A menedék 2.

Mad bekötötte a lovat az istállóba és lecsutakolta. Annyi éven át jöttek a lovas szerepek, hogy a végén elmúlt az idegenkedése a nagytestű négylábúaktól. Idővel már értékelni tudta a szépségüket, erejüket és a hűségüket is. Kaszkadőr barátja, Pierce pedig a harmincadik születésnapjára Hádésszal lepte meg. El sem akarta fogadni, már az ötletet is őrültségnek tartotta, de amikor megpillantotta a csodás paripát az istállóban, hát, az szerelem volt az első látásra. Remekül idomított ló volt; és talán ő is irányította a kezét, amikor éppen Montanara bökött. Itt Hádész is boldogan élhetett. 

Az első hetekben otthon ült, a sebeit nyalogatta, aztán rájött, hogy nemcsak a lónak, de saját magának is jót tesz, ha kilovagolnak. Azóta pedig mindegy milyen időjárás van, nyeregbe pattan, és a környéket járja. Egyszerűen nem tudta megunni a táj ezer arcát, a naplementét, a napfelkeltét. Egy idő után azon vette észre magát, hogy a lelke gyógyulóban van. 

A ház, amit kibérelt, egyszerű volt, a célnak tökéletesen megfelelő, de nélkülözött minden luxust, amihez az utóbbi időben már hozzászokott. De ez nem zavarta, Megtanult egyszerűbb ételeket elkészíteni, mosott, takarított, bár, az is igaz, hogy nem vitte túlzásba. A városba csak akkor ment be, ha vásárolni akart. Élelmiszert és könyveket. Főleg könyveket. Tetszett neki a gondolat, hogy Robinson Crusoeként, senkitől nem zavartatva éldegél a maga kis elszigetelt birtokán. A környékbeliek szerencsére nem sokat foglalkoztak vele, ki bérelte ki a ranchot, pedig eleinte tartott a szomszédolástól.

Amíg a gulyást kavargatta a tűzön, az a nő járt az eszében azzal a csúnya forradással a homlokán. Kicsit szégyellte magát, amiért szóba hozta, de akkor jó ötletnek tűnt, hogy megutáltassa magát. Nagyon úgy nézett ki, hogy sikerült is. Még nem lehetett harminc éves és amilyen apró volt, olyan izmos, nem egy törékeny kis virágszál, erről meggyőződhetett, amikor maga előtt tartotta útközben. Hádész igazán kényelmesen ballagott, de a tempójától mégis jóval többször gondolt az önkéntelenül  hozzádörgölődző női testre, mint ajánlatos lett volna. 

A Kris vájta seb még sajgott, bár, egyre kevésbé. Csak saját magát hibáztathatja, amiért hagyta, hogy újra összetörjék a szívét. Majdnem öt évig rendben mentek köztük a dolgok, de aztán újra a lapokból kellett megtudja, hogy a nőnek, akit a világgal dacolva visszafogadott az első botlása után, most újra kevés lett. Mi a francot csinálhat rosszul, amiért nem kell a hűsége és a szerelme?

Az asztalnál ülve a lábosból kanalazta az ételt, miközben egy könyvet olvasott. Szeme sarkából kenyérmorzsát látott a szakállára tapadva. Lesöpörte, aztán felállt és a mosdó fölötti tükörben megnézte az arcát. Jézusom, mint egy vadember! Anya alighanem szívbajt kapna, ha így látna – tért vissza egy röpke pillanatra az a fiú, aki valaha volt, és akinek fontos volt, hogy a szülei elégedettek legyenek vele.

Lassan fél éve élt itt, mint egy remete. Előbb-utóbb el kéne gondolkoznia azon, hogy hogyan tovább. Valószínűleg itt az ideje, hogy visszatérjen az igazi életéhez, mert két héttel ezelőtt már nem bírta tovább és bement az internetkávézóba, hogy a leveleit átnézze. Horribilis összeget fizetett, mert ott töltötte az egész délutánt. Holnap újra bemegy, aztán attól tesz minden mást függővé, hogy milyen hírek várják.

Cara elvégezte a szokásos esti rituálét ezzel a méregdrága gyógykenőccsel, amivel kapcsolatban azt ígérték, hogy szinte láthatatlanná halványítja majd a heget a homlokán. Az eltelt fél év mindenesetre kevés volt hozzá. Képtelen volt plasztikai sebészre még csak gondolni is. Elég volt a műtétekből egy életre – sóhajtott nagyot. Annyira élvezte a fürdőt! Világéletében víz mellett élt és most itt a préri közepén a hullámok robaja, vagy éppen a halk locsogásuk hiányzott a legjobban. Ahogy lemosta magát a szivaccsal, akaratlanul is a mogorva férfi jutott eszébe, aki szorosan tartotta, amíg a város közelébe nem értek, és akinek az ölelésében olyan biztonságban érezte magát, mint már nagyon régen sehol. 

Csak jönne rá, honnan volt olyan ismerős az arca! Aligha ismerték egymást korábban, erre azért emlékezne, mert ilyen szemek nem sétálnak mindennap az utcán. Olyan átlátszó volt a férfi trükkje, hogy a sértésbe csomagolja a menekülését. Még mindig őszintébb dolog azt állítani, hogy egy ilyen sebhelyet aligha felejtett volna el, mintha valami gyenge mentegetőzésbe kezdett volna. A szemközti falon Ülő Bika tolldíszes fényképe díszelgett hozzá abszolút nem illő díszes keretben. Hát, ő a nagy indián esküt le merné tenni, hogy ismeri ezt a férfit, és reggelre meg is fogja álmodni, hogy honnan, mert sosem nyughatott, amíg a kérdéseire választ nem kapott. 

