A menedék 6.

A férfi felnézett rá, és a szemében valami furcsa láng lobbant, aztán mégis szinte hanyagul elmorzsolt egy fűszálat az ujjai között mielőtt visszakérdezett volna:

-Miért olyan fontos ez magának? 

Cara egészen megdöbbent ezen a beismerésnek is beillő kérdésen. Tényleg! Miért olyan fontos neki, hogy mindenáron az igazi nevén szólítsa? Töprengve nézte a férfit, aztán újra lehajolt egy kavicsért és megcélozta a vizet, miközben elég hangosan ahhoz, hogy a férfi is hallja, maga elé dünnyögte:

-Talán, mert szeretném, ha valami kialakulna köztünk és gyűlölném, ha az hazugságon alapulna. 

Most a férfin volt a meglepődés sora. Nem egy szégyenlős virágszál – nézett végig a dobás mozdulatától megfeszülő testen. Hallgatott és ettől a csöndtől Cara teljesen zavarba jött. Jó szokása szerint alighanem eléje sietett az események alakulásának. Úgy látszik, sosem lesz képes rá, hogy kivárja, amíg a dolgok szépen, lassan, a maguk ritmusában kialakuljanak. Egy pillanatig sem neheztelt a férfira, hiszen nem várhatja el minden szembejövő pasastól, hogy ugyanazt érezze, amit ő. Bár, azt most erősen sajnálta, hogy Robertben nem ébredt fel iránta a kíváncsiság. Valahol mélyen, szinte a sejtjeiben érezte, hogy ez egy életrevaló kapcsolat lehetett volna, és őszintén sajnálta, hogy a férfi az esélyt sem adja meg a kibontakozására. 

Zavartan végig simított a homlokán, mire közvetlenül a füle mellett megszólalt egy mély férfihang. Észre sem vette, amikor felállt és odajött hozzá, uramisten, ilyen hatással lenne rá, hogy még az érzékei is csődöt mondanak?

-Nem a sebhelyével van gondom, ne gondolja egy pillanatig sem. Csak egyszerűen nem jó az időzítés. Legkésőbb egy héten belül lelépek innen és visszatérek az őrültek házába, ami most aztán biztos tárt karokkal fogad. Nem tudnék most nyugodt lélekkel belebonyolódni semmiféle kapcsolatba, már csak azért sem, mert magát sem szívesen tenném ki annak, ami otthon vár rám. 

-Ha olyan szörnyű, miért megy vissza? – nézett rá őszinte érdeklődéssel a nő.

-Mert csak ott kapom meg azt, ami mára legalább olyan fontos lett az életemben, mint a nyugalom utáni vágyam. Dolgozni akarok, mert tudom, hogy amit csinálok, abban jó vagyok, és sokaknak szerzek vele örömet. És mert egyszerűen már fáj a hiánya. Vissza kell mennem, és már volt időm rá, hogy megtanuljam, hogy az egyik vágyam kielégítéséért mivel kell fizetnem.

-Egy másik vágya elnyomásával?

-Lehet.

-És... megéri?

-Ez mindig csak a végelszámolásnál derül ki, nem gondolja? Rengeteg ismerősöm van, akik feláldozott valamit, és csak akkor jött rá, hogy az a valami milyen fontos volt az életében, amikor elveszítette.

-És miért nem tanul a hibájukból? Maga már megtehetné, hogy mérlegel, mennyi áldozatot ér meg a vágya kielégítése. De hagyjuk, nem akarom, hogy úgy tűnjön, mintha meg akarnám győzni róla, hogy hibát követ el, ha futni hagy. Lehet, hogy csak túl jók a megérzései és már előre sejt valamit, amiről nekem még fogalmam sincs. 

A férfi elnevette magát.

