Vázlatok 10.

Önfeledten viccelődtek egész este, és közben egyre többször gondolt rá, hogy Paul mennyire vonzó, ahogyan nevet, a bohém színekben, amiket magára vett, és ami ugyancsak nem kerülte el a figyelmét, bármennyire is igyekezett nem gondolni rá, az alakja… édes istenem, a magas, vékony férfitest vonzotta, mint a mágnes. A kék fürkészően figyelő szemek, a finom művészujjak, amelyek játékosan, fürgén mozogtak a zongora billentyűjén előző este. És az a spontán mozdulat, ahogy indulás előtt a galéria vázájában pompázó virágok közül lecsípett egyet, hogy a haját gyengéden a füle mögé söpörve beletűzze azt. Egyszerűen nem tudott uralkodni magán, beleremegett a mozdulatba, a gesztusba, oké… a férfi ujjainak érintésébe – ismerte be vonakodva végre önmagának.

Paul gondolatai is egyre többet jártak a vele szemben éppen valamin kacagón nőn. Egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy az anyját lássa benne, csak azt érezte, hogy szinte sugárzik róla a boldogság, és egyszerűen nem értette azt a férfit, aki ezt a kincset eltaszította, vagy egyszerűen csak hagyta megszökni. Még mindig nem tudott róla szinte semmit, csak azt, hogy narancsillatú a bőre és úgy tud pirulni, mint egy kislány. Lelkük ezernyi titkát osztották már meg egymással, de a nő mindig kitért a múltját finoman firtató kérdések elől. 

Segített neki érvényesülni, tálcán kínálta fel a galériát, hogy újra sikeres lehessen, és elfeledhesse a kudarc és mellőzés keserű éveit. Nagyon hálás volt neki. A kis tv-csatorna filmesei egy nagyon jól megvágott, tárlatvezetéssel egybekötött interjút készítettek Andrew Gerével és vele. A tulajdonos büszkén, elismerően szólt róla, és a figyelmet teljes mértékben a műveire irányította. Alig három héttel később szinte már nem volt olyan kép a falon, amin ne lett volna ott a kis piros pötty, a közismert „elkelt” jelzés.

Izabel boldog volt, hogy végre büszkének és boldognak látja a férfit. Vegyes érzésekkel állt mellette, mert egyfelől mint büszke barát támogatta, másfelől Olivért juttatta eszébe, és mint egy anyatigris védelmezte az érdekeit. Nem győzte hangsúlyozni,hogy Paul egy nagyon karizmatikus egyéniség, ezt bárki felismerheti, akinek van szerencséje ismerni. A képei pedig tükrözik a lelkét – és ez különösen meghatotta a nőt.

Paul pedig nem győzte kihangsúlyozni, mennyire hálás Izabelnek, mert ő látta meg benne azt, amit mostanáig senki; és őszinte meleg szavakkal köszönte meg az öreg Andrewnak a lehetőséget, hogy másokkal ellentétben vállalta a kockázatot, hogy bemutatkozási lehetőséget biztosítson a számára a galériájában. A riport végén egy közös fotó is készült róluk, amelyen Izabel belekarolt a férfiba, aki büszkén ölelte magához, miközben belemosolygott a kamerába. A fotót később, mint emléket az első sikeres kiállításról, be is keretezték és felkerült az iroda falára, remélve, hogy egy hagyományt teremtenek vele.

Úgy látszott, tényleg nem az számít, mit mondanak, hanem, hogy ki mondja, mert a Los Angeles Artist lehozott cikke után Paul egyik felkérést kapta a másik után. A feje csak most kezdett igazán fájni, mert már nem volt kiállítható képe. De nem esett kétségbe, mert Izabel mellett érzett magában kellő erőt és kitartást az alkotáshoz.

Izabel… egy nap azzal az ötlettel állt elő, hogy lenne-e kedve Párizsban kiállítani a képeit?

-Párizsban? – hüledezett a férfi. -Izabel, ne hülyéskedj! – fedte meg a nőt, bár a hatást rontotta, hogy kezében a rántott csirkecombot szorongatta, amit az asszony vacsorára készített.

-Szoktam én hülyéskedni? – nézett rá Izabel vidáman. –Van egy régi barátom, akinek egy kis bemutató terme van Párizs szívében. Ne számíts nagy galériára, Paul! De jó helyen van, sokan megfordulnak benne, és Sergenek sok az ismerőse. Ha sikered lesz ott is, akkor lehet tovább gondolkodni – merengett el a távoli jövőt vizualizálva.

Paullal madarat lehetett volna fogatni. Régi, soha ki nem mondott vágya teljesülne ezzel, tudta ezt jól. Mint egy kisgyerek, aki új játékot kapott, örömében nem ismert gátat, felkapta az asszonyt és a combjainál szorosan magához ölelve csak forgott vele, mint a ringlispíl, amíg el nem szédültek és oda nem tántorogtak a kanapéhoz, hogy nevetve dőljenek le a puha párnák közé. Izabel annyira élvezte a férfi önfeledt örömét, hogy még azzal sem törődött, milyen érzéseket vált ki belőle Paul érintése.

