19. fejezet

1991/1992

A tél lassan már múlóban volt, amikor Réka barátnője, Mari kirándulást szervezett a Mátrába. Mariék barátai is jöttek gyerekestül, végül több mint huszan érkeztek meg a mátrafüredi Avar szállóba. A gyerekek vidáman trappoltak a még helyenként havas erdőben, egy közeli portán kis állatokat simogattak, a befagyott csónakázó tavon csúszkáltak; esténként a felnőttek pedig külön szobában gyűltek össze és poharazgattak, táncoltak. Amikor a pezsgő elfogyott, a fiúk elindultak utánpótlásért. Telt-múlt az idő és még mindig nem értek vissza. Órákkal később hangos és vidám érkezésük verte fel a már alvók nyugalmát. A közelben egy esküvői buliba botlottak, ahová mindannyiukat behívták és víg poharazással feledkeztek meg az otthon rájuk váró feleségekről, barátnőkről. Gábor kissé akadozó nyelvvel mesélte el, hogy még a menyasszonyt is megtáncoltatták. Az asszonyok bosszúja sem késett sokáig. Másnap reggel kíméletlenül ébresztgette mindenki a férjét, barátját, hogy ideje a gyerekekkel elindulni kirándulni. Amikor pedig az uraknak nem akaródzott felkelni, nemes egyszerűséggel a gyereksereget szabadították rájuk. Nem volt pardon.

Életükben pedig minden ment a maga útján, Gyurma iskolás volt, Tiba óvodás, Réka Gábornak segített délelőttönként, aztán összeszedte a gyerekeket és tanult, játszott velük. Esténként pedig a valaha volt vágyat igyekeztek megtalálni. Mert az új lakásnak volt egy nagyon nagy hátránya. A csodás nagy terek egyúttal azt is jelentették, hogy hálószobájuk a nyitott lakás része volt. Bár volt rajta ajtó, de a gyerekek miatt nem szívesen csukták be, hogy meghallják, ha szükség lenne rájuk. A gyerekek is gyakran átszökdöstek éjjelente az ágyukba, és a reggel sokszor köszöntött négyükre a nagy franciaágyban. Így aztán a hatalmas kétszárnyas ólomüveg-betétes ajtó mindig nyitva állt. Ilyen körülmények között a valamikori meghittség kezdett elkapkodott rutinná válni. És az utazások alkalmával sem volt jobb a helyzet, hiszen a lakókocsiban, alig pár méterre a szomszédoktól … nem volt a legideálisabb helyzet, még akkor sem, ha a gyerekek a kissátorban aludtak a lakókocsi mellett. A helyzet miatt leginkább Réka lázadozott, annál is inkább, mert egyre inkább úgy érezte, Gábornak tulajdonképpen nagyon is megfelelnek a viharos gyorsasággal lebonyolított légyottok. Már szó sem volt közös pancsolásokról a kádban, gyertyafénynél, egy pohár bor társaságában. Legfeljebb saját magát kényeztette Réka, aki fázós Hal lévén, imádta a forró fürdőt. Az ágyban hamar a lényegre tértek, utána híre-hamva sem volt már csókoknak, simogatásoknak. Már annak is örült, ha Gábor átölelte és úgy aludtak el. Együttléteik után egyre többször feküdt a sötétben sóvárogva valami után, ami úgy érezte, már örökre titok marad előtte.

Éppen ezért is örült meg Istvánék tervének, akik angliai rokonaikhoz készültek. Gábor ugyanis azonnal felajánlotta, hogy osztozzanak meg az utiköltségen, és ők majd továbbmennek, bejárják Angliát és Skóciát, amíg Istvánék a rokonoknál időznek. Új, nagy kocsijukat is éppen az út előtt tervezték átvenni, ám abból végül semmi nem lett. A cég, akitől megrendelték, jókora késéssel éppen akkor szállította a járgányt, amikor ők már odakint voltak. Ennek ellenére a régi autóval elutaztak, és a Bristolig tartó majd 24 órás utat (Ausztrián, Németországon, Belgiumon, Franciaországon és a Csatornán át) egy lépésben tették meg. Gábor a csatornaátkeléskor már fáradt volt, ezért megkérte Rékát, egy kis időre vegye át a volánt, de amikor Réka az első alkalommal elnézte a baloldali közlekedést, azonnal visszavette a kormányt. Hullafáradtan érkeztek meg Bristolba, ahol aztán nem akartak már napközben bedőlni az ágyba, így inkább kirándulni mentek. Bristol hídjáról csodás panoráma tárult eléjük, és nem sokkal odébb hatalmas heppening vette éppen kezdetét, együttesekkel, énekesekkel. Mire az este elérkezett, szinte fel is ébredtek.

Gáborék aztán másnap elköszöntek és északnak vették az irányt. Két hét állt a rendelkezésükre, hogy Skócia csúcsáig eljussanak, majd vissza Bristolba. Nem volt egy sétagalopp, de élvezték minden pillanatát. Ott szálltak meg, ahol rájuk esteledett, és csak úgy szívták magukba a csodás táj szépségét. A szelíd dombokon birkanyájak legeltek, az angol tóvidék maga volt a megtestesült nyugalom. A rengeteg zöld, a csendes falusi táj, a minden bérelt szobában megbújó kandalló hangulata esténként őket is magával ragadta. A puha párnák között újra a régi szenvedéllyel ölelték egymást.

Gretna Greenben elképzelték, ahogy a szülők elől megszökve, titokban kötnek házasságot a helyi kovács előtt.

Oban tengeri állatkertjében fókákat filmeztek, apró cápáktól riadoztak.

Fort Williamben tudatosult bennük, hogy Kaledóniában járnak, ami Skócia régi római neve.

A Loch Ness-i tó partján pedig Nessit várták felbukkanni. Skót dudást hallgattak a parkolóban, apró szuveníreket vásárolgattak, fantasztikus sötét színű, telt ízű söröket kortyolgattak.

A Felföld fővárosában, Invernessben is jártak, aztán számukra a legészakibb csúcshoz, Lossiemouthhoz érkeztek el.

A kis tengerparti üdülőhely maga volt a tömény romantika. A tengerre tarajos hullámokat korbácsolt a hideg északi szél. A dombtetőn álló házikó ablakából, ahol a szállásuk volt, a tengerpart homokos dünéit látták. A távolban lovasok dacoltak az elemekkel, ők pedig az ablak kiugrójában üldögéltek a puha párnák között forró teával. A habos, csipkés ágynemű, a puha párnák, a kandalló, mind megannyi szerelmeskedésre csábító kellékként várták őket. És ők éltek is velük.

Másnap Aberdeen felé vették az irányt. A reggelinél barátságos német házaspárral beszélgettek éppen arról, hogy milyen jól boldogulnak a bal oldali közlekedéssel. Aztán búcsút intettek és elindultak. A jobb oldalon.

