A menedék 15.

 Bocs, szó sincs róla, hogy napi kettőt fogok ezentúl feltenni XDDD, de egyikőtöknek holnap igen nehéz napja lesz, és a hajnali kávéja mellé reménykedett egy frissben. Én meg biztos, hogy pont holnap reggel aludnék el, Murphy szerint ez tutibiztosis, úgyhogy ez az esti frisselés amolyan óvintézkedés ;)

*

Cara álmodozva támasztotta a homlokát az ablaküvegnek. Odakint szakadt az eső és a szemközti járdán egy nyurga alak rohant feje fölé tartott táskájával. Volt valami fájón ismerős a tartásában, de a sarkon egy esernyőt tartó nő várta, a szorosan összesimuló testekből ítélve egy forró csókkal.  Cara elfordult. Rossz volt nézni a mások boldogságát.

Még csak egy hét telt el azóta, hogy Roberttel azt a mámoros délutánt és az éjszakát együtt töltötték. Amikor reggel nagy nehezen elszakadtak egymástól és a férfi indulni akart, akkor szembesültek vele, hogy az inge a kandalló lángjának martaléka lett. Jobb híján Cara egy I love Venice feliratú pólót adott neki, amit hálóingként használt. A pólóról aztán Robert eszébe jutott, hogy ő is ott lesz szeptember elején Velencében. A hírtől Cara legszívesebben táncra perdült volna, de nem mondta egyetlen szóval sem, hogy akkor találkozhatnak újra. Hiszen valószínűleg a közelébe sem engedik majd a sztárokkal telezsúfolt fesztiválhelyszíneknek.  Reszketve ölelte magához a férfi testét, mint aki el sem akarja többé engedni, mígnem a zakó zsebéből újra előkerült a csomagocska, Robert pedig épp csak elérte a repülőt. 

A repülőn körülölelte a nő illata, ezért aztán még Josh piszkálódása sem érte el hozzá.

-Látom, hangolódsz a fesztiválra, bár elképzelni sem tudom, hol tudtál ebben a városban pont egy ilyen pólóra szert tenni.

Josh nézte az álmodozós képpel az ablakon kibambuló védencét és határozottan irigy volt. Mit vigyorog ez az idióta, mint aki megnyerte a főnyereményt? Ekkora ász lehet ez a nő az ágyban? Mert abban egészen biztos volt, hogy a műteremből egyenesen hozzá sietett. Régen látta már ennyire feldobottnak, és nagyon remélte, hogy hazaérve ez a lelkesedés nem csap át depresszióba, ahogy tudatosul majd Robertben, hogy a románcnak vége.

*

Josh elmélyülten nézegette a fotókat, amiket Cara Hamilton küldött át neki. A képek jók voltak, nagyon jók; és egészen pontosan meg tudta volna mondani, hogy melyik készült a kényszerű szünet előtt és melyik utána. A haja kiegyenesedett, amikor Robert telefonált és megkérte, hogy a cuccait dobálja be a táskájába és találkozzanak kint a repülőtéren.  A kishölgy ezek szerint  hosszabb ideig is le tudta kötni a figyelmét és az energiáit. Ő a maga részéről nem örült ennek a váratlan fordulatnak. A Kristen mellett élő Roberttel tudott mit kezdeni, mert a férfi néha már örült, ha fotózást, interjút szervezett neki, addig is menekülhetett otthonról. De ez az új Robert most szárnyal és nem hagyja magát irányítani. Valahogy meg kéne nyesegetni a szárnyait.

*

Robert arra ébredt, hogy álmában hadonászva leverte a telefonját az ágy melletti kis szekrénykéről. Hunyorogva nézett szét az ismerős hotelszobában, ami már hetek óta az otthont jelentette neki, és a száját el is húzta a gondolatra, hogy ez bizony minden, de nem otthon.

Az ágy mellett kotorászva megtalálta a készüléket, és ha már a kezében volt, megnézte, kapott-e üzenetet, de a postafiókja üres volt. Cara, igazán írhatnál néhány sort! – morgott halkan, miközben maga mellett tapogatózva kereste az I love Venice feliratú pólót. Elmosolyodott az emlékre és a puha anyagot az orrához emelve, mélyen beleszimatolt. Fintorogva vette tudomásul, hogy a pólónak már régen nincs Cara illata. A nővel való találkozás lassan már csak egy bizonytalan álom volt, hiszen az óta a nap óta nem beszéltek. Ott, akkor, az éjszaka homályában megpróbáltak beszélni arról, hogy hogyan tudnák ezt a kapcsolatot életben tartani, de aztán megint csak egy elkeseredett, szenvedélyes szeretkezés lett a dologból, ami után annyira elaludtak, hogy reggel futva távozott, hogy a repülőt elérje. És azóta ő sem tudta elérni Carát, mintha a nő nem is akarná, hogy beszéljenek. Nem értette ezt és ha valamit nem értett, az mindig idegessé tette. Ledobta a telefont maga mellé és felkelt. Az álom már úgyis kiröppent a szeméből, és talán ezen a korai órán nem fogják zaklatni, ha lemegy a partra futni. Belebújt a melegítőbe, i-podját a karjára csatolta, aztán kilépett az ajtón. Talán a hűvös hajnali szél kifújja a fejéből azt a zavart katyvaszt, amivel egy hete tele van.

