A szerelem 4 keréken érkezik 50.

Upsz, nem hiszem el, hogy már ötven részen keresztül halandzsáltam itt nektek! Ez még engem is meglepett. Amikor az első részt leírtam, azt hittem, egy sorral több se fog eszembe jutni és tessék. Már csak az idősíkkal vagyok zavarban, mert ha ilyen ütemben haladok, nemsokára nagypapát csinálok a srácból, de sebaj, mert ugye itt van Greg, aki kiköpött apuci, szóval ... az utánpótlás ügyesen biztosítva és már az sem kell, hogy a filmvilággal bajlódjon az ember lánya XDDD Na, de befejeztem a fölösleges szövegelést, íme az új fejezet:

Julie bekapcsolta a tv-t. A hírekben éppen egy bírósági tárgyalásról tudósítottak. Nem is igazán tudta, miért figyelt fel rá, nem különösebben kedvelte a hírműsorokat, mert állandóan balesetekről, szerencsétlenségekről, bűnügyekről szóltak. Mintha az embereket csak a baj, mások nyomorúsága érdekelné. A kamera pásztázása közben egy ismerős arcot fedezett fel és ezért jobban odafigyelt. Bár ne tette volna!

Kai Ericssen. Valamikor régen, még a Robert előtti időkben saját kis lakása volt, még ma is odatalálna, ez az emléke megmaradt. És Kai a szomszédja volt, erre is emlékezett. De mit követhetett el a férfi, ami akkora nyilvánosságot kapott, hogy a híradóba is belekerüljön?

Teljesen megzavarodott, amikor a tudósító mintegy választ adva a kérdésére az előzményekről kezdett beszélni. Hogy Kai elgázolta Kristent Párizsban és aztán őt itt Los Angelesben leszorította az útról? Ráadásul hónapokkal ezelőtt megzsarolta? Miről beszél ez az ember?

A kaputelefon jelzett és a képen Stephanie ideges arca jelent meg. Na, talán ő segíteni tud, hogy ezt a zagyvaságot megértse.

Stephanie köszönés nélkül szinte beesett az ajtón.

-Robert itthon van, remélem!

-Nem, nincs, hozzád indult az irodába. – nézett rá ijedten Julie.

-A fenébe, mert soha nem veszi fel azt az átkozott telefont, de ha legalább visszahívna... Akkor tudta volna, hogy a bíróságra kellett mennem az ügyvéddel. – morgott Steph, miközben lepakolt a konyhában és könyörgően nézett a lányra.

-Az életemet mentenéd meg egy Julie-féle kávéval – sóhajtotta.

Julie bekészítette a kávét és várakozóan nézett rá. Azt inkább nem kötötte Stephanie orrára, hogy Robert azért nem vette fel a telefont, mert egymással voltak elfoglalva. Mint mostanában mindig, ha a kicsi lehunyta a szemét. Stephanie felállt, hogy a mosdóba menjen, a következő pillanatban a kaput figyelő kamera képén Robert tűnt fel. Julie a bejárati ajtóhoz indult, hogy beengedje, de Robert már be is nyitott.

-A kicsi?

-Alszik, de… - folytatni azonban nem tudta, mert Robert máris a falnak nyomta és olyan szenvedéllyel csókolta meg, hogy Julie lába egészen elgyengült. A férfi zsebében zizegni kezdett a telefon, de nem foglalkozott vele.

-Aha, akkor már értem, mit csinálsz, amikor én hiába csörgetlek – reccsent rájuk Stephanie.

-Ezt akartam mondani – lehelte Julie, miközben vadul verdeső szívét próbálta lecsillapítani, és a férfi bicepszébe kapaszkodott. Robert egyelőre nem mert megfordulni. Steph a legjobb barátaik egyike, de még őt sem kéne sokkolni  a feszülő farmernacival.

-Khm.. izé, Steph, megtennéd, hogy megnézed, Greg felébredt-e már? – dobta be a csalit, amire az ügynöke eddig mindig ráharapott. Stephanie azonban ma nem volt engedékeny hangulatban.