Nézelődés közben a történelmi emlékek mellett egy gazdagon felszerelt kempingboltba botlottak, és akkor Gábornak remek ötlete támadt. A gyerekeknek vegyenek egy praktikus, könnyen felállítható kis sátrat, hálózsákokat, úgyis jó szolgálatot tesznek majd a kempingben. Megvették. És ha már megvették, akkor ki is próbálták. Idáig remek idejük volt. De ez az éjszaka… Reggelre kiöntötte őket az özönvíz, akár az ürgéket. Mindenük csupa víz lett, ami nem maradt a kocsiban. A vizes sátrat a kocsi tetején levő boxba rakták a többi vizes holmival együtt, aztán napközben, az egyre erősödő szélben és napsütésben, ahol csak tehették, elővették és a szélben lengetve próbálták kiszárítani. Este még a szállásukra is becsempészték, hogy az ajtókra teregetve száradhasson. Így is napokba telt, mire tényleg szárazon elcsomagolhatták. A két hét alatt soha többet nem esett az eső.

A Perth mellett fekvő Scone kastély parkja még a legelszántabb utazókat is maradásra csábítja. Kiváló piknikező hely, ahol a pázsiton pávák sétálnak. A fantasztikus díszletek között elfogyasztott szendvicsek után Gábor két elhullajtott pávatollat is talált Rékának, aki sokáig becses kincsként őrizte az utazás emlékeként. Éppúgy, mint azt a kristály fülbevalót, amit a kastélylátogatás után a szuvenírokat árusító kis üzletben vett neki a férje.

Edinbourgh-t a sötét bazaltsziklára épült vár uralja, és a régi város főutcája ma is megdöbbentően középkori jellegű, állapították meg Gáborék, miközben a bazaltkőből rakott utcaköveken baktattak a történelmi emlékek között.

Jedburgh romos, homokkőből épült apátságának hajója sok szép részletével még romjaiban is impozáns látványt nyújtott, Réka szeme előtt mintha az Ivenhoe díszletei keltek volna életre.

Yorkba pedig valamikor még vissza kell jönni – határozta el Réka, aki a vikingmúzeum előtt álló hatalmas sort nézve mondott le az érdekes tárlatról. Ez Észak Anglia egyik, ha nem a legszebb városa – állapították meg mindketten. Csaknem teljes egészében megmaradtak a ritkaságnak számító középkori falai és kapui. Katedrálisa pedig a legnagyobb az országban. Páratlan ólomüveg ablakait egész nap tudták volna csodálni. A katedrális alatt meghúzódó kis középkori utcácskák pedig… akár egy meseváros.

Ezek után a Sherwoodi erdő üresnek és kicsit kopottnak tűnt Robin Hood nélkül, de annál szebb volt a szomszédos Nottingham.

A városszéli bolhapiacon pedig nem tudtak ellenállni, néhány gyerekjáték és cd a csomagtartóba került, Réka pedig fájó szívvel mondott le a Tiffany lámpákról, és apróbb bútorokról.

Shakespeare szülővárosába is eljutottak. Stratford upon Avonban az ódon hangulatú utcák, a kissé már meggörnyedt, de frissen meszelt, fekete favázas fehér házak, az Avonra boruló szomorúfűzek, a vízen méltósággal úszkáló hattyúk, kiránduló ladikok, a gondosan ápolt gyep mind azt hirdették, hogy itt nemcsak a test, de a lélek is megnyugszik, feltöltődik.

Útjukat folytatva, egy dombról leereszkedve érdekes kép tárult eléjük. Látszólag rendszertelenül egymás mellé hajigált kőoszlopok sokasága: Stonehenge. Közelről már a rendszer is felismerhető volt, bár építésének célját a mai napig titok fedi. Valószínűleg szakrális hely lehetett, és ezt a naplementében sétálva szinte bizonyosnak érezték.

Salisbury után Bathba érkeztek, amely eredetileg római település volt, fürdőváros természetesen. Wells katedrálisa pedig maga a kőbe álmodott csoda, ide később Istvánékkal is visszatértek.

És megérkeztek ismét Bristolba. Már ismerősként rótták az utcákat. A fiúk még focimeccsre is elmentek, majd az esti sörtúrára már a lányokat is vitték magukkal. Bristol egyik utcája a sörözők utcája, ahol a kis társaság betért az első hangulatos pubba, majd szép sorban haladtak lefelé, kóstolgatva a jobbnál jobb söröket. Az enyhe nyári estén a vendégek nagy része a pubok előtt kortyolgatott, beszélgetett. Másnap aztán elbúcsúztak a rokonoktól és hazafelé vették az irányt. Istvánékkal még megálltak Porthsmouth-ban, amely a Brit szigetek egyik legfontosabb hadikikötője. Megnézték Nelson admirális egykori hajóját, a Victoryt, melynek fedélzetén egy emlékap jelzi a helyet, ahol a trafalgari csatában halálos sebet kapott.

Aztán megálltak Arundelben, amelynek fő látványossága a norfolki herceg kastélya, amely normann eredetű, de van egy angolszász eredetű vártornya is. Jelenlegi állapotában egy romantikus, középkorban játszódó angol film díszleteire emlékeztetett.

A Brit szigetek egyik legnagyobb és legnépszerűbb üdülőhelyén, Brighton-ban is megálltak. A város fő látványossága a keleti stílusú Királyi Pavilon, de nagyon hangulatosak voltak a középkori városrész házacskái is. 8 km-es tengerparti sétánya bizonyítja, hogy az egykori királyi üdülőhely a tengerparti fürdők királya maradt.

Aztán lassan újra ott álltak Dover fehér szikláinál és a kompra vártak. Nem látták Londont és környékét, nem jártak Írországban, Walesben. Szinte sokkolta őket a felismerés, hogy a rengeteg látnivaló ellenére szinte semmit nem láttak. Akkor mégis mi lehet az a rengeteg élmény, ami pillanatnyilag még feldolgozhatatlanul hömpölyög bennük? Olyan tömény programjuk volt, hogy végül csak a hiányérzet maradt, és a vágy, hogy ide még vissza kell jönni. Nehéz volt a búcsú a szigettől, amelyről máris oly sok szép emléket őriztek. Gábor is olyan felszabadult volt az elmúlt hetekben, mint már régen nem, és Réka kicsit szorongva gondolt rá, hogy vajon a hétköznapokban visszaszürkülnek-e ezek az élmények?

Aztán már „csak” a hazaút várt rájuk, ismét 24 órányi száguldás Istvánék kispesti lakásáig. Odahaza pedig a garázsban már ott állt az új négykerekű családtag, amit Réka papája hozott el a kereskedőtől. Gáborék egy percig sem tétováztak. Holmijukat átpakolták és ólmos fáradtságukat feledve azonnal folytatták útjukat a Balatonra, a gyerekekhez. A hajnali derengésben Gábor régi kis sátrát találták a kert közepén, s abból két csodálkozó, de nagyon örülő apróság bukkant elő. Nagyapjuk álmosan pislogott a sátor nyílásából és végül előkerült Buksi is, a „házőrző”, aki kis gazdáival tartott az éjszakai kertbe, feledve saját kényelmes vackát a nappaliban.

Szeptemberben Tiba is első osztályos lett. Az évnyitón büszkén feszített a szülei és bátyja mellett. Ezennel hivatalosan ő is nagyfiú lett.

