Julie éjt
nappallá téve dolgozott, minden feladatot elvállalt, hogy a gondolatait,
energiáit lekösse. Roberttel utoljára akkor beszélt, amikor otthonról a stáb
egy részével útnak indult. Ennek már három hete. Egyszer Stephanie kereste,
tőle tudja, hogy a forgatással sok probléma van, semmi nem akar úgy sikerülni,
ahogy előre megtervezték. A helyiek látszólag barátságosak, de sokan vannak,
akik úgy érzik, hogy szeretett vezérük emlékét gyalázzák meg ezzel a filmmel az
amerikai filmesek. És ezek persze veszélyt jelentenek. De ha minden igaz, még
néhány nap és végre elindulhatnak haza, a többi felvételt már itthon megépített
stúdiókban veszik fel.
Nem
véletlenül dolgozott ennyit. Már megbeszélte a főnökével, hogy egy hét
szabadságot vesz ki és az Államokba utazik. Ha csak egyetlen estét tölthet a
férfival, akkor is útnak indul. Egyébként is ráfér egy kis pihenés, mert
mostanában valahogy sosem tudja kipihenni magát. Az is lehet, hogy valami
betegség lappang benne, de a fáradtságon kívül szerencsére más tünetei nincsenek.
Igaz, éjszakánként rosszul alszik, álmok kísértik, rengeteg zűrzavaros, sokszor
visszaidézhetetlen álom. Csak arra jók, hogy a pihenésben megzavarják.
Robert zúgó
fejjel feküdt a porban. Ez a pofon, amit most ő kapott,túlontúl élethűre
sikeredett, de már mindegy. Amellett a sok sérülés mellett, amit eddig is
begyűjtött, ez igazán nem oszt szoroz már. Megrázta a fejét, felült és intett,
hogy egy kis időt kér. A kedves kolléga, akinek a jobb horga így telibe találta,
a kézfejét vizsgálgatta, de eszébe sem jutott, hogy elnézést kérjen. Hülye
hólyag – gondolta magában. A kezdeti lelkesedés, amivel a filmre készült, már
régen elmúlt. A szereplőgárda nagy részét nem ismerte, és úgy tűnt, a
többieknek ez az állapot tökéletesen meg is felel. Még soha ilyen barátságtalan
társasággal nem hozta össze a sors, és nem is igazán értette, miért viseltetnek
vele szemben ilyen ellenségesen. Persze, a közönség ebből remélhetőleg nem lát
majd semmit, hiszen bármennyire is utálják, profik mindannyian, a kötelezőt
hozzák rendelésre pontosan. Barátkozás meg? Hát, végül is barátai vannak otthon
elegen. Messze nem ez a pofon lesz a legfájóbb emléke erről a munkáról. Az a
közöny, amivel kezelik, a magányos esték, amikor a szállásán a könyveivel
vigasztalódott, ezek sokkal rosszabb nyomokat hagytak benne. Főleg azért, mert
fogalma sem volt a miértről.
Még a
rendezővel, Jean Stephane Sauvaire-vel értette meg magát a legjobban, nem is
csoda, hiszen újra egy francia; de mivel nem akarta, hogy a többiek azt higgyék,
direkt pedálozik nála, így aztán vele se töltött olyan sok időt.
Á, el volt
átkozva ez az egész forgatás már a kezdetek óta. Egymást követték a kisebb
nagyobb balesetek, sérülések, a felszerelésben esett károk. És egyértelműen hülyeség volt a helyieket
froclizni azzal, hogy idejöttek. Érezhető volt az ellenszenvük még olyankor is,
amikor látványosan segítőkésznek mutatkoztak. Ezt az egészet pedig betetőzték a
folytatásos rémálmai, amik itt még élénkebbek voltak, mint otthon. Ráadásul a
gyógyszere, Julie megnyugtató jelenléte nélkül néha már fullasztóan
rátelepedtek.
Gyűlölte azt
is, hogy képtelenség a hazaiakkal normálisan tartani a kapcsolatot. Julievel
azóta nem tudott beszélni, amióta otthonról elindult. Stephanieval kb. öt
percet beszélt, és megkérte, adja át az
üzenetét neki, de hát elég nyilvánvaló volt, hogy nem vallhat rajta
keresztül szerelmet.
De most, ha
minden igaz, az utolsó itteni jeleneteik forognak már, ha szerencséjük van,
akár holnap este gépre ülhetnek és itt hagyhatják ezt a földi poklot. Úgyhogy felállt, leporolta magát és beállt a
felvételbe. Csak legyünk már túl rajta!