-Majd Julie megnézi, nekünk beszélnünk kell!

A szokatlanul mogorva Stephanie elbizonytalanította Robertet. Valami baj van, ha az amúgy könnyen kenyérre kenhető nő ilyen ideges.

-Elkezdődött a tárgyalás – kezdett bele az asszony, amikor Julie hallótávolságon kívülre került. –Ráadásul nem sikerült elérni, hogy ne kapjon nyilvánosságot, ha igaz, már a híradóban is benne volt.

Robert azonnal megfeszült, ahogy ez a mondat eszébe juttatta a balesetnek álcázott merényletet, ami ezt az egész őrületet elindította. Idegesen nézett Julie után, nem akarta, hogy felizgassa magát ezzel a dologgal. Stephanie megérezte a gondolatot és azonnal figyelmeztette.

-Örökre nem titkolhatod előle. Joga van tudni, hogy miért nem emlékszik az élete egy jelentős részére és ki az, aki ezt okozta. Már az is csoda, hogy eddig nem kérdezett erre rá.

-Elmondom majd neki, de tudni akarom, hogy az az állat rács mögött marad és nem jelent már veszélyt rá. –dünnyögte Robert és a nappali felé indult.

-Ráadásul ennek a görénynek igen jó ügyvédje van, attól félek, ki fogja mosni; és akkor kezdhetünk újra aggódni. – fejezte be Stephanie a beszámolóját és a férfi után indult.

Odabent Julie ismét a híreket figyelte, éppen a tárgyalás képei futottak és kérdőn fordult a belépők felé.

-Elmagyarázná nekem valaki, mi ez az egész?

Stephanie már rég elment, amikor ők ketten még csendben üldögéltek kint a teraszon. A járókában rúgkapáló fiúcskát nézték, de az agya mindkettőjüknek máshol járt. Julie értetlenül próbálta összerakni magában a régmúlt emlékképeit.

Kai nagyon helyes pasi volt. Amikor a diplomája kézhezvétele után beköltözött a mellette levő lakásba, találkoztak a liftnél, miközben egy állólámpával viaskodott. Kai azonnal a segítségére sietett, együtt hordták fel a kisebb dobozokat, amíg a szállítók a bútorokkal bajlódtak. Aznap este hálája jeléül meghívta vacsorára arra a pizzára, amit rendelt. Olyan fáradt volt, hogy  úgysem tudott volna enni. Elnyammogott  egy banánt és már csak arra vágyott, hogy mielőbb aludni mehessen. De Kait nehezen tudta kirakni, mert be nem állt a szája. Amikor már harmadszor ásított bele a meséjébe, a férfi végre vette a lapot és elköszönt.

Attól kezdve majdnem minden este átjött. Segített megszerelni a csöpögő konyhai csapot, megerősítette a könyves szekrény polcait, átvette a postáját és féltékenyen figyelte Josh-t, amikor a számítógépet telepítette újra. Egyszer próbálta megcsókolni, de akkor Julie finoman az értésére adta, hogy csak barátként gondol rá. Ő azt mondta, tud várni, a lány pedig nem világosította fel, hogy felesleges.  Volt valami a simulékony modora mögött, amit egy barátnak el tudott nézni, de képtelen volt meglátni benne a férfit. Aztán innen egy nagy fekete folt a történet további része. Egyszerűen nem értette, hogy Kai-ban miért ébredt ekkora indulat iránta.

Robert elgondolkodva simogatta a hóna alá bevackolódott lány vállát. Stephanie kicsit kíméletlenül sorolta fel Julienak a férfival kapcsolatos vádakat. A zsarolási részt különösen részletekbe menően kifejtette és Robert már nem tudta, hogy figyelmeztesse, elég lesz már, fejezze be. Látta Julien, hogy nagyon megrázza a hír, miszerint jó barátja szexuálisan zsarolta és amikor ők ennek keresztbe tettek, akkor fenyegető levelekkel kezdte bombázni, később pedig valóra is váltotta a fenyegetéseit. A szívébe markolt a lány halk kérdése, hogy ugye nem feküdtem le vele?

