A szerelem 4 keréken érkezik 27.

Robert érezte, ahogy a pánik eluralkodik rajta. Ezek az emberek nem pénzt akarnak érte. Bosszúra vágynak, vegytiszta véres bosszúra; és ehhez van szükségük rá. Ő csak egy eszköz, egy bármikor lecserélhető cserealap. Ha ma éjjel infarktust kapna, akkor kerítenének helyette mást. Az igazi Ericet akarják, aki otthon van, biztonságban és köztiszteletnek örvend, a haza hőse. Még ha a férfi lenne is annyira önfeláldozó, hogy idejön, akkor sem biztos, hogy simán végrehajtanák a cserét. Túl sok arcot látott és valószínűleg túl sok vesződséggel járna a cserét lebonyolítani, a saját biztonságukat veszélyeztetnék. Hát, akkor itt a vége. De a szentségit, hiszen csak most kezdett élni!

Az ajtó felől zörgés hallatszott. Egy vékony, magas férfi jelent meg, kezében valami lepényre hasonlító tésztával és egy üveg ásványvízzel. Némán Robert felé nyújtotta, aki összekötözött kezével nyúlt érte és egy köszönöm-öt mormogott. A férfi biccentett, aztán sötét szemeivel továbbra is kitartóan vizsgálgatta. Robert abba a gondolatba kapaszkodott, hogy a szinte fekete szemek nem ellenségesek.

-Láttam néhány filmjét. – szólalt meg a férfi kiváló angolsággal.

Robert meglepetten nézett fel rá. Egy arab férfi, aki vámpíros filmeket néz?

A férfi elmosolyodott és ettől az oly szigorú vonások szinte lágyak lettek.

-Azt, amikor muzulmán testvéreink lerombolták az ikertornyokat. Szinte sajnáltam, hogy a maga karaktere is az áldozatok között volt, hiszen addigra már elég tragédia érte, éppen kezdett volna egyenesbe jönni az élete.

Robert bólintott. Aha, a Remember me. Hát, ahhoz képest, hogy a pasas alighanem az utolsó másodpercekért nézte meg a filmet, egész jól összefoglalta a lényegét. A férfi kicsit távolabb sétált és leült egy faládára.

-Azt az elefántost is láttam, amelyikben az a gyönyörű szőke színésznő volt a partnere. Kár, hogy egy cafkát alakított, aki a fiatal férfiért ott hagyta a férjét. És itt a fekete szemek szinte felparázslottak a visszafojtott szenvedélytől.

Robert fején átfutott a gondolat, hogy alighanem személyes sérelem bújik meg a férfi reakciója mögött, de jobbnak látta, ha erre még véletlenül sem kérdez rá.

-De tudja mit, a legérdekesebb ez az új filmje volt, amit most mutattak be Cannesban. Érdekes volt látni, mi a saját véleményük az amerikai társadalomról, magáról a kapitalizmusról. Elég lehangoló, nem? Mindenesetre elgondolkoztató, hogy hogy tud az egyik pillanatban egy bukott kapitalista, a másikban egy nemzeti hősnek kikiáltott gyilkos bőrébe bújni? És maga még csak nem is amerikai. Nem szokott a becsületével harcban állni, amiért gondolkodás nélkül vállal bármilyen szerepet? Ennyire csak a pénz irányítja?

Robert erre a nyílt sértésre felkapta a fejét, és már majdnem kivágta a már szokásosan hirtelen és meggondolatlan válaszát, amikor rájött, hogy nincs abban a helyzetben, hogy egyáltalán bármilyen választ adjon. Ez az ember nem kíváncsi rá, mint emberre. Most csak az idegeit teszteli, meddig bírja a feszültséget elviselni.

Ezért aztán enyhén megrántotta a vállát, amitől fájdalom cikázott végig az oldalán és grimaszba rándult az arca.

-Ez a munkám.

Azzal fogta a lepényt, apró darabokat tördelt le belőle és enni kezdett.

-Hát, igen. Az ember végezze a munkáját, bármi legyen is az. – mondta a férfi és kiment.

Robertből a visszatartott levegő úgy tört ki, mint amikor a víz alatt próbálgatta a kitartását. Fogalma sem volt, hogy az ilyen túszejtéses esetekben ki és milyen módon próbál az áldozatok segítségére lenni. Számít ő annyit az amerikaiaknak, hogy lépéseket tegyenek az érdekében? Vagy a saját hazájának? És ha igen, akkor vajon mennyi ideig tart majd ez az egész? Régi történetek jutottak az eszébe, amikor hosszú hónapokig elhúzódtak a tárgyalások. Mi a francot fog ő kezdeni addig ebben a lyukban? A legelemibb szükségleteit sem tudta elképzelni, hogy fogja bírni a következő napokat?