*

Cara a repülőn még egyszer átolvasta a megbízásának részleteit. Az 1895. óta létező Velencei Biennálé történetét kell képekben összefoglalnia. A világ egyik legelismerteb és legrangosabb kulturális eseményének történelmét feldolgozni egy bő hete van. A Művészeti Kiállítás, az Építészeti Biennálé, a Filmfesztivál és a kisebb, de egyre jelentősebb Zenei, Tánc és Színházfesztivál legjobb pillanatait fotókon bemutatni. Hatalmas képanyagból válogathat, és ezt kell kiegészítse a maga által a helyszíneken megörökített pillanatokkal. Elképzelhetetlenül nagy munka, agyát, szemét és szívét egyaránt szinte huszonnégy órában leköti majd. 

De ez még szerencse is, mert így nincs ideje azon morfondírozni, hogy mit kezdjen a Roberthez fűződő érzelmeivel. Tudatosan figyelmen kívül hagyta a férfi hívásait, és ellenállt a kísértésnek, hogy ő emelje fel a telefont. Nincs ennek a kapcsolatnak jövője! Hogyan is lehetne, amikor a világ két végén élnek? De képtelen volt szabadulni a karjaiban eltöltött órák emlékétől, amik még itt sok ezer kilométer magasságban is megborzongatták. 

A gép ereszkedni kezdett és hamarosan maga alatt megpillantotta a hal alakú várost, ahol élete eddig azt hitte legszebb, de az biztos, hogy egyben legrosszabb éveit élte. A Canal Grande jól felismerhetően kanyargott alatta. A várost szeretni nem magától értetődő érzés, ismert ő is jó néhány embert, aki ellent tudott állni a káprázatnak. Ő maga azonban az első találkozáskor szerelmes lett. Eleinte a városba, és amikor már azt hitte, a csábítás teljes, akkor jött Marco, és akkor már tudta, hogy rabja lesz ennek a városnak, amíg csak él. Bármennyire tartott a viszontlátástól, az alant csillogó zöldeskék víz, az épületek terrakotta színein megtörő napfény visszarepítette a múltba, amikor még hitt benne, hogy a boldogság itt talál rá.

A tranzitból kijőve az első, amit megpillantott, egy tábla volt, az saját nevével, Cara Hamilton. Az elegáns őszes férfi rámosolygott, ahogy kérdően fordult hozzá. A vízitaxit biztosan nem az ügynökség rendelte, nincs az a költségvetés, amiben ezt elszámolhatná. A férfi a csomagjaiért nyúlt és pergő nyelven üdvözölte, aztán határozott léptekkel kifelé indult, Cara pedig kényszeredetten követte. A rossz érzés percről percre erősödött benne, és a csónakhoz érve nem csalódott, a kényelmes bőr bevonatú ülésen Marco várt rá.

A válóper óta nem találkoztak. Tulajdonképpen akkor sem, hiszen a férfi az ügyvédjével bonyolította le a kellemetlen eljárást. Cara lecövekelt a parton és egyetlen kézmozdulattal állította meg a taxist, mielőtt a csomagjait bepakolta volna a hajóba.

-Marco! Erre igazán semmi szükség!  Dolgozni jöttem és nem érek rá kicsinyes vitákra és kölcsönös vádaskodásokra.

-Cara, mia! Fogalmam sincs, miről beszélsz. Én csak a régi szép idők emlékére jöttem ki eléd. Tudom, hogy nem volt éppen baráti az elválásunk, de szeretném, ha ezt az apróságot elfogadnád egy régi hódolódtól. És csak hogy tudd, nem kevés szerepem volt abban, hogy a várostól ezt a megbízást éppen te kapd meg. Látod, bennem a jóakarat és a nagyvonalúság megvan ahhoz, hogy feledjük a múltat.

