A szerelem 4 keréken érkezik 69.

Robert ritkán szokta nyitva hagyni a laptopját, de amióta Julie és a gyerekek fotója volt a háttere, szívesen rá-ránézett, amikor visszament a lakókocsiba. Kellan ügyesen rávarázsolta a képre Gregoryt is, így aztán kattintgatnia sem kellett, ott voltak előtte mindannyian, akik mára a legfontosabbak lettek az életében.  

A szülés másnapján visszament a kórházba a családjához, aztán onnan egyenesen a reptérre mentek Dean-nel. A szíve majd beleszakadt, ahogy reggel Greg kapaszkodott a nyakába és Julie szemén is látta, hogy sírni tudna, amiért máris mennie kell, de tartotta magát, hiszen tisztában volt vele, ő is maradna, ha tehetné.  Bármennyire élvezte a munkáját, most azért szívesen vette volna, ha van néhány hét szünete, amit velük tud tölteni.  A kollégákkal persze megünnepelték a nagy eseményt, nem is volt sok értelme az azt követő felvételeknek; aztán minden visszazökkent a megszokott kerékvágásba és még két hét kemény őrülettel befejezték végre a munkát.

Camilla persze újra megjelent. Most éppen gratulálni, mert hallotta a nagy hírt. Na ja, hallotta.  És mert Kellan nem tudta a farkát a nadrágjában tartani, így aztán az egész világ láthatta is a gyerekeit, mert a kis szöszke emlékként a viharos éjszakáról magával vitte a telefonját és benne a képeket, amik persze azonnal vevőkre találtak. Ennyit arról, hogy ő majd megvédi a családját a kíváncsi fotósoktól. Nem is tévedett olyan nagyot, amikor azt mondta a barátjának, hogy rosszabb, mint a papik. Mert azokra számít, de ez váratlan és övön aluli ütés volt.

Szóval, Camilla… ő lelkesen mesélt a lánynak, hogy micsoda élmény volt a szülőszobában végig kísérni a kicsik világrajövetelét. Camillának meg igazából egy kérdése volt a dologgal kapcsolatban, hogy vajon Julie szoptatja-e majd a gyerekeket? Persze – hökkent meg ő is a kérdés hallatán, hiszen az anyjuk. Ha rendben van minden, akkor szopnak majd a kicsik, ez nem is lehet kérdés. Aztán ezügyben kicsit elkalandozott a fantáziája; alig figyelt Camillára, aki borzongva tiltakozott a gondolat ellen. Úgy beszélt a három gyerekről, mintha valami tragédia érte volna őket és persze pont tőle, a nőtől kapta meg azt a megjegyzést is, amit a barátaitól várt, de érdekes módon, ezzel a kérdéssel nem jött elő egyik sem. Hogy miért nem vigyáztak, vagy legalább ő. Most aztán itt egy kocsiderék gyerek, terhességi csíkokkal, megereszkedett hassal, mellel egy feleség és Robert még nincs is harminc éves. Julie meg máris mehet a plasztikai sebészhez, ha nem akarja elveszteni a férjét. Persze, nem gond, Robert valamelyik filmjéből majd csak futja erre is. 

Robert elhűlve hallgatta a lányt, akiről azt gondolta, hogy jó barátja, de ennyi hülyeséget még életében nem beszélt össze. Mit beszél ez a liba leharcolt feleségről? Hiszen Julie szebb, mint valaha. De ha soha többé nem lenne olyan tökéletes alakja, mint amikor megismerkedtek, neki akkor is ő lenne a legszebb.

Amikor kicsit ingerülten ezt Camillának is megmondta, a lány egy elmeorvos türelmével válaszolt.

-Így helyes, hiszen most szült neked egy rakás gyereket. De mi lesz majd 10 év múlva? Amikor bemutatókra járkálsz, ő meg majd nem kísérhet el, mert valamelyik beteg lesz, vagy csak nem meri felvenni a versenyt a csinos kolleginákkal.

Robert itt adta fel. Nem tudta, hogy a keserűség, az irigység vagy a tömény butaság beszél-e a lányból, de hirtelen minden pillanat a családjától ellopott időnek tűnt, ezért aztán gyorsan elbúcsúzott, kiegyenlítette a számlát és percek múlva már a laptopja előtt ült, hogy Julie hangját hallhassa.