Három éve ősszel Adi, Réka gyerekkori barátnője férjhez ment. Annyi közeli barátnője helyett Rékát kérte fel esküvői tanúnak, aki a megtiszteltetéstől egészen meghatódott. Most annál jobban fájt neki a hír, hogy alig két évnyi házasság és egy tündéri kisfiú megszületése után már a válás is lebonyolódott. Szabolcsnak volt valakije, nem is titkolta, sőt máris egy újabb házasságot tervezett. Adi pedig eleinte ott állt egyedül a kicsivel. Réka igazán igyekezett támaszt nyújtani neki, de rá kellett jöjjön, hogy az évek alatt annyira eltávolodtak egymástól, hogy tanúság ide vagy oda, nem ő a megfelelő segítség a számára. Az idő pedig úgy oldotta meg a kérdést, hogy Adi is összeismerkedett egy férfival. Árpi Svájcban élt, és megismerkedésük pillanatától eltökélten igyekezett meggyőzni a lányt, hogy próbálja meg vele elképzelni a saját és a fia jövőjét is. Ha pedig olyan szerencsések lesznek, majd a közös gyerekükét is.

18. fejezet

1989/1990

Nyár elején Görögországba utaztak. Korai volt az időpont, a tenger sem volt még elég meleg, de az utazás annyira kedvezményes volt, hogy egyszerűen nem lehetett kihagyni. Pedig már az indulás sem volt problémamentes. Az országhatárt még épp csak átlépték, amikor az autó kipufogója megadta magát és éktelen dübörgéssel, csigalassúsággal rótták a kilométereket. Belgrádban kerestek is egy szervízt (igaz, leginkább mezőgazdasági gépekkel foglalkoztak, de mellesleg BMW-kkel is), de hétvége lévén, csak másnap reggel fogadták őket. Ott aludtak a szerviz előtt a kocsiban. Reggel pedig az első érkező munkásokkal már ők is ott sorakoztak a kapu előtt. Szerencséjük volt, meg tudták javítani a hibát. Innen Bulgárián át vezetett az útjuk. A gyerekekkel nem akartak egész nap utazni, így Szófia mellett egy kempingnél álltak meg. Odabent néhány bungalow és hatalmas fűtenger fogadta őket. Meg egy gondok, aki csak arra volt kíváncsi, hogy milyen ajándékkal kedveskednek neki. Néhány Amo-szappan ellenében kinyitotta az egyik bungalowt, amire Gyurma kapásból azt hitte, hogy az lesz majd a garázs. Két kényelmetlen ágyon osztoztak a gyerekekkel, este egy csupasz égő fényénél próbáltak vacsorázni, de hamar felhagytak vele, mert az égő fénye odavonzotta a fűből a szúnyogok ezreit. Hajnalban fel is kerekedtek és elindultak végre Görögország felé.

A szállást hamar meg is találták a kis halászfaluban. Hát, a prospektusban nem egészen ez állt. A még csak félig kész épületben kétszobás appartmanok várták az utasokat. Rajtuk kívül nem sok gyerekes család volt, inkább csak fiatal párok, akiknek a környezet úgyszólván mindegy volt. A strand lényegében a halászkikötő volt, oda lemenni még a gyerekek számára sem volt túl vonzó, elsősorban a hihetetlen halszag és hínártenger miatt. Így aztán kocsiba ültek és alig negyed órás autózás után Gábor lekanyarodott az útról és a tenger felé gurult a homokos úton. Hatalmas és kietlen tengerparton találták magukat, ahol egy, a messzi hegyek felől érkező kis patak kanyargott keresztül a tenger felé.  A következő héten mindennap itt vertek tanyát. A gyerekek kedvükre játszhattak a jéghideg vizű kis patakban vagy a tenger szélén. Réka pedig fedetlen keblekkel napozott. És ha Gábor csókot nyomott a naptól felhevült bőrre, hát, senkit nem botránkoztattak meg vele. Kora délután visszamentek a szállásra, ott ettek és játszottak tovább. A ház előtt mindennap elment egy helyi gyümölcsárus, aki fantasztikus barackokat kínált eladásra, ők pedig kilószám falták a gyönyörű és fenséges ízű gyümölcsöt. Az egy hét elteltével pedig kocsiba ültek és hazáig meg sem álltak. Az ezer kilométeres út alatt a gyerekek nagyrészt aludtak. Egyikőjük sem akarta újra átélni a bolgár kempingezés örömeit. Az autó pedig meglátva a Budapest táblát, ismét megadta magát. Az éjszakai csendben hatalmas dübörgéssel gurultak át a városon. Mindegy, most már itthon voltak. És egy életre megtanulták, hogy a nagy kedvezményeknek bizony áruk van.

Augusztusban a nagyszülők kerekedtek fel a gyerekekkel és az olaszországi kempingbe mentek. Oda, ahova még gyerekként és sátorral Rékáék jártak. Két csodás hetet töltöttek el, amikor aztán megérkeztek a szülők is. A környékbeli német nyugdíjas házaspárok nagy megkönnyebbülésére. Ők ugyanis eddig nem nagyon tudták elképzelni, mi is lehet a kapcsolat a kicsik és az idősebb házaspár között. Most, hogy a világ visszaállt rendes kerékvágásába, ők is megnyugodhattak. Réka szülei hazautaztak, ők pedig újabb két hétig maradtak a gyerekekkel. A két kis gengszter csokoládébarnán hancúrozott a tengerparton. Úgy tűnt, ezt az életet meg sem tudják unni.

Szeptemberben Réka az üzletből kiszaladt ebédet venni. Az árkádok alatt egy vadászruhás férfi apró tacskókat árult egy dobozból. Réka megtorpant. Anyósa tacskója már az örök vadászmezőkön kergette a nyulakat, Gábor is sokszor emlegette a kis tacskólányt. Ráadásul még igen élénken élt benne a múltkori eset, amikor Tiba a Vajdahunyad várnál majdnem apja nyakáig kapaszkodott egy apró kis kutya ugatásától tartva. Nem normális dolog, hogy egy gyerek ennyire féljen a kutyáktól, mi lenne, ha … ? Ebédet felejtve visszaladt Gáborhoz. Vevő éppen nem volt benn, így kézenfogta és minden további magyarázat nélkül magával vonszolta. Gábor az első pillanatban elcsábult. A doboz mellé guggolva figyelte az apróságokat, majd egy határozott mozdulattal kiemelte egyikőjüket. Egy kis legény volt. Te leszel a mi Buksink – simogatta meg Gábor a kiskutya fejét. Az üzletet bezárták, autóba ültek és az édesanyjához mentek. Réka egész úton az apróságot simogatta az ölében. Odaérve, anyósa először könnybe lábadt, aztán a kis pisis mindent elrontott. A nagyi nem örült annak sem, hogy fiú, annak meg, hogy a szőnyegre odapisilt, még kevésbé. „Vigyétek vissza, fiam!” – szólt. Gábor azonban úgy döntött, ez a kutya neki már a szemébe nézett, ő vissza nem tudná vinni, a kutyus marad. De ha a mamának nem kell, hát majd náluk. Réka kicsit megrettenve gondolt a frissen felújított lakásra. Hazafelé aztán megálltak egy barkácsboltnál, faanyagot vásároltak, aztán egy állatfelszerelési boltban pedig pórázt, kutyaeledelt. Gábor hirtelenjében egy rácsot fabrikált, hogy a kiskutya csak a köves helyiségekben tudjon garázdálkodni, aztán Réka elment a gyerekekért. Volt meglepetés! Bár Tiba első mondata az volt, hogy „harap a heggembe”, de mire az este beköszöntött, már ő is bátran simogatta az új családtagot.