-Nem, kincsem, nem. – suttogta bele akkor a hajába és csak ölelte magához a zokogástól rázkódó lányt.

-Biztos, hogy nem Robert? Ugye nemcsak vigasztalni akarsz? Ne kímélj, mondd meg nekem nyugodtan!

-Hidd el kincsem, biztos, hogy nem. Biztos is lehetek benne, mert amikor először együtt voltunk, sikerült meglepned vele, hogy én vagyok az első férfi az életedben.

Maga a tárgyalás és az arról szóló tudósítások pontosan olyan kíméletlenek voltak, mint amire számítottak. Hiába voltak nők az áldozatok, Kai ügyvédje addig csavarta a vallomásokat és tényeket, amíg lassan mindenki más hibásnak tűnt ebben a rémálomban, csak a védence nem. Ráadásul a mindig botrányéhes bulvár is mellettük állt. Nem az áldozatokat védelmezte, mert ebben semmi izgalmas és eladható nem volt, hanem a férfit, aki a pénz és kapcsolatok áldozataként tűnt fel az eljárás vége felé.  A fenyegető leveleket nem lehetett rábizonyítani és innentől már könnyű dolga volt a védelemnek. A párizsi gázolásra sem kerültek elő értékelhető bizonyítékok, így aztán az egyetlen vád, ami megállt a lábán, a Julieval történtek kapcsán felmerülő cserbenhagyás volt.

Ilyen körülmények között kaptak meghívót Robert producer barátjának esküvőjére. Először el sem akartak menni, hiszen a jelenlétükkel újabb támadási felületet adhatnak a gazdag, rongyrázó, elkényeztetett hírességekről szóló rosszindulatú cikkeknek, de aztán Robert megrázta magát és úgy döntött, nem fog behódolni a média előtt.

Fotózhatják, írhatnak róla egetverő blődségeket, de megragadja ezt az alkalmat, hogy a kapcsolatát végre nyíltan felvállalva megjelenjen Julieval egy társasági eseményen.

Julie természetesen azonnal pánikba esett. Bár az alakja már régen a régi volt, ruhája is volt, amiben bátran felvehette a versenyt a legelegánsabb nőkkel is, de zavarta az a lyuk az emlékezetében és rettegett előre a kérdésektől, amiket minden bizonnyal fel fognak neki tenni.  Az eltelt hetekben, hónapokban az interneten számtalan cikket olvasott el, videót nézett meg, hogy csak egy kicsit is megértse, miért veszi őket körül olyan őrült érdeklődés, amit nap mint nap tapasztalt. Az eredménytől nem lett sokkal boldogabb.

Megértette, hogy egy olyan férfi a párja, akiért a nők magukról elfeledkezve rajonganak kis túlzással  9 és 99 év között. Akiről talán a legtöbb fénykép készült a világon és aki sokáig a megközelíthetetlenségéről volt ismert. Szinte nem léteztek közös fotók barátokkal, ne adj isten barátnőkkel, családtagokkal. Julie érezte, hogy ezeknek a fotóknak a hiánya nemcsak abból adódik, hogy a férfi a többieket akarja védelmezni. Egyszerűen nem volt képes normális életet  élni a mindennapokban. Belegondolni is rossz volt, vajon meddig lesz energiája megbirkózni ezzel a helyzettel.