Julie már otthon volt és jobb híján Robert szüleinek mesélt a szülésről, a kórházban töltött napokról. Azt a napot nem felejti el, amíg csak él. Őszintén nem bízott benne, hogy a férje hazajön, hogy hazaér a nagy pillanatra. Abban, hogy még vele is lesz, már végképp nem.  Amikor mégis megérkezett, annyira örült neki, hogy már egy pillanatig sem izgatta a Camillával közös fotósorozat. Ott volt vele és csak az számított. Bármennyire megijedt, amikor az események hirtelen felgyorsultak, mégis valami csendes mély nyugalom szállta meg, amiért a férje ott van vele és fogja a kezét.

Kellan meg… hát, az egy külön történet volt. Robot kereste telefonon, de ő már Torontóban volt, így aztán tőle kért menedéket. Nem riadt el Gregorytól sem. Sőt. Remekül megértették egymást, és Julie élvezte, hogy végre megint férfi van a háznál. Az építkezés is szemmel láthatóan gördülékenyebben ment, amikor helyette Kellan tárgyalt az építésvezetővel. Rengeteg dolgot segített elintézni, de nem várta, hogy esténként szórakoztassa, és így bőven volt ideje a maga kis világába elbújni és a billentyűket verni.

Már befejezte a 44. gyermeket, de a folytatásba képtelen volt belekezdeni. Nem tudta volna megmagyarázni, mi a baj, de nem tudott a történetre koncentrálni. Ahhoz túl sok minden pörgött az agyában. Amióta azokon a Robos oldalakon barangolt és a rengeteg kitalált történetet olvasgatta, egyre többet gondolt a kettőjük kalandos kapcsolatára. Belekezdett egy történetbe, ami a megismerkedésükkel kezdődött. Még fogalma sem volt róla, hogy hova fognak kifutni a történet szálai, de élvezte, hogy kiírhatja magából a gondolatait, amik többnyire úgyis Rob körül forogtak.

Robert utoljára nézett szét a szállodai szobában, hogy nem hagyott-e valamilyen szuvenírt a takarítóknak. Vigyorogva gondolt rá, hogy amióta Julieval együtt van, mennyivel rendesebb a szobája még akkor is, ha a lány nincs a közelében. Többet nevelt rajta, mint szegény anyu a megelőző sok-sok évben. Már alig várta, hogy otthon legyen. Nem normális dolog, hogy az ember még az élete legnagyobb pillanatait sem élheti meg a maga teljességében. Mikor lesz neki megint két újszülött gyereke, hogy ezeket az első izgalmas napokat átélhesse? Persze, igyekeztek Julieval naponta beszélni, sőt még a kicsiket is a kamerában megmutatni, de hát ez azért nem volt az igazi.

Az elmúlt két hétben az egyetlen sovány  vigaszt az jelentette, hogy Kellan hazaköltözött végre, a szülei pedig megérkeztek pont azt megelőzően, hogy Julie hazamehetett a kicsikkel a kórházból. Apa és Frank mentek értük, Mrs. Thomson pedig mindennap velük volt néhány órát, így senki nem borult még ki a hirtelen felszaporodott tennivalók közepette. Arra mindenesetre már rájött, hogy a ház hosszú távon kicsi lesz, úgyhogy vagy keresnek egy másikat vagy újragondolják az átépítési terveiket.  De ezeken ráérnek agyalni. Most mindennél jobban izgatta, milyen lesz az élet ezentúl a három gyerekkel. Gregoryval már éppen kezdett valami apa-fiú kapcsolat kialakulni, de el kellett jöjjön és belegondolni sem akart, mennyit árt ez a gyerekkel való kapcsolatában. A kicsik meg... hát, ők még aligha hiányolják. Julie valószínűleg sokkal jobban. A szülei maradnak, amíg haza nem ér, de egy-két napon belül be lesznek dobva a mélyvízbe, amikor kettesben maradnak a gyereksereggel. A nagy számok törvénye alapján felkészült rá, hogy mindig lesz valaki, aki éppen nem alszik és tiszta pelust akar vagy ennivalót. Unatkozni biztos nem fognak. 

Julie aggódva nézte kisebbik fiát. A kórházban a gyermekorvos talált valami rendelleneset, ezért konzultálni lehívta a kórház gyermek kardiológusát. A két szívkamra közti parányi lyuk szerencsére azonban nem volt olyan komoly, hogy műtétre legyen szükség. Az orvos szerint néhány hónap alatt magától rendbe jön, és Julie úgy kapaszkodott ezekbe a vigasztaló szavakba, mint fuldokló a mentőövbe. Dr. Anthony Ross nemcsak kiváló gyermekkardiológus volt, hanem magas termetével, fekete hajával és tengerkék szemével a kórház nővéreinek álma is. A rakoncátlan fürtöket zselével zabolázta meg, de Julie egyik nap az ablaknál állva látta, ahogy az orvos a zuhogó esőben motorral érkezik a kórház elé; leszáll, fejéről lekapja a bukósisakot és arcát a hevesen szakadó esőben fürdeti. Amikor percekkel később felbukkant a folyosón, a vizes göndörödő fürtök kifejezetten gazember külsőt kölcsönöztek neki. Julie egy pillanatra rajta felejtette a szemét, de amikor az orvos fürkésző tekintetével találkozott a pillantása, elpirulva csukta rá a kísértő látványra az ajtót.  