-Hah – horkant fel Cara. Még élénken emlékezett a jóakaratú és nagyvonalú Marco-ra, aki lehetetlenné tette, hogy a városban, sőt, hogy az országban dolgozhasson tovább. Messzire elért a keze, sem Firenzében, sem Milánóban nem tudott elhelyezkedni, mert mindig utolérte volt férje jóindulata. Már az Államokba érve sem bízott benne, hogy az életben még egyszer el tud helyezkedni fotósként, és éppen ezért kapva kapott az első lehetőségen. Szerencséje volt, hogy a dolog végül jól sült el. De az információ, miszerint Marco segítette volna ehhez a megbízáshoz, meglepte és kíváncsivá tette.

-Miért gondoltad meg magad annyi év után? Sokáig ott tettél keresztbe, ahol csak tudtál, és most, pont most, egy ekkora megbízásnál nyújtottál éppen segítő kezet? – nézett hitetlenkedve a még mindig jóképű férfira, aki ennek teljes tudatában pöffeszkedett a taxi ülésén..

-Nem gondoltam teljesen önzetlenül, ha ez az, ami izgat… - mosolyodott el a férfi. –A kiállítási anyag elkészítése csak a dolog egyik része. De hamarosan kezdődik a Filmfesztivál, és szeretném, ha a kísérőmként velem tartanál. Sőt! Igazság szerint, még dolgoznod is kéne a fesztiválon – biccentett aprót a fejével.

-Dolgoznom? Fotóznom kéne a vendségseregletet? De hát hogyan, akkor nem tudlak kísérni… - értetlenkedett Cara és észre sem vette, hogy szavaival szinte máris beleegyezett a férfi kérésébe, miközben óvatosan beszállt az imbolygó járműbe és lezöttyent az exférje mellé.

-Félreértesz, a fesztiválon nem kell fotóznod. Nem, drága Cara, a díjátadón kellene közreműködnöd a város elöljáróságának nevében, mert azt beláthatod, hogy egy ilyen jeles eseményen nem küldhetjük színpadra  Maria-Antonia Sforzit.

Cara elmosolyodott, ahogy a dülledt szemű idős asszony, a városi elöljáróság egyetlen hölgy tagja, a művészeti bizottság elnöke felrémlett a szemei előtt. Hát, nem egy fotogén asszony, azt el kell ismerje. 

-Díjat átadnom? De hát miért pont én? – a kérdés egyre inkább nyomasztóvá kezdett válni, ahogy Marco egyre kevésbé akart egyenes választ adni rá. De közben a taxi megérkezett a Hotel Danieli elé. A férfi kiszállt és a kezét nyújtva kisegítette Carát is. A taxis kipakolta a csomagokat, és a szálloda londínere máris megjelent, hogy gondoskodjon róluk. Cara nem győzött az előzékeny fogadtatáson álmélkodni. Ezt tuti nem az ügynökség szervezte. A Danieli Velence egyik legstílusosabb szállodája, ide államfők, sztárok járnak, nem egyszerű kis fotósok. Biztos volt benne, hogy ebben is Marco keze van és egyre inkább zavaróvá vált a férfi nagylelkűsége. Célja van vele, ebben biztos volt, és türelmetlenül várta, hogy kirukkoljon végre az igazsággal.

Felmarkolta a fotóstáskáját és a bejárat felé indult. A férfi megindult mögötte, ezért hirtelen megállt.

-Köszönöm Marco a kedves fogadtatást, a fantasztikus szállást. Holnap korán reggel már bent leszek a városházán, hogy az instrukciókat átvegyem. De most ne haragudj, hosszú volt a repülőút, fáradt vagyok, lefekszem.

A férfi meglepve a határozottságától, megtorpant. Aztán egy apró grimasszal válaszolt:

-Hogyne. Megértem. Pihenj jól! Holnap találkozunk. .. és ha megengeded, szívesen elvinnélek ebédelni, Thomasohoz, a régi kedvenc helyünkre. A munkád kapcsán úgyis én vagyok megbízva a kapcsolattartással, úgyhogy legalább megbeszélhetjük azt is fehér asztal mellett. Jó látni téged Cara, igazán nagyon… nőiesen nézel ki – nézett végig a nőn. Aztán egy hirtelen mozdulattal felemelte a kezét és finoman végig simított a nő homlokán húzódó sebhelyen. –Látom, ez megvan még. De a szépségeden ez sem ront semmit. – Azzal megfordult és gyors lépésekkel az éppen a stéghez simuló taxihoz lépett. Cara leesett állal állva nézett utána.