December elején a katonaságnál megismert barátok, élükön Péterrel Bulgáriába szerveztek síutat. A repülős utazásra először csak Gábor tartott velük, és már első este bánta, hogy nem volt Rékával kicsit erőszakosabb. Egyrészt a hely egyszerűen varázslatos volt. A kis finn faházak úgy bújtak meg a fenyves mélyén, mint egy mesebeli falucska. A szaunában pedig mindig frenetikus volt a hangulat. Erről többnyire Péter gondoskodott, aki csak úgy ontotta a viccesebbnél viccesebb történeteket. A pálya pedig remek volt. Még a haladóknak kijelölt pálya is olyan széles volt, hogy biztonsággal manőverezhetett rajta egy kevésbé gyakorlott síelő is. Esténként a jókedvű társaságtól visszhangzott az erdő. Gábor nem számított szívdöglesztő pasinak, de egyedül volt és a csoport magányos hölgytagjai ettől azonnal ellenállhatatlannak látták. Néha már neki volt kínos kitérni az egyre gyakoribb flörtölések elől. Péter ugyan mondogatta neki, hogy amit az asszony nem lát, nem tud, az nem is fájhat neki, de Gábor nem csábult el. Péternek pedig eszébe juttatta azt az estét, amikor egyszer már majdnem sikerült belerondítania az életükbe. A hangulat innentől egy kicsit visszafogottabb lett, és Gábor már alig várta, hogy hazarepüljenek. Magában megfogadta, hogy Réka nélkül többé nem utazik sehova.

Réka kiment érte a reptérre és szerencsére észre sem vette a már-már tolakodóan érdeklődő pillantásokat. Akik Gábornál próbálkoztak, most kicsit irigykedve figyelték boldog ölelkezésüket. Réka a vadítóan szűk piros kordnadrágban és a rókabundában nem tűnt leharcolt két gyerekes anyának, akitől Gábornak menekülnie kellett volna.

Januárban megint a sípályák felé vették az irányt. A schönleiteni falucska ideális helyszín volt gyerekkel, mert a házak között nem járhattak autók. A házak előtti domboldalon és réten pedig szánkózhattak kedvükre. A legnagyobb élmény a hatalmas traktorgumikon való csúszkálás volt. A pályán pedig Tiba talpig síbajnoknak öltöztetve büszkén integetett nekik: „Nem bírok elesni!” – kiabálta minden újabb sikeres kör végén. Gyurma pedig összeszorított fogakkal igyekezett, nehogy már az öccse ügyesebbnek bizonyuljon nála.

Nyáron pedig felkerekedett a család apraja és nagyja. Buksit barátoknál hagyták, a nagyszülők pedig kipróbálták a közös kempingezés minden örömét (és idegbaját). Gábor volt az ötletgazda, így Réka később rajta szándékozott elverni a port. A nagy ötlet ugyanis messze nem volt olyan jó, mint azt a fiú remélte. A nagyszülők szigorú napirend szerint próbálták levezényelni a napokat. Reggeli, ebéd, vacsora, délutáni alvás, mintha csak otthon lennének. Rugalmasság helyett sértődés lett, ha a fiatalok valamit másképpen képzeltek el. És bár Rékáék arra számítottak, néha megszökhetnek a családi idillből, minden ilyen alkalom a szülőkből hosszas lamentálást és neheztelést váltott ki. A kis helyre való összezártság sem könnyítette meg a helyzetet. Réka megesküdött, hogy ilyet soha többé, és a nyaralás végére már Gábor is egyet értett vele.

A gyerekek viselték a legjobban ezeket az utazásokat. A havas hegyek között éppen úgy otthon érezték magukat, mint a tengerparton. Nem csoda, hiszen Gáborék minden évben ugyanoda vitték őket, a helyek már ismerősek voltak. Egy valami nem változott az évek során. Bár a kempingben is rendre ugyanazokkal a családokkal futottak össze, a gyerekek nem akartak ismerkedni. Ahogy otthon egyre többször vesztek össze, az idegen helyen annál jobban összetartottak. Ezeknek az utazásoknak volt egy másik nagy eredménye is, Tiba rohamai az évek során egyre ritkultak, míg végül teljesen meg is szűntek. A kruppos köhögés minden rémisztő tünetével együtt a múlté lett.

Nyár végén, szeptember elején a házat tatarozták. Nagyon időszerű volt, mert a 30-as évek elején épült villán lényegében már nem volt vakolat. A téglák közti hasadékokban gyíkok tanyáztak, telente pedig szinte érezni vélték, ahogy az ilyen réseken kihúz a meleg a lakásból. Gáboréknak a konyhából nyílt egy kis erkély. Éppen csak akkora, hogy kiléphessen rá valaki. Réka gondolt egy merészet. Az erkély alatt a pincelejáró kis házacskája magasodott. Azt találta ki, hogy a tetejét bontsák le, falazzák fel az erkély magasságába, így nekik már egy használható, bár kicsi erkélyük lehetne. A többi lakó nem emelt kifogást, így aztán ezt a pluszmunkát is megrendelték. Amikor a régi korláthoz megszólalásig hasonló korlátok elkészültek, Rékáék hatalmas edényeket töltöttek meg földdel és örökzöldekkel ültették körbe a kis erkélyt. A betonra műfüvet terítettek, és az eredmény egy valóságos kis oázis lett. Az épület mögötti ház lakói pedig észre sem vették az állványzat lebontása után, hogy a ház hátsó frontja megváltozott. A megoldás annyira természetes volt, hogy Gábor nem is értette, korábban miért nem gondoltak erre.

Szeptemberben Gyurma első osztályos lett. Nagyfiú. Az iskolában pedig ott volt a nagyi, aki féltő tekintettel követte minden nap. Az iskola nem okozott neki gondot, hiszen tulajdonképpen az óvoda utolsó évében már olvasni is megtanult. Igaz, szótagolva, az iskolában pedig a folyamatos olvasást erőltették. Szótagolni majd megtanulnak harmadikban, amikor az elválasztás szabályait tanulják – mondta a tanító néni. Réka nem értette, hogy miért kell az ösztönösen szótagoló gyerekeket erről lenevelni, aztán nehéz munkával újra megtanítani nekik, de ez volt a rendszer, idomulni kellett. Gyurmában már nagy kárt nem tehettek, de azok, akik csak most ismerkedtek a betűkkel, bizony sokkal nehezebben boldogultak. Réka igyekezett a nevelési tanácsadónál szerzett tapasztalatait megosztani az itteni pedagógusokkal, de rá kellett jöjjön, hogy nem fogadóképesek rá. Bármennyit agitált az olvasástanulás megkönnyítése mellett, süket fülekre talált. Feladta. Viszont Tibát is elvitte az iskola-előkészítő foglalkozásokra, ahol a régi jól bevált módszerekkel foglalkoztak a gyerekekkel. Ennek köszönhetően mindkét fiú jól megtanult olvasni, bár a betűk szeretetét nem sikerült beléjük plántálni. Réka nem is értette, hiszen mindkét fia imádta a meséket hallgatni, ő pedig mindent meg is tett annak érdekében, hogy felkeltse a kíváncsiságukat az olvasás iránt. Nem sikerült. A kicsik már angolul tanultak, holott még magyarul sem tudtak, és csak annyit olvastak, amennyit feltétlenül muszáj volt. A nyári szünetekben Réka minden ravaszságára és eltökéltségére szükség volt, hogy a kötelező olvasmányokat a szünet végéig kiolvassák.