Zihálva vették mindketten a levegőt, Izabel csak kacagott a boldogságtól, hogy ilyen könnyen örömet tud szerezni ennek a figyelmes, érzékeny srácnak. Már nem is emlékezett, mikor érezte magát ennyire felszabadultnak és boldognak. 

Ahogy lassan lehiggadtak mindketten, Paul hirtelen fölé kerekedett és szemei szinte falták a nő sugárzóan szép arcát. Kezével kisimított arcából egy eltévedt hajtincset, majd ugyanazzal a mozdulattal végigsimított a nő arcán. Hüvelykujját végighúzta Izabel száján, még egyszer a szemébe nézett, majd a szájára siklott a tekintete. Lassan, nagyon lassan közelített a nőhöz, időt és lehetőséget biztosítva a menekvésre, miközben szíve mélyén reménykedett, hogy a nő már nem fut el előle.

Izabel érezte, hogy a szíve majd kiugrik a helyéről. Olyan izgatottság volt benne, mintha élete első csókját készülne kapni. Tudta, hogy ezután már semmi sem lesz a régi, de nem érdekelte. Nagyon vágyott rá, hogy szeressék, hogy akarják. Nem! Arra vágyott, hogy EZ a férfi szeresse és akarja! És Paul, miközben kezével finoman felfedezte az arcát, lágyan megcsókolta.

Paul, hacsak tehette, sok időt töltött Izabellel a galériában. Otthon is rengeteget dolgozott, mert eleget kellett tennie a felkéréseknek, és ehhez új képkollekcióra volt szüksége. Az ötletek amúgy dőltek belőle, mint régen, mert Izabel rendkívül inspirálóan hatott rá. Amikor teljesen kimerült, a galéria volt a menedéke, oda vonult el kipihenni magát. Leült a kanapéra egy könyvvel a kezében és olvasgatott, amíg a nő az üzleti ügyeket intézte vagy a betérő érdeklődőkkel foglalkozott. Az egyik alkalommal a fáradtságtól elaludt a kanapén. Izabelnek nem volt szíve felkelteni a végletekig kimerült békésen alvó férfit, pedig már zárórára járt az idő. Leült az asztalához és az iratokat rendezgette csendben. Miután mindennel végzett, csak unaloműzésként firkálgatni kezdett. Mostanában egyre többször kapott kedvet a rajzoláshoz. Vett is egy füzetet magának, amit itt tartott az irodában. Már volt benne néhány rajz. Emlékezetből rajzolt leginkább. Neki is jó terápia volt a sok kihagyott év után. Egyik rajza egy kislány arcocskáját ábrázolta, egy boldog kislányét. A rajz sarkában csak ennyi állt: Rebeka. Aztán ott volt még néhány rajz egy házról, melyet buja kert vett körül. Ez a kert – életének ebben a zaklatott szakaszában – a nyugalom szigetét jelentette a nő számára. Ahogy ott ült, a grafit szinte önálló életre kelt a kezében és gyors mozdulatokkal kezdte vázolni a fekvő férfit.

Izabel, ha festett, boldog volt, és mindig mosolyogva festett. Ez a boldogság hiányzott annyi éven át belőle, amikor végleg rázárta a fájdalmára otthoni műterme ajtaját. Most megint mosolyra húzta a száját, miközben a papíron sercegett a grafit.

Egy idő után Paul mozgolódni kezdett. Izabel lassan behajtotta a füzetét és az asztalon heverő irathalmaz tetejére tette.

Paul felé fordult és ránevetett.

-Miért nem ébresztettél fel?

-Mehetünk? – nevetett vissza Izabel és a langyos estében egymásba karolva hazáig sétáltak.

Izabel izzadtságtól átnedvesedett trikóban ébredt. Rosszat álmodott. A régi házzal és a padlásszobában kialakított műteremmel… Róbetről már régen álmodott, de tudta, hogy a régi életét még nem zárta le azzal, hogy elmenekült otthonról. Beszélni kell a férjével és rávenni a válásra. Most, hogy már ennyi ideje eljött otthonról, talán a férjében is tudatosult végre, hogy vége, most igazán vége. Hosszú levelet írt neki és a fiának is, amiben leírta minden búját-baját. Az kevésbé érdekelte, hogy Róbert mit szólt vajon a lelépéséhez, mert valószínűleg már másnap vigasztalódott valamelyik macájával, de Olivér más volt. Mindazok ellenére, ahogy az utóbbi időben beszélt és viselkedett vele, Izabel biztos volt benne, hogy a fia még szereti őt. Nem tudta, hogy valaha megbocsátja-e neki, hogy elhagyta, de reménykedett benne, hogy egyszer igen, mert a történtek ellenére a lelke egy darabja ott maradt vele.

Elhatározta, hogy felhívja Olivért. A telefon kicsengett, amíg remegő kézzel a kapcsolást jelző kattanásra várt, aztán egy gépi hang közölte, hogy a hívott fél pillanatnyilag nem elérhető. Izabel talán még örült is, hogy így alakult, mert egy kis időhöz jutott, hogy rendezze a gondolatait.

