A szerelem 4 keréken érkezik 40.

A kocsiban már egy kicsit nyugodtabb volt. Nem, velük nem történhet baj. Ezek után... kizárt. Most már egyenesbe jönnek majd a dolgok.

A kórteremig olyan határozott léptekkel sietett, hogy senkinek eszébe sem jutott az útját állni. Lenyomta a kilincset és belépett. Az orvos éppen a kórlapot böngészte. A zajra hátrafordult és rámosolygott. Robert úgy kapaszkodott ebbe a mosolyba, mintha diagnózist jelentett volna, nem csak egy barátságos gesztus lenne.

-Az életfunkciói jók, biztosan magához fog térni. Erős a szervezete. Nem hiszem, hogy komplikációkra kéne számítanunk. – biztatta az orvos, majd átadta a helyét. Az ajtóból még visszaszólt.

-A fiáról senki meg nem mondaná, hogy koraszülött. Ha sikerült volna végig kihordani, akkor is lehet, hogy császárral vettük volna ki, olyan nagyra nő. Hiszen így is már majdnem három kiló. Szerencsére minden tekintetben éppen elég fejlett a kinti élethez. Ha itt végzett, jöjjön át, ismerkedjenek, a kezébe is veheti. – azzal csöndben becsukta az ajtót maga mögött.

Robert egy kicsit elszégyellte magát. A fia. Igazából eszébe sem jutott, hogy elsőre oda menjen. Talán másodjára sem. Ha az orvos nem figyelmezteti, lehet, hogy elment volna anélkül, hogy megnézi. Milyen apa ő? Hiszen az a csöppség nem tehet róla, hogy az ő szívében most ekkora fájdalom van. Sőt. Ha valaki, hát éppen a kicsi tudná ezt a fájdalmat enyhíteni. Nézte Julie sápadt arcát, lehajolt hozzá és egy csókot lehelt az ajkaira.

-Mindjárt visszajövök, csak megnézem a fiúnkat – suttogta neki és kiment.

A szomszéd ajtó előtt egy pillanatra megtorpant. A fia. Édes jó istenem, olyan valószínűtlen ez az egész. Ha a dolgok rendben mentek volna, akkor is nehéz lenne egyik napról a másikra apává válni, de így...  Vett egy nagy levegőt és lenyomta a kilincset.

Odabent a már ismerős idős nővér éppen tisztába tette a kicsit, aki kis nyekergéssel tudatta, hogy a száraz nadrágon kívül más igényei is lennének. Az ajtó nyílására hátraforduló nő először elpirult, aztán egy kis sóhajtással folytatta a pelenkázást. Robert zavarba jött. Huh, hiszen ez a nő szinte az anyja lehetne, és még ő is? De aztán halkan köszönt és közelebb lépett. Az asszony felemelte a kicsit és megfordult.

-Éppen jókor jött. Az előbb bizony nem volt ilyen illatos a fiatalember. És most fog éppen enni. Ha van kedve, akár maga is megetetheti. Vegye fel azt a köpenyt , ami az ajtón lóg! Üljön ide ebbe a fotelbe! Úgy. Tartsa a karját! ... – rendelkezett, és a tiltakozásra képtelen férfi kezébe helyezte a kicsit. Robert nézte a fiát és amikor az rázendített, ijedten duruzsolni kezdett neki.

-Jézusom, ne sírj! Biztosan rosszul foglak. Ne haragudj, de hiába volt már a kezemben ilyen apróság, az nem az én vérem volt, és ... szóval, nekem ebben semmi gyakorlatom... az anyukád meg most alszik. Sssss… - ringatta óvatosan .

Segítségkérően nézett a nőre, aki egy cumisüveggel a kezében állt meg mellette.

-Semmi baj, csak éhes. Ha megkapja a reggelijét, azonnal rendben lesz minden.  – és az üveget a férfi felé nyújtotta.

Robert automatikusan nyúlt érte, pedig az előbb még inkább a kicsit adta volna vissza. De most fogta az üveget és a csöpp szájhoz közelítette a cumit. A fia mohón kapott rá és azonnal erőteljesen szívni kezdte a tápszert. A férfi elbűvölten nézte ezt az életrevaló kis kölyköt, aki majd egyszer ránéz és azt formálja majd ezekkel a szépséges ajkaival, hogy Apa; és érezte, hogy a szeme könnybelábad.

Amikor a kicsi a nagy munkában elaludt a cumival a szájában, a nővér elvette az üveget és egy pelenkát terített a férfi kórházi köpenyére. Aztán fogta a picit és függőleges helyzetben Robert vállához emelte.

