A menedék 12.

-Hát, az úgy volt… - kezdett be Kristen, de közben felbukkant Tom is az ajtóban.

-Csillagbogaram, az elején ott se voltál, majd én mesélek, csak előbb muszáj leeresztenem a kondenzvizet.

Robert már a csukott ajtónak mondta: -Vigyázz, mert Bobby bent van!

Néhány perccel később két torzonborz fej jelent meg a fürdőszobaajtóban.

-Hallom, ez a seggfej akarja elmondani, mi volt tegnap, pedig szerintem a felénél magánál sem volt, úgyhogy majd én – jött előre Bobby, és Robert elől elvette a kávéskannát. –Ezt az égiek küldték! - sóhajtott bele a finom aromába.

-Nem, én rendeltem, de most inkább mesélj! – szólt közbe Rob.

-Na, aranyapám, kijöttél az étteremből, összeakadtunk a recepció előtt, ahol  az az édes kis csaj még a telefonszámát is megadta neked, de ott hagytad a pulton – nézett rá a barátjára neheztelően. –De ne félj, én eltettem, ha netalán még szükség lenne rá. – hunyorított rá Bobby, mire Robert csak a szemeit forgatta. –Na, és utána elmentünk Marcushoz, aki hűtött sörökkel várt és három veszett jó bigével, akikkel végig szexeltük a délutánt.

Robert döbbenten nézett, mire Bobby elröhögte magát.

-Jézusom, Rob, ne nézz már ilyen ijedten, basszus. Harminc éves múltál, és előtte szakítottatok ezzel a libával. Ha így lett volna, az se gáz, de csak szívatlak, haver. 

-Istenem, Bobby! Te egyre nagyobb állat leszel! – sóhajtott Robert megkönnyebbülten, Kristen pedig fejbe csapta vicces kedvű barátjukat..

-Ezt a libáért kaptad!

-Miért, aranyom? Az vagy! Átbasztad a legrendesebb pasit LA-ben, aki mellesleg a legjobb barátom. Nem tudom, megérte-e az a numera, de szerintem bánni fogod, amíg csak élsz. Az én barátom egy hülye, és mint minden hülye, nagyon rendes ember. De neked izgalom kellett, nem egy rendes balek. Értem én, ez van. De nekem elhiheted, még egyszer nem lesz ilyen szerencséd. Majd kifogsz egy marhát, aki ugyanezt fogja veled csinálni, és Akkor fogod megérteni, hogy mit műveltél. Na, de fátylat a dologra, szétmentetek, én leszek az utolsó, aki emiatt szomorkodni fog.

Robert már éppen közbe akart szólni, hogy állítsa le magát, amikor a barátja leintette.

-Ácsi, most Bobby bácsi mesél, gyerekek szájtátva hallgatják… Szóval, elmentünk Marcushoz, kiittuk a sörkészletéből – mellesleg megjegyzem, a legfinomabb ír söröket nem tudom, hol a francban vette – és utána… (tartott egy kis hatásszünetet) megérkezett Tomiboy. Tom talajrészegen érkezett, a taxis állította be a kapuba, és én fizettem ki a cehhét, úgyhogy majd figyelmeztessetek, hogy elkérjem tőle a pénzt, ha magához tért.

-Magamnál vagyok, de erre a részletre momentán nem emlékszem – morogta az említett.

-Nem baj öcsém, nekem elhiheted, én nem verlek át! – húzta ki magát önérzetesen Bobby, és Robert már a falat kaparta, mert eddig még egyetlen morzsával sem került közelebb az éjszaka történtek feldolgozásához, viszont annyit süketeltek a többiek, hogy már megint megfájdult a feje.

-Szóval, megjött Tom, kicsit elhevert, aztán amikor már meg tudott állni egyedül is a lábán, akkor  már éppen felkerekedtünk, hogy belevessük magunkat az éjszakába. De… mert  mindig van egy de… megjelent Kristen, hogy nem akar egyedül otthon ülni, amikor most szakított Robbal, erre kitártuk előtte az ajtót, hogy lássa, Rob éppen ott van. Akkor helyesbített, hogy most szakítottak Robbal. Rob pedig nagylelkű sörös hangulatában meghívta őt is, hogy igyunk egyet-kettőt a szabadulása örömére. Kristen pedig annyira el volt kettyenve, hogy elfogadta a meghívást, bár egész este nem szóltatok egymáshoz egyetlen megveszekedett szót sem. Megjegyzem, nem is kellett, mert már éjjel is én beszéltem mindenki helyett.