Mad kivételesen nem lovon, hanem a zörgő kis furgonnal gurult be már korán reggel a városba. Az internetkávézóban egyszerre két legyet üthet egy csapásra. Végre iszik egy normális kávét, mert amit ő főz, azt azért nem nevezné annak, és eszik abból a fantasztikus fánkból, amit legutóbb megkóstolt. Nem volt lelkiismeret furdalása az extra kalóriák miatt. Már régen nem. Ritkán jutott ilyen ínycsiklandó falatokhoz és egyébként is annyit mozgott, hogy egyetlen kalória nem maradt feldolgozatlanul. 

Cara fáradtan ébredt, mert még álmában is a rejtélyes férfi körül jártak nyugtalan gondolatai. Be sem mutatkozott! Micsoda udvariatlanság! Igaz, közben megmentette az életét; és tulajdonképpen neki sem jutott eszébe, hogy elárulja a nevét. Hát, ha valaha ebben az életben még összefutnak, akkor pótolni fogja ezt a hiányosságot. Ma akart hazautazni, de végül úgy döntött, hogy marad még pár napot. A fotók nagy része elkészült ugyan, de bőven lenne még mit fotóznia. Ezzel nyugtatta magát. Az elhatározást tett követte és az internetkávézó felé indult, hogy a kiadót értesítse a változásról; és ha már ott jár, akkor egyen azokból a fantasztikus fánkocskákból, amiknek egyszerűen képtelenség ellenállni.

Mad felnézett a klaviatúráról, amikor a bejárat feletti harangocska zenélni kezdett. Annyira meglepődött a most érkező nő látványától, hogy a félig megírt levelet útjára bocsátotta. A fene egye meg! Most írhat még egyet, amiben benne lesz a befejezés is. Tisztára hülyének nézik majd, hogy még ennyire sem tud koncentrálni. Bekapta a tányérján árválkodó utolsó falatot és leöblítette a maradék kávéval. Most kellene elindulnia! Tudta. De egyszerűen képtelen volt.

Cara meglepetten kapta fel a fejét, amikor a pénztáros mellette elnézve megszólalt.

-Már be is fejezte, Mad? Nem iszik még egy kávét? Vagy nem akar elvinni egyet? – kacsintott rá a középkorú nő a férfira. Biztosan ismeri már, hogy ez a gyengéje – gondolta valami halvány irigységgel a szívében Cara, miközben ő is felé fordult. Az ő igényeivel láthatóan nem foglalkoztak ennyit. Bár, nem csodálkozott az asszony gondoskodásán, mert a mellette álló torzonborz pasit bármelyik nő szívesen kényeztette volna, akinek vér folyik az ereiben.

-Jó reggelt! – szólalt meg a férfi most éppen nyugodt és meglepően dallamos hangon. -Köszönöm, még egy ilyen remek kávé igazán jól esne Mira – mosolygott a pult mögött álló nőre, de ez nemcsak rá, hanem még Carára is hatott. Jézusom, ilyen mosollyal ölni lehet, de női szíveket tördelni biztosan. Filmszínészek alighanem a fél karjukat adnák érte. – Ez az utolsó gondolat fészket vert a fejében.

-Jó reggelt! – köszönt vissza némiképp elutasítóan, mert a tegnapi tüske azért még sajgott, de a férfi most teljes testével felé fordult és az az átkozott mosoly még mindig nem fagyott le az arcáról, így pedig még halálosabbnak tűnt, egészen olyan volt, mintha csak neki szólna.

-Meghívhatom egy kávéra? Mira főzi a legjobb kávét a föld kerekén, erről biztosíthatom.

-Meghívhat. Ennyivel végül is szinte tartozik, amiért tegnap olyan otrombán beszélt a sebhelyemről – nézett rá éles tekintettel Cara. A férfi szája széle megremegett.

-Oké, vettem a rendreutasítást. Nézze el nekem, tegnap nagyon rossz napomat fogta ki! Ráadásul kamerát láttam a kezében, ami nálam vörös posztó, és hát… - hirtelen elhallgatott.

-És hát…? – kérdezett vissza Cara, aki az előbbi megérzéséhez hozzáírta a fotósoktól való idegenkedést is.

-Á, semmi. Csak rossz napom volt. Bocsánatát kérem, ha megbántottam, nem volt szándékomban. Azt hiszem. - tette hozzá, amitől azonnal teljesen komolytalan lett a bocsánatkérése. Cara elmosolyodott.

-Tudja mit? Elintézem a dolgom, amiért jöttem, addig maga rendel két kávét és néhányat abból a fantasztikus apró fánkocskából, utána pedig sétálunk egyet, mert eszembe jutott valami, amiben talán tudna segíteni.

-Rendben. – válaszolt a férfi meglepő engedékenységgel és máris Mira felé fordult.

Cara leült egy távolabbi géphez és villámgyorsan beírta a keresőbe a színészek és fotósok ellenszenvével kapcsolatos keresőszavakat és kíváncsian várta a találatokat. A gép pillanatok alatt több találatot jelzett, mint amennyit valaha is képes lenne feldolgozni. De már rögtön az első képek megdöbbentették. Ez nem lehet igaz! Ennyire vak ő sem lehetett! Vagy csak ezen az Isten háta mögötti helyen agya nem volt képes  a  férfi látványát összeegyeztetni a hellyel?