Julie idegesen várta a csomagját a los angelesi reptér érkezési csarnokában. Amikor a hatalmas bőrönd végre feltűnt már ott tartott, hogy nélküle megy haza. Haza? De hova is? Roberthez nem mehet, Marcus lakik most ott Bear-rel. Na, mindegy, majd a taxiban eldönti, hogy Alfred bácsihoz vagy egy szállodába menjen. Stephanie felajánlotta, hogy kijön eléje, de nem akarta, hogy az amúgy is idegölő forgalomban a szűkös idejét erre áldozza. Majd megoldja a dolgot, volt ennél már jobban is magára hagyatkozva. Amikor azonban a csomagjáért nyúlt, egy erős férfikar megelőzte. Dean úgy kapta le a futószalagról a méretes bőröndöt, mintha könnyű tollpihe lenne, aztán egy bátorító mosollyal belekarolt a lányba és a kijárat felé indult vele. Julie a meglepettségtől bénán hagyta magát vezetni. Már elindultak, amikor végre megtalálta a hangját.

-Köszönöm, hogy értem jött, Dean! Van esetleg valami új fejlemény?

A férfi csak merev tekintettel ingatta a fejét.

-Ne haragudjon, fogalmam sincs, hova is akarok menni. A tervem csak addig volt készen, hogy hazajövök. De talán pár napig Alfred bácsiéknál leszek. – sóhajtott lemondóan a lány.

-Miért nem a házban? – nézett rá a férfi meglepetten.

-Ott most Marcus lakik, nem akarom zavarni.

-Ugyan már, maga ott otthon van, Marcus vendég. De van is annyi hely, hogy elférjenek. Szerintem Robert is úgy tartaná helyesnek, ha oda vinném – vetette be Dean az aduászt. Julie pedig beletörődően bólintott. A kapu előtt nem volt ott a szokásos csődület, amitől megkönnyebbült. Nem tudta volna elviselni az újságírók, fotósok tapintatlan kérdéseit. Marcus komoly képpel jelent meg az ajtóban, háta mögül Bear kitörő örömmel rohant a lányhoz.

-Gyere be, a vendégszobába hurcolkodtam, remélem, nem baj? – nézett rá Marcus.

Julie csak megrázta a fejét, aztán a bőröndöt maga mögött hagyva a hálószobába rohant. Az ismerős környezet annyi gyönyörű emlékkel rohanta meg, hogy képtelen volt tovább türtőztetni magát.

Mivel az órája nem volt rajta, Robertnek fogalma sem volt az idő múlásáról. Rettentően lassúnak érezte, de hát ez nem volt csoda. Az agya megállás nélkül járt. Összefüggéstelenül jutottak eszébe a gyerekkorának epizódjai, az a pillanat, amikor Steph közölte vele, hogy ő Edward és ezzel egy fantasztikus őrületet indított el az életében, a megismerkedése Julieval, a forgatás kellemetlen percei, aztán újra Cannesban volt, a haverok hülye viccének itta a levél; csapongott össze-vissza. Szinte fellélegzett, amikor korábbi beszélgetőpartnere visszatért. Leült a fadobozra és Robertre nézett.

-A barátai próbálkoznak, próbálkoznak, nem értik, hogy csak egy megoldás létezik. Vagy hozzák Ericet és viszik magát, vagy maga lesz Eric. Egyszer már úgyis igent mondott erre az ötletre.

-Kétszer – vágott grimaszt Robert.

-Mit kétszer? – nézett rá értetlenül a férfi.

-Kétszer mondtam igent Eric szerepére. Az előző filmem főszereplőjét is Ericnek hívták.

-Oh, igen, igaza van. Valóban, Eric, a bukott milliárdos. Aki a végső szétesésben még a saját kezét is átlövi. A valóságban is meg merné tenni? – és a háta mögé nyúlva egy pisztolyt húzott ki a nadrág öve alól.

Robert fásultan nézett vissza rá.

-Most ötletet adtam magának? De nem, ne várjon tőlem hősies pózokat, színész vagyok, nem kommandós, az ilyen látványos dolgokat meghagyom a trükkmestereknek.

A férfi elgondolkodva méregette.

-Úgy hallottam, maga zenélni is szokott? Milyen hangszeren játszik? Biztosan zongorán, ezekkel a hosszú ujjaival. Hm?

-Robert csak bólintott. A beszélgetés kezdett idegesítő fordulatot venni. A tenyere átlövése, a zongorázás felemlegetése… egy rossz érzés kezdett gyökeret verni a szívében. Ne, csak azt ne!

