mint örömteli. S ez az ijedelem még ma reggel is kitartott. Tudta, hogy az éjszaka történteknek akár következményei is lehetnek, erre a férfi hívta fel a figyelmét végső érveként… mégis… hogy egyáltalán próbálta elfogadni a gondolatot, azt nem a teherbeesés réme szorgalmazta, hanem a remény, hogy a férfi feleségeként még sok hasonló csillagporos éjszakában lehet része.

*

Alessandro mélyen aludt, …kimerülten és elégedetten, ahogy csak egy gyerek tud – gondolta Sofia, ahogy halkan benyitott a fia hálószobájába. Titkon arra számított, az ágyban ott találja a fia kis védencét is. Hallotta őket éjjel megérkezni és hallotta, hogy a halk kuncogás után csak egyetlen ajtó csapódott a folyosón, aztán jóval később, ahogy éberen üldögélt az ablaknál, a Canale Grande fodrain megcsillanó napfelkelte fényeit csodálva, hallotta, ahogy halk kattanással nyílnak és csukódnak ajtók. A szobájukba lopózó szerelmesek neszeit halvány mosollyal fogadta. Repülhetnek az évek, azért még ő maga is emlékezett a Girolamoval töltött titkos éjszakákra. Igaz, akkor már jegyespár voltak, mégis botrányosan izgalmasnak érezte azokat a légyottokat a szülei házában, amikor a vőlegénye úgy mászott fel a szobája erkélyére, mint egy macska és nevetve ijesztgette hajnalonként, hogy onnan ugrik fejest a csatornába. Fiatalság, bolondság! – mosolygott a régi emlékekre, aztán halkan a fiához lépdelt és végignézett a hófehér ágyneműben elterülve alvó testén. Egyik lába kilógott a puha takaró alól és csak nagy nehezen bírt ellenállni a kísértésnek, hogy megcsiklandozza, mint kisfiú korában. Nem volt rajta ing, így engedélyezett magának egy kis leskelődést. A férje is szép ember volt, a fia – ha lehet – még csinosabb férfi volt. Látszott rajta, hogy nemcsak az irodában tölti az idejét, a fizikai munkától izmos és napbarnított volt. Sötét haja izzadt, göndör fürtökkel vette körbe az arcát, amelyen a lehunyt pillák meg-megrebbentek, mintha álmodna. Óvatosan megérintette az arcát, mire a fia mormolva felé fordult és csukott szemekkel dörmögve megszólalt:
-Örülök, hogy ilyen telhetetlen vagy, kis vadmacskám, de erőt kell gyűjtenem.

Sofia elkacagta magát, mire Alessandro szeme felpattant. Jézus az égben! Az anyjának dörmögte volna az előbbi szavakat? Barna bőre elsötétedett a pírtól, aztán ő is elnevette magát.
-Hát, így jár, aki besettenkedik a nagyfia szobájába. Valami olyat hallhat, amit nem éppen az ő fülének címeztek.
-Igazság szerint arra számítottam, hogy valami olyat fogok látni, ami végképp nem egy anyai szempárnak való. – kacsintott rá az anyja és Alessandro feljebb húzta magát az ágynemű között. Mezítelen teste még lángolt az éjszaka gyönyörétől, de nem kívánta annak részleteit megosztani senkivel, még az anyjával sem.

-Akkor hát végre megtört a jég? – kérdezte Sofia, miközben lassan az ablakhoz sétált és szélesre tárta, hogy a kora reggeli napsugarak elönthessék a szobát. Alessandro hunyorogva nézte, ahogy tőle szokatlan módon a legnagyobb természetességgel járkál fel és alá, láthatóan elhatározva magát, hogy nem hagyja magára a fiát, az bármennyire is szeretné.
-Nem vagyok elég éber ahhoz, hogy kövessem a gondolatmenetedet. – dünnyögte terelően, mire az anyja ráemelte a fiáéhoz hasonló szürke szemeit.
-Azért mert az anyád vagyok, még tudom, hogy a szerelem micsoda hatalom. Azon a napon sejtettem, hogy nem véletlenül hoztad magaddal ezt a lányt, amikor először átléptétek a palota kapuját.
-Csak ki akartam menekíteni Lavotte mulatójából. Túlságosan ártatlan volt oda. – próbált közönyösnek látszani a fiú.
-És az is volt? – villant meg az anyja tekintete.
-Jézusom! Ezt … - sóhajtott Alessandro. –Jól van, tudom, addig úgysem hagysz békén, amíg a lényeget meg nem tudod. Igen, ártatlan volt, a szó minden értelmében, de már nem az. És miattam nem az.

