A szerelem 4 keréken érkezik 39.

Robert zajos belépőjére sokan kapták fel a fejüket, az egyik nővér felismerve azonnal kapcsolt és a férfi elé sietett.

-Jöjjön velem! Még a műtőben van. Autóbaleset érte, egy szabálytalan autós miatt félrekapta a kormányt és leszaladt az útról. Ennyit tudok. De majd, ha a műtőből kihozzák, az orvos biztosan elmondja a részleteket is.

Robert ledermedt. Autóbaleset, szabálytalan autó? És Frank? Hogy a fenébe fordulhatott elő, hogy Julie ült a kormány mögött ezzel a nagy pocakkal? Istenem, ha nem lesz nagy baja, most már tényleg elfenekeli egyszer, hogy ennyire nem lehet bízni a józan eszében.

Nem sokkal később csecsemőordítás verte fel a műtő csendjét. Robert felkapta a fejét. Akkor a gyerekük, ha kicsit korábban is jött, de remélhetőleg egészségesen megúszta a bajt. Egy pillanatra még Julieről is elfeledkezett, ahogy a picire gondolt. Vajon fiú vagy kislány? Direkt kérték, hogy ne árulják el nekik. Igaz, eleinte ő kíváncsi lett volna rá, de Julie meggyőzte, hogy egy a lényeg, egészséges legyen, minden más had legyen meglepetés. Na, meglepetésből most akadt itt bőven. Egy pillanatra felrémlett előtte a még teljesen üres gyerekszoba. Akkor most rohamtempóban beszerezhet pár alapvető dolgot, remélhetően Steph majd segít ebben. Vagy anya, akit még ma este úgyis fel kell hívjon ezzel a hírrel, mert ha véletlenül kiszivárog innen bármi, az biztos, hogy hamarabb tudnának róla, mint ahogy a telefon kicseng a tengerentúlon.

Egyre türelmetlenebbül várta, hogy az orvos végre megjelenjen a műtő ajtajában. Egy idő után határozottan ideges lett, mert szíve mélyén érezte, hogy a dolgok valahogy nem a legjobb módon alakulnak. Aztán az ajtó halk szisszenéssel kinyílt és egy végtelenül komor arcú orvos bukkant fel, Robert nem emlékezett rá, hogy a terhesgondozás során bármikor találkoztak volna vele, de az arcán ülő kifejezéstől benne akadt a kérdés.

Az orvos felnézett és szemében a felismerés fénye csillant, aztán egy apró grimasz futott végig a vonásain. Egy olyan ember arckifejezése  volt ez, aki nagyon nem szívesen áll oda a hozzátartozók elé, hogy a kellemetlen vagy éppen tragikus hírt közölje.

Robert igazán szeretett volna felpattanni és feltenni a kérdést, ami az eltelt órában ott zakatolt az agyában, de egyszerűen megbénult.

Az orvos leroskadt a mellette levő ülésre és nagyot fújt.

-Mr.Pattinson… talán már hallotta, hogy a barátnőjét autóbaleset érte. Amikor a mentő behozta, a gyerek szívhangja nagyon gyenge volt, ezért az azonnali császármetszés mellett döntöttünk. A kisfiú koraszülött létére erős, egészséges. A kartonján olvasott kórelőzményekkel kapcsolatos vizsgálatok még hátravannak, de így első látásra én szinte biztos vagyok benne, hogy nem lesz baj. Viszont…  - és itt újra nagyot sóhajtott. -Szóval… én csak annyit tudok, hogy a hölgy nem volt bekötve, és a baleset következtében olyan erősen ütötte be a fejét, hogy lényegében kómában volt, amikor ideértek vele. És ebből a kómából azóta sem tért magához. Nem is igen tudom bíztatni, hogy ez bekövetkezik-e valaha és ha igen, mennyi idő múlva. Teljesen bizonytalan vagyok a sorsát illetően, de azt javaslom, hogy a következő huszonnégy órában bizakodjunk és reménykedjünk. A szervezetét ezzel a műtéttel most újabb sokk érte, de remélhetően a kapott gyógyszerek hatására hamarosan stabilizálódik az állapota.