Stephanie reszkető kézzel tette le a telefont. Nagyon megviselte a Robert szüleivel folytatott beszélgetés. Az angol külügyminisztérium tárgyalásokat folytatott amerikai kollégáikkal, de csak ennyit sikerült megtudniuk. Hogy végül milyen döntés született, erről senki nem volt hajlandó beszélni. Robert családja természetesen már az összeomlás határán áll, ami nem csoda, tekintve, hogy senki nem tartotta fontosnak, hogy az ügyben tett lépésekről, ha egyáltalán voltak ilyenek, őket is felvilágosítsa. A média is folyamatosan ontotta a kitalációkat, csoda, hogy a férfi szerettei még nem őrültek bele a sok kegyetlen álhírbe és találgatásba. Természetesen a hollywoodi nagyfejűek is belefolytak már a dolgok menetébe, hiszen túl népszerű volt a színész ahhoz, hogy csak úgy elfelejtkezzenek róla. A pálmát mindenesetre az vitte el, aki az elrablásáról szóló kész forgatókönyvvel lepte meg ma az irodában, hogy amenyiben Robert előkerül, feltétlenül mutassa meg neki. A marhája, nagyon valószínű, hogy a színész majd újra át akarja élni a kiállt borzalmakat egy film keretein belül? A következő percben Dean jelentkezett. Julie megérkezett, Robert házába vitte, és hát alighanem jól esne neki egy női beszélgetés. Uramisten, még ez is. A gondoskodó, jó öreg Dean, csak arra nem gondol, hogy ővele is beszélgethetne már valaki, mert már kezdett belerokkanni, hogy ő vigasztaljon másokat. Nagyot sóhajtott és a kocsikulcsáért nyúlt. Akkor irány Julie, majd legfeljebb együtt sirdogálnak egy kicsit.

Julie elgondolkodva nézte a telefont a kezében. A párizsi irodával beszélt éppen. Próbált a főnökétől még némi szabadságot kérni, akár fizetésnélkülit is. A férfi pedig igyekezett őt meggyőzni róla, hogy feleslegesen tölti az idejét az Államokban, térjen vissza minél hamarabb Párizsba. A végén már olyan ideges volt, hogy könnyedén odavetette, amennyiben nem tudják a szabadságát meghosszabbítani, kénytelen lesz felmondani. A férfi erre csak annyit mondott, az is egy megoldás. Most aztán nem volt benne egészen biztos, hogy egyáltalán van-e még munkája, amihez visszatérhet. De igazából nem is érdekelte. Ez az egész távkapcsolat-dolog már kezdett az agyára menni. Ez mind nem fordulhatott volna elő, ha… aztán rájött, hogy hülyeségeket gondol. Mivel tudta volna megakadályozni, hogy Roberttel ne történjen ez a szörnyűség? Semmivel. A csomagjára nézett, de még kipakolni sem volt kedve. Aztán hangokat hallott kintről és az érkező elé ment. Stephanie kutatva nézett végig rajta. Szó mi szó, a lány elég rémisztő látványt nyújtott. Mintha fogyott volna, de inkább az arcára kiülő kétségbeesés volt feltűnő. A keze reszketése, a lefelé görbülő száj, amely arról árulkodott, hogy csak egy hajszál választja el a sírástól. Stephanie nagyot sóhajtott és átölelte a lányt, akinél ettől a gyengéd öleléstől szakadt el végképp a cérna.

Kicsit később Stephanie a konyhában üldögélt egy kávé fölött és arra gondolt némi iróniával, hogy lassan Robert szerződésébe belefoglalja azt is, hogy Juliet időnként kiüti egy kis altatóval. Szegény lány, úgy tűnik ez az érzelmi hullámvasút, amin a férfival való kapcsolatában ül, nagyon megviseli az idegeit. Közben Deant figyelte, aki lassan behajtott kapun. Vajon miért jött vissza?

Dean ült a kocsiban és a mondandóját rágta magában. Tudta, hogy Stephanieval megbeszélheti a dolgokat, nem fog eljárni a szája, de Julieban nem volt olyan biztos. Meg hát hiú reményeket sem akart kelteni benne, mert ha a hírek igazak, akkor is még ezer dolog jöhet közbe, sőt az utolsó pillanatban is rosszul sülhet el az egész. Rogerrel már félszavakból megértették egymást, nemhiába a harmincévnyi barátságuk, de most kicsit félve gondolt rá, hogy esetleg nem értett-e valamit félre, csak azért, mert most személyesen érintett ő maga is az ügyben. Ez a srác mára már nemcsak a védence, de sokszor szinte apai érzésekkel figyeli a sikereit, botladozásait. Borzasztó lenne, ha a dolgok tragédiába torkollnának, úgyhogy erre még gondolni sem akart. Ha van igazság abban, hogy a gondolatok bevonzzák a jövő történéseit, akkor most mindegyiküknek kizárólag csupa optimista gondolattal szabad felvértezniük magukat. Mire gondolatban idáig jutott, látta, hogy Stephanie siet feléje. Nagyon sóhajtott és kiszállt. Közben erősen remélte, hogy az elmúlt években helyesen mérte fel az asszony lelki teherbíró képességét.