Nézte a bemutatókon készült mosolygós, barátságos képeket és összehasonlította a hétköznapokban lencsevégre kapott lehajtott fejű, bújkáló férfival. És nem értette az embereket, miért nem értik meg, hogy Robert bármennyire is hálás a tőlük kapott érdeklődésért és szeretetért, de ő is csak egy ember, akinek lehetnek rossz napjai vagy egyszerűen csak szeretné elhinni magáról, hogy ő is csak egy a nagyváros lakói közül, aki az ügyeit intézi, vásárol, sportol, barátokkal találkozik. Amióta a keresztelő előtt Robert szembesítette a sajtó mocskos oldalával, már nem akarta meggyőzni, hogy nyisson egy kicsit a külvilág felé. Megértette, hogy ebben az üldöztetésben egyszer eljön az a pont, amikor a maga módján vissza akar vágni.

Az esküvőről aztán eszébe jutott más is. Itt vannak ők egy kisgyerekkel. Vajon Robertben fel sem merült, hogy amikor kiderült, terhes lett, felajánlja, hogy törvényesíti a kapcsolatukat? Azt nehezen tudta elképzelni, hogy ő mondott volna nemet. Ha ilyen őrültséget elkövetett volna, akkor talán nem is voltak köztük annyira rendben a dolgok. De ez sem lehet, hiszen ott vannak a házban a fotók, a hálószobában és Dean jóvoltából a gyerekszobában is. A pelenkázó fölött ott vigyorognak egymást ölelve, miközben már akkora a pocakja, hogy a férfi hátulról vele együtt azt is dajkálni tudja.  Ha a képnek hinni akar, akkor az utolsó pillanatig örültek egymásnak és az érkező babának. De akkor miért nem házasodtak össze? Ő a maga részéről jobban örült volna, ha a kicsi rendezett családi körülmények közé érkezik. Ráadásul ez is egy olyan kérdés, amire mégis hogyan kérdezzen rá Robertnél?

Marie Thomson tisztába tette a kicsit és a cumisüvegért nyúlt, hogy megetesse, amikor Greg szülei megálltak az ajtóban. Julie idegesen gyűrögette a kezében lévő kis lila táskát.

-Marie! A mobilom nem kapcsolom ki, ha bármi van, nyugodtan hívjon. – motyogott idegesen, ahogy a kicsit nézte.

-De Julie, ki fogod kapcsolni, mert nem égetjük magunkat azzal, hogy a ceremónia kellős közepén a nyekergésére riadjon mindenki – biccentett Robert a kicsi felé.

-Nem kapcsolom! Majd leveszem a hangot. – csattant fel a lány.

Marie mosolyogva nézte őket. Csinosak voltak mindketten. Tulajdonképpen ezt a széltolót civilben még nem is látta ilyen jól öltözötten. A sötétszürke öltöny a fekete inggel veszettül jól állt neki, a lila selyem nyakkendő meg csak felrakta az i-re a pontot. Bármelyik nő szívesen feszítene mellette. Aki pedig megteheti, hát, el kell ismerje, nagyon csinos. A könnyű kis koktélruha nagy virágos anyaga lágyan ölelte körbe az alakját. A virágok lilája pedig pontosan a férfi nyakkendőjével harmonizált. A felsőrész ott gömbölyödött, ahol kell, az öv kiemelte a karcsú derekat, a szoknya pedig épp csak térdig érve a formás lábait tette közszemlére. Nem volt benne egy fikarcnyi kihívás sem, szinte szolíd volt, azonban teljesen nyilvánvaló volt, hogy Robert szemében felhívás volt egy keringőre, mert amióta csak előkerültek, képtelen volt a kezét levenni a derekáról. Most is vidáman búcsút intett, miközben az aggodalmaskodó lányt magához ölelve kifelé indult. 

Dean az ajtó előtt toporogva várt rájuk és elismerően nézett végig rajtuk.

-El sem hiszem, hogy végre nem egy farmer és tornacipő – utalt Robert korábbi „kimenős” ruházatára.

-Ne csodálkozz, Dean! Ilyen csinibaba mellett én sem lehetek egy kopott mikiegér, mert a végén még lecsapják a kezemről – büszkélkedett a lánnyal a férfi. Aztán beültek a kocsiba.