A
hőingadozás, ami itt a sivatagban az éjszakát és a nappalt megkülönböztette,
szinte már elviselhetetlen volt. Napközben a teljes felszerelésben rohangálni
maga volt a halál, néha már azt képzelte, az agya szép lassan megfő a sisak
alatt. Aztán jött az éjszaka, amikor legszívesebben felvette volna újra az
összes göncöt, annyira fázott. Fájt a feje, a horzsolásai, a válla is napról
napra jobban sajgott, a bakancs is feltörte a lábát. És ilyenkor éjjel mintha
minden sérülése hirtelen életre kelt volna. Nappal elnyomta a koncentrálás, de
amikor lepihent, kétszeres erővel tört rá a fájdalom. Ez a barakkszerű építmény
meg, amiben elszállásolták őket, igazán kényelmes lehetett volna egy erdei
túrán, de itt úgy érezte, hogy az összes pórusába örökre beivódott a homok, ami
a réseken át beszivárgott. Az ajtón túlról fojtott hangokat hallott. Biztosan
véget ért az esti ereszdelahajamat és végre a többiek is lepihennek. A sötétben
fájdalomcsillapító után kutatott és amikor végre a kezébe akadt, sikeresen
leverte. Nagyot sóhajtva hajolt le az ágyról, hogy a félhomályban meglelje a
dobozt. Az ütés ebben a pózban érte, így nem a fejét találta el, hanem a
vállát, az amúgy is istentelenül sajgó vállát.
Julie ült a tárgyaló kanapéján és próbált mélyeket
lélegezni. Ami, tekintve az összeszorult mellkasát elég nehezen ment. A CNN
híreit hallgatta, mint most sok millió más néző szerte a világon. Csakhogy neki
ezek a hírek most a lelkét tépték darabokra, mintha gránátot dobott volna
valaki az irodába. A stábot a hazautazás előtti estén támadás érte, sérültek is
vannak, a film főszereplőjét pedig a támadók magukkal vitték. Nem ő kell nekik,
de céljaik eléréséhez szükségük volt rá. Eric Maddox-ot akarják, és amíg az
eredeti el nem jön, hogy filmbeli megszemélyesítőjét kiváltsa, addig beérik a
színésszel is. De, figyelmeztették a hatóságokat, nem végtelen a türelmük. Ó,
Robert, és az ő rémálmai. Mint már annyiszor, most is megsejtette, hogy
történik vele valami borzalmas. De miért nem hallgatott a belső sugallatra?
Julie kétségbeesetten nézte a képernyőn nyilatkozó rendezőt, aki felkötött
karral idézte fel a történteket. Próbálta nem utálni azért, amiért ő itt
nyilatkozik, Robertet pedig ott hagyták abban a pokolban.
Főnöke egy pohár vizet hozott neki és tanácstalanul
nézte összetört kolléganőjét. Másnaptól szabadságon lenne, de hát nyilvánvaló,
hogy ebben a helyzetben teljesen felesleges az Államokba repülnie. De hogy
lehet ezt finoman az értésére adni?
Robert a hátát a falnak vetve ült a földön. A szemét
ugyan bekötötték, de mivel a kezét elöl kötötték össze, persze, hogy az volt az
első mozdulata, hogy lekapta a fejéről az izzadtságtól bűzös rongyot,
ahogy megérezte, hogy magára hagyták.
Vakolat nélküli kőfal vette körül. Az egyik oldalon, kb. három méteres
magasságban egy keskeny rés volt, onnan tudta, hogy még mindig éjszaka van,
mert odakint a sötét égbolt egy vékony csíkját látta. A plafonról lógó körte
hunyorogva világított, mintha bizonytalan lenne az áramellátása.
Mocorogni próbált és a kötéseit vizsgálgatta. Akárki
csinálta, értett a csomókhoz. A bokáit úgy kötötték össze, hogy aprókat
lépegetni tudjon, de a csomóval nem boldogult. Nekifeszítette a vállát a hűvös
falnak és ettől úgy érezte, a fájdalom mintha egy kicsit enyhült volna. Valami
ideg csípődhetett be, de nem akart vele az orvoshoz fordulni. Remélte, hogy pár
nap alatt elmúlik, de hát ennek már pár hete. Most már szívesen megszabadult
volna a kíntól, ami néha belemart. Még jó, hogy lehajolt azért az átok
dobozért, mert ha a feje telibe kapja az ütést, lehet, hogy most sokkal
rosszabb állapotban lenne. Korábbi rémálmait látta valóra válni, de valahogy a
rémület helyett valami sztoikus nyugalom szállta meg. A történteket
visszacsinálni már nem tudja, akkor valahogy a lehető legjobbat kell kihozni
belőle.
Vajon, kit hoztak még magukkal az elrablói? Igazán
megtehették volna azt a szívességet, hogy egy cellába rakják őket, mégiscsak
más lenne társaságban viselni a kényszerű fogságot. Biztos váltságdíjra
hajtanak valami homályos ideológiájú szabadságharchoz. Talán arra számítanak,
hogy az amerikai színészek úgyis olyan sok pénzt keresnek, hogy abból jut nekik
is bőven. A szüleire gondolt, Juliera, és tudta, hiába reménykedik benne, hogy
a dolgok megoldódnak, mielőtt a szerettei tudomást szereznének az elrablásáról.