-Tartsa így, amíg nem büfizik egyet!

Büfizik? – kerekedett el a férfi szeme. Ez az apróság? Egy felnőtt férfi, az igen, de egy ilyen csöppség? Aztán a következő pillanatban majdnem elejtette, amikor a fia kis híján a fülébe küldte vissza a mohón elfogyasztott tápszer egy jelentős részét. Robert ijedten tartotta el magától a kicsit, miközben a pelenkán és a köpenyen is a fehér trutyi szép lassan csordogált a padló felé.

-Hé, haver! De nagy malac vagy!

-Semmi baj, ez természetes. – nyugtatta a nővér, miközben egy papírtörlővel tisztába tette a megilletődött apát, aztán a kicsit visszafektette a görgős lábakkal ellátott kiságyba.

-Ha gondolja, most nyugodtan áttolhatja az édesanyjához. Hamarosan elalszik úgyis.

Robert arra gondolt, miért ne. Hátha a kicsi közelsége Juliera is hatni fog. Nem is lenne annál nagyobb boldogság, ha éppen akkor nyitná ki a szemét, amikor ott álldogál mellette a kicsivel.

A kicsi már rég az igazak álmát aludta, amikor Robert végre úgy döntött, visszafekteti a kiságyba. Hiába szobrozgatott Julie ágya mellett vele, a lány sajnos nem tért vissza közéjük. Odaült az ágy mellé és beszélni kezdett hozzá.

-Tudod, ma reggel nagyon rossz volt nélküled ébredni. Hetekig egyedül feküdtem abban a nyomorult ágyban, amikor Párizsban voltál, de ez a mai reggel más volt. Mert összeszorult a gyomrom, amikor eszembe jutott, hogy te itt vagy a közelemben és mégis annyira távol tőlem és mindentől. Ez nagyon nem jó így, Julie! Nem hagyhatsz egyik napról a másikra teljesen magamra! És nemcsak engem, hanem a fiúnkat is.

Láttad volna ma reggel! A nővér a kezembe nyomta és meg kellett etetnem. Istenem, annyira féltem! Hogy elejtem, hogy mellényel. Na, és amikor lehányt, hát, az valami borzasztó volt. Biztos voltam benne, hogy én csináltam valamit rosszul. Még azt sem tudom, hogy szólítsam. Nem mondhatom neki örökké, hogy Kis Prücsök! Miért nem választottunk neveket már korábban?

Tudod, arra gondoltam, lehetne George. Az öcséd után, akiről sosem meséltél. Viszont Alfred bácsi volt olyan jó és mesélt róla. Hogy talán akkor jobban megértelek, miért nem akarod beleélni magad abba, hogy semmi baj nem lehet a terhességeddel. És látod, nekünk lett igazunk. A kissrác erős és egészséges, még így is, hogy korábban kellett világra jönnie. Ó istenem, csak te lennél már fele ennyire erős és egészséges!

De ha őszinte akarok lenni, nem igazán tetszik a George Pattinson, túlságosan komoly; talán a Gregory jobban passzol a vezetéknevéhez, nem? Becézni legalábbis jobban lehet. Szóval, legyen egyelőre Gregory George, GG, aztán ha visszatérsz közénk, akkor választunk neki még egy nevet, had válasszon, ha az apja ötlete nem jön be neki.

Amúgy tudod, nagy híreim vannak. A film végre dobozban van, most egy kicsit lóghatok itt veled anélkül, hogy rám csörögnének, mikorra érek be a forgatásra. És ami ennél is nagyobb hír, Steph szerelmes. Nem fogod elhinni, kibe. Igen, jól sejted, Frank az áldozat. Teljesen nyilvánvaló a dolog, de ezek ketten még mindig próbálnak úgy tenni, mintha nem lenne igaz. Bár, azt hiszem, ezen a fázison minden szerelmes pár átmegy, igaz? Azt hiszem, én is akkor lettem szerelmes beléd, amikor megláttalak, csak aztán idő kellett, hogy rájöjjek, mi az a furcsa érzés, aminek a rabja lettem.

A zsebében megrezzent a mobil.

-Na, nézd csak, anyáék hívnak. Már biztosan izgulnak, hol lehetek ilyen sokáig. Reggel ott vártak már a nappaliban és jól rám hozták a frászt, mert sírva fogadtak. Azt hittem, valami nagy baj van, de csak akkor jött ki rajtuk a feszültség, amit a repülőn magukban tartottak. Nagyon szorítanak neked és várnak vissza ők is. Nem akartam, hogy bejöjjenek, de ha akarod, még ma behozom őket is. Csak szorítsd meg a kezem és máris indulok értük.