Robert a fejét fogta, és kínjában már röhögött, ez a Bobby mekkora marha, de tulajdonképpen hálás volt neki, amiért ilyen viccelődve adta elő a történteket, mert akkor nagy botrányt aligha csaptak. Régen, valamikor még a kezdetekben gyakran csaptak ilyen nagy bulikat, amiknek a tizedére sem emlékeztek később. Az mindenesetre megnyugtató volt, hogy nem tudott annyit inni, hogy reggelre ő feküdjön Kristen mellett. Akárki rendezte a fektetést, helyesen mérte fel, hogy az egy igen rossz ötlet lett volna. Elég egyetlen megszokásból induló gyengéd mozdulat és Kris esetleg félreérti. Nem, ez a szakítás végleges, ezzel jobb, ha ő is megbarátkozik.

-Na, ha mindent tudni akartok, mert úgy látszik, mégis csak én voltam a legjózanabb, akkor idefent már nem nagyon csináltunk semmit, csak mindenki elhevert, ahol tudott. Én feküdtem le elsőnek, aztán ez a két idióta közrefogott, hogy nehogy rád másszak, nem mintha szándékomban állt volna – biccentett Kristen Rob felé, aki egy grimasszal honorálta a szokásos szöveget.  –A sírásodra még élénken emlékeztem, úgyhogy el is voltam vele fél éjszaka, mert valami Carát emlegettél, hogy mekkora marha vagy. Úgyhogy kispofám, nekem ne hazudj, hogy nincs senkid. Lehet, hogy nincs, de volt. Úgyhogy bekaphatod – mutatta fel a középső ujját. Robert inkább nem fűzött megjegyzést a monológjához, csak legyintett egyet, aztán felmarkolta a farmerjét és körbenézett.

-Na, ha valaki felrázná még Marcust, és mindenki magához tért, szerintem menjünk el reggelizni, mert valami rendes kajával fel kéne szivatni az éjszakai piák maradékát, én meg addig kérek itt egy takarítást. Remélem, holnapra nem azzal lesz tele a sajtó, hogy mekkora orgiát rendeztünk itt az éjjel!

Nem azzal volt tele! De ami helyette az újságok címlapján állt, az talán még rosszabb volt. 

*

Cara már két napja nem aludt, mert a velencei megbízás járt a fejében. Olyan nagyon összeszedett volt, amikor Robertnek kellett tanácsokat adnia, de lám, még ő maga sem zárta le egészen a múltat, mert fél visszamenni álmai és rémálmai színhelyére.  Üldögélt a kávézóban, és az újságtartó állványt fixírozta a szemközti falnál.  Aholgy bambult, szeme megakadt az OK magazin legfrissebb számán. A címlapon egy túlontúl ismerős arc mosolygott rá, és a felirat még ebből a távolságból is fájóan ordította az arcába, hogy az után a csodás délután után Robert képes volt kibékülni a nővel, aki megkínozta a lelkét. Pedig milyen elszántnak tűnt, hogy végre a sarkára áll és új életet kezd. Hát, úgy látszik Kristen hatalma még töretlen felette. A kép nem volt új és a nő sem látszott rajta, ezért Cara inkább arra gondolt, hogy a férfi nyilatkozatára hivatkozhat az újság. De nem volt annyi ereje, hogy felálljon és belelapozzon a cikkbe. Nem akarta, hogy az igazság még jobban arcul csapja. 