A férje, a volt férje – javította ki magát azonnal – szóval, a volt férje udvarol neki. Nyíltan, gátlástalanul, mintha az a sok szörnyűség meg sem történt volna közöttük. Megrázta a fejét, de elismerte, hogy érdekes módon ez az érintés nem keltett benne undort. Pedig biztos volt benne, hogy ha találkozni fognak, nem fog tudni még egy levegőt sem szívni Marcoval. Ehhez képest rendszeresen találkozni fognak, együtt ebédelni, a fesztivál díszvendégei között felvonulni. Uramisten, elment a józan esze! Ebbe nem szabadna belemennie, mert nem lesz jó vége! De tulajdonképpen tisztában volt vele, hogy mint régen mindig, most is pontosan úgy fog viselkedni, ahogy a volt férje elvárja tőle. Van ebben a gazemberben valami, amivel képes befolyásolni, szinte már-már akarat nélküli bábbá formálni. De annyi józanság is szorult már bele az eltelt időszakban, hogy eltökélje, résen lesz, és az első alkalommal, amikor érzi majd, hogy Marco átlép egy határvonalat, most már megálljt tud neki mondani. Ebben erősen reménykedett.

*

A napok gyors egymásutánban teltek és a Marcoval folytatott közös munka meglepően jó hangulatban telt. A férfi soha nem közeledett felé, csak apró kis jelei voltak, hogy ha rajta múlik, újra kezdhetnék a kapcsolatukat; vagy maradhatnak a barátságnál. Ez a barátság pedig máris több volt, mint amit valaha is remélni mert. Marco esténként elvitte a szállodához, de még az előcsarnokba sem lépett be, a kikötőnél elbúcsúztak. Első este egy kézfogással, aztán egy puszival. Cara remélte, hogy itt meg is állnak majd. A kiállítási anyag szinte teljes egészében összeállt már, a dekoratőrök vették át a további munkákat és Cara végre úgy érezte, hogy eltölthet egy napot a nagyító vagy a fényképezőgép lencséjén túli világban is. Most kivételesen ki akart szabadulni a paloták és lagúnák aranykalitkájából és magányra, kék égre vágyott. 

Felült az első vaporettóra, amit a kora reggeli órán elért és a San Michelere ment vele. A temetőszigeten nem voltak sem ismerősei, sem barátai eltemetve, de csend volt, nyugalom, és most erre vágyott a legjobban. A Holtak szigete, amelyet egyébként a Csend szigetének is neveznek, egyfajta komor varázzsal bír, ugyanakkor  meglepően kellemes hely egy merengős sétára.

A hajón csak néhány idős nő utazott talpig feketében. Barátságosan biccentettek neki, aztán odabent pillanatok alatt magára maradt. Elsétált a temető közepére és a máris szikrázó égbolt alatt leült egy padra.

 Napok óta próbált nem gondolni Robertra. Néha még sikerült is, de most ezek az elfojtott gondolatok összeállva, erős egységbe tömörülve rohanták meg. Nem tagadhatja le, hogy beleszeretett, és vak, ha nem veszi észre, hogy a férfinak sem közömbös. A köztük lévő földrajzi távolság önmagában nem lehet gátja egy boldog jövőnek. Olyan okosakat tudott mondani neki és most ugyanabba a hibába esik, csak az akadályokat, a nehézségeket látja, ahelyett, hogy a megoldáson törné a fejét. Nem múlt el nap, hogy lefekve ne gondolt volna a szájára, a karjai szorítására. Ha csak a szex hiányzott volna, akkor még akár a kis Marcot is előkotorhatta volna a szekrénye mélyéről, de volt annyira őszinte önmagával, hogy bevallja, Robert hiányzott, a hangja, a sóhajtásai, a szeme  villanása, a szája íze, a teste forrósága.

Felegyenesedett. Visszamegy a kiállítás helyszínére, még egy utolsó ellenőrzést tart, hogy tényleg a megfelelő képekkel társították-e a feliratokat, aztán szétnéz a városban, hogy valami alkalomhoz illő ruhát nézzen a fesztiválra. Nem szívesen gondolt az extra kiadásra, mert biztos volt benne, hogy kidobott pénz, az életben többet nem veszi magára azt a rongyot, de hát ha már így alakult, akkor kénytelen gondoskodni róla, hogy Marco ne köthessen bele. Halogatta a dolgot, persze ideje sem nagyon volt rá, de most már egy percnyi vesztegetni való ideje sincs, holnapra még a szálloda fodrászánál is be kell jelentkezzen, ha nem akarja blamálni a volt férjét ezzel a kócos hajzuhataggal. Nagyon sóhajtott és a hajóállomáshoz indult. A vaporettó éppen akkor érkezett meg, amikor ő a stéghez ért. Ez talán kedvező előjel, hátha a többi dolog is ilyen simán összejön majd – gondolta reménykedőn.