-Nos, akkor azt hiszem, ha jól neveltelek, akkor tudod, mi a kötelességed. – fordított hátat neki az anyja, egy láthatatlan ráncot simítva ki a függönyön.
-Mama! Szándékomban áll megkérni a kezét, ha erre gondolsz. – sóhajtott a fia, és úgy döntött, az éjszakai fiaskót egyelőre nem említi az anyjának. Ő ugyanis abban a percben megkérte Marina kezét, ahogy a szívverése lecsillapodott annyira, hogy egyáltalán képes legyen szavakat kiejteni a száján, de a lány egy határozott „nem”-el visszautasította. Amikor rákérdezett a miértre, a lány annyit válaszolt, hogy nem akarja, hogy számító, pénzsóvár nőnek tartsák. És hogy tisztában van vele, egy Salviati örökös nem mulatóból választ magának házastársat. Próbálta megértetni vele, hogy senki sem tartaná annak, hiszen a világ rajtuk kívül nem is tudja, honnan érkezett Marina Velencébe. De ha még úgy is lenne, akkor is csak az számítana, amit Alessandro gondol róla.

Hirtelen mindennél jobban szerette volna látni a lányt, akit a hajnal első sugarainál a karjában vitt át a saját ágyába, hogy a ház népe előtt titokban maradjon az együtt eltöltött éjszakájuk. Persze, nyilván nem számolt az édesanyjával, aki híresen rossz alvó volt egy ideje. Elmosolyodott a gondolatra, ahogy már a reggelinél sarokba szorítja majd Marinát azzal, hogy az anyja és Francois jelenlétében is megismétli a lánykérését. Ismerte már annyira a lányt, hogy tudja, nem adta volna neki ezt az éjszakát, ha nem szeretné, a buta kis félelmeit meg majd segít az anyja legyőzni benne. Rávigyorgott az anyjára és megemelte a takaróját, mint aki azonnal kipattan az ágyból.
-Farkaséhes vagyok!
Sofia apró sikkantással kisietett a szobából, menekülve a fia meztelensége elől, aztán Alessandro nevetését hallva az ajtóból még visszaszólt.
-Akkor a napot kezd azzal, hogy felkeresed Bartolomeo atyát, még mielőtt híre menne, hogy a Salviati házban milyen lazák az erkölcsök. Reggelit csak utána kapsz. – nyújtotta a fiára a nyelvét játékosan, és a férfi meglátta az őszülő tincsek alatt azt a valaha volt vadóc lányt, akibe az apja beleszerethetett.

2014. szeptember 28., vasárnap

A muránói tükör - 8. rész



Túlesve egy véget nem érő bemutatkozás-soron, Marina hálás mosollyal fogadta el a csillogó kristályban felé nyújtott pezsgőt. Most igazán jól esett néhány bátorító korty, és hogy a pirulását is erre foghassa. Olyan érdeklődés irányult feléje, ami szinte megrémisztette. Bár a pergő nyelven hadart beszédet legtöbbször nem is értette, tisztában volt vele, hogy a társaságban most az ő személye a téma és nem utolsósorban elegáns kísérőjével való kapcsolata.
Alessandro már-már megbánta, hogy magával hozta a lányt. Azt sejtette előre, hogy az érdeklődés előterébe kerülnek, de hogy ennek a férfiak ilyen nyíltan jelét is adják, arra nem volt felkészülve. Marina aranyszőke haja mágnesként vonzotta a fiatal hímeket,még olyan nagy hatalmú nemesek figyelmét is felkeltve, akik eddig még nem találkoztak vele, de ismerve a városi hírfolyamot, biztosan hallottak már titokzatos vendégéről. Kicsit keserű szájízzel gondolt rá, micsoda csiklandós téma lehet kettejük homályos kapcsolata a reggeliző asztaloknál, és most erre csak rátett egy lapáttal, amikor selyembe és drága ékszerekbe öltöztetve bevezette a társaságba. Szája szélét rágva fogta vissza magát, ahogy a nyíltan éhes tekintetek a mély dekoltázst vizslatták, a nők pedig legyezőik mögé bújva összesúgtak. Igyekezett a legnagyobb tisztelettel viseltetni a lány iránt, hogy ne nézzék szajhának, akit dugdos a társaság elől, de ezzel is csak önmagának ártott, mert látta Marina tekintetén, hogy nem érti a hűvös távolságtartást. A végén még azt hiszi a kis buta, hogy terhére van a jelenléte.