Ha kívánja, a kicsihez bemehet, az őrző melletti szobában helyeztük el őt is, mert nem akarjuk, hogy  túl távol legyen az édesanyjától, ha esetleg magához térne. Biztosan segítené a gyógyulását, ha a picit a közelében tudja.

Robert bólogatott, de őszintén szólva teljesen automatikus mozdulat volt ez csupán. Az agya egyszerűen képtelen volt a sokkon túllépve felfogni a történteket. Az nem lehet, hogy Julie, nem, az egyszerűen nem létezik… A kicsi pillanatnyilag egyáltalán nem érdekelte. A KÓMA szó zakatolt az agyában és mivel a családban erre nem volt még soha példa, így csak a filmélményeire hagyatkozhatott. De hát azokkal kapcsolatban meg éppen hogy tisztában volt, mennyire csak a meseszövés elengedhetetlen része, hogy a beteg előbb-utóbb magához térjen és az élete úgy folytatódjon, mintha nem történt volna semmi. Uramisten, mi történik velük?

Amikor az orvos felállt, gépiesen mozdult vele. Amikor az ajtót kinyitotta előtte, belépett a fertőtlenítő szagú szobába, ahol a fia csendesen kalimpált a kis kalitkában, ahová behelyezték. A szőke kis buksi teljesen valószínűtlen volt, hogy az ő gyereke lehessen, pedig éppen elég családi fotót látott, ahol ő maga is nagyon szőkén nézett bele a kamerába.

Aztán még mielőtt a kicsihez közelebb lépett volna, hirtelen hátat fordított és kiment. Nagyokat lélegezve próbálta visszanyerni a lelki egyensúlyát, mert még ebben a katasztrofális helyzetben sem akart idegenek előtt gyengének mutatkozni. Egy pillanatra ugyan megtántorodott, de egy erős férfikar  megtartotta. Dean! Úgy tűnt, nem vár magyarázatot, mintha már mindent tudna ő is.

-Beszéltem a szüleiddel, már mindent tudnak, sőt szerintem már úton is vannak azóta – hajolt közel Robert füléhez, aki csak bólintani tudott.

Az orvos újra megjelent, Robertbe pedig hirtelen élet költözött.

-Juliehoz bemehetek? – kérdezte szinte könyörgő hangon.

Az orvos a szomszédos ajtó felé intett, és kinyitotta a férfi előtt. Odabent a sok pittyegő készülék között sápadtan feküdt a lány. Szemei csukva voltak, kezei a két oldalán kinyújtva feküdtek. A kórházi hálóingen pedig kék macik táncoltak vidáman. A gyerekágyasoktól hozták a hálóinget, hiszen ő is az, még ha pillanatnyilag nem is úgy tűnik – magyarázta az orvos. Robertben pedig valami halvány hála érzése jelent meg a figyelmességért. Kérdő tekintetére az orvos beleegyezően biccentett, majd kiment. Dean is összeszorult torokkal nézte a jelenetet, aztán bátorítóan meglapogatta a férfi vállát és a kilincs után nyúlt. Amikor Robert egyedül maradt Julieval, leroskadt az ágy melletti székre, és a lány keze után nyúlt. Óvatosan, hogy a bekötött infúziót még véletlenül se érintse, simogatni kezdte a vékony kis kezet.

-Istenem, Julie! Mi történt? Hogy történhetett ez? Te még nem is tudod, de fiúnk lett. Azt sem tudom, milyen nevet adjak neki, mert annyi minden mellett, még ezt sem döntöttük el. És most nagyon úgy néz ki, hogy egyedül kell választanom valamit, és majd jól seggberúgsz, ha magadhoz térsz, hogy miért éppen ez jutott eszembe.

A lány szemhéján mintha rángások futottak volna végig, és Robert a nővérhívó csengőjéért nyúlt.

