"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2012. szeptember 21., péntek

A menedék 3.


Cara a pult felé fordult, ahol a férfi éppen Mirának tette játékosan a szépet, miközben fizetett és a fánkokkal meg a két kávéval óvatosan egyensúlyozva feléje indult. Találkozott a pillantásuk és Cara zavartan zárta be az oldalt, mielőtt a férfi kiszúrja, hogy miket nézegetett. Talán csak félreértés az egész, csak érdekes és szinte hihetetlen hasonlóság, véletlen egybeesés. Több időre lett volna szüksége, hogy a dolognak utána járjon, de hát nyilvánvalóan be kellett érje a morzsákkal, amiket megtudott. Rámosolygott a férfira és elfeledkezve a kiadónak szánt értesítésről, felállt és elvette tőle az egyik kávét.
-Részemről indulhatunk.

Mad-nek feltűnt a nő kedélyének hirtelen változása, az elgondolkodó arc, amivel elfordult a géptől, de azt gondolta, azzal van kapcsolatban, amit a neten kellett elintéznie, így aztán teljesen váratlanul érte, amikor a kávézóból kilépve a nő szinte azonnal szembefordult vele és ujjával a mellkasába bökve telibe bombázta a teljességgel váratlan kérdéssel:
-Maga álnéven éldegél ebben a városban! De miért? Mindenki Mad-nek szólítja, pedig… tényleg nem ismerte fel senki? 

A férfi zavarodottan húzta össze a szemöldökét. Ki a franc lehet ez a nő, hogy ilyen hamar rájött arra, amit fél éve sikerült titokban tartania, pedig attól tartott, hogy egy ilyen kis városkában pillanatok alatt fognak felszínre bukkanni a titkai?
-Nem tudom, miről beszél. – választotta a tagadás útját és a fánkos zacskót a nő kezébe nyomta.
Cara elbizonytalanodott. Mégis csak megtréfálta volna a szeme? De aztán gondolt egy merészet és próba elé állította a férfit.
-Megengedi, hogy csináljak magáról pár fotót?
-Rólam? – nézett rá a férfi szürke szemében csodálkozással. –Mi a fenének akar pont rólam fotót csinálni? Ha még a lovamról akart volna, megérteném. De rólam? Nincs rajtam semmi érdekes, amit meg kéne örökíteni.

Cara teljesen összezavarodott. Ha a férfi az, akinek a neten talált fotók alapján hiszi, akkor most kellett volna menekülőre fognia, vagy egyszerűen a már megszokott gorombaságával elhajtania. De ez a viccelődő hang valahogy nem illett a képbe. Másrészt meg sürgősen keres neki egy tükröződő felületet, ha ennyire nincs tisztában azzal, milyen fotogén arca van. Ha valaki, hát ő meg tudja ítélni, hiszen évekig mást sem csinált, mint műtermi fotókat készített. 

-Maga nem válaszol nekem egyenesen, és ettől akaratlanul is úgy érzem, titkol valamit.
-Drága hölgyem, ha nem válaszoltam, az csak azért lehetett, mert azt sem tudom, ki maga. Egyszer találkoztunk, akkor is megfosztottam egy prérifarkast a jól megérdemelt vacsorájától, de maga még azt sem kötötte cserébe az orromra, hogy kicsoda. Igaz, én sem mondtam meg, de ahogy hallom, azért már tájékozódott. Matthew Danigen vagyok egyébként, az ismerőseimnek csak Mad, de még nem döntöttem el, hogy maga az ismerősöm lesz vagy sem, szóval... – rántott a vállán, mintha ennek a dolognak egyébként se sok jelentőséget tulajdonítana.

Cara összehúzott szemekkel figyelte egy ideig, aztán kinyújtotta felé a kezét:
-Cara Hamilton vagyok, Mr. Danigen; és köszönöm, hogy tegnap a segítségemre sietett, bár őszintén szólva fogalmam sem volt róla, hogy a segítségére van szükségem. Ha nem bolygatja meg az álcámat, szerintem a farkas simán ott hagyott volna. Vagy megeszi a modellemet, és utána távozik. Mindenképpen megfosztott egy remek kép elkészítésétől. 

Mad elnevette magát. Micsoda őrült nőszemély! Elhúzta a száját, ami akár egy vigyorgás is lehetett volna és a nő felé kacsintva a keze felé biccentett.
-Inkább tegye le, mert leforráz engem is és magát is!
Cara csodálkozva nézett lefelé. Jézusom, teljesen elvarázsolta ez a pasi, ha még azt sem vette észre, hogy a kézfogásra nyújtott kezében van a papírpohár. Elnevette magát, és ezzel a feszültség is szűnni kezdett köztük. Egyelőre úgy döntött nem feszegeti tovább a témát, még egy kis időt a böngészésnek szentel, aztán majd, ha több információja lesz, újra támadásba lendül. Azt már látta, hogy a férfi alaposan megedzette már magát, hogy ki tudjon térni a kérdések elől. 