-A megérzéseim? Hát, nem vagyok túlságosan kiélesítve a megérzésekre. Ha úgy lenne, jóval kevesebb nyalogatnivaló sebet hoztam volna ide is magammal. De ha tudni akarja, ha magára nézek, egy pillanatra sem fog el rossz érzés. Maga egyenes nőnek tűnik, bár, nem sokat tudok magáról, az is igaz. És ugyan jó lenne megismerni, de nem most. Túl sok zavaros, tisztázatlan dolog vár rám odahaza. Ebben biztos vagyok, mégis szeretném, ha meghívhatnám vacsorázni. Úgyhogy ne utasítson vissza, mert amilyen kettősség harcol bennem, lehet, hogy nem lennék túlságosan udvarias, ha megtenné. – kacsintott rá a férfi.

-Úgy érti, egy vacsora? Egy étteremben? Akkor le kéne vennie ezt a mindent álcázó kalapot, és ki tudja, még lehet, hogy az utolsó pillanatban felismernék. Nem hiszem, hogy jó ötlet. Lehet, hogy én sem akarom, hogy megkeverje az életemet egy kis kéretlen nyilvánossággal. – hunyorgott rá gúnyosan a nő. 

-Ért a szavak kiforgatásához. De komolyan gondoltam, hogy semmit sem tudok magáról, viszont felkeltette az érdeklődésemet, így pedig nem válhatunk el egymástól. De igaza van, tényleg hülye ötlet volt.

-Miért nem hív meg magához? – nézett kihívóan Cara a férfira.

-Nem tudok főzni. Bár, ha a gulyást hajlandó megenni, az van még bőven, szívesen megkínálom vele, ha nem híreszteli el, hogy ilyen kicsinyesen próbáltam megúszni a vacsorát.

-Nem vagyok nagy igényű. – rántott a vállán Cara.

-Eljönne? Oké, akkor, ha van kedve, máris indulhatunk.

Visszaültek a rozoga furgonba és a férfi az útra meredve nyomta hazáig a pedált. Járt az agya, bár a feltett kérdéseket akkor sem tudta volna megválaszolni, ha puskát fognak rá. Miért nem hagyta békén a nőt? Fél percen múlt, hogy beüljenek a kocsiba, és a motelhez hajtsanak. Ott kitette volna Carát és talán az életben nem látja többet.

De aztán a szópárbaj élesbe fordult és most annyi magányos hónap után hazavisz magához egy nőt, akit ráadásul a saját készítésű gulyásával akar elkápráztatni, miután valószínűleg még meg is dolgoztatja majd az istállóban, hogy hamarabb végezzen. Akkor legalább azt bizton állíthatja, hogy ez nem egy randi. Mert nem az. Nem lehet az, mert nincs se virág, se halk zene, se gyertyafény, se elegáns pincérsereg. De egyszerűen megőrült tőle, hogy semmit nem tudott a nőről, aki viszont többet tudott róla, mint bárki az elmúlt fél évben. Tudni akarta, hogy miért ül árnyék a szeme alatt, ha a múltra gondol, és miért ragyog a szeme, ha találkozik a pillantásuk. Egyszerű kérdések voltak ezek, még ha a válaszok néha sokkal bonyolultabbak is voltak,

Alig állt meg a ház és az istálló között, már hallotta is Hádész türelmetlen nyihogását. Igazad van, fiú, kicsit elhúzódott a dolog – morgott az orra alatt.

-Ha gondolja, nézzen szét nyugodtan, akár odabent a házban is. Muszáj Hádészhez bemennem, mert alighanem vérig sértődne, ha be sem köszönnék hozzá. És talán elmehetnénk egy kicsit megjáratni.

Cara rámosolygott.

-Persze, szívesen. Nézelődni ráérek később is, előbb menjünk a barátjához!

A ló nyugodt szemekkel figyelte, ahogy a bokszához közelítettek. Robert felnyúlt és megsimogatta a szeme között a fényes szőrt, miközben kinyitotta az alacsony ajtót és belépett. Cara gondolkodás nélkül követte. Hádész Robert mellett elhajolva Cara nyakába hajtotta a fejét és beleszuszogott a nyakába.