-Úgy láttam, mintha pislogott volna, amikor beszéltem hozzá – magyarázta izgatottan a belépő idős nőnek, aki az ágyhoz lépett és feszülten figyelte a lány arcát. A szemhéj újra megmozdult. A nő nagyot sóhajtva a férfi felé fordult. -Ez teljesen független az állapotától, az idegek játéka csupán, de ha kívánja, behívom a főorvos urat, ő is leellenőrzi majd. Robert bólintására a zsebébe nyúlt és egy apró készüléken megnyomott egy gombot. Néhány pillanat elteltével a már ismerős orvos lépett be és kérdően nézett rájuk. Robert neki is elismételte, mit látott. Az orvos megemelte a lány szemhéját és egy kis lámpával a pupillákra világított. Semmi reakció. Leeresztette a szemhéjat és mindannyian a lány arcát figyelték. A remegések újra megismétlődtek.

-Ezt látta? – kérdezte.

-Igen – felelte Robert izgatottan

-Sajnos ez nem jelent javulást az állapotában, ez csak az idegek játéka – ismételte az orvos a nővér szavait.

-Ha még vele akar maradni egy kicsit, nincs ellenvetésem, de pillanatnyilag nem látom értelmét, hogy itt virrasszon. Menjen haza, pihenjen! Holnapra talán már többet tudunk majd.

Robert bólintott, majd újra a lányhoz fordult.

-Jól feladtad nekem a leckét aranyom. Beszélek Steph-el, mert most már nem halogathatjuk a gyerekszoba berendezését. Ígérem, nem esem túlzásokba, de pár alapvető dolgot megveszek egyedül. Aztán ha majd otthon leszel, akkor csapunk egy irgalmatlan nagy bevásárlást és ígérem, hogy nem fogok beleszólni, miket vásárolsz majd össze. 

Keze közben szinte magától mozdulva simogatta a lány karjának  máskor oly érzékeny bőrét. Aztán nagyot sóhajtva föléje hajolt és egy csókot nyomott a homlokára.

-Holnap korán reggel itt leszek, ígérem. Tarts ki kincsem és ébredj fel mire ideérek, kérlek!

Azzal a tekintetét el sem szakítva róla kihátrált a szobából. Egy pillanatra megtorpant a szomszéd ajtó előtt, de aztán hosszú lépteivel a kijárat felé indult.

Dean szótlanul vezetett hazáig. Nem kérdezett semmit, mert a lényeg teljesen világos volt. Az pedig nem az ő műfaja, hogy más fájdalmában a saját kíváncsisága kielégítése érdekében vájkáljon. A kapun behajtva Frank kocsijára esett a pillantása. Abban a pillanatban, amikor megálltak, a férfi is kiszállt a kocsiból. Robert elborult aggyal tépte fel az ajtót és csak azért nem találta el öklével a testőr orrát, mert Dean idejében kapott a meglendülő karja után.

-Hol a picsában volt, hogy ez megtörténhetett? – üvöltött Robert, akiben mostanra minden önuralom felemésztődött.

-Robert, menjünk be! – Dean kérése olyan határozott volt, hogy Robert egy pillanatra kisgyerekként az engedelmességet  választotta. A hármójuk után becsapódó ajtó mögött azonban kitépte magát Dean fogásából és újra Frank felé fordult.

-Csak egyetlen okot mondjon, amiért nem rúgom ki páros lábbal és nem teszem örök életére munkanélkülivé ezért az estéért!

Frank hadarva belekezdett.

-Külön kocsival mentünk Miss Damien kérésére. Meg akarta lepni magát a kiállításon. Azt kérte, hogy ha annyira ragaszkodom hozzá, akkor addig kísérjem, onnan mehetek a dolgomra, mert úgyis magával jön haza. Amikor a főútra kifordultunk, egy autó nagy sebességgel érkezve oldalról belehajtott. Aztán – mivel az ütközésben annyira nem sérült meg – megállás nélkül továbbhajtott. Láttam, ahogy Julie lecsúszik az útról és máris hívtam a mentőket. Nem álltam meg, mert aligha tudtam volna rajta segíteni, ráadásul többen már ugráltak is ki a kocsikból és rohantak a segítségére. Én az autós után eredtem, és nem sokkal később ugyanazt csináltam vele, mint amit ő tett Julieval. Csak én megálltam és kiszedtem a kocsiból. Kai Ericssen volt az. A mindkettőnket üldöző rendőröknek átadtam. Nem különösebben sérült meg, bár az orrát azt hiszem, sikerült eltörnöm; de teljesen nyilvánvaló, hogy nem normális. Egész idő alatt nevetgélt, hogy lám, a türelem meghozta a gyümölcsét, most végre kiegyenlítettnek érzi a számlát. Meg volt győződve róla, hogy sem Miss Damien, sem a kicsi nem élték túl a balesetet. 