Ha így alakult, akkor tiszta szerencse, hogy tegnap bebizonyosodott végre, hogy nem lett következménye a szenvedélyes ölelkezésüknek. Pedig először szinte csalódott volt, titkon bízott benne; ha szépet álmodott, akkor egy tüneményes kisfiút ölelgetett, akit aztán az apja nyakába ültetett, és ez az apa az álmokban mindig Robert volt. Egy bébi az arcvonásaival a legszebb ajándék lehetett volna. De hát álom volt csak, ez meg itt a szomorú valóság. Majd Kristen lesz az a szerencsés, aki megadhatja ezt a boldogságot a férfinak. Fizetett és hazafelé vette az útját. El fog menni Velencébe, és ha úgy adódik, találkozni fog Marcoval, talán még beszélni is fognak és mosolyogni fog rá, hogy lássa, az élet nem állt meg a válásuk után.  Robertet pedig jobb, ha elfelejti, és ahhoz tartja magát, hogy egy szép emlék csak a szenvedélyes montanai délután

*

Robert szentségelt, perrel fenyegetőzött, aztán úgy döntött, hogy jó szokásához híven most sem nyilatkozik. Nem cáfol és nem erősít meg egyetlen sort sem abból a sok zagyvaságból, ami valami névtelen cikkben azt tudatta a világgal, hogy újra megbocsátott a nőnek, aki sportot űz abból, hogy belőle hülyét csináljon. A szüleit megnyugtatta, hogy egyetlen szó sem igaz az egészből, más meg nem érdekelte. Ugyan elég kellemetlen volt a sajnálkozó vagy éppen kacsingató gratulációkat fogadnia és számtalanszor elmondani a barátoknak, ismerősöknek, kollégáknak, hogy nem, ez az egész tévedés, ők ténylegesen szakítottak. De abba a kurva újságba akkor sem fogja betetetni a helyesbítést. Éppen eleget csámcsogtak már rajta, szilárdan eltökélte, ha rajta múlik, soha többet nem írhatnak róla egy szót sem. Csak remélte, hogy Kristennek legalább ennyire kellemetlen, hogy szabadkozhat az ő barátai, ismerősei előtt. Nem is értette, hogy az újságíró honnan szedte ezt a marhaságot, hiszen az a fotó, ami még az étteremben készült, amikor elváltak, na, az végképp nem bizonyított semmit. Ha Natalie Portmannel találkozott volna, tőle is ugyanilyen szenvtelenül búcsúzott volna el. 

Forgatta a kezében a Velencei Filmfesztivál brossúráját, és erről egy pillanatra eszébe jutott Cara, de erőnek erejével másra próbált koncentrálni. Teljesen felesleges, hogy olyasmiről álmodozzon, aminek nulla a valószínűsége. Cara és Európa pillanatnyilag elérhetetlen távolságban voltak, így nem fecsérelheti az energiáit, hogy ezek töltsék ki a gondolatait. Holnap egyébként is New Yorkba kell utazzon egy fotózásra, úgyhogy jobb, ha inkább csomagol.

A repülőtéren még annyi év után is hangos fotósok sorfala között cipelte a táskáját az őrá váró elsötétített üvegű hatalmas fekete autó felé. Mindenfelől Kristennel kapcsolatos kérdések repkedtek, és a végén már nem tudta megállni, hogy grimaszolni ne kezdjen. Basszus, az embereknek miért fixa ideájuk, hogy ők ketten egy pár? Annyi ember válik el, ez az ő esetükben miért elképzelhetetlen? Becsapta maga mögött a kocsiajtót, és kimerülten hajtotta hátra a fejét. A verkli megy tovább.

*

Cara állt szemben a szerkesztővel és úgy nézett rá, mintha hirtelen két feje nőtt volna. Miért pont ő jutott az eszébe, amikor évek óta nem foglalkozik már műtermi fotózással? Még nem tudta, hogy mondjon nemet, de eltökélt szándéka volt, hogy ez alól a felkérés alól kibújik, akkor is, ha ezek után már csak a mókusokat fotózhatja a parkban.

-Des, ne haragudj, ez nem fog menni! Még annyi munkám van a montanai fotókkal is, meg régebbi dolgokkal is akartam foglalkozni. Ha most nem csinálom meg őket, akkor a büdös életben nem lesz rá időm. És haza is kell utaznom, mert a bátyáméknál megszületett végre a trónörökös. Még nem is láttam és nem az esküvőjén akarom először megölelni... 

-Cara, nyugi! Elég, ha annyit mondasz, kösz, most nem megy. Nem kell emiatt elhadarni egy csomó sületlenséget, mert te magad is tudod, hogy a montanai fotók már nyomdakészek, semmi dolgod velük, a régi anyagról fogalmam sincs, a bátyád gyereke pedig tegnap született, szóval, aligha kell egy-két napos korában attól félned, hogy lemaradsz a gyerekkoráról.  Mi az isten olyan felkavaró abban, hogy egy színészről kell néhány fotót készítened, nem is értem? A csapatban neked van a legkomolyabb műtermes múltad, ezért gondoltam rád, de ha nem, hát nem, nem erőszak a disznótor. Emily alighanem a fél karját odaadná ezért a melóért, akkor majd szólok neki.