-Hé, te! – nevetett a nő.

-Ennyi. Hádész is csak egy pasi! Vagy legalábbis még emlékszik rá, milyen volt pasinak lenni. – nevetett a férfi is, miközben a zablánál fogva kivezette a lovat a bokszból. Meglepően gyorsan felnyergelte. Cara csak csendben figyelte.  Amikor a férfi a nyeregbe vetette magát, rákérdezett:

-Régen lovagol már?

-Nem, sőt ami azt illeti, régebben kifejezetten tartottam a lovaktól. Az első filmjeimben sok vidám percet szereztem azoknak, akik látták, hogy tornázom fel magam a hátukra, és hogy rettegek, hogy le ne pereceljek róluk. Aztán valami furcsa módon egymást érték az újabb és újabb lovas filmek, szert tettem egy kaszkadőr barátra, aki lassan de biztosan összebarátkoztatott velük. Végül pedig Hádészt is nekem ajándékozta. Hádész pedig kifejezetten az ilyen kétballábasoknak való remekül idomított ló. Úgyhogy az idő és a kitartás eredménye, hogy most felvághatok maga előtt. Na, felül?

Cara körülnézett, hogy mire álljon fel, hogy könnyebb legyen a felkapaszkodása, de nem látott semmit, ami a hasznára lehetett volna. Közben a férfi újra lejjebb csúszott a nyeregben, hogy a nő a csizmájára rakhassa a lábát. Onnan már tényleg csak egy apró mozdulat volt felrántani maga elé. Álltak az istálló közepén, Hádész pedig türelmesen várta, hogy megkapja az első utasítást. Amikor a helyzet már-már nevetségessé kezdett válni, Robert megrántotta a zablát és a kijárat felé irányította a lovat. Odakint lassú ügetésbe kezdtek és nekiindultak a ház mögötti hatalmas szabad területnek. Hosszú percekig csendben lovagoltak, mindketten azzal voltak elfoglalva, hogy megpróbálják távol tartani magukat a másik forró, rázkódó testétől. Aztán szinte egyszerre jöttek rá, hogy ez milyen hiábavaló próbálkozás. Robert a hirtelen elernyedő, hozzá simuló testet kicsit szorosabban fogta és a lovat gyorsabb tempóra ösztönözte. A folyópart felé vette az irányt.

Cara álmodozva ült a ló hátán. Gyerekkorában ült utoljára egy gyerekzsúron egy póni hátán és imádta minden percét, de később mégsem tanult lovagolni. Velencében pedig alkalma sem lett volna rá, hogy lovat tartson. Roppant romantikusnak tartotta ezt a helyzetet, szívesen simult volna közelebb a férfihoz, de azok után, amiket ma már egymásnak mondtak, talán túl erőszakosnak venné a férfi. És igaza is lenne – sóhajtott magában. Kénytelen volt beismerni, hogy mostanra csak egyre erősebbé vált benne az érzés, hogy meggyőzze a férfit, adjon egy esélyt a köztük érezhetően pattogó szikráknak. Hádész a férfi combjainak nyomására egyre gyorsabb iramot diktált, így aztán belekapaszkodott a melle alatt összekulcsolt férfikarba, és csendesen mosolyogva rebegett hálát a lónak. Haját még indulás előtt összefogta egy kendővel, de érezte, hogy a férfi ingéhez dörzsölődve egyre lazul a csomó és a puha anyag lassan, de biztosan csúszik lefelé. Megrázta a fejét, amitől a kendő végképp kiszabadult és lágyan hullt alá a préri száraz füvére, de nem foglalkozott vele. 

A távolban egy fasor tűnt fel, ami mögött a folyót sejtette. A korai alkonyatba burkolózó fák alatt megálltak és a férfi lendületesen leszállt a nyeregből, aztán kezeit Cara felé nyújtotta. A nő átvetette a lábát a lovon, aztán lassan, a férfi megtartó erejében bízva lecsúszott Hádész oldalán. Robert közel volt, túl közel, de nem volt hajlandó hátralépni. Hagyta, hogy a nő teste végigcsússzon a testén, és szinte beszoruljon a ló és közé. Nézte a kipirult arcot és ujjaival félrekotorta az arcába hulló tincseket.