Szerencsére a zenekar egy valcert kezdett játszani, a férfi kivette a kezéből a poharat és letette az egyik díszes kis komódra, majd gálánsan a kezét nyújtotta, mielőtt valamelyik fajankó beelőzi. Marina zavartan hajolt közelebb.
-Nem tudom, hogy ez jó ötlet lenne-e. Nem igazán ismerem a társastánc lépéseit, Párizsban egészen másként táncoltunk.
Párizs említésére Alessandro arcán megrándult egy izom, aztán elmosolyodott.
-Ha hagyja magát vezetni, észre fogja venni, hogy nem olyan ördöngős dolog ez. Bízzon bennem! – súgta, és ebben a rövidke mondatban annyi szenvedély volt, hogy Marina biztos volt benne, már nem is a táncról beszélnek.
-Bízom! – suttogta elpirulva és a kezébe kapaszkodva követte a tánctérre.
A bizalomnak is van határa – gondolta Marina a zene dallamára keringve a hatalmas csillogó csillárok alatt. Alessandro valóban úgy repítette magával, hogy szinte nem is érte a parkettát a lába, legalábbis ő légiesen könnyűnek érezte magát. Ahogy egy utolsó forgást követően megálltak pihenni, úgy érezte, hogy a teste még mindig pörög tovább, mint egy örvénybe került tollpihe. Álltak egymással szemben, Alessandro képtelen volt elszakítani a tekintetét a hevesen doboló mellek látványától, Marina pedig a férfi szeméről, amikor egy kellemes férfihang szólalt meg mellettük.

-Bocsánat! Alessandro, drága barátom, bemutatnál az elbűvölő ifjú hölgynek? – kérdezte a középkorú, elegáns férfi, mire mindketten pislogva tértek vissza a fényes estély színhelyére egy másik világból, ahol csak ők voltak.
-Claudio! Örülök, hogy látlak! – nyelt nagyot Alessandro, miközben agyában egy egész más mondat formálódótt: Hogy az ördög vigyen el! – gondolta a jóképű mágnásra nézve, akit Milánóból ismert, egy ottani kereskedőház tulajdonosa volt, bár voltak érdekeltségei szerte Európában is. Többek között Párizsban is. Csak reménykedni mert benne, hogy a házas férfi nem tartozik azok közé, akik feleségük melletti unalmukat igyekeznek egy mulató hátsó szobájában feledni, netán éppen Lavotte mulatójában.
-Signorina Marina Deveroux, Signore Claudio Montesini – mondta hát kissé feszengve, de szerencsére nem látta jelét, hogy a férfi ráismert volna a lányra. Igaz, Párizsban Marina fele ennyire sem volt előkelő látvány.
-Örülök, hogy megismerhetem – hajolt meg a férfi. –A neve alapján azt gondolnám, francia... –nézett a lányra kérdőn, aki Alessandrora nézett segítségkérőn, bár értette az ismeretlen férfi szavait.
-Valóban az – sietett a lány segítségére Alessandro. –A szüleink ápolták ezt a barátságot, aztán Marina elárvult, és anyám úgy érezte, a gyászban Velence lehet számára és a testvére számára a legjobb orvosság.
-Úgy tűnik, a gyógyszer hat. – kacsintott a férfi. –A keringőtök egészen vérforralóra sikerült, minden szempár titeket követett a teremben. Azt hiszem kisasszony, bájos lábával sok szívet tiport össze ma este, akik látták, hogy csak a partnerére figyel. És Alessandro, a saját fülemmel hallottam lemondó sóhajokat ifjú hölgyektől ugyanez okból.