William első vizsgálata óta az orvos rendszeresen lejött hozzá a szobájába és tanácsokkal látta el, felhívta a figyelmét az esetlegesen bajt jelző tünetekre, vagy csak beszélgetni, pihenni két műtét vagy vizsgálat között.  Volt néhány páciense a  sztárcsemeték között és úgy érezte, ebben a közegben Julie üdítő kivétel az elkényeztetett celebek sorában. A férjével még nem találkozott, de magában be kellett ismerje, ha az asszony ilyen szimpatikus, valószínűleg hozzá sem ment volna valami fajankóhoz, úgyhogy látatlanba is kedvelte a fickót. Attól az apró szépséghibától eltekintve, hogy irigyelte tőle ezt a csinos, kedves nőt.

Amikor Julie a gyerekekkel végre hazamehetett, Ross doktor a lelkére kötötte, hogy havonta, kéthavonta hozza be a kicsit egy ellenőrzésre. Nem feltétlenül orvosi indoka volt ennek, de örült neki, ha láthatta és a kicsinél felfedezett apró rendellenesség szerencsésen a kezére játszott.

Robert idegesen markolászta a válltáskája szíját. Dean gondoskodott a bőröndökről, de Frank elakadt valahol útközben és ezért itt ragadt a vip utasok részére elkülönített váróban. Mielőtt hazaindult, hirtelen ötlettel levakarta magáról a szakállt és csak egy puha borostát hagyott meg. A szálloda fodrásza pedig visszavágta a haját, hogy mégse úgy ismerjék meg a gyerekei, mint egy ősembert. De a levágott hajból alighanem jutott a gallérja mögé is, és már iszonyú kínokat állt ki, mert legszívesebben vakarózott volna a szúró-viszkető érzéstől. Semmire sem vágyott jobban, mint hogy végre a zuhany alá állhasson. Talán csak arra, hogy mindezt Julievel együtt tehesse, de hát erre még jó ideig várnia kell. Türelmetlenül leste az óráját, s közben Frankot ezerszer elátkozta magában, amiért nem volt képes időben kiérni a reptérre. A kijárat felé sandított, amerre Dean már jóval korábban eltűnt.  Az ajtó végre kinyílt és hű testőre egy széles vigyorral kísérve intett neki, hogy tiszta a levegő, indulhatnak. 

Úgy vágtatott ki az ajtón, mint aki futva akar a városba bejutni, aztán az ajtó előtt ácsorgó jelenéstől kábultan hirtelen gyökeret eresztett. Pedig nem történt más, csak egy nő és egy kisgyerek várták ott széles mosollyal. Ez a hétköznapi jelenet azonban a lelke mélyéig hatolt. Eddig még mindig és mindenhol  szó szerint kimenekült a reptérről, soha nem tudott úgy megérkezni valahova, mint az emberek milliói szerte a világban, hogy ölelő karokkal várja valaki. És most itt volt Julie és Gregory, akik megadták neki ezt az ajándékot. Hogy mennyire vágyott erre, eddig még csak nem is sejtette.  

Dean előrelátóan nyúlt a válltáskája után, miután a srác oda sem figyelve ledobná a laptopot rejtő táskát. Így aztán szabad karjaival ölbe kaphatta a fiát és ölelhette Juliet, miközben egy boldog csókot nyomott a csillogó ajkakra.

Aztán a nagy örömben végül fittyet hányt arra a néhány lelkes fotósra is, akik ezt a pillanatot örökítették meg éppen. Ha ettől lesz szebb a napjuk, akkor örüljenek ők is. Dean halk torokköszörülésére azonban egymást átölelve elindultak a kocsi felé.  A hazaúton fogták egymás kezét és kivételesen Greget sem kötötték be a gyerekülésbe, hanem a karjaiban tartotta a kisfiút, akinek be nem állt a szája. Gyermeki halandzsájában itt-ott értelmes szavak is felbukkantak, ebből aztán megértette, hogy a tesók otthon vannak meg a nagyiék is. De a legnagyobb örömet mégis az az apró szó jelentette, amit Gregory már többször is elismételt, amióta a nyakába csimpaszkodott: Apa!