"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2012. szeptember 19., szerda

A menedék 1.



Cara Hamilton lassan egy órája várta a megfelelő pillanatot, hogy a fényképezőgép kioldó gombját megnyomhassa, de a kis mocsok újra és újra elbújt előle. Sivatagi rókát fotózni, tudta, hogy nem egyszerű dolog, de ez a kis hamis szinte már direkt csinált belőle bohócot.  Pedig az álcája tökéletes volt. Egészen addig, amíg meg nem érezte a közelgő léptek alatt dobbanó föld remegését. Egy perc sem telt bele és a terepmintás takaró hirtelen felemelkedett róla.

-KI maga? És mi a jó büdös francot csinál itt? – hallotta az ingerült férfihangot; és ezzel egy időben felrántották a földről. Még szerencse, hogy a férfi nem engedte azonnal el, mert kicsit bizonytalanul állt a lábán. Eddig észre sem vette, hogy elzsibbadt a bokája, ahogy milliméterről milliméterre a cipője orrával tolta előre magát a fűben. 

Ahogy felpillantott, a gomolygó füst színű szemek mintha megrebbentek volna. Tudta, hogy a férfi meglepődött a homlokán végighúzódó sebhelyen.

Matthew Astor Danigen, akit mindenki csak Mad-nek hívott, és aki gyakran rá is szolgált erre a névre, néhány perce még agyon tudta volna csapni a fotóst, aki megzavarta a magányát, mert amúgy is ballábbal kelt fel; de most csak arra tudott gondolni, hogyan sérülhetett meg ilyen csúnyán ez a bájos női arc? Szinte öntudatlanul emelte fel a kezét és végigsimított a forradáson.

Cara megbűvölten hagyta, hogy a férfi ujjai félresöpörjék azt a néhány szál hajat a seb elől, amelyek a hátrafogott szoros fonatból kiszabadultak.
A férfi szeme újra megrebbent és elnézett a feje mellett. Aztán lassan, de határozottan maga mögé húzta a nőt. A közelről felhangzó morgásra Cara ijedten rezzent össze. Ha a füle nem csapja be, akkor ez egy prérifarkas. Látni ugyan nem látta, mert a férfi széles farmeringes válla eltakarta előle a kilátást, de a hangból ítélve elég közel lehet. Alighanem a potenciális vacsoráját igyekezett olyan szorgalmasan lefotózni. Tudta, hogy a prérifarkas ritkán támad emberre, de persze soha nem lehetett kizárni, kiváltképp az ő szerencséjével, hogy esetleg ő az a ritka kivétel. 

A férfi háttal állva tolni kezdte hátrafelé, és Cara a szeme sarkából észrevette, hogy egy ló, egy hatalmas fekete telivér rágcsálja nem messze tőlük közömbösen a füvet. Elismeréssel adózott a pompás állat idegrendszerének, mert úgy tűnt, hogy egy pillanatra sem vált nyugtalanná a vadállat közelségétől.
Aztán eszébe jutott a kamerája, amely még mindig a porban hevert, ott, ahonnan a férfi az imént olyan váratlanul felrántotta. Nem akarta itt hagyni a drága és megbízható gépet, ezért némi ellenállást tanusítva próbált jelezni a férfinak. 

-Menjen lassan a lóhoz és fogja a kezébe a kantárt, Hádész nem fogja elrántani. Tudja, ha valaki fogja a kantárt, akkor mozdulatlanul kell állnia. – suttogta halkan, de határozottan utasító hangon a férfi.
-És maga?
-Menjen már! Én hozom a gépét, mert gondolom, nem akarja itt hagyni a prérin. – a férfi hangja szinte csak morgás volt, és a torka mélyéről gurguláztak elő a szavak. A farkasnak jó füle volt, a megváltozott hangra lehorgasztotta a fejét és bizalmatlanul meredt rájuk. 

Cara lassan, szemét a férfi hátáról le nem véve lépdelt a gyönyörű, csillogó szőrű ló felé. Megkapaszkodott a zablában és csak remélni merte, hogy a férfi jól ismeri a lovát, különben lehet, hogy nagy bajban lesznek. Szinte eltörpült a fenséges állat mellett, de hát nem volt ez másként a gazdája esetében sem – jutott eszébe hirtelen ez a teljesen ide nem illő gondolat.