-Nos, nagyon ügyesek a zenészek, valóban jó volt a muzsika. – mosolygott kínosan Alessandro, Marina pedig csak állt lángban égve, ahogy érezte, még a bokája is elpirul a másik férfi célozgatásaitól.
-Esetleg megtisztelne a következő tánccal? – fordult felé a férfi. Alessandro elengedte Marina kezét és fél lépést hátralépett, mint aki a részéről beleegyezését adja. De közben nem átallott visszakérdezni:
-Serena is itt van? Mert addig én őt táncoltatnám meg.
-Nem, nincs. – gimaszolt a barátja. –Újra várandós és a világért sem akartuk volna veszélyeztetni egy utazással az állapotát. Talán ez a gyerek már a világra jön és nem lesz idejekorán kis angyal belőle. – komorodott el a férfi a korábbi veszteségekre emlékezve. Közben a zenészek újabb számba kezdtek és Marina tehetetlenül hagyta a férfi magával ragadja a tömegbe.

Ez a tánc semmiben sem hasonlított az Alessandroval járthoz. A férfi magabiztosan vezette, szerencsére nem akart tánc közben beszélgetni, mert talán el sem jutott volna a lányhoz egyetlen szó sem, mivel egész idő alatt csak a kör szélén ácsorgó Alessandrot figyelte, aki éppen levett két pezsgős poharat egy arra járó pincér tálcájáról, aztán rájuk függesztette a tekintetét. Ezernyi érzelem csillogott a szemében. A tulajdonos büszkeségétől, az aggodalmon át, a türelmetlenségig, hogy minél előbb visszakapja a párját ezen a különös, varázsos estén.  Ahogy a zene elhalkult, a férfi máris megindult feléjük, és mire Claudio Montesini megköszönte a táncot, már ott is állt mellettük, az egyik poharat Marinának nyújtva. Montesininek sem kellett elmagyarázni, hogy a továbbiakban felesleges a társasága, megértő mosollyal ő maga nyújtotta a lánykezét a barátja felé, aztán egy elegáns meghajlást követően eltűnt a körülöttük állók között. Alessandro kivezette a lányt a sűrűből az erkély ajtajához közel, pezsgőt tartó kezét a könyökénél fogva irányította a friss levegő felé, nem is tudva, hogy a táncot épp csak befejező Marinának vagy neki van-e nagyobb szüksége némi oxigénre. A sorra leégő gyertyák füstjére fogta, de magában beismerte, hogy valóságos légszomja lett, míg a tánc végét várta. Némán ácsorogtak egymás mellett a zsongó társaságot figyelve.

A társaság férfi tagjai – nyilván a divat előtt hódolva – hölgytársaságuk ruhájához öltöztek, így aztán a kanári sárgától a fűzöldön át a halvány ibolyán keresztül mindenféle színben pompáztak. Alessandro nem foglalkozott ilyesmivel. Fekete ruhája és vakítóan fehér inge ezerszer elegánsabbá tette a tarka társaságban. Marina erőnek erejével szakította el a szemét a látványtól és más, biztonságosabb nézegetni valót keresett magának.
-Ez is az Ön gyárából való? – kérdezte a csillár fényei felé emelve a mesteri csiszolású poharat.
-Igen. Éppen úgy, mint a csillár és ott az a hatalmas tükör a két ajtó között -  mutatott a férfi a sajátjánál is vagy kétszer hatalmasabb csillogó tükörre, mely gazdagon aranyozott keretében valószerűtlenül megnagyobbította az amúgy is tágas teret.
-Igazán tehetős lehet a házigazda. – mormolta Marina. –Mivel lehet ekkora vagyonra szert tenni? – kérdezte a társalgás fenntartása miatt, de nem különösebben érdeklődve. Alessandro elhúzta a száját.
-Ez pontosan az a kérdés, amit ebben a házban jobb nem feltenni. Alfredonak nagyon kiterjedtek a kapcsolatai és a kereskedelemnek egy igen bizarr, társaságban inkább nem emlegetett válfaját űzi.
Marina zavartan nézett rá, nem értve a választ és némi magyarázatra várva.
-Csempészettel. – súgta röviden a lány fülébe Alessandro, és ha már ott volt, hát mélyet szippantott a citrusos illatból, ami a lány fürtjeiből áradt. Aha, Donatella főzete – mosolyodott el a házvezetőnő által készített illatos shampót megérezve. A citrusokból készült fürdősónak rendkívül frissítő hatása volt és sokáig megmaradt a bőrön az illata.
A meglehetősen sokatmondó, már-már intim közelségnek egy meglepett, magas hang vetett véget.