Szinte látta maga előtt a rémületüket és dühítette, hogy nem tehet semmit,
amivel megnyugtathatná őket. Valami rejtélyes oknál fogva egyelőre nem
uralkodott el rajta a pánik, így aztán vidáman gondolt rá, hogy a rajongói, a
rengeteg sikoltozó tinilány mekkora szívességet tehetne neki, ha most itt
lennének. A bemutatókon felharsanó hangzavartól biztosan megrepednének ezek a
falak és máris szabad lehetne.
Dideregve húzta össze magát, mert a sivatagi
éjszakában a póló és a könnyű vászonnadrág kevés védelmet jelentett a csontig
hatoló hideg ellen. Legalább egy cipője lenne, nézegette a hólyagokkal borított
lábfejét. Egy kényelmes cipő, a jó öreg Converse – sóhajtott nagyot. Karjai
egészen elgémberedtek a hidegben és idegesítette, hogy összekötözött kézzel még
a vérkeringését sem tudja életre masszírozni.
Az ajtó felől zajt hallott és talán most először
érezte úgy, hogy a pánik szele meglegyinti. Hamarosan meg fogja tudni, miért
került erre a barátságtalan helyre egy ennél is barátságtalanabb ütést követően, és
talán azt is, hogy mire számíthat. A gondolat
meglehetősen nyugtalanná tette.
Julie kapkodva csomagolt. Bár a főnöke próbálta
meggyőzni, hogy ebben a helyzetben úgysem tud mit csinálni, de annyira erősen
reménykedett , hogy a dolgok hamarosan jobbra fordulnak, hogy hajthatatlan
volt. Haza kellett mennie! Robert talán már holnap szabad lesz és ő ott akart
lenni, amikor hazatér. A telefon csörgését alig hallotta meg, annyira a
gondolatai rabja volt. Stephanie volt a drót túlsó végén és nagyot sóhajtva
suttogta bele a pillanatnyilag legfontosabb információt. Még semmi hír! Julie kezéből
kiesett a blúz, amit éppen hajtogatott. Az ágyra roskadva gondolt vissza arra a
sovány információra, amit eddig megtudott. Robert elrablása utáni reggelen érkezett
az első email a követelésekről. Eric Maddox-ot akarják, hogy bosszút
állhassanak a vezérüket és népüket ért megaláztatásért. Amíg a követelésüket
teljesítik, a volt iraki elnökről forgatott film Ericjét tartják fogva.
Innentől a politikusoké a terep. És ismerve a politika világát, ez nem
jelentett semmi jót.
Julie próbálta elképzelni az igazi Ericet, ahogyan a
híreket hallgatja. A férfinek családja van. Micsoda döntést kell hoznia ahhoz,
hogy Robert hazatérhessen? És vajon meghozza-e ezt a döntést?
Robert elzsibbadt tagokkal próbált az őt rángató
karoknak engedelmeskedni, de mivel órák óta összekötözve üldögélt a földön,
elég nehezen sikerült. A katonai
zubbonyos szakállas férfiak mogorva és érthetetlen utasításokat üvöltöztek
neki. Sejtette, hogy ez a megfélemlítését szolgálja. Szívesen megmondta volna
nekik, hogy már elérték a céljukat, felesleges ez a hangzavar. Átlökdösték a
szomszéd szobába, miközben érezte, hogy a padlót borító üvegcserepek
felsebezték a talpát. Lenyomták egy székre és egy napilapot nyomtak a kezébe,
majd a kamera felé fordították. Egyikőjük
oxfordi angolt megszégyenítő kiejtéssel felolvasott egy üzenetet, miközben egyik kezével az ő
újságtartó kezét emelte magasabbra. A
kamera mögött álló pasas Robert felé bökött. –Mutatkozzon be és mondja be a mai
dátumot!
Robert engedelmeskedett. Majd egy kattanás
hallatszott, a felvétel véget ért.
Robert magába roskadva ült a széken, amíg fogvatartói
újra talpra nem rántották és visszalökdösték a sötét cellába. A helyzet nem is
lehetne rosszabb. Nem pénzt akarnak!
2 megjegyzés:
Hát ez nagyon durva volt! :O
Nem sok kecmec, bele a közepébe.
Először is a stáb elég görény volt. Miért nem bírták Robertet? A nagy rajongótábor miatt? Mindegy is, szemét módon viselkedtek.
Ügyes fonal gubancolás Jutka!
Most aztán rághatjuk a körmünket.
Rövid ,de jó volt Jutkám,csak így TOVÁBB, TOVÁBB, TOVÁBB!!!!! XDD
Megjegyzés küldése