Ahogy a kellő távolság megszületett köztük, a férfi tartást változtatott, kissé meggörnyedt és halk kurrogó hangot hallatva egy óvatos lépést előre lépett. A farkas elnémult és pofáján tisztán látható tanácstalansággal nézett feléje. A ritmusosan ismétlődő, gurgulázó hangok teljesen elvonták az állat figyelmét. A férfi lehajolt és egyetlen mozdulattal felmarkolta a gépet és a mellette heverő táskát. A farkas morrantott egyet a hirtelen mozdulatra, aztán lassan elfordult. Még néhány idegölő pillanatig egy helyben toporgott, aztán a kilőtt nyílvessző sebességével nekiiramodott, hogy eltűnjön a közeli fás, bokros rész felé. 

Carából szinte kiszakadt a megkönnyebbült sóhaj. Fogalma sem volt minek volt az előbb szemtanúja, de még ő maga is a varázslat alatt állt. A férfi pedig kiegyenesedve felé fordult, lazán odanyújtotta a felszerelését, majd egy könnyed mozdulattal a nyeregbe vetette magát, miközben arra gondolt, hogy pár évvel ezelőtt aligha tudta volna ilyen macsósra venni a figurát, amikor még egy bak kellett, hogy egy ekkora állatra feltornázza magát.
-Hogy a fenébe került ilyen messze a lakott településtől? – kérdezte szinte gorombán.
Cara még mindig a zablába kapaszkodva nagyot sóhajtott.
-Gyalog jöttem, de fel sem tűnt, hogy ilyen messzire. Közben fotóztam, és … - rántott egyet a vállán, félbehagyva a mondatot, amit amúgy sem tudott volna befejezni. Ha fotózott, a külvilág megszűnt a számára, úgyhogy tényleg fogalma sem volt róla, hogy került ide.
A férfi kinyújtotta felé a kezét, és a csizmáját kihúzta a kengyelből, majd egy kicsit féloldalasan lejjebb ereszkedett a lány felőli oldalon.
-Próbálja rátenni a lábát a csizmámra!
Ahogy Cara csizmája a férfiére nehezedett, a karjánál fogva megrántották, és a következő pillanatban már a lovon ült, a férfi előtt, két erős kar ölelésében.
-Hogy csinálta? – suttogott még mindig elbűvölve.
-Mit? – nézett a csizmája orrára a férfi.
-Az a hang, amit kiadott, és ahogy a farkas  megfutamodott…
-Ah, az csak az ő jóindulatán múlott, én csak próbáltam meglepni, hogy eltereljem a figyelmét a már kialakított stratégiájáról. Volt egy barátom, aki kaszkadőrként mindenféle állattal foglalkozott, ő mutatott néhány trükköt, de igazság szerint még nem nagyon volt rá módon, hogy kipróbáljam őket.
-Akkor is bámulatos volt! Nagyon köszönöm, hogy visszavisz a fogadóhoz, rögtön az első ház a várostábla után – hálálkodott Cara, miközben vadnyugati filmbe illően könnyű galoppban haladt velük Hádész a városka felé.
-Nem viszem egészen addig. Ritkán járok a városban, és most semmi kedvem találkozni valakivel. – morgott megmentője. Legalábbis a prérifarkassal való találkozás után ezt a titulust aggatta a goromba fickóra, aki egyébként az utolsó esélyét is meghiúsította, hogy lefotózza azt a fürge kis átokfajzatot, mielőtt hazautazik.
-Nem baj, nagyon köszönöm így is. 

Csöndben kocogtak a cél felé, mindketten a gondolataikkal voltak elfoglalva. Cara, mint minden fotós, remek arcmemóriával rendelkezett, és meg mert volna esküdni rá, hogy ezt az arcot is látta már, de egyelőre nem találta a helyet és alkalmat, amihez kösse. A férfi arca barna volt, borostás, a kalapját a szemébe húzta, de a karima alól olyan szürke szemek villantak elő, amilyet talán még sosem látott, vagy ha igen, akkor szégyen és gyalázat, hogy nem emlékszik a tulajdonosukra. Az a röpke pillantás, amit a farkas érkezése előtt vetett rá, egész egyszerűen a lelkéig hatolt. Biztosan egy környékbeli gazdálkodó. Azok járnak lovon mindenhova, a városban nem lenne szüksége rá – próbálta kitölteni a férfi körüli lyukas foltokat.