-Marina? Marina Deveroux? ...Hogy kerülsz te ide? – kérdezte döbbenten egy középkorú nő franciául, éles, szinte felháborodott hangon. Alessandro komoran fordult felé, bosszankodva, amiért megzavarták, és azt gondolva, talán Lavotte valamelyik régi lánya kész leleplezni Marinát, de a lányhoz feltűnően hasonló nő látványa még őt is meglepte. Nem kellett magyarázat, hogy megértse, kit lát. A lány úgy nézett az elegáns asszonyra, mint aki kísértet lát. Bizonyos értelemben talán így is volt. Marinára nézett, akinek csodás ibolyakék szemeiben könnyek gyűltek és arcán olyan felháborodás ült, amit a vonaton mesélt történet alapján abszolút megértett.

-Bocsánat! – szólt közbe, aztán a ledermedt lány karját a karjába fűzte. –Ezek szerint nem kell a hölgyeket bemutatnom egymásnak, ugyanakkor én azért kíváncsi lennék, Önben kit tisztelhetek... – kérdezte még mindig komoran, megkövetelve a társasági udvariasság elemi szintjét, amely úgy tűnt, nem különösebben fontos a nőnek.
-Az anyám – suttogta rekedten Marina. –Isabelle Deveroux – nyomta meg a családnevet a lány, emlékeztetve az asszonyt egy családra, amelyet csúfosan cserben hagyott, mire az anyja kínosan elmosolyodott.
-Az én kicsi lányom... Velencében... micsoda meglepetés. Talán apád és Francois is itt vannak? – kérdezte kicsit aggodalmasabban, majd érett női szépségével Alessandrora mosolygott. –És Önben kit tisztelhetek? Talán Marina... kísérője? – kérdezett vissza már-már kacéran.
Alessandro érezte a lány karjának remegését és tudta, Marina legszívesebben  sírva elszaladna, maga mögött hagyva a váratlan és nyilván nem kívánt találkozást. Úgy döntött, kezébe veszi az események irányítását és a lány helyett válaszolt.

-Signor Deveroux sajnos már nincs közöttünk, néhány éve elvesztettük őt. Marina és Francois pedig a házam vendégei. Alessandro Salviati vagyok – hajtotta meg magát éppen csak egy leheletnyit. Isabelle számító érdeklődéssel vette szemügyre, ahogy a Velence szerte ismert családnév elhangzott. Tekintetén látszott, hogy elégedett a lánya helyzetével, bármi is legyen az, hiszen egy ismert és nyilvánvalóan gazdag ember karján jelent meg egy kiemelkedőnek számító társasági eseményen, irigylésre méltó ruhában és csodás ékszerekben. Kívánhat-e többet egy egyszerű lille-i lány? A férjére és a gyerekeire vonatkozó információt figyelmen kívül hagyta, mintha csak távoli ismerősökről lenne szó.  Már éppen meg akart szólalni, amikor hátulról egy szmokingos kar ölelte át.
-Oh, bocsánat... megzavartam valamit? – érdeklődött kissé spicces hangon a brillantinnal gondosan lenyalt hajú férfi. –Hugo Cranston vagyok, New Yorkból, a New York Herald cikkírója, …ennek a szépasszonynak a ... barátja – kacsintott Isabelle-re.
-Örülünk, hogy megismerhettük – biccentett neki Alessandro, kételyt sem hagyva, hogy ez az öröm pusztán udvariassági szólam volt; aztán minden további nélkül elkormányozta a még mindig dermedten álldogáló Marinát az anyja és annak bamba barátja elől.