Decemberben újra a reptéren gyűlt össze a bulgáriai csapat. De most már Réka is velük tartott.A szállás, a pálya neki is azonnal megtetszett. A szaunában pedig pirulva húzódott össze, amikor a francia sífutó fiúk csapata beállított. Amikor a fiúk egymás után szabadultak meg törölközőiktől, a lányok pánikszerűen hagyták el a forró kis kamrát. Odakint egyenesen Gáborba ütközött, aki próbálta visszacsalogatni. A lányok nevetve ugratták, hogy a felesége a ruhátlan francia fiúk miatt nem mer visszamenni, de talán ha ő is letolja a nadrágot, Réka is biztosan bátrabb lenne. Gábor azonban nem jött zavarba. Majd máskor – mondta. Most inkább visszavonulnak a szobájukba és igyekszik a felesége lányos zavarát a maga javára fordítani. Értsen ebből bárki bármit.

Amikor két nap múlva Réka Gábor nélkül utazott el Rilába, a kolostorlátogatásra, útközben néhányan még mindig ezen viccelődtek. Rékának nem volt különösebben szimpatikus a társaság, de mosolyogva kitartott. Aztán a következő decemberi túrára már nem mentek el.

17. fejezet

1987/1988/1989

Ahogy melegedett az idő, a tavaszi hétvégéket már a Balatonon töltötték. A gyerekeknek nagyobb volt a mozgástere, a kerti munka pedig kellemes kikapcsolódás volt gyereknek, felnőttnek egyaránt. Az egyik éjjel azonban Tiba hörögve kapkodott levegő után. Pici testét rázta a fullasztó köhögés, szöszi haja merő izzadtság volt. Ijedtükben a siófoki kórházba vitték. Amíg a vizsgálat tartott, csak izgatottan várták az eredményt, amikor azonban az orvos egy gégemetszés lehetőségét is felvetette, Réka majdnem összecsuklott. De aztán hatni kezdett az injekció, a kicsi légzése is kezdett normálisra váltani. Az orvos szerint a virágzó mogyoróbokrok válthatták ki a rohamot, és ha otthon is átéltek már hasonlót, azért alighanem a padlószőnyeg lehet a bűnös. Azzal nyugtatta őket, hogy a kicsi néhány év alatt valószínűleg kinövi majd, de a folyamatot felgyorsítaná, ha rendszeresen magas hegyi levegőre vagy tengerpartra vinnék. A gyereket mindenesetre egy hétre megfigyelésre bent tartották a kórházban. A család hazautazott, Réka pedig naponta ingázott a kórház és az otthonuk között, hogy a picivel lehessen a látogatási időkben. Nehéz időszak volt ez, hiszen Réka sokszor sírva nyomta a gázpedált hazafelé, mert Tiba kis kezeit induláskor a nővér erőszakkal fejtette le róla. Már ott tartott, hogy talán jobb lenne, ha nem menne, de másnap mindig megnyugtatták, hogy a gyerek lehet, hogy jobban viseli az elválást, mint ő, mert hamar el tudják terelni a figyelmét. Amikor végre hazavihették, az egész család ott volt.

Nyáron pedig megszervezték Tiba keresztelőjét is. Tanulva a nagyobbik gyerek keresztelőjének kálváriájából, nemes egyszerűséggel megkeresték a balatoni plébánost. Őszintén elmondták, hogy miért éppen őt kérik erre a szívességre. János atya pedig megértően állt a kérésükhöz. Keresztszülőként azonban elutasította Istvánt és Évát, mivel nekik sem volt egyházi esküvőjük. Végül Réka szüleit, a nagyszülőket vezette be keresztszülőként, és az igazi keresztszülők, mint tanuk szerepeltek csak a szertartáson. Tiba ezzel mit sem törődve, talpig a barátoktól kapott tiroli népviseletben, a keresztvíz hidegétől még mindig sértetten, titokban megkaparintotta az ünneplő felnőttek egyikének sörös korsóját és nagyokat kortyolt a keserű nedűből. A közelben nyaraló németek pedig sokszor nevetve figyelmeztették a szülőket, hogy a kisfiún olyan hercigen áll a kis tiroli bőrnadrág, a kockás inggel és hímzett zoknikkal, hogy a határon fel sem tűnne, ha a kis szöszkét magukkal vinnék.

Nyáron Stefán és Gaby is meglátogatta őket. Vidám napokat töltöttek Rékával és a gyerekekkel. Összeismerkedtek más német fiatalokkal is, aztán amikor Pestre utaztak, magukkal csalták Rékát is. Új ismerősük vezetett. Micsoda meglepetés lesz Gábornak! Hát, majdnem az lett. Az autópályán kocsijuk a vizes aszfalton megcsúszott és megállíthatatlanul pörgött a leállósáv és a fűsáv között. Az volt a szerencséjük, hogy a kocsi tele volt, eléggé leterhelték ahhoz, hogy az egyensúlyát megtartsa. Amikor a felázott talajon végül megálltak, a következő pillanatban egy kamion zúgott el mellettük. Réka agyán sok minden futott át. Többek között az is, hogy a gyerekei majdnem anya nélkül lettek volna kénytelenek felnőni. Átkozta a könnyelműségét, amiért ráállt erre az utazásra. Gáborhoz megérkezve még mindannyian a majdnem-baleset hatása alatt voltak. Ő pedig rövidesen ki is szedte belőlük a különös hangulat okát. Stefánék előtt nem szólt semmit, de amikor egyedül maradtak, minden eddig elfojtott ijedtsége és mérge kitört belőle.

-Megőrültél, hogy beszálltál egy vadidegen kocsijába?  Mi történt volna, ha … ? - ki sem tudom mondani.

Réka magában minden szavával egyet értett, de az azért mégsem járja, hogy letolják, mint egy kisgyereket. Már éppen visszavágni készült, amikor az ajtón egy helyes barna nő lépett be.

Kettőjüket látva megtorpant és zavartan köszönt. Gábor meglepetten nézett fel.

-Szia! Jaj, ne haragudj, el is felejtettem, hogy mára beszéltük meg. – szabadkozott.

Réka csak bénultan állt.

Gábor pedig kapcsolt és bemutatta egymásnak a hölgyeket.

-Ő Ágota, egy volt osztálytársam, és a feleségem, Réka.

Réka nagyon igyekezett, hogy könnyednek tűnjön, de ő is érezte, hogy elég erőltetett a szívélyesség, amivel a váratlan látogató felé fordult. Leginkább azt szerette volna, ha Gábor tisztázza a helyzetet. De ő nem nagyon törte magát. Végül Ágota szólalt meg:

-Visszajöhetek máskor is.

-Na, csak még az kéne – gondolta Réka magában.