Mad, így hívta mindenki a környéken, a távolságtartóbbak Matthewt, vagy Mr. Danigent mondtak. És nagyjából minden érdeklődés meg is szűnt iránta, amikor mogorván tisztázta, hogy a híres Astor családhoz semmi köze nincs. Élete legjobb döntése volt, hogy csukott szemmel a térképre bökve keressen egy helyet, ahol elbújhat kicsit a világ elől. Nem ismerte ezt az országot annyira, de az ujja igazán kiváló helyre bökött, amikor a nagyon gyéren lakott Montanát találta el. Amikor megérkezett, még a sheriff sem kérte a papírjait, az álcája, a szinte népviseletnek számító széles karimájú kalap és a farmer, csizma összeállítás remekül bevált, így aztán senki nem jött rá, hogy kicsoda, és hál istennek, azóta sem firtatták. Úgy látszik, a világnak ebben az eldugott zugában még ha ismerték is az arcát, fel sem merült senkiben, hogy ide dugja az orrát. 

Kellett egy kis szünet, egy nagyon időszerű szökés a rivaldafényből, mert érezte már, ahogy az őrület lassan, de biztosan maga alá temeti. Kris árulása volt az utolsó csepp a pohárban. Szerencsére a vállalt kötelezettségei éppen kifutóban voltak, aztán visszamondott minden bizonytalan felkérést; és egyik napról a másikra felszívódott. Egyedül a legközelebbi barátai tudták, hogy elmegy, de még nekik sem mondta meg, hogy hova. Időközben persze letétbe helyezett a közjegyzőnél egy levelet, ha történne vele valami, akkor a családját értesíthessék a hollétéről. 

Annyira a gondolataiba mélyedt, hogy váratlanul érte, amikor az előtte ülő nő megrángatta az inge ujját.
-Hé, itt van még? Kérdeztem valamit.
-Ne haragudjon, elgondolkodtam. Mit kérdezett?
-Megőrülök tőle, hogy úgy érzem, mi már találkoztunk, de nem jövök rá, hogy hol és mikor. Nem tudna segíteni?
-Biztosan nem találkoztunk még. – sietett rövidre zárni a témát, aztán egy gonosz kis kiegészítést még megengedett magának, hátha ezzel elveszi a kedvét ennek a kotnyeles tyúknak a kérdezősködéstől.
-Emlékeznék rá, mert ilyen feltűnő sebhelyet nem könnyen felejt el az ember.
-Kösz, hogy emlékeztet rá. – mormolta a nő és láthatóan megsértődött, de Mad nem bánta, pont erre számított.
A távolban feltűnt a település és a férfi megállította a lovat. Leengedte a nyeregből a nőt, aztán a nyeregtáskából előszedte a kamerát.
-Tessék! És a jövőben gondoljon a farkasokra, ha sétálni támad kedve.
-Úgy lesz! – ígérte a nő, és már csak a férfi hátát látta, amikor halkan hozzátette: -Viszontlátásra!

5 megjegyzés:

ZoÉ írta...

Szia,

új becsatlakozóként nagy örömömre szolgál, hogy éppen időben érkeztem és az elejétől fogva követhetem a törid. (igyekszem a korábbiakat is végig olvasni, némelyikbe már sikerült beleolvasnom, ami egyből el is bűvölt)
Nagyon tetszett a fejezet, nagyon szépen és élvezetesen írtad le a szereplőket, mutattad be a környezetet. Teljes mértékben magam elé tudtam képzelni Cara-t és Mad-et.
Mad <3 Roppant módon megfogott ez a név! <3

Felcsigáztál, s kíváncsian várom a folytatást!

Puszi,
ZoÉ

ui.: remélem nem bánod, de kitettelek az oldalamon.

Golden írta...

Köszönöm, Zoé!

csez írta...

Wow, anya!
Ez igazán izgalmas kezdés ;) megint olyan a téma és a környezet, hogy ismét ámuldozok: honnan tudod EZT IS iyen pontosan, érzékletesen leírni?!
Az élvezetes stílusról nem is beszélve ;)
Szóval Kris... Így aztán gyors az átkötés az "őrült" embderhez, és úgy nézem a név is találó lesz ;)
És hogy lovagolni is megtanult... Mondjuk a kép láttán elsőre az ugrott be: azta szőrén, de ha nem, hát nem ;)
A lány 13?! Nekem ez lenne ám a favorit páros az összes, vele együtt eddig meggjelent hölgy közül....
Várom a folytatást! Köszönöm!

vusi írta...

Huh, tényleg van mit olvasni :)
Nem ijedtem meg és furcsának sem találtam a kezdést, abszolút érdekfeszítő és milyen sejtelmes.., de jajh nekem hogy fér a szívembe ennyi karakter?

Várom a folytatást!



zsorzsi írta...



Megjöttem Aranyom !!

Azt hiszem a ló lepett meg legjobban !XD.....és a sebhely.
Jutka ,tiszta "tudósprofesszor" leszel itt a végére !!!