-Sajnálom! – suttogta Marina még mindig a könnyeivel küzdve.
-Ugyan mit? – vont vállat a férfi. –Az ember nem választhatja meg a családját. Én sajnálom, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztam. Tájékozódnom kellett volna a vendégsereg felől.
-Ugyan miért? – kérdezett vissza a lány. –Ki gondolhatta volna, hogy annyi év után éppen itt futunk össze. ...Még mindig nagyon szép. – próbált valami lojális kijelentést tenni az anyjával kapcsolatban és a férfi elmosolyodott ezen a gyerekes próbálkozáson.
-Szép, valóban. És végtelenül ellenszenves. Ha jól értettem a tekintetét, most boldog és elégedett, amiért a kislánykája jól választott. És kicsit irigykedik is, amiért ő viszont – talán a szívének engedelmeskedve – egy kevésbé gyümölcsöző kapcsolatot tud csak felmutatni. Az édesanyja, Marina, a fél karját odaadta volna azért a nyakékért, amit visel. És ez a különbség kettejük között. Magát még nem rontotta meg a világ. Ha az anyám nem akasztja a nyakába ezt a kis csecsebecsét, akkor is nyugodt szívvel jött volna el az olcsó kis fülbevalójában.
-Hát, az biztos, hogy ez nem is én vagyok. – mutatott végig magán a lány. –Amíg idefelé jöttünk, végig az járt az eszemben, olyan vagyok, mint Hamupipőke... a jó tündér selyembe öltöztetett, aztán ha éjfélt üt az óra, lehullanak rólam a szép ruhák és ékszerek, én meg itt állok majd az egyszerű ruhámban és indulhatok Donatellának segíteni bekeverni a holnapi kenyérhez a tésztát.

-Nekem tetszik a kép. – szusszant rövidet a férfi. –De ettől függetlenül, nagyon jól áll magának a felső körök eleganciája is. Tudja viselni és ez ritkaság valaki olyantól, aki nincs hozzászokva. ...De tudja mit? Még messze az éjfél, használjuk ki jól az időt! Táncoljunk, mintha az előbbi közjáték meg sem történt volna!
-De megtörtént, és maga most már láthatta, milyen családból származom. – hajtotta le a fejét a lány. -Az apámat meggyilkolták, és ehhez ő is hozzátette a maga szerencsétlen módján a saját felelősségét, az anyám meg... miután képes volt ott hagyni a férjét és a gyerekeit, vígan utazgat a világban egy idegen férfival. És biztos vagyok benne, hogy nem ez a Hugo volt az, akivel annak idején elszökött.  Azt pedig mindketten tudjuk, hogy engem hol szedett össze – suttogta a végén megszégyenülten. Alessandro azonban nem hagyta elmerülni az önostorozásban. Az álla alá nyúlt és felemelte a fejét, hogy a szemébe nézzen.

-Ne hasonlítsa magát hozzájuk! Maga csak azt tette, amire kényszerült, ők pedig rosszul döntöttek saját akaratukból, egészen más helyzet. ...Tudja, hogy ez az apró kő, ez a topáz szanszkritül tüzet jelent? Állítólag semlegesíti az ártó szándékot, lecsendesíti a haragot, távol tartja a rosszat, sőt a viselőjének jó kedvet, vidámságot hoz. – hadarta kedves évődéssel témát váltva, mire Marina halványan elmosolyodott.
-Hát, a rosszat ma már közel engedte... és biztos vagyok benne, maga nélkül vidámságot se hozna... akár le is vehetném.
-Ne vegye le! Csodásan mutat a halvány bőrén... szinte ragyognak a szemek... egyszer látni szeretném, amikor semmi más nincs magán! – suttogta a férfi halkan, szenvedélyesen, a szemébe mélyedve, szinte hipnotikus moccanatlanságba dermesztve. Végül nem küzdött tovább az arcára kúszó bíborszín ellen és a szeme sarkából felnézve csak annyit mondott:
-Ígérem, hogy alkalma lesz rá, hogy megcsodálhassa ezt a …családi ékszert.

Alessandro már az idejére sem emlékezett, mikor táncolt utoljára ennyit egy bálon. Többnyire üdvözölte a házigazdát, váltott néhány szót a barátaival, ismerőseivel, esetleg felkérte a ház asszonyát, aztán rendre ott is hagyta az estélyeket. Marinával azonban ez az egész valahogy megváltozott.
Senki mással nem akart szót váltani, csak a lány ajkáról elhangzó szavakra várt, csak őt akarta táncba vinni, csak akkor ivott, ha koccinthatott vele. Közös tányérról csipegették az apró falatokat és tudomást sem vettek a körülöttük forgolódó sokaságról. Amikor az ünnepeltet felköszöntötték és a derék, csempészetben megőszült atya kihirdette Theresa és Salvatore Fracca eljegyzését, Alessandro szinte öntudatlan mozdulattal fűzte össze ujjait Marináéval, ahogy a sokaságban egymáshoz préselődtek. Ilyen egyszerű lehetne? – csak ez járt a fejében.