Gábor is megszólalt végre:

-Nem, nem, ha már itt vagy, megnézzük azokat a bélyegeket, aztán beülünk itt a közelben egy ebédre. Legalább mesélsz az osztálytalálkozóról, amire nem tudtam elmenni. Réka ugyan váratlanul jött, de éppen kapóra. Segíthet a bélyegeknél is, meg végre együtt ehetünk mi is. Anélkül, hogy a felét a földről kéne összekaparni. – próbált vicceskedni. Ágota csak nézett. És Réka is. Aztán munkához láttak. Amikor végeztek, beültek egy közeli kis vendéglőbe. Mielőtt Ágota az osztálytalálkozóról kezdett volna mesélni, Gábor szabadkozva megszólalt:

-Tulajdonképpen el tudtam volna menni, de az az igazság, hogy nem volt kedvem. Alig egy-két emberrel voltam igazán jó viszonyban, nem nagyon érdekel, hogy a többiekkel mi történt azóta.

-Mikor volt az osztálytalálkozó? – kérdezte Réka.

-Egy hónappal ezelőtt. – válaszolt Ágota

Akkoriban nem volt semmiféle programjuk, Gábor elmehetett volna, de nem is említette. Tényleg nem izgathatta a program. Réka nem értette a férjét, mert neki mindig jópofa program volt, ha valaki megszervezte az osztálytalálkozót. Pedig ő sem kedvelt mindenkit az osztályban, de azért érdekelte, hogyan alakult az életük az eltelt időben. Gábor egyszer mondta is, hogy ez olyan csajos program, mert az ő osztályukban is csak a lányok készülődnek, a fiúkat már nehezebb összetrombitálni. Aki meg lelkesen ott van minden alkalommal, na, azokra meg éppen nem kíváncsi. Az ebéd végére egész jó hangulat uralkodott az asztalnál. Ágota megköszönte a gyűjtemény felértékelését, a döntést az édesapjára bízta és azzal búcsúzott, hogy majd jelentkezik.

Réka kicsit aggódva gondolt arra, hogy ez a helyes nő még felbukkanhat az életükben.

Gábor még aznap este visszavitte Rékát a Balatonra. Útközben a Meglepetés járt az eszében. Örült a feleségének, csak az a majdnem tragikus közjáték ne lett volna. Az pedig, hogy Ágotával összefutottak a boltban…, hát, azonnal sejtette, hogy Réka biztos kombinálni fog. Pedig ha tudná, hogy aggodalomra semmi oka. Egyrészt Gábor tökéletesen elégedett volt az életével, nem szándékozott egy görbe kis kalanddal mindent kockára tenni. Ágotával pedig végképp nem. A gimiben egyszer bepróbálkozott nála, de a lány akkor a legnépszerűbb lányok egyike volt, válogathatott a suli menő srácai között, és meg is tette. Nem Gábor volt a nyerő. Ez akkoriban neki rettentően rosszul esett. Főleg a mód, ahogy a lány kíméletlenül elhajtotta. Ágota a kigyúrt sportolókat kedvelte, a fiú lelke pedig nem érdekelte. A seb begyógyult, de a szálka megmaradt. Segít neki, a családjának, de ennél többre soha nem lenne hajlandó.

Ősszel ismét költözködtek. A két gyerekkel a rózsadombi kis lakás nem volt igazán szűkös, de mivel a nagymama egymaga sokkal nagyobb lakásban élt, anya és fia arra a megállapodásra jutottak, hogy cserélnek. Gáborék azonban nem akartak a rossz beosztású és eléggé lepukkant lakásba azonnal beköltözni, így amikor a mama leköltözött a Balatonra, mestereket hívattak és hatalmas lakásfelújításba kezdtek. Kicseréltettek minden csövet, vezetéket, újra köveztek helyiségeket, falakat bontottak és régi ajtók helyeit falazták be. Gábor valamikori kis szobáját és a mellette levő kamrát egybenyitották, így nagyszerű gyerekszobát kaptak, amelyre nagy ablakokat rakattak. Tágas, világos, napsütötte kis birodalom lett ez. A konyhából pedig közvetlen bejáratot, egy hatalmas boltívet nyitottak a nappali felé. Ezt is azzal a céllal, hogy a gyerekszoba ne legyen annyira elszeparálva a lakás többi részéről. A régi fűtést korszerűsítették, festettek, mázoltak. A régi, a maga korában nagystílűnek ható tükörcsempés fürdőszobát is teljesen felújították, hogy akár négy embernek is kényelmes legyen.

A munkálatok ideje alatt Rékáéknál aludtak. A gyerekek a nagyszülőkkel, Rékáék a nappaliban matracokon. Nem volt idális állapot, Gábor talán éppen ezért szerelmesebb hangulatban volt, mint valaha. Réka viszont nem tudta elengedni magát. Egy idő után úgy érezte, hogy a férjének már nem is fontos, hogy ő is örömét lelje az együttlétben. Egyre többször futott át agyán a kósza gondolat, hogy vajon miről maradt le azzal, hogy Gábor volt az első és máig az utolsó férfi az életében. Vajon minden kapcsolatban törvényszerű, hogy a szex ellaposodik egy idő után? Egyáltalán, ez most már mindig így lesz, vagy ha beköltöznek végre az igazi hálószobájukba, akkor a szenvedély is visszatér az életükbe?

Amikor a hatalmas munka kb. két hónap múltán befejeződött, maradék pénzükön bútorvásárlásba kezdtek. Itt Rékának nem kevés megalkuvást jelentett, hogy a nappali bútorainak jelentős részét a továbbiakban is a mama régi, kedves bútorai alkotják majd. Magával nem tudta vinni őket, elkótyavetyélni nem akarták, és ami a legrosszabb volt, Gábor is ragaszkodott hozzájuk. De a teljesen berendezett gyerekszobában világos fenyőbútorok várták a két lurkót. Nem volt már annyi pénzük, hogy mindent egyszerre vegyenek meg, így aztán a gyerekek még hónapokig biciklizhettek a nagyszobában a karácsonyra kapott kis bicigliken. Gábor maradéktalanul boldog volt. Jó volt a Várban, jó volt a rózsadombi lakásban is, de most végre úgy érezte, családostól igazán hazatért.

Az ősz azonban újabb szorongást is hozott. Az óvodai gyerekorvos Tibánál valami rendelleneset hallott. Beutalót adott a kardiológiára, amitől Rékát máris a frász kerülgette. A komoly vizsgálat után az orvos megnyugtatta a láthatóan aggódó szülőket, hogy a kisfiúnak aorta-szűkülete van ugyan, de olyan fokú csak, amely nem igényel sem beavatkozást, sem gyógyszeres kezelést. Egy valamire kell csak figyelniük a jövőben, hogy ha a gyereknek vérzéses balesete vagy magas láza lenne, akkor antibiotikumos megelőzést kell alkalmazni a szövődmények elkerülése érdekében. És éves rendszerességgel jelenjenek meg kontroll-vizsgálaton. A család igyekezett megnyugodni és a gyereket a jövőben nem túlfélteni.