A ceremónia alatt Robert Julie kezét fogta, az igenek alatt egy csókot nyomott összekulcsolt kezükre, de nem szólt egy szót sem. Persze a gondolatai közben egy másik, elképzelt esküvőn jártak, ahol a lány néz rá a fehér ruhakölteményből és neki suttogja el végre azt az igen-t, amire olyan régen vár. Fogalma sem volt róla, hogy vajon mit szólna Julie, ha egyszer csak letérdelne elé és újra feltenné neki a nagy kérdést. Lehet, hogy korainak tartaná, az emlékei visszatértéhez kötné a dolgot. De az is lehet, hogy most villámgyorsan beleegyezne. Amióta ezt a francos meghívót megkapták, állandóan ez járt a fejében. Nem mások esküvőjére kellett volna készülődniük, hanem a sajátjukra. A lányra nézett, aki meghatottan nézte a gratuláló vendégsereget. Annyira meg akarta kérdezni tőle, de tudta, hogy egy második elutasítást már nem biztos, hogy tolerálni tudna.

Julie közben arra gondolt, hogy vajon ő, mint gyerekes anyuka, egyáltalán viselhetne-e egy ilyen csodás ruhát. Az ifjú pár – már csak a kora miatt is – biztosan elhálta már ezt a nász évekkel ezelőtt, de legalább gyereket nem hoztak még össze. Így legalább az illúziója megvan a szűzies fehér ruha sugallta tisztaságnak. Ha egyszer Robert megkérné a kezét, vajon nekik is ilyen nagyszabású esküvőjük volna, vagy csak titokban, zárt ajtók mögött esküdnének össze a család és a közeli barátok körében? Egyáltalán, mi a fenének öli magát ezekkel a kérdésekkel, amikor a férfi nem nagyon töri magát, hogy gyűrűt húzzon az ujjára. Csak reménykedett benne, hogy a gondolatai nem ülnek ki az arcára, mert biztos volt benne, hogy a sóvárgása egyértelműen leolvasható lenne.

Rámosolygott Robertre, aki kézenfogva húzta magával, hogy ők is beálljanak a gratulálók hosszú sorába.

A vacsora után Julie szinte szédült. Ezt a társasági pasit ő nem is ismeri! Vigyorgott, felszabadultan beszélgetett mindenkivel, ha megállították és egy közös fotót kértek tőle, hát lelkesen mosolygott bele a kamerába. Amikor pedig a DJ kissé illuminált állapotba került, szemrebbenés nélkül állt be a pultba és keverte be a számokat, hogy a buli egy pillanatra se üljön le. Julie persze nem üldögélt elveszetten az asztalnál, mert a társaság férfitagjai hamar felfedezték a csinos lányt és sorra táncolni hívták. Az alkalmi DJ pedig egyre vadabb számokat tett fel, nehogy valakivel lassúzni lássa Juliet. Az azért nem esett volna jól neki. De végre segítsége érkezett az ifjú férj egyik rokona személyében, akinek megkönnyebbülten tolta át a laptopot. Aztán rákacsintva a következő számra bökött.

-Mindjárt felkérem a páromat, aztán ha már látod, hogy a karjaimban van, ezt a számot indítsd el kérlek! Oké?

A srác megértően bólintott, és amikor Robert egy kacsintással már le is kérte Juliet, a számra kattintott. 

Robert Juliet szorosan ölelve ringatózott a zenére, miközben halkan az énekessel együtt énekelte a számot. „Tell me again (Tell me again, my baby), That we'll be Lovers and Friends (Ohh, I gotta know, baby, aw yeah”

A lány lassan úgy érezte, a külvilág megszűnt számukra, egyedül keringenek a lassan valóban kiürülő táncparketten. Amikor a számban pár kevésbé a helyzetükre illő dolog hangzott el, Robert kis grimaszt vágott és nevetve pörgette meg a lányt, hogy csak a lényegre figyeljen. Aztán megcsókolta a parkett közepén, nem törődve azzal, hogy ki látja.