De Julie keze mozdulatlanul feküdt tovább a hűvös lepedőn.

-Oké, igazad van, még talán egy kicsit korai. Most egy kicsit sápadt vagy, meg hát amíg alszol, úgysem tudsz nekik beszélni Gregory-ról sem. Jaj, te még nem is láttad! Hát, mit mondjak, hiszen a mi fiúnk, de csodaszép. Szőke. Pontosan olyan szőke, mint én is voltam kicsinek. A szeme még elég sötét, a nővér szerint minden újszülöttnek ugyanolyan a szeme színe, csak később változik meg, de olyan hosszú szempillái vannak, mint egy kislánynak, egy gyönyörű kislánynak. És olyan hosszú ujjai vannak, hogy biztosan ő is zongorázni fog. Én mindenesetre meg fogom próbálni megszerettetni vele. Amúgy meg pasi a javából, ha érted, mire gondolok. Persze, nem én tettem tisztába, de éppen pucolta a fenekét a nővér, amikor bementem hozzá és akkor láttam.

Te, egyébként halál ciki volt, ez a nővér szinte az anyám lehetne és elpirult, amikor bementem. Pedig azt hiszem, mostanában nem is hozom a legjobb formámat, reggel konkrétan frászt kaptam saját magamtól, amikor a tükörbe néztem.

A monológban kifulladna nagyot sóhajtott.

-Hiányzol Julie! Annyira hiányzol! Gyere vissza hozzám bébi, kérlek, gyere vissza! Kérlek!– suttogta szenvedélyesen, miközben szájával alig érintette meg a lány ajkait.

Aztán nagyot sóhajtva kiegyenesedett.

-Most el kell mennem, de sietek vissza. Addig le ne lépj a jóképű dokival, rendben!?

A kocsiból hívta vissza a szüleit és kicsit remegő hangon számolt be a kórházban történtekről.

Julie úgy érezte magát, mint amikor egyszer a tengerben a gumimatrac alá került. Fülében csak a víz morajlását hallotta, de valahonnan messziről mintha Alfred bácsi hangját is.

Képek villantak fel a gyerekkorából. Az édesanyja, ahogy kiabál vele amiért hiába figyelmezteti, hogy ne nyúljon a forró vasalóhoz, és az édesapja, ahogy ijedten kap utána a megbillenő állványnak. Szinte érezte a forró vas érintését. Aztán az öccse sírását hallotta. Ott üldögélt mellette és a bölcsőt ringatta, amiben feküdt, miközben a szomszéd szobából a szülei veszekedésének hangjai szűrődtek át. Az öccse pedig csak sírt és sírt, vigasztalhatatlan volt. Ő pedig arra gondolt, hogy nincs nagyobb nyűg egy ilyen kis bőgőmasinánál. A barátnői várták, de nem mehetett, mert az öcsit kellett ringatni. Odanézett a bölcsőre, de az üresen ringatózott, miközben azt a keserves sírást még mindig hallotta.

Aztán egy csikorgást hallott és egy hatalmas csattanást, amely összekeveredett az apja rémült kiáltásával és az anyja sikolyával. Hirtelen csönd lett. És újra Alfred bácsi hangját hallotta, ahogy kedvesen hívogatja.

Nem értett minden szót, de abban biztos volt, hogy aggodalom cseng a hangjában és hirtelen mintha kezek ragadták volna meg, hogy a felszínre húzzák. Fuldoklott, köhögött és úgy érezte, mintha egy csövet húznának ki a torkából. Fájdalmas, kellemetlen érzés volt, de érdekes módon nem öklendezett. Csukott szeme mögött színek villództak és egy kellemes férfihang esdeklő tónusát vélte hallani, de fogalma sem volt róla, ki az és mit akar tőle. És újra az a gyereksírás. Micsoda hely ez, ahol folyamatosan bömböl egy gyerek? Miért nem nyugtatja meg már valaki?

Ebben a pillanatban vakító fény hatolt át a pupilláin és összerándult a kellemetlen érzéstől. Egy fehér köpenyes férfi állt felette és megkönnyebbülten csak annyit mondott:

-Visszatért!

Fogalma sem volt róla, miről beszél. Ki tért vissza? És honnan? És ez számára miért érdekes egyáltalán? Kik ezek az emberek és mit keres ő közöttük? Hol van egyáltalán? Kérdések tucatjai zsibongtak a fejében, szeme vadul próbált egy fix pontra fókuszálni a közelben. De csak egy ismeretlen arcot látott tisztán, igaz, a legszebb szürke szemekkel, amit valaha látott. Kár, hogy még az életben nem találkoztak.