-Sajnálom, nem vettem észre, amikor elhagyta a kendőjét.

-Nem baj, úgysem szerettem olyan nagyon. – válaszolt a nő, miközben csak egyetlen kérdés dörömbölt a fejében: Miért nem csókol már meg?

-A férfi a száját nézte, ő pedig már szinte levegőt sem mert venni. Nem tudta, mitől fél jobban, hogy nem csókolják meg, vagy esetleg mégis, és aztán meg sem tudnak állni az első csóknál. Képzeletében már a partmenti puha fűben henteregtek, és amikor a férfi egy óvatos puszit nyomott a szája sarkára, szinte csalódottan morrant fel.

-Megpróbálok úriember maradni, még ha nehezemre is esik – kacsintott rá a férfi és ettől végül elnevette magát.

-Én nem kértem rá, erre azért emlékezzen majd! – kacsintott vissza.

-Mindig kimondja, ami a szívét nyomja?

-Legtöbbször igen, nagyon sok időt, energiát lehet megspórolni vele és rengeteg félreértéstől kíméli meg magát az ember – vonta meg a vállát Cara.

-Lehet, hogy igaza van, de nem hallott még arról, hogy a férfiak szeretik, ha egy nő kéreti magát és egy kicsit küzdeni kell érte?

-Maga nem az a típus szerintem, aki ragaszkodik a kötelező körökhoz, én azt hiszem, jobban értékeli az egyenességet. – nézett a szemébe Cara.

-Mit szeretne? – sóhajtott Robert és bár nem engedte el a nőt, de azért érezhetően lazított az ölelésen.

-Nem tudom, nem szoktam megtervezni az ilyen szituációkat. Hagyom, hogy az érzékeim irányítsanak. Amíg egyetértésben működnek az agyammal, addig azt hiszem, nem lehet különösebb bajom.

-Irigylem, hogy működnek az agysejtjei. Nekem körülbelül akkor álltak le, amikor Hádész gyorsabbra vette a kocogást. – mosolyodott el a férfi, és szavait teljesen meghazudtolva elengedte Carát és elfordult a folyó felé.

-Na, induljunk gyalog visszafelé, nekünk sem árt a séta, de ha fáradt üljön fel, majd száron vezetem a lovat. Talán megtaláljuk a kendőt is. – azzal a férfi már a kantár után is nyúlt és elindult. Hádész engedelmesen követte. Cara nézett utánuk, aztán nem tudott lakatot tenni a szájára.

-Ugye tudja, hogy ez gyávaság?

-Gyávaság? – fordult hátra összeszűkült szemekkel a férfi. –Miért is érzi úgy, hogy gyáva vagyok? Csak azért, mert nem tepertem le itt a fűben? És utána? Hogyan tovább? Itt maradunk és élünk vidáman minden másról elfelejtkezve? Vagy leporoljuk magunkat, és úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi? Még egyszer megkérdezem, mit szeretne, Cara? 

-Igaza van. – suttogta a nő. -Ez többről szól, mint a pillanatnyi élvezetről. Na, üljünk inkább fel, tartozik nekem egy gulyással és még vissza is kell jutnom a motelbe.

A férfi bólintott, felült és felsegítette a nőt is, de most jóval nagyobb helyet próbált neki adni, mint idefelé jövet. Csendesen kocogtak vissza a tanyaudvarra. Robert bekötötte a lovat és a ház felé intett a fejével.

-Én még lecsutakolom Hádészt, de ha szépen megkérem, akkor addig megmelegíti a vacsorát?

 *

... és csez kezdeti szkepticizmusa után az általa talált bizonyíték, hogy mégis csak lehet így ülni azon a fránya lovon XDDD