Szilveszterkor pedig lakásavatóval egybekötött bulit szerveztek, természetesen gyerekzsúrral megfejelve. Januárban pedig a havas hegyek közé utaztak. Gábort barátai már december elején síelni csábították, és bár csak most ismerkedett ezzel a sporttal, de azonnal ráérzett a szépségére és a túráról visszatérve Rékát is buzdította, hogy legközelebb tartson vele. Így is lett. Réka ugyan megszenvedte a síeléssel való ismerkedést, mert a cipővásárlásnál senki nem segített neki. Ő csak annyit tudott, hogy a cipőnek fognia kell a lábát. Hát, ez fogott, mint egy spanyolcsizma. Az, hogy a cipő majd két számmal kisebb, mint amire szüksége lenne, csak kétnapi fájdalmas próbálkozás után derült ki. Akkor aztán elautóztak a közeli szlovák síparadicsomba és szakértői segítséggel megvették a tuti cipőt. Az oktatást egyik barátjuk vállalta magára. Kitartóan húzta-vonta a félős lányt, akit bármennyire győzködött, hogy a mélység felé dőlve tudja csökkenteni a sebességét, mindig a hegyoldal felé bújva próbált bátorságot meríteni. Ettől persze mindig felgyorsult, aztán rövidesen fenéken landolt. Sokszor borult sűrű köd a tájra, ilyenkor Réka panaszkodott, hogy alig lát valamit, de Gyuri nevetve azzal vigasztalta, hogy ez így épp jó, mert ha látná maga alatt a mélységet, talán utána sem merne menni.

De a táj, a hóval borított fenyvesek, a kristálytiszta levegő csodás volt, így aztán Réka újra és újra erőt vett magán és összeszorított foggal küzdött a lécekkel és leginkább önmagával. Az egy hét végére már biztonságosan állt a lábán és jó esélye volt rá, hogy sérülés nélkül tér haza. Gábor addigra már magabiztosan csúszkált a többiekkel a meredekebb lejtőkön is, Gyuri azonban nem hagyta magára, mindenhová kísérte tanulóját, bátorította, és ha egy-egy fájdalmasabb pottyanás után kellett, magához ölelve vigasztalta, ruhájáról a havat leporolta. Kedvelte Gábor feleségét attól a pillanattól kezdve, hogy annak idején a laktanya előtt meglátta. De tudomásul vette, hogy ők összeházasodtak, és már csak barátok lehetnek. Ennek ellenére nem érzett lelkiismeret furdalást, hogy ezekben a lopott pillanatokban magához ölelheti. A csákányos felvonónál állva találkozott össze újra a csapat. Gyuri biztatta, hogy most mutassák meg a többieknek, hogy még ezt az utolsó akadályt is sikerrel veszik. Be is álltak a helyükre, várták a kettőjük közé érkező csákányt, amit Gyuri ügyesen a fenekük alá illesztett, és várták a rándulást, amivel a csákány húzni kezdi őket felfelé. A rándulás érkezett is, de nem indultak sehova. Nagy nevetések közepette ott álltak tovább, kezükben az elszakadt drótkötelű csákánnyal. Rékának itt lett elege. Félreállt, levette a léceket, és gyalog indult neki az emelkedőnek. Léceit Gyuri vitte magával a hóna alatt. De a csúcson, a kis kalyibában Gábor forrón gőzölgő forralt borral várt rá, Réka pedig megenyhült és mégsem tett fogadalmat, hogy őt ugyan sípálya az életben többé hiába várja.

Márciusban Gábor az apósával Németországba utazott. Barátaik és apósa rokonsága összefogott és több lakókocsi-telepre is elvitték őket. Új kocsira nem volt elég pénzük, de sikerült egy alig használt, nagyon jó állapotú darabot találniuk. A hivatalos papírmunkák lebonyolításában jött igazán jól a helyiek segítsége, így aztán néhány nap múlva már indulhattak is haza a szerzeményükkel. Gábor vállalta a számára is szokatlan feladatot, a vontatást. Nem volt ez egyszerű feladat, már majdnem otthon jártak, mire úgy érezte, végre biztonságosan uralja mindkét járművet. A vámoláson is túlesve, egy kora délelőtti órán megálltak Réka szüleinek háza előtt. A gyerekek az ablakból lesték az érkezést és persze azonnal közelről is meg akarták vizsgálni a számukra különösen érdekes kis lakot belülről is. De nem voltak ezzel másként a felnőttek sem. Réka picit csalódott volt, mert a kocsiban csak három felnőttnek volt hely, de azzal vigasztalta magát, hogy a gyerekek még kicsik, egy ideig akár együtt is elférnek a nagyobbik ágyon. Gábornak rosszul esett, hogy látta Réka arcán a halvány csalódottságot. Ők igazán igyekeztek a legjobbat hozni. De aztán kicsit belegondolt, és rájött, hogy mitől tarthat Réka. A gyerekek most ugyan még velük együtt alhatnak, de… igen, épp itt a bökkenő, velük együtt… hát, így nem lehet az asszonnyal összebújni. Jobb lett volna két duplaágy a kocsiban, de a használtak között a méretre tökéletesek elég lepukkant állapotban voltak. Hát, majdcsak megtalálják a módját… aztán idővel persze nagyobbra is cserélhetik a járgányt. Most még jó lesz!

Nyáron rögtön be is vetették. A nagyszülők indultak útnak vele Horvátországba a két gyerekkel. Réka apja jól boldogult a vezetéssel, de autója gyenge volt, ezért az egyik emelkedő (szerencsére már a célban) kifogott rajtuk, leégett a kuplung. Amikor sikerült telefonálnia Gábornak, az azonnal mentőakciót szervezett. Csapot-papot, vevőket ott hagyva, egy hétre bezárta a boltot és másnap már ott is voltak. Tiba még nem beszélt, de gyermeki halandzsájában egy mondat tökéletesen érthető volt: Leégett a kuplung. Nyilvánvaló volt, hogy mi volt a téma az elmúlt időben. Gondtalan hetet töltöttek együtt. Leginkább a tengerparton pancsoltak, de néha a közeli városkában sétáltak. A gyerekeknek tökéletes volt a kempingéletmód. Napközben körbevette őket a család, mindig volt kit nyúzni. A langyos tengervíz és a partot borító milliónyi apró kavics kimeríthetetlen játékforrás volt. Esténként pedig puha ágyban térhettek nyugovóra. Gáborék pedig a csodás naplementéken a tengerparton romantikáztak, távol a nagyszülői tekintetektől és a fáradtan szuszogó csemetéktől.

Szeptemberben pedig már Tiba is óvodás lett. Nem töltötte be még a harmadik évet, beszélni sem nagyon akart, de a bátyjára tekintettel mégiscsak felvették. Réka pedig megpróbált az utazási irodába visszamenni. Mivel nem akarták, hogy a gyerekek egész nap nélkülük legyenek, négy vagy hat órás munkakört szeretett volna, de ezt a cégnél nem engedélyezték. Gábor pedig úgy döntött, hogy próbáljanak meg egy keresetből megélni. A bolt éppen elég jól megyeget, a gyerekeknek pedig most van a legnagyobb szükségük az anyjukra, Réka maradjon otthon. Ez a megoldás Rékának is tetszett. Nem érezte magát a négy fal közé bezárva, ráadásul délelőttönként a férjének is segíthet, mindannyian jól járnának ezzel a megoldással. Kicsit sajnálta persze a kollégákat ott hagyni, mert sok szép emléke volt az együtt töltött időkről, de azt még jobban sajnálta volna, ha a gyerekek mostantól nemcsak az apjukat, hanem az anyjukat is csak esténként láthatnák. Úgyis csak néhány évről van szó – gondolta. Ha nagyobbak lesznek, már ők sem igénylik majd, hogy állandóan körülöttük legyen. Nem tudhatta, hogy a döntés egy életre szól.