Cara abban a pillanatban tudta, hogy elvesztette a csatát. Emilyt akkor sem engedné Robert közelébe, ha az ügynökségnél betöltött állása lenne a tét. Nem, a vörös tündér csak fotózzon gyerekeket és mókusokat a parkban, Robert az övé, még akkor is, ha ezzel egy ismeretlen erőt szabadít el, amire néhány napja még gondolni se mert, főleg az OK címlapsztorija után. Megadóan feltette a kezét, és a szemtelenül vigyorgó Desmondra nézett:

-Oké, hánykor és hol kell lennem? 

-Helyes, ez a beszéd! A részleteket megtudod Mayától, és Cara... nagyon kérlek, ne kelljen a jövőben ilyen játékokat űznünk ahhoz, hogy tedd a dolgodat. Tudom, hogy rangon alulinak tartod itt a munkát, és tisztában vagyok vele, hogy már régen önállósodhattál volna, hogy kiállítási anyagokkal foglalkozz és az orrom alá dörgölj egy meghívót, hogy irigykedhessek, micsoda befutott fotóművész vagy, de egyelőre még itt vagy és ne csinálj úgy, mintha ez szívesség lenne a részedről. Oké?

Cara bólintott, miközben az járt a fejében, hogy ez a hang... mintha csak Marcot hallaná. Úgy látszik, a férfiakból a világ bármely táján ugyanazt az önhitt, pökhendi hangot hozza ki. Robert volt az első, aki normálisan beszélt vele, miután a kezdeti ellenszenven túljutottak. A szenvedély perceiben pedig annyi melegség volt a hangjában, amivel bőven át tudná vészelni a hideg téli estéket.  Hát, most majd megtudja, hogy milyen a férfi olyankor, amikor egy korábbi botlására emlékeztetik.

Már éppen haza akart indulni, amikor Des megint kiintett neki a kalitkából. A fene egye meg! Még mit tud kitalálni? Még ezt a fotózást sem emésztette meg, erre máris újra raportra hívják.

-Cara! Úgy látom, kezdenek felfedezni. – csapott bele a közepébe a főnöke. Most hívott Scott Mayfair. – A tulajdonos nevétől Cara összerezzent, hiszen az eltelt években egyszer sem akadt dolga vele. Vajon most mit akarhat?

-Itt ez a magazin, akiknek te is fotózni fogsz. És egy egészen szokatlan ötlettel álltak elő. Te fotózod a színészünket, ők fotóznak téged munka közben. Aztán lesz egy kis cikk is és akár korábbi fotóidat is beletennének. Hát, kislány, azt hiszem, ez már tényleg a hírnévhez vezető út. Gratulálok!

-Tessék? – nézett rá értetlenül Cara. –Engem is bele akarnak tenni a magazinba? Mármint rólam képeket? De hát miért? Oké, a szakmában már kezdik megismerni a nevem, de még egy önálló kiállításom sem volt.

-Ne engem kérdezz, nem az én ötletem, szerintem is kissé még korai, de valakinél jól fekszel, ha ilyen ajánlatot tettek. Már úgy értem, valaki felfigyelt a képeidre – helyesbített azonnal, ahogy Cara mérgesen felkapta a fejét az előző mondatára. –Úgyhogy, ha van valami tipped, megpróbálhatnád ezt a sebet lesminkelni vagy a hajadat eléfésülni, majd megoldod, ez végül is olyan nőcis dolog. Ügyes legyél drága, és ne felejts el minket is megemlíteni a cikkben – kacsintott rá a férfi és visszament az irodájába.

Cara csak nézett maga elé. Őt fotózni? Micsoda őrült ötlet. Ráadásul munka közben, ahogy ő Robertet fotózza? Édes Jézusom, mi vétettem? – emelte a tekintetét a mennyezetre, mintha a választ onnan várhatná. Aztán nagyot sóhajtott és hazament, hogy felkészüljön élete talán legnehezebb napjára.