Robert úgy nézett rá, mint aki nem hisz a fülének. Kai Ericssen? Az az állat még mindig a nyomukban lihegett? És oly sok hónappal a párizsi merénylete után sikerült is neki. Az első gondolata az volt, hogy puszta kézzel tudná megölni azt a férget, aztán kicsit lecsillapodott, hogy a történtekre valami értelmes magyarázat született. A fenyegető, aki már eddig is megkeserítette az életüket; és a bűnös, aki miatt most Julie életéért aggódhat, végre lakat alatt van.

Megrázta magát és egy szó nélkül a konyha felé tartott. A mélyhűtőből kikapott egy üveg vodkát és hosszú, nagy kortyokban beleivott. Dean határozott kézzel nyúlt feléje és elvette az üveget.

-Te is tudod, hogy ezzel nem lesz könnyebb, csak nehezebb. Ennyi elég volt! Menj, zuhanyozz le és feküdj le! Holnap Julienak szüksége lehet rád. Mi itt maradunk és ha bármilyen hír befut, ígérem, szólni fogunk.

Robert bólintott és kissé merev léptekkel a fürdőszobába ment. Ott megnyitotta a zuhanyt és úgy ahogy volt, leroskadt a fülke aljára. A víz elnyomott minden hangot, így aztán Dean odakint nem tudta, csak sejtette, hogy védence eddig a pillanatig tudta tartani magát.

Robert pedig zokogott  a fejére zubogó víz alatt. Élvezhette bármennyire az amerikai lazaságot, de szíve mélyén az az örökösen borongós angol maradt, aki szerint egy félig megtöltött pohár sosem félig tele, hanem félig üresen áll az asztalon. Most sem tudott arra a kicsire felhőtlen boldogsággal gondolni, aki a szerelmükből annyi félelem után mégiscsak egészségesen született. Mert Juliet lehet, hogy elvesztette. Egyszerűen nem tudott hinni az orvos kicsit bizakodó tekintetében, amivel búcsúzott tőle, neki az az aggódó pillanat ragadt meg az agyában, amivel a műtőből kilépett.

Egy idő után arra riadt, hogy Dean zörgeti meg az ajtót. –Máris megyek! – kiabált ki, aztán lassan feltápászkodott és lehámozta magáról az átázott göncöket. Vetkőzés közben tudatosult benne, hogy nyakában még mindig ott fityeg az az átokverte nyakkendő, amin Julieval az utolsó közös pillanataikban még veszekedni tudtak. Egy száraz alsó húzott és egy pólót ráncigált ki a szennyestartóból. Reggel Julie ebben ébredt, talán segíteni fog, hogy ő egy kicsit aludni tudjon.

A reggeli nap a redőny résein át éppen a szemébe sütött. Riadtan ült fel, nem tudva, mennyi lehet az idő. Drága órája számlapja bepárásodva takarta el előle az információt. Ennyit arról, hogy 150 méterig vízálló – gondolta gúnyosan.  Majd lábait átlendítette az éjszaka folyamán maga alá gyűrt párnán és a fürdőszoba felé tartott. A tükörben egy végtelenül fáradt, véreres szemű, borostás férfiarc nézett vissza rá. Pontosan tükrözte a rémálmokkal tarkított, zaklatott éjszakát. Így nem kerülhet a lány elé – volt az első gondolata. A borotva után nyúlt és pillanatok alatt rendbe szedte a képét. Fogat mosott és reménykedve gondolt rá, a jó öreg Dean hátha csinált egy életmentő kávét. Aztán indulhatnak is a kórházba.

Odakint azonban nemcsak Dean fogadta. A szülei néma csendben hallgatták éppen Dean beszámolóját a történtekről, amikor megjelent. Richard könnyes szemekkel állt fel és némán magához szorította. Az édesanyja pedig zokogva borult a nyakába. Robertben egy pillanatra még a lélegzet is megfagyott. Csak nem?