-Most, hogy bemutatkoztunk, elárulná végre, hogy miben számít a segítségemre? – kérdezte meg végül a férfi.
-Ah igen, a segítsége. Na, igen. Szóval, úgy döntöttem, hogy maradok még pár napig, és mégis elkészítem azokat a fotókat, amikről már azt hittem, hogy lemondhatok róluk. És itt jön maga a képbe. Ha van kedve, ideje, türelme... elkísérhetne a fotózásokra. Nézze, mielőtt nemet mond – szakította félbe a férfi tiltakozásra emelkedő kezének mozdulatát – próbáljuk meg! Én biztonságban mélyedhetek el a fotózásban, maga is megnyugodhat, hogy nem esznek meg a farkasok, és ha a kiadóm beleegyezik, még valami csekély összeget is fel tudok ajánlani a kíséretéért.
A férfi hitetlenkedve nevetett fel és elfordult, hogy még véletlenül se olvashassa le ez a liba az arcáról az érzelmeit.
Oké, ez lenne a bulvár számára az igazi csemege, aprópénzért védőörizetet vállal egy fotós nő mellett a montanai prérin. Dean meg hogy röhögne, hiszen hányszor mondta már, hogy ő csak szerencsétlenkedni képes. De végül is, miért ne. Ha ez a nő arra számít, hogy Old Shatterhand lesz a kísérője, akkor alaposan csalódni fog. Ha a dolgok a szokásos módon alakulnak, majd védheti meg a férfit, ha elég ostoba ahhoz, hogy annak a múltkori véletlennek az alapján ítéli meg. A mai napig nem tudja ugyanis, hogy a süket farkas miért hagyta ott őket. Az a kurrogás, amit produkált neki, a kutyájánál Bearnél se sokszor vált be, talán csak az első alkalommal, amikor sikerült alaposan meglepnie. Hádész meg... na, ő az egyetlen biztos pont az egészben, hála legyen érte Pierce-nek. Alighanem már bánja a percet, amikor egy hirtelen nagylelkűségi rohamában neki ajándékozta ezt a csodásan idomított lovat. Talán abban bízott, hogy majd el sem fogadja, de akkor bizony alaposan melléfogott. Hádész egy rendkívüli ló. Ha minden kötél szakad, akkor az ő higgadtságára és leleményére számíthatnak mind a ketten. Ennek a gondolatnak a képtelenségén már hangosan is felnevetett, és ahogy visszafordult a nő felé, a vigyor még szélesebb lett az arcán
.
-Oké, elvállalom, még fizetnie sem kell érte, de már most figyelmeztetem, érhetik meglepetések.
Cara felhúzta a szemöldökét.
–Meglepetések? Mire gondol?
-Nem is tudom, csak van egy olyan érzésem, hogy többet képzel rólam, mint amennyit végül nyújtani tudok. De ha maga az a kockáztatós típus, ki vagyok én, hogy az útjába álljak?
Cara elmosolyodott.
-Akkor megegyeztünk? Holnap reggeli után itt a kávézó előtt. És hogy lássa, nem vagyok hálátlan, még kávét és szendvicseket is hozok magammal. Ne mondja, hogy étlen-szomjan dolgoztatom!
Mad biccentett és a kocsija felé indult. Aztán eszébe jutott valami.
-Nekem csak egy lovam van. Menjünk vele mindketten vagy autózunk? Mert akkor csak ezzel az öreg tragaccsal tudok szolgálni, ha megfelel.
-Megfelel – sóhajtott a nő, ahogy eszébe jutott a tegnapi dörgölőzés a ló hátán. Annál az izgató érzésnél biztosan biztonságosabb ez a vén csotrogány.
Mad hazafelé gurulva szinte ugyanerre gondolt.

5 megjegyzés:

csez írta...

Hah, Robunk igazán nincs jó véleménnyel sajat képességeiről... ;)
De, hogy felajánlotta a lóháton utazást... Ez a pasi! :D
Nagy szükségem volt erre a kora reggeli mosolygásra! Szerintem kitart néhány órán keresztül, aztán rájövök, hogy mennyire várom, hogy elteljen újabb 24 óra!!!
Köszönöm!
(Fú, sikerült nem szóvá tennem, hogy milyen rövidnek éreztem a varázslatot... :nuts: XDDDDDD)

Gabó írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Gabó írta...

Először is azzal kezdeném, hogy imádom EZT IS! XDDDD
Talány előttem, hogy hogy csinálod, de minden egyes új történeteddel elámítasz. /dejavu ;)
Annyira más karakter minden egyes szereplőd, mégis ez a szürkeszemű istencsapása ugrik be, mikor mozizom őket. XDDD /dejavu 2. *még nagyobb vigyor ;)
A környezet, a helyszínek, az ahogy engedsz belelátni a gondolataikba, mindez nagyon tetszik.
XDDD Hádész és Rob! Na ezt kicsinykét megelőlegezted neki, mármint a magabiztos, shatterhandi lovaglást, de neked mindent elhiszek. ;)
Itt van ez a kettősség is magában Robban. Ahogy az az örökös önbizalomhiány megjelenik benne "Dean meg hogy röhögne, hiszen hányszor mondta már, hogy ő csak szerencsétlenkedni képes" XDDD
Ettől lesz olyan életszagú ez az egész.
Hjaj...nagyon szeretem a meséidet... nem tudok most ennél értelmesebbet írni, de hidd el ebben minden benne van! :)
Pusza és örök hála, hogy írsz!

ZoÉ írta...

Szia,

olvasás közben végig mosolyogtam, egyszerűen nem bírtam abbahagyni, és bizonyos részeknél, meg hangosan vihogtam.
Erre a jókedvlöketre nagy szükségem volt, de már repülök is tovább, hadd olvashassam a folytatást :)

Puszi,
ZoÉ

zsorzsi írta...

Úgy érzem jó lesz ez Jutkám ! XD
Tegnap éjjel ,még az eszembe volt valami magvas hozzászólás ,de máre már elfelejtettem ! XDD