Paul a műtermében festett, Izabel pedig a konyhában egy kis könnyű ebédet dobott össze. Amíg arra várt, hogy a férfi felbukkanjon, újra tárcsázta a fia számát. Kicsengett.

-Tessék, Korda Olivér.

Izabel a kedves, régen hallott hang hallatán majdnem elsírta magát.

-Szia Oli, a mama vagyok.

A vonal túlsó végén csend volt, néma csend.

Izabel ijedten szólt bele:

-Oli, ott vagy még?

-Igen – sóhajtott bele a fia megadóan. Aztán szinte egyszerre kezdtek bele mindketten a mondandójukba.

-Hol vagy anya?                                              -Jól vagy, kicsim?  

-LA-ben vagyok.                                             -Ne haragudj rám anya! Nem akartalak megbántani.

-Megkaptad a levelemet, Olivér?

-Igen, anya. Nagyon hiányzol.     

-Hallgass végig, kicsim, kérlek! Nagyon hiányzol és elmondhatatlanul szeretlek. De te is tudod, hogy apáddal már évek óta csak élünk egymás mellett, szerelem, szeretet nélkül. Vak voltam, mert  azt hittem, így legalább neked jobb lesz. Felnőtt vagy, nem kell magyaráznom, hogy ez mennyire nem jó senkinek sem. Én már nem bírtam tovább. Azt gondoltam, csak úgy tudok ebből az egész reménytelen helyzetből kiszakadni, ha meglépem ezt a drasztikus lépést. Nem tudtam már kezelni azt sem, hogy te tönkremész az ivásban. Ne gyűlölj kisfiam, én csak komolyan úgy éreztem, hogy neked nincs szükséged rám – szipogta Izabel. 

-Anya, már nem iszom! Ahogy elmentél, abbahagytam.

-Tényleg kicsim? Olyan büszke vagyok rád!

Izabel érezte, hogy már nem sokáig tudja tartani magát, így inkább elköszönt a fiától, megígérve, hogy hamarosan  újra hívni fogja. Olivér még belekiabált a telefonba:

-Anya figyelj, skypolhatunk is, ha van géped, akkor legalább láthatnálak.

Izabel itt ért az ereje végére, és zokogásban tört ki.

-Szeretlek, Oli! Majd jelentkezem. Szia!

-Szia mama!

Izabel az ágyra vetette magát és hangosan kopogott. Paul meghallotta a nő sírását és az ecsetet ledobva rohant hozzá. Kopogás nélkül lépett be a nő szobájába és leült a síró nő mellé az ágyra. Aggodalomtól eltelve kérdezte:

-Mi a baj, Izabel? Mi történt?

-Nincs semmi, Paul. Kérlek, most hagyj! – fordított hátat neki az asszony.  

A férfi a nő hátára simította a kezét és csitítva simogatni kezdte.

-Akarsz beszélni róla?

Izabel nem felelt, csak a fejét rázta meg válasz gyanánt.

-Kérlek, Izabel, hagyd hogy segítsek! – kérlelte a férfi halkan, de a nő hajthatatlan maradt.

-Nem tudsz, Paul, kérlek, menj most el!

A férfi még pár pillanatig csendesen nézte a rázkódó vállakat, majd felállt és halkan becsukta maga mögött az ajtót.   

Ezek után úgy érezte, hogy mára befejezte a festést, mert nem tudott odafigyelni úgysem. Egyfolytában Izabellán járt az esze. Vajon mi történhetett, amitől így kiborult? Ilyennek még sosem látta, pedig az első időkben sokszor látta bánatosnak.  Mindig is tudta, hogy valami régi, mély titok nyomasztja a nőt, de azt is tudta, hogy talán sosem fog róla beszélni. Vannak dolgok az ember életében, amik talán jobb is, ha örökre eltemetve maradnak. De ösztönösen érezte, hogy ez a fájdalom, ez a szívet tépő zokogás abban a múltbéli emlékben gyökeredzik.

Leült a nappaliban, és a gitárt halkan pengetve belekezdett egy szép Nozuka nótába. Egészen belefeledkezett a zenélésbe, amikor arra lett figyelmes, hogy a nő jelent meg mellette. Felnézett rá, de Izabel csendben a vállára tette a kezét:

-Ne hagyd abba, kérlek!

A nő szemei és az orra vörösek voltak a sírástól, és egy mély szipogás után letelepedett Paul mellé a kanapéra.  

-Ha beszélgetni akarsz, én itt leszek. – mondta halkan a férfi.

-Tudom. – gyűrögette   a zsebkendőt a kezében a nő. –De nem most, Paul… nem most. – és hálásan a megértéséért rámosolygott a férfira.  Aztán felállt és a konyhába ballagott, ahonnan két sörrel és egy nagy zacskó pillecukorral tért vissza.

Paul nézte a nőt, ahogy a padlóra szórt párnák közé vackolja magát, és felnevetett:

-Szeretem a kifinomult ízlésedet! – és az egyik sörért nyúlt, majd ráküldött egy mályvacukrot.

Izabel elnevette magát:

-Gyorsan tanulok.