Tiba az oviban továbbra sem erőltette a verbális kommunikációt, de ettől függetlenül jól megértette magát a többiekkel, szívesen járt. Napközben többször is találkozott a bátyjával, akinek minden mozdulatát csak úgy itta magába. A Nagy Testvér. Gyurma pedig minden már megszerzett tekintélyét bedobta, hogy az öcsit védelmezze, ha kellett.  Amikor Tibát a legjobb barátja fejbe csapta egy építőkockával és a kicsinek felrepedt a szemöldöke, ő maga vigasztalta, amíg a dadus el nem vitte a sebészetre. Otthon pedig előadta neki ugyanazt a történetet, amit nem is olyan régen ő hallott az apjuktól. Hogy most már ők hárman le se tagadhatják, hogy apa gyerekei és testvérek, mert mindegyiküknek ugyanott van egy ugyanolyan sebhelye. A magyarázat Tibánál is bevált. Megvizsgálta apa szemöldökét, a bátyjáét is, aztán megnyugodva nézte a saját sebtapaszát a tükörben.

A karácsonyt síeléssel akarták tölteni, de Rékáék képtelenek voltak megtanítani a kicsiket a csúszkálás fortélyaira. Így aztán maradt a pálya melletti bobozás és a hatalmas hócsaták. Januárban pedig beíratták a gyerekekeket a Normafa mellett üzemelő síiskolába. A műanyag pályán fiatal egyetemisták próbálták az alapvető tudnivalókat elsajátíttatni a kicsikkel. Norbinak sikerült is mindkét fiút rávenni az együttműködésre és két hónap múlva az erdei futásoktól és a csúszkálásoktól kipirult arcú, a telet még soha ilyen egészségesen át nem vészelő gyerkőcök eredményes vizsgát tettek.

Réka végre kiélhette a lakberendezési ötleteit. Már a lakásfelújítás sok lehetőséget nyújtott, hogy élhetőbbé tegye a nem túl jó beosztású tágas lakást. Régi ajtók helyét falaztatta be, máshol falakat bontatott ki. A bútorok, a stílus nagyjából adottak voltak, de igyekezett egységesíteni az összképet, amitől rögtön elegánsabbá vált az egész lakás. A szinte egy térben lévő konyha-étkező-nappali bútorai hasonlóak voltak. Ő ugyan a szíve mélyén nem igazán erre vágyott, hanem tarka, vidám, a gyerekek által is nyúzható könnyed berendezésre, de hát ez volt, ezt kellett szeretnie. Na, azért szeretnie nem. De viszonylag hamar beletörődött, hogy ebbe az irányba kell a fejlesztésen is dolgoznia. Régebben mindig is hiányolta anyósa lakásából a melegséget, a kiegészítők hiányát. Az a néhány értékes szőnyeg, amiket a mama vásárolt, szinte elveszett a hatalmas térben. Az apósa által befektetésként vásárolt festmények lehangolóan sötétek voltak. Sehol egy puha párna, egy terítő, vidám kerámiák. A könyvek egy hatalmas szekrénybe voltak bezsúfolva, egymást takaró sorokban. A hálószobában 50-es évekbeli kombinált szekrény terpeszkedett. Ennek adta ki először az útját. A helyére könnyed üveges könyvesszekrényt vettek, amelybe tükröt ragasztottak. Növelte az amúgy sem csekély teret, izgalmas párost alkotott a hatalmas franciaággyal, és jótékonyan fogadta magába a ruhatárukat. A régi faspaletták helyére könnyen libbenő függönyök kerültek. A nehéz faajtókba pedig színes ólomüvegek. A komor festmények az ágyneműtartóban várták sorsukat, a falakon pedig lassan átvették a hatalmat az általa választott és anyósa által kivarrt hangulatos gobelinek. A nappaliban pedig hatalmas könyvespolcok fedték be az egyik falat, valóságos könyvtári hangulatot árasztva. Puha ülőgarnitúra, hangulatos lámpák és még több szőnyeg…

Gábor is meglepődve állapította meg, hogy a mindig is szeretett lakás mintha most vált volna igazi otthonná. Édesanyja mindig szerette a drága porcelánokat és a kristályokat, de valahogy ez a nőies puhaság mintha csak Rékával jelent volna meg. Hazaérve az étkezőben vagy a nappaliban mindig friss virág pompázott egy-egy egyszerű vázában, este pedig gyertyafény mellett beszélték meg a nap eseményeit. Boldog volt. Ő eddig csak azt tudta, hogy szeretne visszaköltözni ebbe a lakásba, ahol felnőtt. Most, hogy ez a megszokott és mégis gyökeresen megváltozott lakás volt az otthonuk, rájött, hogy a régi díszletek között talán nem is érezné ilyen jól magát. Még az sem akasztotta ki, hogy Réka átlag félévente nekiveselkedett és néhány bútor áthelyezésével mindig újabb és újabb képet igyekezett adni a lakásnak. Szeme sem rebbent, amikor este hazatérve egy egészen más tér fogadta, mint reggel, amikor elment. Még kedvelte is ezeket a meglepetéseket, Réka újító kedvének megannyi bizonyítékát. Réka pedig egyszerűen nem tudta abbahagyni. Nem is tudta volna megmagyarázni, hogy a folyamatos elégedetlenség vagy csak a megszokástól való idegenkedés hajtja-e. Néha egyszerűen jól esett varázsolni, és este a varázslat hatását lesni. Még a gyerekek is jól fogadták, ha kis birodalmuk estére más elrendezésben fogadta őket.

Az egyetlen feszültséget, és jó nagyot, az okozta, hogy Gábor az édesanyjának is adott kulcsot a lakáshoz. Addig nem is volt baj, amíg a mama élni nem kezdett ezzel a kulccsal. Amikor Réka arra érkezett haza, hogy a zárban belülről kulcs van, csengetnie kell. Odabent pedig a mama az ő konyhájában kávézott a barátnőjével, akinek „csak” megmutatta az átalakított lakást. Réka itt borult ki először. Gábor sem örült, de egyszerűen nem tudta, hogyan értesse meg az édesanyjával, hogy ez a lakás már az ő otthonuk, és ha ők nem hívnak vendéget, akkor neki sem kéne ezt tennie. A mama nem is akarta meghallani a kérést, állandó jóakarattól hajtva jött és „segített”. A pulton felejtett tejet savanyúnak találta, ezért túrót akart főzni belőle. Közben eszébe jutott valami, elment, de a tűzhelyen ott maradt az edény. Réka iszonytató büdösre és füstös lakásra érkezett haza. Máskor a vasalnivalónak kezdett neki, de Gábor nadrágján a bőrszegélyt ráolvasztotta az anyagra. Bocsánatkérően széttárt kezéből Réka lassú mozdulatokkal vette ki a drága és valaha elegáns darabot, majd számára is meglepően visszafogott hangon „kérte” anyósát, hogy a jövőben ne segítsen, megoldja. Nem tudták, hogy lehetne a mamától a kulcsot visszaszerezni. Annál is inkább, mert baj esetére Réka szüleinél is volt kulcs. Igaz, ők soha nem használták, csak ha erre megkérték őket. Végül évek múlva egy besurranó tolvaj oldotta meg a helyzetet.